Utószó
Előszó
A magyar nemzeti radikalizmus soha el nem fakuló aranylapjait tartja kezében az olvasó, aki megvásárolta ezt a szerény kiállítású kis könyvecskét. Közel nyolc évtizeddel ezelőtt születtek ezek az írások, egy, a maihoz sok mindenben hasonló, sok mindenben nem összehasonlítható korban. Nem volt még elrákosodva a társadalmi tudat az egyre kiterjedtebb és egyre mohóbb globalizmustól, nem volt még mögöttünk sem a Don kanyari kivéreztetés, sem Budapest ostroma, sem a rémséges, moszkovita negyven év a maga két fejezetével, Rákosival és Kádárral. Nem volt még szigorúan megkövetelt világliturgiává emelve a holokauszt kultusz, hiszen jóval előtte vagyunk még annak a II. világháborúnak is, amelyhez mindez köthető. De hogy sok minden mennyire azonos volt az akkori magyar élet és a mai között, az a cikkek olvasása során annyira szembeötlő, hogy erre külön kitérni nem érzem indokoltnak.
Szabó Dezső 1920. december 25. és 1921. április 10. között 54 aktuális elemzést többségében vezércikket írt a Virradat számára. Ezek a következők:
* 1920. dec. 25. Karácsonyi ének
* 1920. dec. 29. Ellenforradalom
*1921.jan. l. Egységet!
1921. jan. 1. a halottak irodalma az élők irodalmáról
*1921.jan. 5. Csuhaj!
1921. jan. 6. Irodalmi csevegés I.
* 1921. jan. 9. A népképviselet problémája I.
1921. jan. 11. Irodalmi csevegés II.
1921. jan. 12. A népképviselet problémája II.
1921. jan. 13. Irodalmi csevegés III.
1921. jan. 14. Irodalmi csevegés IV.
1921. jan. 16. A népképviselet problémája III.
1921. jan. 18. Irodalmi csevegés V
1921. jan. 19. A magyar tanár
1921. jan. 20. A kritikáról
* 1921. jan. 21. Antiszemitizmus
1921. jan. 22. Juhász Gyula
1921. jan. 23. Királykérdés és politika
1921. jan. 25. Az én arcom
1921. jan. 26. A magyar hadsereg
1921. jan. 27. Egy elfelejtett arc (Kaffka Margitról)
* 1921. jan. 28. A debreceni csúfság
1921. jan. 29. Művészek baja
* 1921. febr. 2. A magyar paraszt
* 1921. febr. 4. Ábrahám Ernő
*1921.febr.6. A sajtó
1921. febr. 8. Biedermayer kommunizmus
1921. febr. 10. Nyílt levél Csir Csár tanár úrhoz
1921. febr. 10. "A gyilkos" (Interjúban utasítja vissza az őt ért zsidó vádakat)
* 1921. febr. 11. Budapest visszafoglalása
* 1921. febr. 13. A magyar munkáshoz
1921. febr. 16. A kolozsvári református kollégiumról I.
1921. febr. 17. Szemérmetlenség
1921. febr. 19. A kolozsvári református kollégiumról II.
* 1921. febr. 20. A magyar iskola I.
1921. febr. 22. Pillanatnyi képek az idegen terror idejéből
*1921. febr. 24. A magyar iskola II.
*1921. febr. 26. Altábornagy vacsorája
* 1921. febr. 27. Két romlás közt
* 1921. márc. 6. ...De gazdasági téren...
*1921.márc.9. A mozi
*1921. márc. 10. Szabadság és keresztény politika
1921. márc. 11. Siralmas panasz
* 1921. márc. 13. A magvetők
*1921.márc.l6. 1848. március 15.
1921. márc. 19. Adatok a magyar kultúrpolitikához
* 1921.márc.20. Kolozsvár
* 1921. márc. 24. A kísérleti nyúl
*1921. márc. 25. Séta március tizenötödikén
* 1921. márc. 27. A magyar protestantizmus jövője
* 1921.márc.31. A színház
* 1921. ápr. 3. Még egyszer a színház
* 1921. ápr. 8. A magyar ifjúság
* 1921. ápr. 10. Tertius gaudet
(a * azokat a cikkeket jelöli, amelyek ebben a kötetben olvashatók.)
Az 54 remekműből mindegyik külön-külön kis irodalmi trouvaille ma csupán 16 található meg az Országos Széchényi Könyvtár állományában, a többi elveszett, eltűnt, kikopott. Valószínűleg nem magától. De ez még jó helyzetnek számít, mert pl. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének könyvtárában, a KLTE könyvtárában, az Írószövetség könyvtárában hogy csak kapásból emeljünk ki néhányat egyetlen Virradat sem található. Itt most lehetőségünk van közzé tenni 30-at, a Virradatbéli csillaghullás általunk fellelt maradékának legjavát. De mert jó okkal hihető, hogy magángyűjtőknél lappanganak kivágatok, nem teljesen reménytelen, hogy egyszer hiánytalanul a magyarság asztalára tehetjük Szabó Dezső Összes Műveinek valahányadik köteteként a nagy író Virradatban megjelent minden sorát.
A Virradat 1917/18. fordulóján indult, már a világháború vége felé, de csak az őszirózsás forradalom alatt vált napilappá. Oláh Gábort, Milotay Istvánt és Krúdy Gyulát ugyanúgy ott találjuk munkatársai között, mint a kor sok más magasra értékelt publicistáját. Az a Szakács Andor (1877-1942) a főszerkesztője, aki a vörös terror bukása után a Friedrich kormány sajtóosztályának vezetője, a Teleki kormányban államtitkár lesz, majd 1922-tól kisgazdapárti képviselő. A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a nemzed hangvételű Virradatot betiltják, így az csak 1919 augusztusának első napjaiban jelenhet meg újra. Külön érdekessége, hogy a húszas évek egyetlen politikai napilapja volt, amely hétfőn is megjelent. Szabó Dezső és Szakács Andor között kölcsönös nagyrabecsülésen alapuló baráti viszony lehetett, nyilván ennek hozadékaként merült fel, hogy legyen Szabó Dezső a Virradat vezércikkírója. Ha megnézzük az előző listát amely nem is teljes, mert néhány személyes vonatkozású nyilatkozatot kihagytunk a felsorolásból , valóban megdöbbentő az a lávaömléshez hasonló erejű termékenység, amellyel alig három és fél hónap alatt ezeket a műveket megalkotta.
Amúgy maga az alkotás is nyilvános látványossága volt a magyar fővárosnak: bárki, akit érdekelt, ha elzarándokolt a "füstös, meleg Centrál kávéházba", amelynek ablakán kinézve, Bohuniczky Szefi szerint, "ha az őszi délutánban kigyulladtak a lámpák, a Ferenciek tere egyszerre úgy hatott, mint egy régi történethez készült rajz" és ott úgy foglalt helyet, hogy a Bányai emléktáblával szemközti asztalt, Szabó Dezső állandó helyét szemmel tarthassa, akkor ezen cikkek megszületésének is tanúja lehetett. A Mester ugyanis a percnyi pontossággal odarendelt gyorsírónak (néha ezek a pontos rögzítés biztosítására ketten is voltak) , asztalánál ülve, szivarozás és kávéivás közben, folyamatos gyorsasággal, mintha olvasná, úgy diktálta őket. A diktálás végeztével a gyorsíró elköszönt, sietve bevitte a kéziratot a szerkesztőségbe, ahol legépelték és nyomdába küldték. Ezen cikkek nagyobbik részének hiába is keresnénk az eredeti, Szabó Dezső által írott kéziratát, ilyenek nincsenek: ezek szájról született művek. (ami a Centrált illeti, az nem elírás: Szabó Dezső majd csak néhány évvel ezután fedezi fel magának immár örökös törzshelyéül a budai Philadelphiát.)
A Virradatbeli cikkek tökéletes ízelítőt adnak írásművészetének, stiláris könnyedségének, politikai és ideológiai nézetrendszerének milyenségéről. Ne feledjük, ezen írások alig karnyújtásnyira vannak még az elveszített világháború nyomorúságától, és az azt követő, 590 áldozatot kb. napi négy kivégzést! , Dunába lőtt ártatlan embereket, magyarságuk és kereszténységük miatt halálraítélt hazafiak cinikus likvidálását jelentő bolsevista diktatúrától, a tanácsköztársaságtól. A 133 napos rémálom alatt leninista elvárások szerint szervezték át a magyar társadalmat, így történhetett, hogy az "írói direktórium" kormány által kijelölt népbiztosa, legfőbb irányítója az a Lukács György (alias Georg von Löwinger) lett, aki maga is élen járt a magyarölésben, 1919 májusában a poroszlói Tiszaparton hét honvédet mészároltatott le, hogy ezzel az életben maradottakra pedagógiailag hasson. (Bizony, bizony, Heller Ágnes és Eörsi István szellemi vezetője tömeggyilkos, háborús bűnös. Ha ma élne, Hágába kellene toloncoltatnia a magyar hatóságoknak, hogy ott feleljen az ártatlanul leöletett magyarokért.)
Maga Szabó Dezső nem volt forradalom ellenes, azt hangoztatta, hogy a vesztett háború után, a felmérhetetlen társadalmi nyomor, a szociális és politikai csődállapot közepette szükségszerű, talán elkerülhetetlen is volt a forradalom. A baj nem az fejd ki számos tanulmányában , hogy forradalom volt, hanem az, hogy ezt a forradalmat elsikkasztották előlünk. Az a baj, hogy ez a forradalom nem magyar forradalom volt, hanem a zsidó hódítás trükkje: hatalomváltás, ahol a tősgyökös és történelmi magyarság kezéből kiütötte az irányítást a nemzetellenes, kozmopolita elem. Jellegzetes Szabó Dezsői hitvallás az 1921. január 9-i vezércikk azon kitétele, miszerint: "a politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát!" Ugyancsak meghatározó sajátságai a Virradat vezércikkeinek a Mester semmiféle alkut, mellébeszélést, félrenézést nem ismerő helyzet elemzései: a zsidóságot keményen bírálja, mert a magyar zsidóság alaposan rá is szolgált erre a kritikára, de ez nem teszi csőlátásúvá Szabó Dezsőt: kikel a zsidó heccek, a hisztérikus túlzások ellen. Látja, ismeri és számba veszi a zsidó bűnöket, de nem abszolutizálja őket, főleg nem hiszi, hogy azok lennének minden magyar gond okozói. A magyar sajtó dicstelen helyzetének felvázolásában (1921. febr. 6.) ugyanolyan keményen vagdalkozik a nemzeti oldal felé is: "De többet mondok: ha ma egyetlen hatalmi szóval el lehetne tüntetni a magyar életből a zsidó sajtó összes termékét, a sajtóprobléma a maga egészében fennállna." Ugyanazzal az intranzigens igazságkereséssel sújtott oda a magyarság ellenségeire, mint ha kellett magára a magyarságra. A saját fajtájával ugyanolyan szigorú és igazságos volt, mint az idegennel.
A másik társadalmi sokk, ami jellemzi ezen írások születésének légkörét, tulajdonképpen 1920,21. fordulóján még nem is volt képes a maga teljes, őrjítő súlyával, átérezhetetlen képtelenségével tudatosulni a közgondolkodásban. Ez pedig Trianon, amelynek valósága és gigászi tragédiája majd csak a húszas évek közepétől kezd el igazán jelenvalóvá sajogni, elhihetődni a magyar lelkekben. Hogy Szabó Dezső jelen írásaiban kiemelten nem foglalkozik a Trianon problémával, egyáltalán nem meglepő: "századok politikájával mesterségesen elveszített" bűnös következménynek tartja Trianont, soha nem azonosult a hangos, olcsó és bombasztikus irredentizmussal. Ő a magyar jövő garanciáját, a nemzed újraegyesülés magától értetődő követelését nem érzelmes szónoklatoktól, de átgondolt, felelősségteljes, következetes nemzetépítő politikától várta. Nem Szabó Dezső tehet róla, hogy ennek a kora soha nem érkezett el.
Ma már kideríthetetlen, hogy milyen okok miatt szűnt meg április közepén az író és a Virradat termékeny, már-már káprázatosan pazarló kapcsolata. Tény, hogy májustól már mint főmunkatárs. A Népben folytatja a Virradatban elkezdett cikksorozatot, és augusztus közepéig eddig tart szoros kapcsolata a Néppel újabb 29 cikket közöl, közülük 14-et "Vasárnapi levelek" rovatcím alatt. Egy biztos, a Virradattól nem haraggal távozik, a kölcsönös barátság és respektus változatlanul megmarad Szabó Dezső és Szakács Andor, a Virradat főszerkesztője között. Ami őszintén szólva ritka és nem megszokott jelenség a mindig zsörtölődő, nehéz természetű, kveruláns Szabó Dezső mozgalmas életében.
Hogy a Virradatos vezércikkek jelentősége mennyire nagy lehetett, hogy ezeknek hatását és jelentőségét mennyire nagyra értékelték a kortársak, elárulja az az igény is, hogy valamikor, a 30as évek közepe táján ezeket már szerették volna külön kötetben kiadni. Samu Ilona kéziratban lévő visszaemlékezése szerint maga Szabó Dezső akadályozta meg az akkori megjelenést, amikor is Cs. Szabó Lászlóval és Samu Jánossal beszélgetve határozottan kijelentette: "Én ezt nem engedem. A cikkek nem igazi alkotásaim, csak olyanok, mintha egy nyugtát írnék alá." Most tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Szabó Dezső Emléktársaság jelen kiadványa a Mester eredeti akaratával esetleg nem találkozik. Mentségünkre szóljon, hogy a cikkek születése óta nyolcvan, az idézett mondatok elhangzása óta pedig hatvan év telt el. Márpedig az idő az emberi lét legnagyobb varázslója, sok mindent hatályon, jelentőségen, figyelmen, azaz léten kívül helyez, ha úgy tartja jónak, még más dolgokat felértékel, a középpontba állít, megdicsőít. Nem akarunk visszaélni azzal a lehetőséggel, hogy a Mester nekünk már nem tilthatja meg személyes jelenlétének kategorikus imperatívuszával, hogy kötetbe szerkesszük ezeket az írásokat, csupán arra hivatkozhatunk, hogy a hazánk felett elviharzott utóbbi fél század történelmi szentenciája számunkra nemzeti relikviává emel még egy nyugtát is ha azt Szabó Dezső írta alá.
De ha már itt tartunk, azt még el kell árulnom, hogy ezeket a hatékony mondanivalójukból mit sem vesztett írásokat a korabeli Virradat-féle közlésen kívül soha senki nem közölte újra, természetesen 1945 után sem: Egyetlen antológia, válogatás, cikkgyűjtemény, egyetlen szerkesztő sem találta meg őket, miközben a húszas évek magyar sajtótörténetét, társadalmi keresztmetszetét, politikai berendezkedését művek megszámlálhatatlan sokasága volt hivatva elemezni.
Véletlen vajon?
Szőcs Zoltán főtitkár
Szabó Dezső Emléktársaság
Karácsonyi ének
Halotti ének volt az idei karácsonyi ének. Az ország képviselőnek ujjongása és tapsai közt Hegedüs Lóránt miniszter énekelte. Szegény magyarság, milyen boldog lehetsz, hogy a képviselőid így ujjonganak.
A halott, szegény, idétlen, csak éppen hogy egy évet élt. Torzszülött volt a szerencsétlen, s mindennap ordítani kellett, hogy él: hogy ő is elhiggye és tovább szuszogjon. Keresztény volt a vezetékneve, zsidó volt a keresztneve. Magyar öklöt lóbált, de idegen zsebbe hullatott pénzt. Magyar uralmat rikoltott, s magyar lett koldussá, magyar rongyolódott le, magyar éhezett, magyar didergett hajléktalanul hon nélküli hazájában. És idegen kalandorok autóztak, házat vettek, földet vásároltak, drága régiségeket, kincseket gyűjtöttek. Mert minden eladóvá lett, amit magyar munka, magyar vér, magyar verejték termett. És ők megvettek mindent: házat, bútort, ruhát, ékszert, embert.
Az ének elhangzott már a halott felett, de a nevét még nem mondták meg. Ezt még kellemetlen lett volna kikottyantani. Mert a vidám torozók a halottból születtek, belőle éltek, belőle nőttek nullákból számító egységekké. A halottat úgy hívják, hogy keresztény kurzus, de genere nemzeti.
Szegény, szavaknak tapsoló magyarság, hát ez kellett még neked? Elpusztultál liberaliter, elvágódtál pacifice, meggebedtél communiter, s most az ebek harmincadjára kerültél keresztény nemzetileg!
Micsoda reálpolitikusokat fog hordani most a türelmes magyar föld! a sok éhes sakál, akik tavaly ilyenkor üvöltötték az intranzigens antiszemitizmust, s úgy csordultak a kereszténységtől, mint a rángatott szivattyús kút, most egyszerre nemzetgazdászokká, pénzügyi szakértőkké, külügyi orákulumokká fognak gömbölyödni, s a kétszer kettő bizonyosságával fogják kimutatni, hogy "a gyűlölet és elfogultság politikájával" tavaly bömbölt jelszavaikkal nyílegyenesen a koporsónkba lépünk.
Mi volt a gyökérbetegsége az elhunytnak? Hogyan lehetett, hogy a tavaly megnyilatkozó roppant tömeg energiával, s annyi nemes szív tiszta szándékával odajutottunk, hogy bevalljuk csődünket a hódító idegen előtt? Hol volt a hazugság, hol volt a fekély, hol történt a félreficamodás?
Megpróbálom rövid pontokba tömöríteni azokat az alaphibákat, melyek a magyarság nagyszerű lelki fellendülését is a magyarság mártíriumává tették, és amelyek következménye az lett, hogy a honfoglaló idegen az ellene feltámadt hatalmas reakció révén még súlyosabb hatalmi tényező lett a magyar életben, mint volt azelőtt.
1. Alaphiba volt a kommunizmus bukása utáni első napok habozása s a gyáva kitérés a végleges megoldások elől. Forradalom után új, termő társadalmi rendet csak azoknak az elveknek és eszközöknek alkalmazásával lehet teremteni, melyekkel a levert forradalom építette fel a maga hatalmát. A kommunizmusnak keresztelt idegen uralom alatt a győztes faj kezünkbe adta mindazokat az általános elveket és eszközöket, melyekkel a magyarság végleges honfoglalását lehetővé tehettük volna. Az antant nem lett volna komiszabb, Európa nem lenne ridegebb és könyörtelenebb, mint amilyen így volt. Nem volna kevesebb szenünk, kevesebb fánk, kevesebb Magyarországunk és több nyomorúságunk, mint így. De több súlyunk volna, mert mertünk volna, mert a mai Európában az ököl és sajog a legjobb külpolitika. Ötven percentesek voltunk, gyávák voltunk, nem tudtunk elég magyarok lenni.
2. Az új rezsim arra a történelmi falzumra (csalásra) épült, hogy a forradalom már első napjaiban, minden megnyilvánulásában és minden szereplőjében bűnös volt.
Végzetes és gyilkos tévedés! a háború szétomlásakor a magyarság minden érdeke követelte a forradalmat, egy hatalmas, új életet teremtő magyar forradalmat. A Tisza halála a történelem szükségszerű ítélete, szimbolikus elintézése volt egy gaztett keretében. Ennek a forradalomnak feladata lett volna a századokon át kizsákmányolt magyarságot öncéllá függetleníteni, egy bátor és nagy horizontú szociális politikával az osztályuralmat és a nagy részben idegen tőke hatalmi súlyát megszüntetni, Magyarország földjét minden munkás magyar hazájává hódítani, a vezetést, a kezdeményezést a tehetségeknek adni át. A baj nem az volt, hogy forradalom volt, hanem, hogy egy idegen faj imperializmusa elsikkasztotta a magyarság forradalmát. Ezt a forradalmat megvalósítani lett volna az új rezsim legfőbb feladata. Ehelyett közéletünk nagyrészt idegen stréberei egy ostoba, csak azért is restauráció álláspontjára állottak. Sokszor jóhiszeműen, de igen sokszor zsivány politikából odahamisították a közvéleményt, hogy kereszténynek és magyarnak tekintse mindazt, ami a két forradalom előtt volt, zsidónak és nemzetközinek mindazt, amit a két forradalom hozott. Pedig az a múlt, amit így exaltáltak, a kereszténység és a magyarság romlásának leggyalázatosabb előkészítése volt. De ez a torzítás alkalmas volt arra, hogy a kis éhes tehetségtelenek hajrát kiáltsanak minden merészebb tehetségre, minden tehetségre, a magyar faj legértékesebb megnyilvánulásaira. Mert faji ösztön helyett étvágy, kereszténység helyett beteges ambíció, egy nagy építő szociális morál helyett a tehetetlenség irigysége és gyűlölsége irányította ezeket a mindenünnen nyakunkba szakadt apostolokat.
3. A faji öntudatnak ez az abszolút hiánya okozta azt a hallatlan elintézést, mellyel a két forradalom bűnöseit véltük megbüntetni, s mely egy egyetemes keresztény nemzed magyar harakirivé fajult. Az okos zsidó faj átmenti a maga értékeit minden pártálláson és izmuson, mert az a faj, melyet mi mindig destruktívnak nevezünk, elég konstruktív arra, hogy ne azt nézze, miben téved valamelyik tagja, hanem hogy mit termel a faj számára. Az előbb mondottakból következik, hogy minden értékesebb és nemesebb magyar szellem a faji öntudat és egyéni értékkifejtés minden jogán forradalmi volt, s a két forradalom első (csakis az első) napjai könnyen magával ragadhatták éppen saját faja érdekében. Ha tehát faji öntudat vezette volna az intézőket, ítélőket és büntetőket, feltétlenül a következő megkülönböztetést kellett volna tenniök: a) Irgalmatlanul megsemmisíteni vagy kizárni a magyar életből az idegen imperializmus minden tényezőjét. b) Általános amnesztiát adni minden magyar jó szándéknak, minden nemes merészségnek, minden félrelépésnek. Általános amnesztiát és feledést adni minden magyarnak, aki kimondottan nem tört faja ellen, mert hő szerelmi viszonyra a kapitalizmus iránt az evangélium alapján még egy keresztény kurzus sem kényszeríthet senkit. Hány értékes elmét, hány buzgó tetterőt, hány nemes szívet nyertünk volna meg ezzel az építő magyar munkának? Ehelyett mi történt? az idegen irtózatos szolidaritásával, nemzetközi összeköttetésével, roppant sajtó és pénzeszközeivel meg tudott menekülni a megérdemelt következményektől. És a magyar tehetség, magyar tudás, magyar ügyesség, magyar jó szándék vagy magyar gyengeség ezrei sínylettek és sínylenek börtönökben, kenyérvesztésben, üldöztetésben és a bosszúálló öklök alatt. Az okos idegen, ha fajtájának egy haja szálát kihúzták, atrocitásokat rikoltott világgá. Pedig itt csak egyetlen óriási, dőre és bűnös atrocitás volt, mely a magyar faj ellen követtetett el. Nem őrült dolog-e, ha egy faj életét túlnyomólag idegen jövevények intézik?
4. Az antiszemitizmus, mely a magyarság szükségszerű higiéniája, életösztöne, sine qua nonja, egy hatalmas építő, szervező, céltudatos munka helyett kis, egyes esetekre és személyekre ugató, népszerűség-hajhászó, ízléstelen és igen sokszor ostoba szószátyárkodássá züllött. A keresztény sajtóban volt bő hely arra, hogy századikszor és kétszázadikszor leszúrjuk Gábor Andort, Szép Ernőt s az idegen faj más jelentéktelenjét, akik nevének örökre ismeretlen kellett volna maradni a magyar nyomdászok előtt, de nem volt hely, hogy magyar tehetségeket hozzunk felszínre, hogy nagy, általános szempontokból irányítsuk a fajmentés tragikus küzdelmét. Ma már egy keresztény vállalat adja ki egy idegen író Ne bántsuk egymást! című kotyvalékát, a magyar tehetség könyve csak sorokat kap a keresztény lapokban, de egy Molnár Ferenc, egy Szép Ernő negatív reklámjának (a leghatalmasabb reklám!) tárcákat és hasábokat áldoznak. Antiszemiták voltunk mindenben, ami kicsinyes, ízléstelen és ostoba, kiegyezők voltunk mindenben, ami öngyilkosság számunkra.
5. A magyarságot elsősorban, másod és harmadsorban a politikai szabad verseny, az agyonódázott népképviselet, a politikai pártok és kalandorok vad törtetése vitte a sír szélére. Az új rezsim nemcsak hogy nem adott védelmet ez ellen, de a régi hibákat még kiáltóbbakká tette. Pedig ezt a védelmet meg kell szervezni! Csonka Magyarországnak kevés képviselője van. Gondoljuk csak meg egészen elméletileg , hogy a mérhetetlen idegen tőkének mily könnyű e pár emberre befolyást gyakorolni. Én elismerem, hogy képviselőink a legnagyobb önzetlenséget, a legizmosabb tehetséget, a legmélyebb tudást, s a legszilárdabb morált jelentik, de emberek, és nem lehetnek kivételek az eredendő bűn alól.
6. Miért maradt olyan védtelenül és szervezetlenül a magyarság a nagy összeomlás után? Miért került olyan ellenállás nélkül az idegen faj hatalmába? Mert az egyetlen osztály, mely modern államot vezethet: a középosztály szervezetlen, koldus volt, s egy rabszolga ideológiában sínylődött. Az új rezsim adott egypár kövér frázist neki, de koldusabban és nyomorultabbnak hagyta, mint valaha. Pedig faji öntudat ma csak ebben a szerencsétlen mártír osztályban van.
Ezeket akartam elmondani a halott végtisztességén, akit olyan ujjongva temetnek el azok, akik belőle éltek. És most, ha egy szerény magyar írónak lehetne szava egy bársonyszékben ülő miniszterhez, azt mondanám Hegedüs Lórántnak: Én is erdélyi vagyok, mint Ön, én is hétszilvafás nemes vagyok, mint Ön, én is tettem egyszer fogadást, mint Ön. Ennek a fogadásnak minden tragikumát álltam a múltban és állani fogom a jövőben. És itt a lét és nemlét küszöbén, Isten és lelkiismeretem előtt mondom Önnek, hogy az oldott akaratú, fajilag öntudatlan magyart liberalizmussal csak megölni lehet, de feltámasztani nem. És mondom Önnek, hogy a magyar jövő két alapfeltétele: a szabad verseny és kapitalizmus korlátozása, s másodszor egy erős, gazdag, művelt magyar középosztály megteremtése. De Ön ezt nem fogja meghallani. Önnek most tapsolnak azok, akik tavaly hazaárulónak üvöltötték volna. Liberalizmus, pacifizmus, kommunizmus, keresztény kurzus:
Ezek voltak a hands up! (Kezeket fel!) kiáltások, melyekkel idegen kalandorok a balek magyart megzsebelték. Az új kiáltás: reálpolitika! a mártír magyarság egy jelszóval lett gazdagabb, s annyi koldusság után egy illúzióval lett koldusabb.
Virradat, 1920. XII. 25.
Ellenforradalom
Az idegen uralom két egymásra következő fázisa (Károlyi, Kun B.) egy ostoba szót s egy ostoba fogalmat dobott felszínre. A szót és a fogalmat az idegen teremtette, s mi aztán mohón kaptunk rajta, körülkandíroztuk keresztény nemzeti szentimentalizmussal, és örültünk neki, mint a majom a reálpolitikájának. A szó: ellenforradalmár, a fogalom: ellenforradalom.
Nem azoknak akarom megszentelt emlékét érinteni, akik mint a magyarság hősies tiltakozásai, elvéreztek az idegen hóhérok kezén. Nem is azt a sok apró strébert akarom bántani, akik, mert valamelyik szórakozott Lenin fiútól kaptak egy-két pofont, azt államtitkárságra, miniszterségre s más jóra igyekeztek beváltani. A szó, a fogalom az, mely hazug, ostoba és veszélyes. Annyi mindennek híján a magyarságnak ellenforradalomra van a legkevesebb szüksége.
De ha forradalom alatt az emberi jólét folytonos kiszélesedését, az emberiség, az emberi jogok és a gondolat uralmának folytonos megtágulását értjük, akkor mégis van egy ellenforradalom. Ez az ellenforradalom a történelem legnagyobb csalása, és mert mélyen a magyarság életébe vág, ezt akarom a jóhiszeműek szemébe döbbenteni.
A zsidóság a maga roppant világreklámjával, mint az emberi forradalom örök kovászát, mint a jövő magvetőjét, az emberi jogok előharcosát: mint a megváltó fajt lopta be magát a lelkekbe. És a felületes vizsgáló tényleg valami effélét állapít meg: a zsidóság mindenütt a liberalizmusnak, a demokráciának, az örök emberi forradalomnak a legkiválóbb harcosa volt. Mit jelent ez?
Mi adja meg a magyarázatát annak a még egy példányban elő nem forduló, misztikus csodaszámba menő szolidaritásnak, mely a világ minden zsidóját védelemben és támadásban, eszközökben és célokban egységesen működő egyetlen organizmussá teszi?
Mi európaiak, angolok, franciák, magyarok és a többiek, a kereszténység és az európai kultúra nagy közösségében mindnyájan "emberré" tágultunk, s rengeteget veszítettünk vérünk, idegeink ösztönös, spontán fajiságából. A zsidó, a világtörténelem egyetlen csodájaként megmaradt az az elzárt ős törzslélek, mely ötezer évvel ezelőtt volt. A megkülönböztető tollat viselő primitív törzsek védő vér szerinti gyűlöletével és megtartó szeretetével zsidó, csak zsidó: akaratában, ösztöneiben, látása formájában, megértése mikéntjében: tudatos és tudatlan énje minden rezdülésében. Kapard meg a "legkultúrabb" zsidót, aki reggel Maeterlincket olvas, délben Paul Claudelt szaval, este Tolsztojt gargalizál: az "európai" epidermis alatt megtalálod az érintetlen ős zsidót, az ádáz Jehova, a rettenetes Talmud acélos bennszülöttjét, aki a vérnek, az idegeneknek tudatlan ősösztönösségével az élet alapkérdéseiben faja minden egyedével azonosan lát, hall, tapint, szagol, ízlel, szeret és gyűlöl. Ezt a csodálatos lelki formát az az irtózatos, a lelket az élet minden percében vaspörölyökkel kovácsoló vallásosság teremtette és őrizte meg, melyhez képest minden más vallásosság szabadgondolkodás vagy humanizmussá tágult istenhit. Mert faj, hit és morál, mint minden őstörzsnél, szétbonthatatlanul egy és ugyanaz a zsidónál: agyara, karma és foga az élet meghódítására. Ez a vallás annyira vérévé, idegei és húsa szövetévé lett, hogy ha már nem is hisz, a benne megvalósult lelki képlet érintetlenül marad. A lipótvárosi szabadkőműves, felvilágosult szép lélek, az ateista konti utcai szocialista vezér, a hiteket és minden múltat felperzselő kommunista, s a galíciai gettó kaftános zord rabbija lényegében, élete igazi valójában egy és ugyanazon lélek: a rettenetes Talmud kinyújtott karja az élet meghódítására.
Mert a zsidó zsidóvá születése egyszerű tényével imperialista. Imperialista az őstörzsek vér szerinti idegengyűlöletével. Mint az eldugott sziget vad törzseinek, a zsidónak az idegen fáj, sajog, mint a szemébe dobott szálka, a húsába tört lándzsavég. Ő a tiszta faj, az ő istene az egyetlen uralkodó isten, a világ isteni adományból örökség szerint az övé, minden más vér tisztátalan, minden más isten hazugság, minden más faj bitorló ezen a földön. És az egész zsidóság minden tényében a visszafoglalás nagy célját kergeti. A vérnek, húsnak ezt a kitéphetetlen imperializmusát, az ős vad törzseknek ezt az ötezer év előtti lelki formáját hozta át érintetlenül századunkba s látta el modern eszközökkel, modern álarccal, és ez mély és csodálatos titka világuralmának.
Természetes, hogy a történelemcsinálásból és közéletből kizárt zsidóság, mikor a liberalizmus, felvilágosodás, demokrácia és szellemi forradalom első harcosai döngetni kezdik a megszűkült világrend kapuit, meglátja mindazt a jövőt, melyet az új jelszavak számára jelentenek. És megkezdődik a világtörténelem legnagyszerűbb taktikája. Az előretörő zsidó imperializmus olyan jelszavakkal és ideákkal tör utat magának, amelyek vére, ősi hite, morálja szerinti valódi lényével a legszélesebb ellentétben van. Megcsinálja a világ legzseniálisabb imperializmusát: a minden országban küzdő örök emberi elégedetlenséget teszi uralmi törekvésének fő fegyverévé. Liberalizmust ordít, hogy szellemi rabszolgaságba hajtson, demokráciát rikolt, hogy felépítse a legirtózatosabb anyagi rabszolgaságot, mely a demokrácia halálát jelenti: végletes kapitalizmust, forradalmat hirdet, hogy a forradalmon át megalapítsa a maga abszolút uralmát.
Az utolsó 5060 év történelme kiáltó illusztrációja állításaimnak. A győzelmes zsidóság elfoglalja a lélekgyúrás minden műhelyét: a sajtót, az irodalmat, a könyvkereskedést, a könyvkiadást, a katedrát, a színházat és a mozit. És megszületik a világ legtürelmetlenebb lelki formája: a szabadgondolkodó. A szabadgondolkodó, aki "természettudományos", "racionális" "egyetemes emberi", de aki eltipor minden tudományt, rációt, minden emberit, ami nem segít előre, vagy akadályozza a zsidó faj világuralmi törekvéseit. Szuggesztív szavakat termel: reakciós, klerikális, elfogult, nacionalista stb. Ezekkel a szuggesztív szavakkal, roppant szolidaritásával s világtőkéjével irgalmatlanul eltipor minden ellentmondást és ellentmondót. A zsidó koplalhat hosszúnapkor, ünnepelhet szombaton, betarthatja őstörzsi vallásának minden barbár szokásait, azért felvilágosult, szabadgondolkodó, s lehet szabadkőműves, szocialista vezér vagy mint Bíró Lajos, a Chevra Kadisa tagja, megválasztható a kommunista írói szakszervezet elnökévé. De ha a katolikus vasárnap betéved templomába, akkor klerikális, reakciós, elfogult, középkori. Kérdezem, megválaszthatták volnae a kommunista írói szakszervezet elnökévé valamelyik keresztény Chevra Kadisa, akarom mondani kongregáció tagját. Ez magyarázza meg, hogy a nagy egyetemes emberi vallás: a kereszténység templomaiba belődöztek, papjait mártirizálták akkor, amikor az ós törzsi vallás híveinek páskalisztet és húsvéti bort biztosított "a vallási elfogultságtól mentes" szesztilalmas Tanácsköztársaság.
És tényleg, mi történik a zsidó impérium alatt:
a) a győzelmes faj kimondja (és talán igaza volt), hogy a liberalizmus a burzsoá társadalom rothadási formája, és kimondja a szellemi diktatúrát.
b) Kimondja, hogy a demokrácia a burzsoá kapitalizmus életformája, és megalapítja a gazdasági diktatúrát.
c) Kimondja, hogy az örök emberi jogok, a szabadság, a szabadgondolkodás burzsoá frazeológia: megszüntet minden kritikát és szabadságot, s könyörtelen diktatúrát szab az élet minden tényére.
És ki mind e diktatúrának a hatalmi tényezője, ki feje, keze, zsebe az új uralomnak? a zsidó, a zsidó, a zsidó.
Mert nemzetköziség, szociális harc, liberalizmus, kritika, szabadgondolkodás, demokrácia, emberi jogok, szabadság, forradalom, mind csak a törtető zsidó imperializmus formái voltak számára. Most, hogy uralomra jutott, eltörte az eszközöket, megölte a liberalizmust, megölte a szabadgondolkodást, a demokráciát: megölte a nagy emberi forradalmat. Kimondom minden jóhiszemű elme nagy intéséül: az antiszemitizmus nem a maradi, nem az elfogultságában vagy hitében korlátolt, nem a "reakciós" lelki ügye: hanem alap princípiuma, a belső látásnak nélkülözhetetlen formája minden igaz forradalmár, mindazok lelkében, akik harcos hittel hisznek az emberi szabadság, az emberi jogok, az egyetemes emberi jólét megvalósulásában. Őket érte az irtózatos csalódás, a helyre nem hozható nagy történelmi becsapás.
Ez a nagy történelmi ellenforradalom, mely megvalósult az idegen uralom alatt, amikor idegen kalandorok kezén a fájdalmas, dicsőséges magyar történelem bűnügyi krónikává züllött. Miért mondtam el ezeket? Mert hiszem, hogy a magyarságnak csak úgy van jövője, ha beáll az örök emberi forradalom szolgálatába. Ha ezen a földön magyar csinál igazi szocializmust, igazi kultúrát, igazi szabadságot. Ha az ő ökle dönti le a múlt visszaéléseit, ha az ő munkás keze épít egy minden tiszta akarat, minden jó szándékú elme, minden munkáskéz számára egyenlően otthonos hazát. Vigyázzunk! Ha megint a múlthoz, a visszaélésekhez, az előkelő gazságokhoz kötjük a magyarság sorsát, jöhet olyan történelmi pillanat, mikor megint az ügyes idegen kezébe csúszik sorsunk intézése. És kérem, különösen a magyar szellem számos derék munkását, akik részt vettek jóhiszeműen az idegen uralom munkájában, s akiket az új meddő rezsim durva meg nem értéssel támadott meg, üldözött és kitagadott. Nézzenek vissza az elmúlt eseményekbe, felejtsenek el minden jogos panaszt, vallják be önmaguknak a nagy csalódást. Az emberiséget csak faján keresztül szolgálhatja az ember, s a magyarságra minden összekeveredés a zsidósággal biztos halált jelent. Teljes szétválás, abszolút külön szervezkedés: ez az egyetlen reálpolitika. Mi befogadtuk testvérként őket, mi hittünk bennük, mi liberálisok voltunk, mi velük akartunk haladni az örök emberi ideálok megvalósulására. Ők megtaposták testvériségünket, leöklözték hitünk, eltiportak minden liberalizmust velünk szemben, megtagadták ezeket az ideálokat. Mindazok az ideák, melyek a nagy emberi forradalom harcosaivá tett bennünket, követelik, hogy forduljunk el az ádáz zsidó imperializmus könyörtelen ellenforradalmától. Építsük be tiszta szándékainkat, tisztító akaratunkat fajunk életébe, és győzhetetlenek leszünk.
Virradat, 1920. XII. 29.
Egységet!
Az eltávozó év még visszafordítja irtózatos arcát. Széttépett ország, mozaikra tört társadalom és megmondhatatlan nyomorúság szörnyű víziója van szemeiben. Szegény magyarság, ki tudná elmondani szenvedéseidet?
Mi volt az első rugó, hol rejlik a végzetes hiba, mi a magyarázó oka ennek a mérhetetlen tragédiának?
Az emberiség termésének alapformája, erői megszervezésének végső titka a faj: a természeti adottságok, a vér, az idegek, az átörökölt lelkiségek egysége. A faj ugyanaz az emberiség életében, mint az egyén fajéban: a termő princípium, a megtartó erő, a megújító változás. Az angol gazdasági élet, az olasz művészet, a francia irodalom, a német filozófia, egy faj sajátos egyéni képletei, s a faj a létrehozó és megmagyarázó okuk. A nem rég múlt szörnyű napok prófétái kezet emeltek irodalmunk és művészetünk ellen egy "nemzetközi művészet" nevében. Nem akarták észrevenni, hogy nemzetközi művészet alatt két igen ellentétes dolog érthető. Vagy a pesti, bécsi, párizsi, londoni nemzetközi betűélősdi gyökértelen, minden irodalomból összebábelezett exportdrámái, regényei, versei, Molnár Ferencségei, tehát tagadása minden művészetnek. Vagy a Tolsztojok, Balzacok, Dickensek és Petőfik minden fajiságon átkonduló művészete. És Tolsztoj, Balzac, Dickens, Petőfi éppen fajuknak roppant tömörülései, kik művészetük erejével belém zsúfolják oroszságuk, franciaságuk, angolságuk, magyarságukat: milliók sajátos életével és sok század meggazdagodásával élhetem meg az embert. Minden igazi művészet egy fajnak mély mondanivalója.
A magyarságnak legnagyobb szerencsétlensége, hogy a fajnak, ennek a termő alapszolidaritásnak fogalmát mindjárt európai élete küszöbén elhomályosította egy másik általánosabb fogalom: a nemzet, az állam fogalma. Természetes, hogy eleinte a faj és a nemzet fedte egymást, s minden hódításunk a faj gazdagodását jelentette. De a magyarságot letelepedése az új hazában egy új történelmi feladat elé állította: a Magyarország erős földrajzi egységében élő néptöredékeket egy nagy, védő kultúregységévé tenni Európának. Ha a honfoglaló magyarság olyan óriási számú lett volna, hogy az itt talált, s később behívott idegen töredékek felszívható mennyiségek lettek volna, lassanként fejlődő iparunk, kereskedelmünk, s városi polgárságunk is a faj élethódító szerveivé váltak volna. És olyan értelemben beszélhetnénk Magyarországról, mint ahogy angol és Franciaországról beszélünk. De fajunkat csekély száma, az akkori történelmi helyzet, s az átöröklés minden törvénye az új állami életnek csak bizonyos funkcióira utalta. És az új szükségek ellátására idegen szerveket kellett beállítania. Így a faj európai élete első lépésénél rászorult, hogy idegeneket hívjon be, hogy életszükségletei egy részének kielégítését azokra bízza, azoktól várja, hogy idegenségük minden sajátságában kímélje és kiváltságokkal dédelgesse őket, s hogy saját magát ne tartsa elégségesnek a megélhetésére. Nincs itt helye, hogy részletesen kifejtsem, de aki a magyar betelepítések, kiváltságok, bányászság, iparosság és városi polgárság fejlődését ismeri, mintegy fokról fokra kísérheti a magyar pszichének egy végzetes kialakulását. A faji védő ösztönök elgyengülnek, a faji öntudat elhomályosodik, az idegen szükséges és kapva kapott lesz előtte, mint a mindennapi kenyér, a másoktól készre sütött pecsenye. Sőt, mivel a magyarság történelemcsináló részét igen sokszor osztályérdekek s egyéni tülekedések egymás ellen uszították, a magyar versenytársat és ellenséget látott egymásban, de az idegen, aki az élet egészen más, békés teendőit végezte, mely féltékenységét nem izgatta, érdekeit nem veszélyeztette, megbecsült eszköz volt szemeiben, melyet nagy ígéretekkel és kiváltságokkal csábított magáévá. S míg az idegen a harcos és jogalkotó magyarsággal szemben megmaradt kérlelhetetlenül idegennek, vére, kultúrája és hite acélszervezettségében a magyar pártokra, osztályokra, érdekcsoportokra törve, a magyar élet mind több stratégiai pontját adta át az idegennek, hogy a nagy történelmi marakodás igényeit kielégíthesse.
Így történelmi szükségből s bizonyos képességek tragikus hiányából már bölcsőnkben belénk fúrt a liberalizmus, mint egy kielégíthetetlen galandféreg, mely később hatalmassá szíva magát, magába eszi a faj minden életerejét. Egy egészen különös, perverz és beteg liberalizmus, mely öngyilkosságává lesz az egész fajnak. Míg a vérünkbélit a legnyugtalanabb kritikával, folyton viszkető függetlenségi ösztönnel és már nem is tudatos, s minden belső disciplinát lehetetlenné tevő féltékenységgel akadályozzuk erői kifejtésében, minden idegen középszerűség szabad mezőre talál nálunk, és háborítatlanul foglalhatja el gazdasági, művészi, politikai életünk minden fontos pontját.
Ehhez járult történelmi fejlődésünk egy másik tragikus velejárója. A magyarság kormányzott nagy tömege, a nép a magyar oligarchia, török uralom, német-osztrák katonaság és adminisztráció egymást követő vagy egyszerre rásúlyosodó zsarnoksága alatt minden hatalmi szót vakon követő, az életösztön eltompulásáig engedelmeskedő alaktalan tömeg lett, melyből bárki bármit gyúrhat, s melytől a nagy történelmi pillanatok hiába várják a felriadt életösztön kezdeményezését, merész ellenállását. Később pedig, mikor a súlyos habsburgi uralom alatt a politikát élő vagy sportoló arisztokrácia végleg behódolt az udvarnak, s az élet minden ragyogását: hatalmat, dicsőséget, vagyont, szerepet az udvartól várt: a történelemcsináló legfelsőbb réteg is vak engedelmességre beidegzett, az uralkodó kéz minden legyintésére buzgón igazodó elem lett, s lelkéből kiveszett a kezdeményezés felelőssége, a kritika merészsége, az ellenállás méltósága. A köznemesség középosztállyá nyomorodva, elszegényedve, a megélhetés súlyos szorongásában ugyanezen a fejlődésen megy át, talán még fokozottabb mértékben. Beülve egy "hivatalba", melyhez sem teremtő ösztönei, sem egy nagy, személyes kultúra tanításai nem fűzik, teljesen passzív elem lesz, legjobb esetben egy pontos kerék, mely híven továbbítja a neki átadott mozgást. A nemesség azon kisebb része pedig, mely a hosszas történelmi küzdelemből sorvadhatatlan gerincet örökölt, kellő kulturális horizont s működési tér híján apró ellenzéki zörgők rázogatásával próbálja elhitetni, hogy van, hogy akar, hogy tesz. Az idegen fajok felsőbb osztályai pedig vérük roppant szervezettségében a kezdeményezés, a célelérés ezer bátorságára, ezer eszközére nevelődnek rá napról napra abban a titkos, makacs szervezkedésben, mellyel az impérium elnyerésére törekednek.
És maga a középosztály, az egész középosztály? Van-e olyan gigászi torzkép, mely visszaadja ennek a tragikomikus emberragunak a valóságát? Kép, melyre Teniers és Delacroix, Rembrandt és Hogarth dobná az életet, s mely Swift riktuszában s a Jób fekete jajgatásaiban találna hangra. Itt jön felszínre minden betegség, minden elmulasztott kötelesség, ez a magyar halál laboratóriuma.
A magyar középosztály általában négy rétegből verődik össze. A volt nemességből, a falusi nép felküzdöttjeiből, a városi munkás proletárság úrrá vergődött elemeiből, s idegen fajok törtetőiből. És mert minden falat kenyér, minden előrelépés az uralkodó elemek kényétől függött, s mert az egész közélet roppant gépezetében kezdeményezésre, felelősség elvállalására semmi sem ösztönözte az egyedet, mert vak eszköz és pontosan járó óra kellett, és mert minden krajcárjában egy halálos függés parancsa volt: a középosztály lelkében valósult meg legteljesebben ez a végzetes fejlődés. Oroszországban a távirat feltalálása előtt jeladótornyokról továbbították Moszkva parancsait be, Szibéria szívébe. Egy Moszkva melletti tornyon az őr megunta életét és felakasztotta magát. A szomszéd torony őre azt hitte, hogy ez a cár parancsa, és szintén felkötötte magát. S ez így ment tovább az egész vonalon, Szibéria legvégső állomásáig. Ez az anekdota adja meg a magyar középosztály pszichéjét.
Az idegen itt is szerencsésebb volt. Maga az a tény, hogy az oláh, szerb vagy valamelyik más faj átjövője mellére rikította a "magyar vagyok" kokárdát, hatalmas előnyt biztosított neki a versenyben. Ha a magyar túlizzóan s minden aggódásával volt magyar, ez akadály volt pályáján: ellenzékiség s a nem mindenre kaphatóság gyanúja tette nemkívánatossá a hatalom szemeiben. A magyarnak Magyarországon hátrány volt igazán és mélyen magyarnak lennie. De aki más fajból máról holnapra így nekimagyarult, az megbízható kormányzati eszköz volt, azt minden asszimilációra el lehetett várni. Ráadásul az idegent összes vérbelieinek hatalmas, titkos szolidaritása is tolta előre, míg az egyik magyar a másikat dobta félre az útról.
Az a történelmi tény tehát, hogy az élet számos funkcióját idegen fajokkal végeztettük, s hogy a királyság és a hadsereg egy bizonyos időtől fogva többé nem a magyar fajiság szervező, védő és harcoló formája volt, a magyar pszichét két sarkalatos bűnére, halálos betegségére determinálta: 1. A vérbeli szolidaritás ösztönös érzésének elhomályosulására. 2. Szellemi és morális szolgaiasságra, gyávaságra. Az utóbbi pontot részletesen kell hangsúlyoznom. Az élet és halál nagy kérdőjele előtt nem azzal szolgálok fajomnak, ha olcsó rímekben hazug cirádákat szaggatok rá, ha kongó jelzőkkel a világ csodájává rikoltozom. A magyar fizikai hősiességét, harci bátorságát három világrész mezőin mutatta be, s tettei feleslegessé teszik a frazeológiát. De ha a morális bátorság a szellemi kezdeményezés ösztönös merészségét, a felelősség és szolidaritás halálig való vállalását jelenti, nem sok fajt fosztott meg jobban a történelmi fejlődés ettől a bátorságtól, mint a magyart. és e fejlődés révén lett a magyar Európa legnagyobb balekjévé, hogy minden hibánk csak nekünk ártott, s minden erényünk idegennek volt a haszna.
A faji ösztönös szolidaritás s a kezdeményezés morális bátorságának a hiánya tett lehetetlenné egy nagy, alkotó lelki egységet. Ilyen egységnek nevezem azt, mikor a hit, kultúra, nézet, párt, temperamentum, s minden más különbségek dacára az élet bizonyos alapkérdéseire egy közösség minden tagjában ugyanúgy látó szem, ugyanazt felelő agy, ugyanazt a tettet beidegző akarat van. Nem is tudatos látás, szándékolt felelet, akart akarat, hanem a vérnek, húsnak, életünk mély gyökereinek azonos válasza a világ bizonyos hatásaira. A németeknél, angoloknál, franciáknál s az ezen a téren bámulatos zsidóknál minden egyedben megkapjuk ezt a megmásíthatatlan vérkatekizmust. És a magyar? Míg az idegen fajok, az idegen uralom alatt élők acél egységével szervezkedtek, s egymás szemrebbenéséből mély programot értettek, az oldott akaratú, szervezetlen, szellemileg bátortalan, felelősségtől és kezdeményezéstő1 irtózó magyar nyálas liberalizmusát csak éppen vérbelijével szemben nem alkalmazta, s a hódító idegenek közt véres türelmetlenséggel marta egymást, mert faji öntudat nem tette céltudatos harci egységgé. Így történhetett meg, hogy legfelsőbb hatalmi szerve nemcsak, hogy nem a faji érdek, a faji akarat megnyilvánulása volt, hanem legtöbb esetben a fajjal ellentétes életakarat szerve lett. Egy pusztán természetrajzilag is őrült képletté fejlődött ez a szerencséden faj, mintha az űzött vadkan futó lábait, védő agyarait, fogait az öt üldöző kutyáknak kölcsönözné, hogy saját lábaival érjék utol, saját agyaraival döfjék le, saját fogaival falják fel.
Felébreszteni a faji öntudatot, megteremteni a faj lelki egységét, kezdeményezésre, a felelősség elvállalásának bátorságára nevelni a fajt: ez az életmentés első feladata. A kommunizmust követő őrült haláltánc még zűrösebb vir-várrá tette a belső harcteret; még inkább egymásnak futtatta az elbódult magyart, még gazdagabb teret nyújtott idegen kalandorok portyázásának. Az utolsó óra sürget, hogy minden politikai pártot könyörtelenül szétzúzzunk, s egy szakértőktől kidolgozott egységes program alapján új alapokra fektetett parlamentben, hadseregben, iskolában, s a faj mély életérdekei szerint megszervezett népben, munkásságban és középosztályban teremtsük meg a jövő győzedelmes magyar pszichéjét. Nagy idők jönnek, nem halljátok-e a jövő irtózatos zuhanásait? Ó, legyünk ébren, ébresszünk és fogjuk egymás kezét!
Virradat, 1921. I. 1.
Csuhaj!
Jaj, de kutya jó kedvem van. A szétdarabolt Magyarország sebei tetemrehívásra kiáltanak föl a szörnyű csalatás után. Kolozsvár szent földjét félvad mokány tapossa, Kassán részeg cseh dajnál Rákóczi sírja körül, a Bácska aranygabonája Petár népébe hizlal erőt ellenünk. De hazajön Vázsonyi, most még csak Vázsonyi, azután a többi. Ó, hogy Szamuellit nem lehet kivenni a sírjából! a halál, az gyalázatos, az nem liberális, de a magyar, az halálig az! Csuhaj! Kezdődik a tánc!
Erdély magyarjai kivert kutyák. Azok fiai, akik annyiszor mentették meg Magyarországot, koldusként ténferegnek bezárt ajtók és bezárt szívek előtt. Irtózatos ólakban, melyeket elhagyott a kényes állat, nyomorult vagonokban, hol átcsap a tél lehelete, éhes magyar anyák virrasztják beteg gyermekeiket. És tejet kér a lázas ajak, és hús és kenyér után jajgatnak a megtágult szemek. De a magyar számára nincs tej, nincs hús, nincs kenyér. Ők csak védték a földet, ők csak szántották, csak vetették, csak nehéz gonddal vigyázták. Helyretyutyutyutyu! azért van aratás! a galíciai rabol, bízik, és hazajön a drága jó Vázsonyi. Lubickolni fogunk a liberalizmusban, mint hízó disznók a pocsolyában. Liberalizmusban? Nem, ez a szó gyanús, ezzel a szóval már egyszer tönkreraboltuk Magyarországot, erre még a buta magyar is fölijed. Gyertek, rozoga grófok, s ti, a paralízis lankáin legelő vén méltóságosok, találjatok ki új szót Magyar Palinak. Megvan, megvan: reálpolitika! Tyű, a kutyafáját, sosem halunk meg!
A magyar tanító éhezik, nem eszik a magyar tanár és koplal a magyar bíró. Utolsó ruháját, utolsó könyvét, atyái drága emlékeit adja el a magyar. Azok, akik öt évén át halálos szeretettel, szent akarattal, mindennapos vad birkózásban küzdtek a halállal, hogy legyen magyar jövő, csak legyen holnapja a magyar családnak hogy érintetlen maradjon Magyarország szent földje, most meztelenül, éhesen, vad kétségbeeséssel átkozzák Istent, hogy gyermeket adott, hogy százszoros legyen a fájdalom. Ihaja, csuhaja! De azok, akiknek bő seftjét védték a nyomorgók, akik trénkonyhákon híztak, akik a kiprédált magyar vérből, magyar agyvelőből. milliókat harácsoltak garmadákba, akik hazug szavakkal kicsalták a védő fegyvert a magyar katona kezéből, akik a leroskadt magyar földjét átlopták az idegen rablók kezébe, azok most tejben, vajban, mézben, zsírban úsznak. Jó libazsírban, a tollát mi hordjuk új hont szerző akarattal, de a húst, a hájat ők harapják ki a tollak közül. Nekik van fájuk, van szenük, palotájuk, van valutájuk és papírjuk, könyveik és sajtójuk, bárjuk, kabaréjuk, mozijuk, színházaik, fényes bordélyuk, ahol elrikolthatják a puffadtra lakott bendő örömeit. És te, meztelen, félig fagyott, félig éhen halt, hajléktalan magyar, nem táncolsz, nem örülsz ennek? Nincs pénzed? Ott van atyáid csontja, küld külföldre, megveszik a jóságos világmegváltó zsidó testvérek cukorgyáraik számára. Nem akarod, duzzogsz? Te reakciós, te fehér terroros, mit ijesztesz bennünket éhséged halotti fehérségével. Segítség, segítség, antant néni! Nézd a nacionalista magyarnak még van bőre, s nem akarja megnyúzni magát értünk! Hát liberalizmus ez, hát engedjük neki, hogy a gyűlölet és az elfogultság politikáját űzze? Nekünk van igazunk, s aki nem hiszi, bebizonyítjuk egy vagon rothadt gróffal. Húzd rá cigány, csuhaj! Gyere be, Vázsonyi, gyere be, csak magunk leszünk idebe!
Oh, nincs irgalom számodra, elítélt magyar. Egy haramia liberalizmus a háború előtti évtizedekben az irtózatos zsidó kapitalizmus, zsidó szellemi zsarnokság karmaiba juttatott. És mikor torkig laktak belőled, kimondták rád a halálos ítéletet. Magyarország szétbomlása a következő két tényre vezethető vissza:
1. A zsidó félelem. A frontok katonasága látta, hogy amíg a magyar öt éven át életét, idegeit, egészségét prédálja három világrész csataterén, amíg hozzátartozóik otthon világító, fűtőanyag nélkül, hús, kenyér, krumpli nélkül kimondhatatlan ínség keresztjét hordják, minden kihullott vércsepp, minden széttiport magyar szív zsidó pénzzé, zsidó jövővé, zsidó hatalommá válik. Az igazságszolgáltatásnak rettenetes vágya tört ki a katonák megismételt kiáltásában: Majd, ha hazamegyünk! Szét kellett tehát zülleszteni ezt az erőt, egymásnak kellett bódítani a bosszúvágyó szíveket, hazug vádakkal más bűnbaknak kellett zúdítani a büntető öklöt. Hadd égjen el az egész ország, hadd dögöljön meg az egész magyarság, csak a kiválasztott népnek ne legyen semmi bántódása. A forradalom logikus első ténye lett volna, hogy a rabló hadimilliomosokkal díszítse fel Budapest fáit. De a forradalmi sajtó mély csend alá kaparta őket. Mert a zsidó kapitalizmus és zsidó proleralizmus két arca az egyetlen célú ádáz zsidó fajiságnak. A hadimilliomosoknak haja száluk sem görbült meg, de pusztult, aki hős volt, aki becsületes volt, aki dolgozott és szenvedett.
2. A zsidó imperializmus. Amikor az okos nemzetközi zsidóság megérezte az összeomlás szagát, a magyar zsidó összevigyorgott az orosz zsidóval, a francia zsidóval, az olasz, az angol, a török zsidóval: Ni, a bolond gójok tépik egymást, itt az idő, hogy kezünkbe kaparjuk az európai impériumot. Egyelőre előbástyának jó lesz Budapest, a mi Budapestünk, s a hozzá ragadó Magyarország. Mert a történelmi Magyarországnak szét kell törnie, ez még igen nagy falat volna, ezt még nem tudnák átasszimilálni. Az oláh, a szász, a szerb még egészséges fajok, azoknak még van ellenálló erejük. Hadd legyen Erdély az oláhoké, a Felvidék a csehé, a Délvidék a szerbé, őket majd külön fogjuk átrohasztani. A magyar, az már nem számít, itt már miénk a vezetés, a szó és a fegyver. Az ellenállókat pincékben intézzük el vagy kikergetjük. Nagy offenzívákat rendezünk, hadd őrlődjék a magyarság férfijövője. Mi megszállunk minden hivatalt, minden hatalmi állást, behívjuk a világ kóbor zsidóit, és megalapítjuk az új Jeruzsálemet és az új Ciont, s a világ kapitalista, radikális, szocialista proletár és kommunista zsidósága egyaránt ápoló gonddal fog segíteni minket.
És Budapestet szíriai arcú vad tengerészek özönölték el, és a donisták szilaj kamaszai kommunista álarccal rikoltották az utcákon az ezeréves Magyarország halálát. És a magyarság, melyet nem tudtak elseperni a világtörténelem nagy fuvatagai, nyelvelő sziú héberek, undorító dögkeselyűk karmain pusztult el.
De egy kicsit igen mohók voltak. A szemük nagyobb volt a szájuknál, s igen nagyot faltak. A kapitalista osztagnak volt igaza: a proletár osztagnak még várnia kellett volna. A háború után az lett volna az okos dolog, a felhízott kapitalista zsidóság összefog a kapitalista grófokkal, s a magyar élet más érdekeltjeivel, s csinál még vagy húsz évi liberális kapitalizmust. Akkor aztán utolsó csontját is megrágták volna a magyarnak, s ellenállás nélkül bevonulhatott volna imperátor Szamuelli.
De nem volt nagy baj. Ők nem bűnhődtek, ők nem vesztettek semmit. Bejött nekik az oláh, és minden percnyi kedélyes hazaárulásban rúgtak még egyszer sebeinkbe, röhögtek még egyszer szenvedéseink arcába. Azután az oláh elment, és mi magyarok és reálpolitikusok voltunk!
Most pedig, mert sebekben, lerongyolódva és éhesen még lélegzünk: az elfogultság és gyűlölet politikáját űzzük!
Liberálisak voltak-e ők, mikor sajtójuk, mely a mi szervezkedésünkre kórusban rikoltja a fehér terrort, egyhangúan hirdette a terrort a letiport magyarság minden próbálkozása ellen?
Liberálisak voltak-e ők, mikor szétzúzatták az Új Nemzedék és minden sajtóorgánum nyomdáját, mely a magyarság mellett föl mert szólalni? Miért nem üvöltötte akkor az az Újság, az az Est, a Népszava, s a többi a liberalizmust, a mások jogát az élethez?
Liberálisak voltak, mikor politikai megbízhatóság ürügyén minden becsületes magyart kidobtak állásából, s minden hatalmi állásba, minden jóllakással járó helyre zsidókat, legtöbbször rövid nadrágos cionistákat ültettek?
Liberálisak voltak-e, mikor egy vad ázsiai törzsvallást favorizáltak, s a világtörténelem nagy emberi kultúrvallását megölni igyekeztek? Liberálisak voltak-e, mikor megöltek, eltiportak mindent, ami magyar múlt, magyar jogcím az élethez, magyar lélek volt, s exaltáltak mindent, ami zsidó? Hol volt akkor Vázsonyi? Miért nem kiáltotta: testvérek vagyunk, értsük meg egymást? Hol volt az Újság, a Népszava, a Pesti Napló és a többi? Miért nem hirdették a megértés politikáját? És rozzant grófjaink miért nem bújtak elé, miért nem adtak leckét Szamuellinek?
De minek ezek a szemtelen kérdések! Hiszen ezek a gyűlölet és elfogultság kérdései. Agonizáló magyar, verd össze a bokád, vigyorogj és hajtsd nyakad a liberális tiló alá, mert máskülönben antant néni megharagszik. Csuhaj, gyere haza, Vázsonyi! És hozz magaddal egy pár százezer galíciait. Óriási üzletekre van kilátás. Tízmillió magyarnak van szüksége koldusbotra. Tízmillió koldusbot! Ha csak százszázalékos nyereségre is csináljuk, márványszobrot emelhetünk belőle Szamuellinek s a többi honfoglalónak. Ihaj, csuhaj! Sohasem halunk meg. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el, míg egy deka felzabálni való magyar van. Ripityom, gyere be, reálpolitika az ölembe!
Virradat, 1921. I. 5.
A népképviselet problémája
E fejtegetés semmi részletében sem érinti a mai magyar parlamentet. Összegezése azoknak a tanulságoknak, melyeket 1867 óta a végzetes magyar politikai élet nyújtott. Az a végzetes politikai élet, melynek végén kikerülhetetlenül, a természeti okozatosság könyörtelen logikájával várt az összeomlás.
A polgári demokrácia a nagy francia forradalom nyomán megteremti a maga mitológiáját, hogy az új éhségek kielégítését a lelki gépezetbe is beépítse. Fényes, duzzadt szóistenségek támadnak: szabadság, egyenlőség, testvériség, szabad verseny, demokrácia, az egyén érvényesülése stb. stb. Versben, regényben és minden műfajban verik a dobot az új bálvány előtt. És az új prozeliták lelkes milliói nem veszik észre, hogy ezek a szavak lassanként új ordas, gyilkos éhségek faltörő kosai lesznek. A régi korlátok lehullanak: lesz politikai szabad verseny, gazdasági szabad verseny, irodalmi, művészi és mindenféle szabad verseny.
Vakság volna tagadni, hogy a szabad verseny történelmi szükségszerűség volt, s az örök emberi javak nagy meggazdagodását jelentette. Új, nagy egyéni értékeket tett a történelmi élet ható erőivé, s a fajok fejlődésének is nagy lendületet adott. De kellő korlátokról, javító és szabályozó szervekről nem gondoskodtak, s az éhségek diadalmi részegségében nem is lehetett gondoskodni. Ha az emberek csak azzal vettek volna részt a versenyben, ami bennük nemes, kiváló és termő erő, egy szociális luxusvonaton rohantunk volna az örök boldogságok paradicsomába. De ezt csak naiv őrültek várhatták a szüntelen étvágyú emberállattól. Az élet egy roppant, aki bírja, marja dulakodás lesz. Az éhes egyén tülekedik igazi erőivel, igazi képességeivel, bűneivel, perverzitásaival, hazugságaival, gyengeségeivel. A rikoltó piacon az ezüstöt veri a talmi ezüst, a drágább, jó bőrből készült cipőt veri az olcsóbb ringy-rongyból készült cipő. A közéletben a súlyos tehetségű, morális tekintetektől megkötött embert veri az immorális, minden ordításra kapható, ezerfogú éhes emberbestia. És megszületik a szervezett gyilkosságok, rablások, a morállá konszolidált bűnök, hazugságok és perverzitások irtózatos szisztémája, a világtörténelem legóriásibb arányú haláltánca: a korlátlan szabad verseny, a polgári kapitalista demokrácia, a zsidónak megígért nagy történelmi szüret.
A politikai szabad verseny a népképviseleten alapuló parlamentben valósult meg. Legáltalánosabb formája a politikai szabad verseny elvének: az állam minden felnőtt tagja választhat és választható. Az így választott képviselők a nemzet testén fakadt roppant pörsenéseknek tekinthetők, melyekből a népakarat titkos nedve csurog a törvényhozás tálába. A régi latin mondás: a nép szava Isten szava, a történelmi alkotás formájává lett. A parlament egy isteni koncertcsarnok, hol három, négy vagy akárhány száz élő fonográf zengi egybe Istennek a népen átszűrt történelmi akaratát.
És a kórus zeng, s szegény Úristen bedughatja a fülét. A szabad verseny politikai téren ugyanazokat a vad jelenségeket burjánoztatja fel, mint gazdasági és művészi téren. Nagy műveltségű, fajuknak elígérkezett, tiszta emberek is küzdenek, hogy fenntartó és védő akaratukkal részt vehessenek a történelem alakításában. De egyszerre felhemzsegnek a műveletlen, semmi lelkiismereti törvénytől meg nem kötött, vad politikai kalandorok, elszánt, éhes politikai apacsok, akik a törvények dzsungelében könyörtelenül gázolnak át mindenen szilaj étvágyuk kielégítésére. És ezek jobban tudnak ordítani, ezek mindent tudnak ígérni a nép ős elégületlenségének, ezek a végsőkig tudják nyargalni az aktuális jelszavakat, mert a becsületes lehetőségek, hazafias aggódás és a felelősség nehéz érzése nem kötik őket. Úgynevezett politikai pártok keletkeznek, melyeknek technikája igen sok esetben a következő: a legnagyobb ordítású és legelszántabb brávó körül kis éhes brávócskák csoportosulnak és vérszövetséget kötnek. Megegyeznek, hogy győzelmük esetén X miniszterelnök lesz, ez ilyen miniszter, az olyan miniszter, ez ilyen államtitkár, az olyan államtitkár lesz, ez azt kap, az azt kap. Akkor kitalálnak egy jelszót, bármilyen jelszót, a fő, hogy hangzatos legyen: pl. önálló vámterület, olcsó krumpli vagy adó-nemfizetési kurzus, ami éppen tetszik. Akkor a játékra betétet adnak össze, lapot vagy lapokat alapítanak, s élő hangon és lapjaikban szétordítják jelszavukat, és hogy csak ez mentheti meg az országot, ezt pedig csak X-től és híveitől lehet kapni, mert a többi mind hazaáruló gazember. Ha aztán a roham sikerül, a hatalmat kezükbe kaparintják, kijelentik, hogy jelszavuk igen ideális, szép jelszó volt, de a reálpolitikus bölcsen számol a lehetőségekkel. Tömeg Pali megtette kötelességét, Tömeg Pali leülhet az elbúsultabb felére. Az új, diadalra jutott érdekeltség garázdálkodik, zabál, osztozkodik, míg új éhségek és új elégületlenségek új rohamot nem intéznek.
Ez a felséges politikai verseny tette Európa igen sok országában a népek sorsát vad kalandorok rángatott kötelévé. Az ádáz marakodásban az úgynevezett történelmi osztályok kiegyeztek a nagytőke frissen felhízott hatalmasságaival, s bizonyos szervezett összefogásban igyekeztek az államot saját fejőstehenükké organizálni. A régi önkényuralmi s az új népfönségen alapuló alkotmányos rendszer közt csak az a különbség volt, ami a kényszerhalál és a kikerülhetetlen öngyilkosság közt van.
Ez a politikai szabad verseny még az olyan boldog államok fejlődését is nagy veszélyeknek tette ki, melyeknek élő teste egyvérű, egyfajú, egységes nemzetből áll. A gazdasági fejlődés nem lehetett valami nagyon biztosítva ott, ahol a törvényhozás minden érdekcsoporttól megvesztegethető, lelkiismeretlen, vad éhségű kalandorok kezébe kerülhetett. A kulturális fejlődésnek szomorú kilátásai lehetnek akkor, mikor teljesen műveletlen szerencsepróbálók lehetnek az ország sorsának intézői, s a kulturális tárca olyanok kezébe kerülhet, kiknek műveltsége alatta áll annak, amit egy világfürdő főpincérétől megkíván a szállótulajdonos. És, hogy milyen annak a közéletnek a morálja, amely ilyen vad, egyéni törtetésnek az eredménye: mutatja bármelyik modern állam közéleti kémregénye és pornográfiája.
A külpolitika terén talán még mélyebb veszélyei vannak a politikai szabad versenynek. Bármely idegen államnak csak egy nagyobb összeget kell áldoznia, hogy egy csomó politikai kalandort megvásároljon magának, akik aztán tetszetős jelszavak alatt végezzék a bomlasztás munkáját.
Természetes, hogy ezek a veszélyek sokkal nagyobb arányban vannak meg a sokfajú, soknyelvű, tragikus Magyarországon, ahol igen nagy számban lehetnek olyanok a törvényhozás tényezőivé, kiket a vérnek, az élet mély gyökereinek semmi közössége sem köt a magyarsághoz, a magyar psziché mély érdekeihez, és akik még legjobb akarattal sem lehetnek a magyar faj életakaratának kifejezői. A legkülső és belső veszélyek közepette nem jöhet majd létre egy olyan magyar parlament, ahol lesz csoportja az oláh érdekeltségnek, a szerb, a cseh, a germán és a mindeneket megemésztő rettenetes zsidó érdekeltségnek, de nem lesz egy jajszava, egy tiltakozó kiáltása a szerencsétlen magyarság érdekeinek. Mert mi tudunk legkevésbé törtetni, mi tudunk legkevésbé összefogni: mi vagyunk legalkalmatlanabbak a szabad versenyre. Ráadásul koldusok vagyunk, s a tőke minden ereje az idegent segíti.
A politika ölte meg Magyarországot, meg kell ölni ezt a politikát! a magyar újjászületés első, kikerülhetetlen feltétele új alapokra fektetni a magyar parlamentet.
A következő cikkemben fogom elmondani, hogyan képzelem egy olyan népképviselet megvalósítását, mely a termő szabadsággal nincs ellentétben, de megteremti azokat a korlátokat is, melyek nélkül minden emberi szabadságból vad garázdálkodás, s az erősebbnek és gonoszabbnak tűrhetetlen zsarnoksága lesz. Egyet azonban több oldalról felém dobolt rosszhiszemű vádakkal szemben le kell szegeznem itt. Aki ezekben a cikkekben elmondja aggódásait és az újjászületés vágyát, egyenlően és tiltakozón távol áll mindenik politikai párttól. Egyszerűen és csak magyar vagyok, akiben ennek a keresztül-kasul csalt, kihasznált fajnak életakarata új lobogással kiáltja el a Zrínyi Miklós szavát. Egy világtörténelmi átalakulás első fázisának a végén vagyunk. Új, óriási események fognak halált és új életet hozni. Óh, hidd meg, magyar, hogy még minden megmenthető, és nagy elégtétel vár a jövőben, ha most sietsz, és lesz magadhoz való szereteted. És addig is, míg a rohanó események közepette megvalósíthatjuk a népképviselet új formáját, a legsürgősebb teendő: egy minden politikai párttól független szakminisztériumot alkotó magyar minisztériumot, melyet a minden ízében fegyelmezett magyar hadsereg és minden jóakaratú magyar munkája támogasson. A roppant jövő küszöbén nem engedhetjük meg magunknak a mindennapi kedélyes öngyilkolgatás luxusát. A politikai kalandorokat, ha másként nem lehet, szuronnyal és hóhérral kell eltüntetni a magyar életből.
Mielőtt elmondanám: a népképviselet melyik formáját tartom jónak összegezem még egyszer mindazokat a tényeket, melyek a népképviselet mostani formáját a nemzeti öngyilkosság leghathatósabb szervévé teszik.
1. A korlátlan politikai szabad verseny megadta a nemzet legutolsó morális söpredékének azt a lehetőséget és ezzel a lehetőséggel bőven éltek , hogy a történelem kialakítását, az állami élet felépítését vad egyéni étvágyuk dulakodásává tegyék. A versenyben nem az győzött, aki a legtöbb igazságot hirdette, akinek elhatározását legéberebb lelkiismeret és legtöbb hazafias szempont irányította, hanem, aki a legtetszetősebb hazugságokat ordította, akinek legszabadabb volt elhatározása, aki csak saját éhsége kielégítését keresve fütyült faja, hazája érdekeire. A népképviselet e formája a legalkalmasabb volt arra, hogy az államot egy végleges morális katasztrófához vezesse.
2. A korlátlan politikai szabad versenyben nem az győzött, akinek legtöbb szaktudása, legtágasabb általános műveltsége, legszélesebb szellemi horizontja volt. Hanem győzött az, aki a lelkiismeretét aludni hagyó legnagyobb tudatlansággal, az állami élet egyes kérdéseinek teljes nem ismerésével a legképtelenebb ígéreteket és követelményeket bömbölte a lelkekbe. Így törvényhozás és kormányzás, s az állam kulturális életének kiépítése: az iskola, a művészet, a tudomány életének végzetes nagy kérdései olyanok kezébe kerültek, akiknek szellemi horizontjuk szegényes lett volna egy falusi népiskola vezetéséhez. Egy eljövendő boldogabb kor sohasem fogja elhinni az analfabétaságnak azt a végtelenségét, amellyel és annál könnyebben képviselővé lehetett az ember. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges kulturális katasztrófához vezesse.
3. A politikai szabad versenyben nem az győz, aki a legönzetlenebb, a legbecsületesebb, aki leginkább nézi a közhasznot. Hanem győz az, aki minden eszközzel kergeti a saját érdekét. Így a törtető politikai kalandor olyan gazdasági érdekkör részesévé vagy eszközévé lesz, melynek az állam s a nemzet élete érdekeitől eltérő vagy azokkal ellentétes érdekei vannak. Így az állam s a nemzet marakodó érdekcsoportok marcangolt prédája s fejőstehene lesz. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges gazdasági katasztrófához vezesse.
4. Az utóbb mondottakból következett az a történelmi tény, hogy a legfelső, úgynevezett történelmi osztályok hasztalan csatározás s belső fanyalgások után összefogtak a politikai versenyben a nagytőke új hatalmasaival, hogy az államot saját érdekeik védő és támadó orgánumává tegyék. Ebből aztán a következő állapot állott elő: a) a falusi nép megmaradt színtelen, súlytalan, irányítható, jobbra-balra lódítható massa inersnek. b) a folyton hatalmasodó ipari munkásság külön testté idegenedett a nemzet testében, s mint ellenség, állott szemben a politikai szabad versenyben megvalósuló állammal és nemzettel szemben. c) a két erő közt összemorzsolódó nyomorult középosztály pedig két réteget mutatott. Az egyik, a nagyobb réteg idealizmus és más hasonló gaz és hülye szavaktól megkötve, mindenre kapható, koplaló szolgája volt politikát portyázó urai érdekeinek. A másik réteg, nem lévén elég szellemi horizontja, nem látva a helyes kivezető utat, elkeseredett szellemi anarchiában tépte saját faját, és menekült a zsidó imperializmus előkészítő forradalmába. A politikai szabad verseny még elfajultabbá tette a gazdaságilag felidézett osztályharcot. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy az államot egy végleges szociális katasztrófához vezesse.
5. A 3. pont alatt említettem, hogy a politikai szabad verseny árán törvényhozáshoz és kormányzáshoz jutott politikai törtetői milyen könnyen lehetnek a legfelső osztályok s a nagytőke eszközeivé. Mármost meg kell gondolni a következőket: Franciaországban, Angliában, Németországban az arisztokrácia és a nagytőke hatalmasai mégis túlnyomó többségben általában franciák, angolok, németek. Így még az ő érdekpolitikájából előállott államelmélet is fajuknak a kifejezése, s többé-kevésbé fajuk hatalmi gyarapodását jelenti. Nálunk az arisztokrácia jó része, a nagytőke pedig a maga egészében idegen, és így az ő érdekeikből vezetett állami étet tőlünk idegen, legtöbbször velünk ellentétes érdekű, vagy pláne ellenséges fajok hatalmát gyarapítja a magyarság rovására. Hozzájárul ehhez, hogy a politikai szabad versenyben az győz, aki legjobban tud könyökölni, aki legélesebben rikoltja, hogy ő milyen fene nagy magyar. Márpedig a magyar tud legkevésbé könyökölni, ő tud a legkevésbé magyarkodni. A népképviselet e formája legalkalmasabb arra, hogy a magyarságot fajilag a végső katasztrófához vezesse.
6. Ugyancsak ezekből következik, hogy az az érdekkör, mely a politikai törtetőt saját eszközévé teszi, lehet idegen, velünk ellenséges, ránk éhes imperializmus: cseh, oláh, szerb, germán, francia, zsidó stb. És így megtörténhetik, hogy saját édes és lelkes voksainkkal mondjuk ki önmagunkra a halált, s osztogatjuk szét magunkat idegen hatalmak rabszolgáivá. A népképviselet e formája a legalkalmasabb arra, hogy nemzetvédelmi szempontból s külügyi vonatkozásban az államot a végső katasztrófához elvezesse.
Milyen formáját válasszuk hát a népképviseletnek e helyett a lényegében immorális, romboló, gyilkos módszer helyett? Formát, mely a magyarságnak igazi belső morális megszervezését jelend, s alkalmas egy egységes magyar psziché, egy építő magyar szolidaritás megteremtésére. Formát, mely már nemcsak politikai téren, hanem gazdasági, kulturális, szociális és faji tekintetben is a legtermékenyebb szervezkedést jelentsen. Mert a mostani öngyilkos formának épp azt volt a legnagyobb hibája, hogy nem jelentette az erők állandó, belső, termő szervezkedését. A politikai összefogások csak múló összeállítások voltak, melyeknek igazi értelmük csakis választás idején volt. Akkor egykét csahos összeterelte a külön senyvedő szerencsétlen voksbarmokat, a jelölt töltött beléjük egy csomó pálinkát és egy csomó hazugságot, az ártatlanok letejelték a szavazatukat, s aztán mehetett mindenki a fenébe a jövő választásig. Morális szervezés helyett a nép megrontása volt, megrontása hazugsággal és alkohollal. Szolidaritás helyett gyűlöletet szított, s még a meglévő oly csekély összetartó köteléket is feloldotta magyar és magyar között. Egy választás többet rombolt a nép erkölcsében, mint amennyit az ország összes iskolája öt év alatt építeni tudott.
Az első követelmény tehát, hogy az új választó közösségek ezután ne csak percnyi összeállások legyenek egy zsáknyi szavazat összekötésére, hanem a nemzet életének állandó szervei, melyek a magyarság morális, gazdasági, kulturális, szociális, önvédelmi szervezkedését mindennapi munkában szorgalmazzák, s melyeknek a szavazás csak egyik és általában nem a legfontosabb teendője. Második követelmény, hogy a választó közösségek a lehetőség határáig meg tudják ítélni, hogy képviselőjük tényleg közülük a lehető legképesebb, legtöbb szakismerettel rendelkező, legműveltebb, legmorálisabb és faji érzésben legmegbízhatóbb legyen. Hogy ne történhessék meg többé az, hogy az államok történelmét morális és kulturális szempontból leghitványabb söpredék csinálja a többi emberek nevében.
- Harmadik követelmény az, hogy legyen garancia arra, hogy a képviselő tényleg azt a programot igyekezzék megvalósítani, amelynek alapján, s amelynek eléréséért a közösség bizalma őt képviselővé tette. Hihetetlen morális züllés volt ezen a téren. Ha én valamelyik úri kaszinóban a kártyapartneremnek azt mondanám: holnap szavamra megadom száz korona nyereségét és ha nem adtam meg, mint becstelent, kigolyóztak. De ha negyvenezer embernek felesküdtem ma egy program megvalósítására, a választás után fütyültem rá vagy éppen e program ellen küzdhettem, én azért becsületes ember voltam, és minden kaszinó parádés tagja lehettem. Csak egész szelíd idézés gyanánt emlékeztetek arra a programra és azokra a fogadkozásokra, melyeknek alapján a keresztény, nemzeti parlament alakult. Pazaroltak-e valaha nagyszerűbb tömegenergiát, szentebb bizalmat? Van-e, aki ezek után meri a népképviselet mai formájában a népakarat megnyilatkozását látni?
Ezeknek a követelményeknek szem előtt tartásával és minden veszély gondos öntudatában a népképviseletnek egy olyan formájához fogunk jutni, mely igen sok pontban fog rokonságot mutatni azzal a formával, amellyel a kommün hitte a népakaratot a történelem alkotására képessé tenni. És aki elhirtelenkedett váddal vagy rémkiáltással támadna rám, annak teljes felelősségem tudatában s a történelem nagy tanulsága mellett ezt felelem: Ha mi dühtől elvakulva, csakis romboló csákánnyal és büntető pallossal közeledünk az elmúlt két forradalom felé: akkor hiába pazarolt áldozat volt mindaz a vér, szenvedés és nyomorúság, mely a magyarság legjobbjainak életét tette tragédiára a háború és a két forradalom alatt. Más a büntető közegek kötelessége és más azoké, akik új életre akarják fölépíteni a lerombolt országot. A háborút és a két forradalmat úgy kell tekintenünk, mint egy gigászi laboratóriumot, melyben egy páratlan történelmi pillanat felszabadító merészségében jóhiszeműek, őrültek és sarlatánok kísérleteztek nagy szociális eszmékkel. Nyugodt vizsgálással kell megnéznem, melyik az a kulturális, gazdasági, szociális gondolat, eszköz, forma, melyet a magyarság javára kihasználhatok. Meg kell vizsgálnom, hol, melyik gondolatban miért volt hiba, a gondolatban volt-e a hiba vagy az alkalmazásában, az új formában, az új eszközben vagy a végrehajtó rosszhiszeműségében? Meg kell fejni a forradalom véres tehenét a magyarság számára! Hogy vagyok jobb magyar? Ha valamely belém nevelt vak ideához kötöm magam, mint elsüllyedő hajó kapitánya az árbochoz, s ott behunyt szemmel hadonászok le eleveneket és holtakat? Vagy ha mindent, ami emberileg történt: bölcset vagy őrültséget, nagyszerűt és hitványt, erőt és betegséget, rendet és forradalmat türelmes gonddal megvizsgálok, s mindenünnen építő tanulságokat hozok fajom számára? Fajom érdekében az ördögtől is tanulok! a kereszténység akkor kezdett hódító hatalom lenni, mikor többé nemcsak romboló kalapáccsal, hanem szomjas, felszívó buzgó tanulással állt szemben a klasszikus műveltséggel. Az ellenreformáció akkor lett győzedelmes, mikor a hódító reformációtól vett át elveket és eszközöket Csak éppen nekünk legyen nemzeti kötelességünk vaknak és butának lenni? Van-e diadalmasabb magyarság, mintha azokat a gondolatokat és eszközöket melyeket ellenségeink halálunkra terjesztettek, mi a magyarság újjáépítésének hatalmas tényezőivé tesszük?
Virradat, 1921.I. 9, 12.
Antiszemitizmus
A hal a vízben él, a tüdő oxigénnel táplálkozik, a magyar antiszemita. Dobd ki a halat a vízből: elpusztul. Vedd el az oxigént a tüdőtől: megfullad. Hazudd ki az antiszemitizmust a magyarból: a halál leggyalázatosabb nemével hal meg.
De mi az antiszemitizmus lényege? Miért vagyunk antiszemiták? Miért az antiszemitizmus? Életösztönünk első, szükségszerű megnyilatkozása, s melyek e megnyilatkozás helyes formái?
Egy téren sem mondtak annyi ostobaságot mindkét táborban , mint a zsidókérdés körül. Buzgó antiszemiták mondanak jelszavakat és érveket, melyek a zsidóság leghatalmasabb fegyvereivé válhatnak. Liberális államférfiak előtálalnak érveket, melyeket egy dedós gyermek szétszedhet alaplehetetlenségeire. Mert jobbról és balról nem állítják be a kérdést a maga nagy történelmi horizontjába, nem viszik vissza, hogy úgy mondjam, természetrajzi egyszerűségére. Egyes esetekből indulnak ki, szentimentalizmussal kandírozzák körül, érdekpárt s más zavaró szenvedélyekkel homályosítják el tisztaságát. Pedig a zsidókérdés lényegében éppen olyan egyszerű, mint amilyen átlátszó és egyszerű nyelvtanilag ez a mondat: a ragadozó ragadoz. És ennek az erős fajnak minden vér szerinti ravaszsága kellett ahhoz, hogy ezt az egyszerű, könnyen érthető lényeget körülvegye a hazugságok, az álhumanizmus, álszociológia, ál-szabadgondolkodás és álforradalom megtévesztő Bábelével.
A legnagyobb, legbűnösebb tévedés s fájdalom, nálunk leggyakoribb a zsidóság olcsó gyalázása, lekicsinylése. Ha engem a fronton földerítő szolgálatra küldenek, és én az ellenség roppant haderejéről azt a hetyke tudósítást hozom, hogy szót sem érdemel, hogy egy pár emberrel szét lehet verni az egészet: akkor én katasztrófa elé viszem saját véreim, s haditörvényszék előtt méltán érdemlek golyót vagy kötelet. Gondolják meg ezt jól a zsidóság anekdotás, nótás fitymálói. Jellemző, hogy igen sok zsidó fölényes humorral segít a bátor kereszténynek ebben a lekicsinylésben, mert tudja, hogy ez elrejti a veszélyt. Lekicsinyleni azt a fajt, mely a maga húszszoros kisebbségében elfoglalta a magyar élet minden stratégiai pontját, s mely egy történelmi katasztrófa ügyes kihasználásával lába alá gázolt bennünket, hitünket leköpte, zászlónkat letaposta, lekicsinyleni ezt a fajt nem önmagunk végtelen megvetését jelenti? a zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek, kiválóságoknak és bűnöknek végére mehetetlen összetétele. De, mert egy irtózatosan exkluzív vallás nevelésében, a kultúra és európai élet minden fénymáza alatt megmaradt az &s, barbár, ösztönös ázsiai törzsembernek, erői és kiválóságai vérből jövőbbek, s inkább jelentik az egész faj védelmét és hódítását, mint más fajoknál, gyengeségei és bűnei szembeötlőbbek, s inkább rátámadnak az európai ember morális ízlésére. Mert a lényege a különbségnek, s ezt nem lehet eléggé ismételni, mert ők szüntelenül ellentétesen másképp tüntetik föl, az: hogy mi, magyarok, németek, szlávok, olaszok etc. Az európai hit, morál és kultúra közösségében a csupán törzsemberből emberré szélesedtünk, a zsidó pedig a kiválasztás kannibál hitével, rettenetes faji hitében és moráljában megmaradt az ötezer év előtti idegen szagtól ösztönösen irtózó törzsember. A zsidóság a legkomolyabb, a legvégzetesebb ellenség, a zsidókérdés a magyarság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a magyar élet, a magyar jövő minden mozzanatába. Viccet csinálni ebből a kérdésből, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék vagy megfizetett gonoszok tehetik. A sok tragikomikus tévedés onnan ered, hogy mi asszimilálódós babonánkba butulva azt hittük, hogy az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy előléptetés magyarrá áthasonulni. Ez a hit, mely erős faji öntudatra, egészséges fajnál tényleg hódító erőt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk egyik fő forrása lett. A magunk úgynevezett ideális oh, de aljas és gaz ez a szó! horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a természetrajzilag is való valóságot, hogy az élet erős és gyenge fajok vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és jövőjét, s nem szabad azt idegenre bíznia. Így például érzékeny, humanisztika-liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: Nem szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne szenvedjen a bűnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belső életű, tiszta morálú zsidót. De egyet ne tessék elfelejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris, még akkor is, ha tiszteli a másik fajt. Vagy elfogadjuk azt az ítéletet, hogy Erdélyben az a becsületes magyar, aki megtagadja magyarságát és oláhhű lesz. Felvidéken az a becsületes magyar, aki csehhé torzul és így tovább? Ugye bár, hogy nem, ugye, hogy az a szívünk szerint, morálunk szerint való magyar, aki a mienk marad minden poklokon keresztül? Vagy a zsidóra más mértéket mérünk? De föl lehet itt vetni a becsületesség kérdését? Ha az öt világrész egymillió legbecsületesebb angolja, franciája vagy olasza jönne ide, hogy a maga külön szolidaritásával kivegye a kenyeret a magyar szájból, a földet a magyar földműves alól, hogy kereskedelem, gyár az ő kezében legyen, hogy sajtóban, színházban kilopja a magyarból a védő lelket: antiangol, antifrancia és antiolasz volnék. Pedig ezekkel a fajokkal ezerévi morális, hitbeli és kulturális közösségünk van. De nekem igazán mindegy, hogy aki elveszi a jelent, jövőt, az életet és mindent fajomtól, az comme il faut gavallér vagy pedig börtönviselt apacs. Vagy a fronton csak arra lőttünk, aki azelőtt való napon elfelejtette a drótsövényen átküldeni az erkölcsi bizonyítványát? a becsületesség kérdését itt csak ostobák vagy megtévesztő szélhámosok vethetik föl.
De nem is azokat a zsidókat szoktuk ám mi becsületesnek nevezni, akik tényleg azok. Az ilyenek nemigen törtetnek kegyeinkért, s nyíltan fajuk emberének vallották magukat. A mi "becsületes" zsidónk az a zsidó, aki átkeresztelkedik, ha kell, naponta kétszer, aki azt sem tudja, hova legyen a magyarságától, úgy köpik, mintha népszínműben volna, aki zokog a magyar határon, mint a vajszívű Vázsonyi, aki a nemzetiszínű határcövek láttára majdnem fizikai zsidóságából is magyarrá integrálódott. Ez az a zsidó, mely abban a pillanatban, hogy a csehek Lőcsére beléptek, dühös csehhé, s Kolozsváron az első oláh katona láttára felgerjedt oláhhá fett. Ez a legveszélyesebb típus, ezt küldi a félelmetes faj előre, hogy a népek kebelében elfoglalják az elővárakat. A kommunizmus alatt a zsidó imperializmus legféktelenebb harcosai katolikus, református s volt nemzeti színű zsidók voltak. Egy zsidó író, a zsidó uralom egyik komikus, torz figurája, a háborúban még "mérhetetlen faji gőggel" nézte a magyar katonákat, s a kommunizmus második napján már piszkos szavakban köpte le a magyar fajt. A zsidó zsidó ellen harcolok teljes erőmből, de tisztelhetem, mint nemes ellenfélt. De ezek a nemzeti színű, magyar és keresztény zsidók az emberiség leghitványabb söpredékei, s életösztönünknek ezeket kell legelőbb eltüntetni a magyar életből
Éppen ilyen dőreség, ha a zsidókérdésben a szeretetre s kereszténységünkre hivatkoznak. A szeretet nem az, hogy szeressem azokat, akik eleszik a jövőt a gyermekeimtől, akik eleszik az országot fajomtól: a szeretet törvénye mindenekelőtt a hozzám tartozók és fajtám iránt kötelez. Az a szeretet, melyet így liberális maszlagolásokban kívánnak, a legtermészetellenesebb perverz gyűlölet saját Vérem ellen. A kereszténység pedig nem vénemberek mazochizmusa, akik beteg vonzódással szeretik azokat, akik tépik és csalják őket. A kereszténység nem egy pár evangéliumból kiragadott érzelmes mondat. A kereszténység sok százados történelmi fejlődés: az európai emberiség védő, harcos szolidaritása az örök emberi jogok, az örök emberi egészség és morál megvédésére az ős barbár törzsember vad ösztönei ellen. Igen:
nagy ölelést jelent Krisztus a tiszta emberi együttműködés számára. De korbácsot jelent az éhes, vad törzsi ösztönök ellen. Az antiszemitizmusban Krisztus korbácsának vagyunk harcos keresztényei.
Ne hazudjuk hát el hamis szentimentalizmussal a dolog rideg lényegét. A fajok irtózatos harcáról van itt szó. Egy ázsiai barbár faj, mely megmaradt emberevő, zord ősi törzs pszichéjében, és magáévá tette az európai kultúra minden rafinált eszközét, nem kötve semmi moráltól, halálos gyűlölettel az európai múlt, európai morál, európai kultúra ellen, melyből ő ki volt tagadva, ezer arccal, millió eszközzel tör Európa meghódítására. Fájdalmas gyengeségünk látva, kihasználva mindazt, ami bennünk hiba, s még inkább azt, ami bennünk emberileg nemes, leigázott bennünket, s felépítette itt európai hódításának előbástyáját. Szabadságharc a mi antiszemitizmusunk, s az örök emberi jogok kétségbeesett segélykiáltása. Tízmillió proletárrá rabolt magyar fordul a világ proletárjaihoz a zsákmányoló faj zabolátlan étvágya ellen. Azok, akik a munkát tették a világ vallásává, azokat fogják-e ellenünk segíteni, akik minket fájdalmas, véres munkánk minden gyümölcsében megraboltak? Tízmillió magyar, akit lelkében is megtapostak, kire \ egy idegen faj erőszakolja a maga zsarnoki ideológiáját, ízléstelen ízlését, meghamisított, faji fegyverré torzított doktrínáit: ez a tízmillió magyar kiált a világ szabadgondolkodóihoz, segítsék őt lelki felszabadulásában. Tízmillió minden jó szándékában megrágalmazott, minden emberiességében megcsalt, minden jogában megrabolt magyar jajgat Európa liberalizmusához, engedjék őt is élni, hogy földje az ő földje, vetése az ő termése, hogy munkája az ő kenyere legyen, s szabadjon védőpajzsot emelnie az orgyilkos tőr és a tolvaj kéz ellen. Tízmillió magyar követel igazságot Európát védő nagy történelmi munkájáért.
És egyet jó lesz meggondolnia Európának. Ma még sokan mosolyognak Nyugaton a zsidó imperializmus veszélyein. Pedig ez a veszély napról napra óriási arányokat ölt. És ennek az imperializmusnak a győzelme az európai múlt, az európai közös fejlődés, az európai kultúra végső veszedelmét jelentené. A magyarságnak a múltban fájdalmas szent történelmi hivatása volt, hogy Európa munkáját védje az ázsiai éhes törzsi ösztönök ellen. A mi antiszemitizmusunk ennek a történelmi munkának a folytatása, s így világtörténelmi munkát végzünk vele az emberiség védelmére. Mi vagyunk a megmaszlagolt Európa fölébredt életösztöne, a nagy szabadságharc előfutárjai, hirdetői egy tisztább jövőnek. Fogjunk össze mindnyájan az antiszemitizmusban, mint egy hazát teremtő, Európát védő nagy, történelmi elhivatásban. Óh, higgyétek meg, hogy az emberiség leghősiesebb s mártíriumosan legszebb megvalósulása ma: magyarnak lenni!
Virradat, 1921.I.21.
A debreceni csúfság
Két nappal ezelőtt olvastam, hogy a debreceni nagytemplomban Balthazár püspök helyét emberi exkrementummal bepiszkolták. Ez a durva merénylet még ma is megdöbbentően ötlik ki a napi események szomorúságaiból. Még ma is, mikor a világháború s a rá következő szörnyűségek szétzúzták a meglevő morális kereteket, szétdúlták az idegeket, és amikor a nemrég múlt napjaiban szemeink előtt lődöztek be a szíriai martalócok a Krisztina téri templomba s az angolkisasszonyok Vád utcai templomába. De az, aki az események őrült kavargásában egy magasabb összefüggést keres, aki egy jobb jövő égő sóvárgásával lesi a nehéz napok tanulságait, az nem botránkozik, nem sápítoz, félrelöki a tiszta látást zavaró indulatokat. Az események mélyén keresi a végzetes okot, és nem arra fekteti a fő súlyt, hogy most leghangosabban ordítson az ordítókkal, hanem hogy meglelje azt a tanulságot, mellyel hasonló esetek megismétlődését ki lehet kerülni.
Mivel az eset kapcsolatban van a magyar protestantizmus problémájával, lehetetlen bizonyos személyes vonatkozásokat elhallgatnom. Egy mélyen kálvinista család hagyományai közt nőttem föl, s gyermekkorom a református lélek mély hangulatai, termékenyítő szépségei hímezték át. Örök hálával tartozom a kolozsvári református kollégiumnak. Nagy részben neki köszönhetem magyarságom mély erőit, heroikus akaratát, s nehéz percekben bátor elvállalását annak, hogy lelkiismeretem szavát kövessem. De egy időben, mikor a közeledő magyar tragédia víziója elmarta minden nyugalmamat, a szeges kritika ostorával sújtottam süllyedő felekezetem felé. Úgy láttam, hogy meddővé vénült a magyarság számára, s a közeledő veszély halálos döbbenete okozta, hogy kritikámban nem volt elég szeretet és igen korbács volt a szavam. Pedig hogy tudnám én hárommillió magyar lelki formáját gyűlölni?
Pedig meg kellett volna látnom, hogy nagy és mély erő van a magyar protestantizmusban. Minden válsága, s Utolsó évtizedek tényleges süllyedése onnan van, hogy a fejlődésnek egy olyan fordulópontjához ért, amikor történelmi (= politikai, társadalmi) szerepe a viszonyok új kialakulásában lényegesen más irányt és tartalmat kapott. És természetes, hogy ehhez az új szerephez a lelki hozzáigazodásnak s az új szervezkedésnek hosszabb átmeneti idejére volt szükség. A múltban és ez így volt történelmi szükség, s az emberiség és magyarság érdeke egyaránt minden más haladó iránnyal egybefogva szellemi ellenzéke volt a katolikus egyháznak, s általában politikai ellenzéke a katolikus dinasztiának. Most, hogy a hitbeli megismerés tisztább fölfogásával a hitviták s a hitéletnek az a kannibál formája, hogy ne a magam hitét higgyem, hanem a másét tagadjam, örökre kimúlt a vízzel mosdó emberek világából, és hogy a liberalizmus a magyarságot a halál szélére juttatta, most a protestantizmusra egészen más elhelyezkedés, egészen új funkció vár. Mint vallás, most csupán arra szorítkozik, ami benne pozitív, s éppen olyan kevéssé gondol arra, hogy átmásszon tagadgatni a katolikus szomszéd kertjébe, mint ahogy nem veszi sorra a görög, latin, egyiptomi, buddhista, bostokund és más vallás tételeit, hogy tagadási szórakozásokat rendezzen magának. Sőt ez a tisztán pozitív vallássá, építő világnézetté való fejlődés egészen új kapcsolatba hozta a katolicizmussal. A protestantizmus régebbi fegyvertársai úgy elhatalmasodtak, hogy többé nem volt szükségük hajdani leghatalmasabb fegyvertársukra. Sőt a szellemi radikalizmus, s az úgynevezett szabadgondolkodó irányok, megszűnvén a közös veszély, éppen olyan éles ellentétbe kerültek a protestantizmussal, mint a katolicizmussal, s tanaik egyaránt jelentették a katolikus és protestáns hitélet megsemmisítését. És tényleg, az imént múlt napok megmutatták, hogy uralomra jutva egyenlő, megsemmisítő dühvel fordultak minden kereszténység ellen, akár Rómához, akár Debrecenhez húzott a szíve.
Ehhez a letagadhatatlan tényhez járult az a politikai felismerés is, hogy az a faj, mely az úgynevezett radikális és szabadgondolkodó elveket törtető fegyvereinek használta, éppen a katolikus és protestáns ellentét kihasználásával tudott hatalmi helyzetet hódítani magának a magyarsággal szemben, s hogy míg derék protestánsok jóhiszeműen harcoltak egy korlátlan liberalizmusért, az egymás ellen gyújtott magyar lelkek tüzéből az idegen faj kapart magának gesztenyét. Viszont a legutóbbi események élesen megmutatták, hogy ez az idegen faj minden jelszó alatt a maga egységes célját űzte, s hogy mikor imperializmusa útjába kerül a magyar, mindegy neki, hogy protestáns vagy katolikus, egyképpen tör a megsemmisítésére.
Az elmondottakból önként következik a protestantizmus új történelmi helyzete. A már csak pozitív hitéletet élő protestáns nem lehet többé ellensége a katolicizmusnak, annál inkább nem, mert a protestáns hitélet pozitív tételei és erkölcsi tanításai lényeges nagy részükben azonosak a katolicizmus tételeivel. Így tehát vallási szempontból a protestantizmus ellenzékből a katolicizmus fegyvertársa lesz az elhatalmasodott közössé tett ellenség ellen. És amilyen közös alap vallási téren a kereszténység a közös ellenség ellen, olyan közös alap politikai és társadalmi téren a magyarság azzal a hódító, idegen fajjal szemben, mely azokat a tanokat faltörő kosnak használja ellenük. A történelmi konklúzió tehát abszolúte világos, és csak vakok vagy rosszhiszemű gonoszok nem látják: a magyar protestantizmus új történelmi szerepében fegyvertársa a magyar katolicizmusnak a kétezer éves európai morál, európai kulturális értékek, s a magyarság ezeréves történelmi munkájának megvédésére. Minden magyar katolikus, ki a magyar protestantizmusra, minden magyar protestáns, ki a magyar katolicizmusra emeli kezét, az öngyilkosság legostobább, legbűnösebb fajtáját követi el, s egyenlően vét kereszténység és magyarság ellen.
Miért mondom én el ezeket a debreceni eset alkalmából? Mert én ebben az otromba durvaságban a múló eseten s a nyomorult lényegtelen merénylőn túl egy súlyos vétket és egy súlyosan vétkezőt látok. Mi volt ez a vétek és ki volt ez a vétkező?
Én Balthazár püspök urat személyesen nem ismerem, sohasem láttam. A személyes érdek, a személyes szimpátia vagy antipátia minden lehetősége nyilvánvalóan nem állhat fenn közöttünk. Mindenki láthatta, hogy eddigi cikkeimben kerültem a személyes vonatkozásokat, s az újjáépítés nagy általános szempontjait igyekeztem a szemek elé tárni. De a püspök úr a legtipikusabb inkarnációja egy olyan lelki alkatnak, mely a magyarságra halálos veszedelmet jelent. Ez előtt a veszedelem előtt fel kell jajdulnia minden jó szándéknak, ez ellen a veszedelem ellen vétót kell kiáltania minden becsületes magyar akaratnak. Higgye meg, Püspök úr, hogy hosszú idő fog tanúságot tenni amellett, hogy e percben jó magyar és jó protestáns beszél Önhöz.
Püspök úr! az a szeretet, mely a háború előtt élt a magyarban, még lehetett jóhiszemű, nemes tévedés. Egyik fő feladatom éppen az, hogy megmagyarázzam igen sok jó, buzgalmába bódult magyarnak, hogy a háború előtt lehetett valaki jóhiszeműen, sőt építő magyar akarattal liberális vagy szabadkőműves. Az a bűnös és vak szociális politika, az az osztály és tőkeuralom, mely a háború előtt készítette a magyar halált, könnyen más táborba téveszthette a jövő útját kereső magyart, s fegyvertársat hitethetett el a ravasz ellenségben. De már a háború első éve döbbenetesen megmutatta az idegen imperializmus igazi arcát, s hogy minden jelszó csak ádáz étvágyának volt eszköze. És Ön, Püspök úr, mikor katolikus és protestáns magyar közös hekatombába hullott a hazai határok előtt, mikor katolikus és protestáns magyar hivatalnokok ezer aggódás és gond között éhezve, dideregve, hősies önfeláldozással végezték tízszeres munkájukat, mikor katolikus és protestáns magyar családok a megrabolt szeretet s az irtózatos nyomorúság mindennapi tragédiáját szenvedték: Ön, Püspök úr, a magyar, a protestáns, Krisztus papja és sáfára Bethlen Gábor, Rákóczi György és annyi szent magyar protestáns egyházának, ön akkor himnuszt zengett annak a fajnak, mely a keresztény magyar hullák garmadáján, a keresztény magyar családok mártír szenvedésén, a szemérmetlen vagyonszerzés, a féktelen zabálás, a részeg hódítás irtózatos tivornyáját ülte. Mikor még a becsületesebb, óvatosabb zsidók is meglátták a zsidókérdést, s intőleg emelték fel szavukat a mérsékletre, mikor már a Tisza István tragikus szemeiben is ott volt a megismerés szomorú árnyéka, akkor Ön, Püspök úr, Ön, a krisztusi szánalom papja, becéző szavakkal cirógatta a véres csőrű hollókat, akik az Ön elhullott és élő testvérei testén lakmároztak. Ön nem hallotta a magyar agónia kétségbeesett zokogásait, mert füleit telerikácsolta tapssal a zsidó Egyenlőség, mely Önben elszánt gladiátorát jutalmazta.
A szörnyű dolgokból Ön nem tanult. Azután még szörnyűbbek következtek, hogy Ön azokból még kevesebbet tanuljon.
Ön nem látta meg, hogy az Önnek tapsoló faj a nagy összeomláskor ezer hazugsággal tépte ki a magyar katona kezéből a haza földjét védő fegyvert. Ön nem látta meg, hogy rágalommal, uszítással hogy zúztak szét minden magyar szervezkedést, minden magyar jóakaratot. Ön nem látta meg, hogyan ajánlották fel a megölt ország testrészeit az idegen rablóknak. Ön nem látta meg, hogy kerítették kezükbe az egész országot, hogy verték ki kenyérkereső állásukból az Ön magyar testvéreit, hogy köpték le a magyar múltat, a magyar zászlót. Ön nem látta, hogy vitték felesleges offenzívákban mészárszékre a megmaradt magyar ifjúságot. Az Ön keresztény papi szemei nem látták, hogyan lődöztek be keresztény templomokba, hogyan mártírizálták az Ön keresztény papi testvéreit. Ön nem látta a világtörténelem legirtózatosabb arányú pogromját az Ön saját faja ellen. Ön nem látta Szamuellit... De a nagy gyilkosság még alig ért véget, a magyar hullák még melegen pihegtek, s bőrükön még látszott a szíriai köröm, az ország romban volt, s a magyar vagyon szétdarabolva; és Ön a magyar romok, a testvérhullák fölött odakiáltotta a megdöbbent bűnösök vigasztalására: a zsidó is ember. Isten a szeretetet parancsolja, a "szeretet liberális. De vigyázzunk a katolikus veszélyre!
Püspök úr! az a szeretet, melyet Ön hirdet: rombolás és gyűlölet saját keresztény magyar vértestvérei ellen. Az a szeretet kiveszi a magyar kezéből a védő fegyvert, a magyar gyermek szájából a falatot, az megöli a magyar jövőt. Az Ön szeretete, magyar pap, a magyarság halála, az Ön szeretete, keresztény pap, a kereszténység meggyilkolása.
Püspök úr! Ha a magyar katolicizmusé volna mindaz, ami földben, házban, pénzben, terményben, ékszerben, iparban, kereskedelemben, sajtóban, mulatóhelyeken a zsidóságé, ha a magyar katolicizmus nyomna bennünket oly óriási nemzetközi támogatással, olyan irtózatos külön szolidaritással, olyan szellemi zsarnoksággal és semmi morállal nem kötött eszközökkel: akkor, Püspök úr, én nem nézném, hogy azok a katolikusok fajtámból valók, hanem protestáns testvéreim élére állnék a legelszántabb harcra. De mindez egy idegen faj kezében van, de mindezt egy idegen faj teszi, mely megsemmisítő halálos veszedelem a magyarságra. És Ön, Püspök úr, az Ön krisztusi szeretetével a megraboltak, a megtépettek, a letiportak az elnyomottak, az éhezők, a koldusok felé fordul, s kis bolhasérelmek címén egymásnak hajszolja őket, hogy minden tragédia után még tovább tépjék, még tovább öljék egymást ők, akik magyarok, az Ön vértestvérei, ők, akik keresztények, az Ön lelki testvérei, Krisztus papja! És a megemésztő, rabló, elnyomó idegen ellen csak a szeretet szavát tudja énekelni.
Püspök úr! Ez a templomgyalázás megdöbbentett minket, pedig a közelmúltban az Ön liberalizmusának védencei nagyon is hozzászoktattak a templomgyalázásokhoz. De a debreceni református templom ezzel a durvasággal nincs is meggyalázva. A debreceni református templom szent szimbóluma a magyar protestantizmusnak, kinek mindig az volt a nagy történelmi értéke, hogy mindenekelőtt magyar volt. Hogy a magyarsága szabta meg, hogy milyen protestáns legyen, és nem a protestánssága, hogy milyen magyar legyen. És így tudott honmentően protestáns és termékenyen magyar lenni. És én itt az egész ifjú Magyarország nevében a tiltakozás viharos hangsúlyával mondom Önnek, hogy nincs az a reverenda és nincs az a palást, amely a jövőben büntetlenül próbálhatná meg azt, hogy magyart magyar ellen hajszoljon. Főtisztelendő méltóságos Püspök úr! az a piszok, ami most az Ön templomi helyén van, az nem annak az ostoba merénylőnek a műve, aki ezt a durvaságot elkövette. Az a szenny az Ön végzetes tévedéseinek kikerülhetetlen, logikus következménye, azt a foltot Ön juttatta oda. És ha Ön ezt a szennyet el akarja távolítani a debreceni református nagytemplomnak papi székéből: Önnek magának kell igaz töredelemmel félreállnia arról a helyről, mely Önt többé nem illeti.
Virradat, 1921.I. 28.
A magyar paraszt
Ha a háború alatt Ungváron Galícia egyik bozontos, félvad gyermeke előtt vagy Budapesten a lipótvárosi szalonok egyik kultúrsimája előtt panaszoltál az élelmiszerek drágaságáról, a vicinális törzsember s a fővárosi intellektuel csodálatos egyöntetűséggel kezdte szidni a magyar parasztot, hogy ő az oka mindennek, hogy páratlan kapzsisággal veri fel az árakat, hogy asztagokba gyűjti a kék bankót stb., stb.
Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy itt a faj két távol álló fia közt nem előre megbeszélt védelemről van szó. A figyelemelterelés, a közfelháborodás átutalványozásának azzal a példájával állunk szemben, melyet e bámulatos faj olyan ügyesen ismételt meg az összeomlás napjaiban és ismétel meg most is. Elég utalnom arra az általános szörnyülködésre, mellyel a pesti nemzetiségi sajtó szétsápítozta a debreceni esetet. Egyszerre szörnyen kálvinista szíve lett az egész Dob utcának, az egész Lipótvárosnak és Szamuelli rokonai úgy belenőttek a Balthazár sajgó kálvinizmusába, mint Barbarossa szakálla az asztalba.
És csodálatos, ha beszélsz a magyar középosztály, szegény mártír középosztály egy tagjával a magyar parasztról, ugyanazokat a válaszokat hallod tőle. Hogy a magyar paraszt kapzsi, rideg, szívtelen, túltesz a zsidón, és hogy nincs semmi faji érzés benne. És hogy gyűlöli, ellenségének tartja a magyar középosztály tagjait.
A vád igaz. Kétségtelen, hogy egy ősösztönű, ezer-ravaszságú és ezerkezű nyereségvágy sarkallja a magyar parasztot a szerzésre. Kétségtelen, hogy a garast semmilyen nemes célra nem lehet kicsalni összeszorított markából. Egyszóval: "nem idealista". És kétségtelen, hogy nincs faji öntudat benne.
Első bűnére ezt mondom: hála Istennek, hogy megvan ez a bűne! a másodiknál ezt kérdem: ki a hibás?
Amíg jobbágy volt a magyar paraszt, ő volt az a háziállat, mely a legtöbb hasznot adott, s amely iránt a legkevesebb kímélet kellett. A magyar úr kizsákmányolta, a török hódító kizsákmányolta, a német zsoldos kizsákmányolta. Ráfizetett arra, hogy katolikus volt, súlyos áldozatába került az, hogy protestáns volt. Remegnie kellett az előtt, aki idegenül beszélt vele, és megreszkettette az, aki magyarul szólt hozzá. Az egész világot ellenséges erők rendszerének látta, melyek őt kihasználták, megcsalták, mártírizálták. És mert a különböző színű, hitű és pártú magyar úr éppen olyan égedelem volt neki, mint a török vagy a német, faji öntudat nem fejlődhetett ki benne, nem a magyar fogalomban érezte egynek magát a hasonlóival. Ő a népnemzet volt, az ekefogók fajtája, a közösen kizsákmányoltak, közösen megkorbácsoltak nációja. És mert mindenki ellensége volt, valami ősállati gyanakvás fejlődött ki benne mindenkivel szemben. Ránevelődött az örökös rettegésben, hogy gondolatait, célját, akaratát, nézetét még akkor is eldugja, mikor azok kinyilvánításából igazán semmi baja sem lehetne.
A makacs, állandó lelki elbújásnak ezt a példáját durva szülők állandóan kínzott gyermekénél lehet látni. A mindenfelőli veszedelemmel és mindenféle ellenséggel szemben az ősállati ravaszság az életvédelem nagyszerű rendszerévé fejlődött ki benne, hogy tudjon tűrni mukkanás nélkül, hogy céljait csavaros utakon makacs kitartással űzze, hogy indulatait el tudja tenni jobb időkre, hogy a szép szónoklatokat, a lelki gargalizálásokat úgy tudja megtapsolni, hogy azért a zsebéből semmi ki ne rázkódjék. A folytonos kizsákmányolásban minden falatot, minden krajcárt, minden rögöt, melyet munkájából magáénak tudott menteni, valami vérből jövő ősszerelemmel érzett sajátjának. A szerzésnek, az élethódításnak makacs, győzhetetlen akarata fejlődött ki benne, s szerzése eredményeit még akkor is szereti eltitkolni, ha semmi veszély nem fenyegeti. Mert az úr bármiféle legyen is, idegen faj előtte, akitől félti a sajátját, akár korbáccsal jön, akár zászlóval, akár törvénnyel, akár szép szóval.
A nyakunkba szakadt cintányéros demokrácia csak megerősítette ezt a lelkialkatot a parasztban. Adminisztráció, képviselőválasztás: az új államélet minden megnyilvánulása arra tanította, hogy most még több aggódással legyen óvatos, s még ösztönösebb rettegéssel szorítsa bugyellárisát. Sőt az új állapotok, melyek megengedték, hogy képviselőválasztás és egyéb címen magyart magyar ellen a legvadabb hajszában uszítsanak, még alkalmatlanabbak voltak, hogy faji öntudat izmosodjék a parasztba, s hogy hittel tudja fogadni a feléje áramló úri frázisokat.
Bár a faji öntudat hiánya igen szomorú dolog, s ha nem segítünk rajta, tragikus jelentősége lehet a jövőben: egyebekben ez a lelkialkat a lehető legszerencsésebb, s a magyarság egyetlen nagyszerű védelmét jelend. Ez a gyanakvó és ravaszul elrejtőző, ez a makacsul szerző s még nehezen sem adó lélek mentette át a magyarságot a változások viharain, ez győzte le a múlt véres zivatarait, a modern politika veszélyeit, a megemésztő zsidót, a háborút, a kommünt. Pirospozsgásan, húsételtől erősen, kék bankóval tömött bugyellárissal diadalmasan áll a magyar paraszt a magyar rögök felett, s egy erős, győzedelmes jövő rengeteg ereje áradt belőle. Mi lett volna a magyarsággal, ha a falu népét is a szerencsétlen középosztály rühes, öngyilkos idealizmusa marná a halál felé? Nem a falu népébe kell átvinni a haldoklásában tetszelgő középosztály pszichéjét, hanem a magyar középosztályt kell átitatni a magyar paraszt legyőzhetetlen lelkével. Földet, házat, jószágot, pénzt szerezni: ez a magyar evangélium első parancsa. Ha ez megvan, akkor aztán duzzadhat a lelkünk, mint hízott libában a máj, és jöhetnek a szép mondatok.
Nagy történelmi eredményeket ez a tenger erő azonban természetesen csak akkor fog felmutatni, ha ösztönös, vérébe ágyazott faji öntudat fejlődik ki benne. Ez addig nem történhetik meg, míg a falu népét egy faji szempontokból irányított gazdasági, kulturális és társadalmi organizációba be nem szervezzük. A politikai szervezkedés csak immoralitást, alkoholt s igen megokolt bizalmatlanságot eredményezett a faluban. Az egyházi szervezés nagy morális erő, de a legfőbb egység, a faji öntudat felépítésére nem elégséges. Meg kell találni a szervezésnek ezt a formáját, mert ez a magyar jövő egyik legfontosabb, talán legsürgősebb követelménye. Ha becsületes építő munkával megyünk a faluhoz, s a paraszt kézzelfoghatóan látja, hogy haszna van a szervezésből, lassan, türelemmel dolgozva az eredmény el nem maradhat.
A középosztály szociális elhelyezkedésének meg kell változnia. Eddig a vezető osztályok, a nagytőke, s hivatalos hatalmak kizsákmányolt buzgó famulusa volt. A magyar jövőt három tényező fogja felépíteni: a magyar paraszt, a magyar munkás, a magyar középosztály. A középosztálynak tehát természetes munkatársaival kell keresnie az együttműködést, a megértést. Nincs végzetesebb tévedés, mintha a magyar élet minden problémáját beleegyszerűsítjük a zsidókérdésbe. Igen, a zsidókérdés mindennel végzetesen kapcsolatban van, de éppen ezért értéktelen egy minden vonatkozás nélküli, mintegy l'art pour l'artos antiszemitizmus. A zsidókérdés mindenekelőtt gazdasági, kulturális és szociális kérdés. És itt szeretném minden jóhiszemű ember lelkiismeretébe kiáltani: egy teljes, új, világfelfogásban is újjászületett, modern és igazán emberi szociális politika nélkül minden antiszemitizmus, kereszténykedés és magyarkodás csak üres szószátyárság.
Virradat, 1921. II. 2. (Újra közölve: Havi Magyar Fórum, 1999, 2. sz.)
Ábrahám Ernő
Magyar tehetség Ábrahám Ernő, mélyen magyar és igazán tehetség. Három könyve fekszik előttem: a Csillagok a Tiszában és a Hét szilaj csikó című két novelláskötete, s a Hollók fája című meséskönyve. És amikor én itt egy pár sort akarok írni erről az igen szimpatikus tehetségről, előre figyelmeztetem az olvasót, hogy nem pajtásos ömlengéseket adok, hanem becsületesen igyekszem beszámolni azokról a benyomásokról, amelyeket ez a három könyv tett rám, hiszen végső ítéletet, pontos értékmegállapítást Ábrahám Ernő fejlődésben levő tehetségéről természetesen még nem lehet adni. Gazdag ígéret ez a három könyv, s csak Ábrahám Ernőtől és a magyar közönségtől függ, hogy ez az ígéret olyan teljesedéssé váljon, amely múlhatatlan nyeresége lesz irodalmunknak. Igen, a közönségtől is függ, mert hazugság az, hogy az író önmagának ír, az asztalfiókjának. Érdeklődés, szeretet, emlegetés kell az írónak, ez adja meg az erőt ahhoz, hogy minden belső kincsét kihozza magából a mindennapok szomorú küzdelmei közt.
Három sajátságos vonása van Ábrahám Ernő művészetének. Az első: valami ösztönös meglátása fajtája lelkének. Nem is a tudatos figyelem, nem is a megfigyelés eredménye az, hogy olyan hajszálfinomságokig tudja meglátni a magyar föld emberének lelki világát, hanem a húsból való hús, a vérből való vér ösztönös, végzetes magára élése ez.
Második sajátsága, és ez is mélyen magyar vonás: a földnek, a vegetáló életnek valami vér szerinti, már messzi ősökből beágyazott ősszerelme. A szemei, a fülei, a belélegzése, nagyon élő test-lelkének minden része folytonos örömmel mondja a teremtett világ himnuszát. A természet legmegszokottabb képei, a gabonaföld, a folyó, a lényegtelen virágocskák, a nap, a hold abban a meseborzongásban kapnak új és sajátszerű életet lelkében, amely minden igazi költőben újjáteremti a vén világot.
Harmadik sajátsága a képzeletnek, mégpedig a legigazabb művészi képzeletnek: a gyermek képzeletnek folytonos építő munkássága, mely szemeiben valóvá teszi az álmot és álommá a valóságot. Az a jelenség, hogy Ábrahám Ernő mesét ír, nem irodalmi divat, hanem belső meghatározottságának kikerülhetetlen következménye. Egy ragyogó, zengő, ős meseerdő számára a világ, ahol ő, mint a mese eltévedt gyermeke, folytonosan elrévült szemmel, összetapsoló kezekkel, de sokszor félő borzongással és rálépő titkos fájdalomtól fölszepegve bolyong.
A Tisza menti magyar lélek mélységeiből hoz fel titkos képeket Ábrahám Ernő két novelláskötete. Finomsággal tudja visszaadni a gyermeklélek elcsodálkozását e roppant furcsa világ előtt. (Olvassák el például Két fekete rigó, és Pista és a Csillagok című két pompás elbeszélését. Bús király című novellája egyike a leghatalmasabb vízióknak, melyet magyar művész valaha meglátott a magyar falusi életben.
Természetes, hogy most, fejlődése fordulóján sok veszély előtt is áll az író. Vigyáznia kell, hogy megfigyelései szülőföldjének lelkivilágában ne váljanak etnográfiás lelki anekdotákká. Ki kell terjesztenie témáinak és érdeklődésének határát, nehogy egyhangúvá váljon és érdektelenségbe essék. A nagyobb arányú alkotásokat keresse, ahol felhasználhatja művészi munkájának összes eddigi eredményeit. Meséinél vigyázzon, hogy azok igazán mesék legyenek. A mesének legyen ám mindig bevezetése, kifejlése és befejezése, a novellisztikus, bevégzés nélküli mese nem mese. Mikor mesél, ne törekedjék másra, csak mesére. A Kukorica Jancsi című meséje andersenes; szatirikus mese, nem mese és nem is érdekes. Egyáltalában Andersennek hatásától menekülnie kell. Mi már a mesét sokkal inkább ősibb képzelettel teremtő igazi mesének kívánjuk, mint amilyenek az Andersen meséi.
Ábrahám Ernő nyelve forrás-tisztán, egyszerűen magyar. Ez a nyelv önmagától, a dolgokkal ölelkező lélek örömétől kap színt és melegséget, és semmi művészi csalafintaság nem rak cicomát rá. Egy tájszóval megízlelheti szülőföldje levegőjét, anélkül, hogy abba a hibába esne, hogy bitorolva a nyelvészeti szaklapok munkakörét, állandó dialektust adna, amely mindig bosszantó és bántó a művészetben.
Kérem a magyar közönséget, vegye kezébe Ábrahám Ernő köteteit, olvassa figyelemmel elbeszéléseit. Nem kap ott idegszenzációkat, nemzetközi trükköket, erotikus malacságokat. A magyar lélek mély, tiszta, termő levegője fogja körülvenni, mely egészségessé öblögeti lelkét a nagyváros piszkos szomorúságai közt. Szeressék Ábrahám Ernő könyveit, akik engem szeretnek.
Virradat, 1921.II. 4.
A sajtó
Ha egyetlen élő képbe tudnánk összetömöríteni mindazt, amit a demokrácia sajtója száz év óta termett, a hazugságnak, perverzitásnak, őrültségnek: az emberi piszoknak olyan minden képzeletet túlrontó arányú eposza hemzsegne előttünk, hogy könnyen az a kérdés támadna föl bennünk, vajon nem az egyéni demokrácia volte a világtörténelem legőrültebb hallucinációja? a demokratikus kor fölhajnalodásával egy új szörnyeteg jelenik meg a történelem vad csalitjában: ezerkörmű és ezerszájú. Mérget karmol a szívekre, gyilkolható hazugságokat köp a lelkekbe, gyilkol, de gyilkossága másoknak lesz a tragédiája, rabol, de azért erkölcsbíró marad, hazudik és az igazság bajnokának ünneplik, katasztrófája a tömegeknek, s a tömegek népszerűsége öleli körül. Ez az ezerarcú véres bohóc, ez a hisztérikus, mérhetetlen arányú zsivány: ez a demokratikus tömegszerelem legcirógatottabb kedvence: a sajtóbandita.
Ez a sajtó végzetes és elmaradhatatlan következménye volt az egyéni demokráciának, mint amilyen következménye az evésnek az exkrementum. De ha már mint a történelem testén szervesen fejlődő orgánumot kivágni, megsemmisíteni nem lehet, igyekeznünk kell működését odafejleszteni, hogy a lehető legkevesebb veszélyt és legtöbb hasznot jelentse a közösség számára.
Azok, akik ma a sajtóveszedelem előtt fel akarják kiáltani a magyarság védő ösztöneit, rendesen egy igen végzetes egyoldalúságba esnek. Nem akarják észrevenni vagy helytelen taktikából nem veszik észre, hogy a sajtóprobléma nálunk két egyenlően fontos kérdésből áll: a) a zsidó sajtóveszedelem elhárítása, b) a magyar sajtó problémája. Általában csak az első veszélyt látják és láttatják, pedig a probléma egyik felét a másik felének megoldása nélkül elintézni képtelenség.
Természetes, hogy a zsidó sajtót kiszorítani kutya-kötelességünk. De rossz néven venni azt, de dühöngeni azért, hogy a zsidó sajtó olyan, amilyen: a legenyhébb kifejezéssel is végtelen naivság. Ismételnem kell, hogy amíg nem jutunk el arra a természetrajzi megismerésre, hogy minden faj minden egészséges erejével önmagáért küzd az életküzdelemben, botorságainkkal csak árthatunk a magyarság érdekeinek. A zsidó sajtó úgy, ahogy van, különböző arcával, vörös, fehér, nemzeti színű vagy színtelen frázisaival, nagyszerű szerve e céltudatos faj hódításának, s én nem tudok jobbat kívánni, mint hogy nekünk küzdelmében olyan céltudatos, céltudatosságában olyan egységes sajtónk legyen, mint amilyen a zsidóságnak a maga sajtója. Én is fölszisszenek ám, ha látom a zsidó sajtóban az ügyesen elálarcozott tőröket és ágyúkat, melyek életünk legfontosabb erőpontjai ellen irányoztatnak. De sokkal nagyobb fölháborodásom, ha a saját sajtónkban látom a legveszedelmesebb ostobaságot, céltudatlanságot és áruló rosszakaratot. Mert egyet nem lehet eléggé zengőn magyar és keresztény íróink lelkiismeretébe kiáltani. Mikor a zsidó újságíró azokat a sorokat írja, melyekre fölháborodásunk kitör, akkor ő saját fajának nagyszerű katonája. De amikor a keresztény újságíró követ e) a magyar lapban ostobaságot, mikor irigység, gonoszság vagy rövidlátás teszi végzetessé sorait, akkor saját faját árulja el, saját vérével szemben hitvány.
A következő fejtegetésben tehát eltérek attól a könnyű és hálás szokástól, hogy a sajtóprobléma tárgyalásánál megismételjem mindazokat a megszokott vádakat, melyeket az Est, a Világ, a 'Népszava és társaik ellen olyan fogyhatlan bőségben elszavalnak. Nem az én hibám, hogy az Est, Népszava és Világ vannak Magyarországon, de ha vannak, a természet minden törvénye alapján csak olyanok lehetnek, amilyenek, és ezen a legkondenzáltabb keresztény kurzus sem segít. Mert a szilvafán csak szilva, a zsidó fajon csak zsidó sajtó teremhet. De többet mondok: ha ma egyetlen hatalmi szóval el lehetne tüntetni a magyar életből a zsidó sajtó összes termékét, a sajtóprobléma a maga egészében fennállana.
Végtelenül szeretném, hogyha úgy mutathatnék rá a magyar magyar sajtó hibáira, hogy senki érzékenységét meg ne sértsem, de a javítás vágyát mindenkibe átvigyem. De igen kérem az illetékes tényezőket, hogy a következő kérdéseket tegyék lelkiismeretük gondos vizsgálatává. Volt-e valaha bármily sajtó számára kedvezőbb történelmi pillanat, mint a keresztény magyar sajtó számára az idegen uralom bukása után? Állott hatalmasabb tömegenergia, áldozatkészebb közönség, szomjasabb figyelem és irányíthatóbb lelkesedés, mint amilyen körülvette a múlt évben a keresztény magyar sajtót? a zsidók hibája volt-e, ha ez a nagyszerű hajlandóságú tömeg egy részében visszamenekült az Estihez, a Pesti Hírlaphoz, a Világhoz. Vagy a jóhiszemű tömegek hibája-e? a tömegenergia, anyagi eszközök, s a páratlan történelmi konjunktúra hatalmas tőkéjével arányban áll a keresztény magyar sajtó teljesítménye. Elérte-e a keresztény magyar sajtó azt a minimális eredményt, melyet ilyen erőforrások mellett el kellett érnie? Igazi lelki igazgatója volt a magyarságnak ez a sajtó a magyarság egységes céljai felé?
Anélkül, hogy felelni akarnék ezekre a súlyos kérdésekre, általános pontokban összegezem az elkövetett főbb hibákat. Minden pontra ezer példát hozhatnék az elmúlt másfél év magyar sajtójából, de még egyszer hangsúlyozom: nem bántani, nem érzékenységeket fölriasztani akarok. Egy nagy megújulás számára szeretnék megnyerni minden magyar jó szándékot.
1. Nem csak az egész keresztény magyar sajtóban, nem csak egyes orgánumaiban, hanem egyes orgánumainak egy-egy számában sem volt az egységes vezetésnek, a céltudatos egységnek semmi nyoma. És hogy minden szofizmát elkerüljek, hangsúlyozom, hogy nem az egyéni nézetek megokolható és sokszor termékeny különbözését kifogásolom. A zsidó írók nézetei közt is vannak eltérések, de azért az egész zsidó sajtó minden orgánuma, s ezeknek minden száma és minden egyes rovata bámulatosan egységes a faji céltudatosságban. Vedd elő a magyar újságok valamelyik számát. Az első oldalon száz vészkürtön riadó cikket találsz, hogy meg kell óvni a magyar kultúrát, magyar irodalmat és magyar sajtót a zsidó imperializmustól. A második oldalon hosszú cikk zokog búcsúzó himnuszt ennek az imperializmusnak egyik kidőlt alakjáról, Lánczy Leóról. A harmadik oldalon a művészi rovatok vezetője csinál reklámot zsidó művészeknek, és hallgat agyon jeleS magyar művészeket. Közben egy mérges cikkben belerúgatik valamelyik nagy erőpontot jelentő keresztény harcosba. Mert az egyes keresztény orgánumok munkásai különböző fajú, különböző kultúrájú, különböző moralitású és korú emberek véletlenesen összeverődött társasága, melyet erős, a magyarság érdekeit szemmel tartó vezetés nem tesz egységes organizmussá. Mindenik külön dudál tudása vagy tudatlansága, tiszta vagy szennyes indulatai szerint, s cikkének irányát sokszor előlegezésének sikere vagy az határozza meg, kivel szűrte össze a levet az Otthonban, ebben a förtelmes szíriai szellemi bordélyban.
Két jellemző példát mégis felhozok arra, hogy mennyire önálló hatáskörű hatalom lapjainknál minden egyes újságíró. Egyik, különben őszintén magyar hajlandóságú napilapunk irodalmi rovatvezetője egyik zsidó barátját lopta be tárcaírónak. Erre olyan fölháborodás támadt, hogy több cikket a drága baráttól mégsem közölhetett. A rovatvezető nem jött zavarba. A zsidó író zsidó feleségének dzsentris szagú nevet adott, s most a családi novellákat ez alatt a név alatt közli, és így jutott az antiszemita keresztény lap pénzéből egy elég jómódú zsidó családnak akkor, mikor igen sok jeles magyar író éhezik. Egy másik lap, melynek munkatársai a múlt évben elég éretlenül, mert céltalanul a kocsmákban is inzultálták a zsidó vendégeket, most azzal a zsidó, igen tehetségtelen zsidó íróval írat tárcákat, aki a kommün alatt a legszemtelenebb arroganciával védte támadásommal szemben a zsidó imperializmust. És hogy a dolog kevésbé legyen szagos, az illetőt megteszik ősszékely rabonbánnak. Pedig a szerencsétlen ugyanannak a lófőnek a törzséből való, melyből az "Így írtok ti" ízléstelen hisztriója szakadt.
2. Lapjaink, melyek a papírhiány idején is oldalakat tudnak juttatni a legjelentéktelenebb politikai hűhónak. Nem-tudom-ki képviselő kérődzéseinek, vicinális szellemességeknek, frivol pletykáknak, s a két sorban elintézhető gyilkosságoknak: a művészi, az irodalmi, szociális és gazdasági élet legaktuálisabb, legfontosabb jelenségeit és kérdéseit szó nélkül hagyják. Mindent adnak, amit el kellene hallgatniuk, s majdnem mindent elhallgatnak, amit adniuk kellene.
3. Újságíróink igen nagy részének nincs meg a kellő kultúrája, s az ezzel járó morális fegyelmezettsége.
4. Lapjaink nem tudják elég éber és egységes szolidaritással támogatni a magyarság küzdelmeit és vezető harcosait.
5. Azokat a fontos hivatalos állásokat, melyeknek a sajtó, az irodalom és művészet életére irányító hatalma van, nagyrészt tehetségtelen tülekedők töltik be, kiknek kölcsönös szolidaritása lehetetlenné tesz minden üdvös változást.
Amint látjuk, azzal az égető veszedelemmel szemben, melyet a zsidó sajtó jelent a magyarságra, egyenlő súlyos veszélyek vannak a magyar sajtó belső szervezetlenségében. A sajtó problémájának megoldása a magyar élet egyik legsürgősebb követelménye. De ennek a megoldásnak a tervrajzát egy minden politikától távol álló, a magyarság legjobbjaiból, s legkülönbözőbb szakműveltségű jeleseiből összeválogatott orgánumnak kell elkészítenie. erős a hitem, hogy a következő három javaslat életbe léptetése nélkül a sajtó megújhodását el nem érhetjük.
1. Bizonyos előzetes készültséget várunk attól, akire rábízzuk a cipőnk sarkának vagy a zsebóránk megjavítását. Az újságíró a nemzet nagy tömegének elhatározását, tehát a nemzeti jövőt irányítja. 0 nevel közéleti pszichét a nemzet testébe. Erkölcstelen, infámis és őrült dolog, hogy erre a pályára rászabadulhasson mindenki, kicsapott diák, analfabéta, morális hulladék, bomlott idegzetű szerencsevadász. És míg más pályán hosszú évek komoly tanulása után juthat szerény szerephez, a nyomtatott betű fedezékében már 1820 éves korában mérgezhet, rombolhat és ölhet. Vagy külön újságírói akadémiát kell felállítani, vagy az egyetemi oktatással kapcsolatban kell megoldani a kérdést. Minden érv, amit ez ellen a követelmény ellen hoznak fel, nevetségesen gyenge, míg megvalósítását a nemzet minden érdeke követeli.
2. A szerkesztőségek saját összes munkatársaikkal hetenként, az egész keresztény magyar sajtó összes munkásai pedig kéthetenként tartanak kötelező összejövetelt, melyen a politikai kérdéseket megelőzve megbeszélnék a közös irodalmi, művészi, szociális és gazdasági teendőket. Így alkalom lenne igen sok jó gondolat és megfigyelés fölmerülésére, s a faji szempontból egységes működés és psziché kialakulhatna.
3. Meg kell alakítani az újságírói kamarát. Ugyanekkor a cenzúra, mely a legjobb kezekben van is, csakis a magyar írókat gátolja, eltörlendő. A kamara fölött legyen egy legmagasabb sajtótörvényszék, melynek tagjai írókon kívül a jogi, gazdasági, pedagógiai élet s nagy erkölcsi testületek legkiválóbb képviselői legyenek. Ez az elég nagyszámú, parlamentszerű törvényszék egyes íróktól vagy újságoktól bizonyos időre vagy véglegesen elvehesse a működési jogot, ha az illető író vagy újság a nemzet érdekei ellen vétett.
E három javaslat megvalósításával elhárítanánk a hódító idegen veszedelmét, és egészséges útra terelhetnénk saját sajtónk fejlődését. Óriási feladat vár a sajtó munkájára. Neki kell történelmet alakító lelket, szolidaritást és faji egységet nevelni a nemzet figyelő tömegébe. Az élet vagy halál útjának megválasztásánál ő irányítja az első lépéseket. Ha piszkos vesztegetéseknek odafeküdve, gyáván és gonoszul a magyar élet ez elhatározó kérdéseiben is visszariadunk a tisztító munkától, akkor hagyjuk abba a pojácatáncot a keresztény nemzeti kirakatban, fordítsuk befelé a magyar címer tiszta arcát, s menjünk el vak zongorásnak a győztes idegen örömtanyáira.
Virradat, 1921. II. 6.
Budapest visszafoglalása
Elég tapasztalatom van az emberi furcsaságok közt, hogy tudjam, a legvalótlanabb, a legbizarrabb gondolatokat, tanokat, irányokat lehet jóhiszeműen követni. De most szeretnék egy jóhiszemű magyar liberálist, ha a háború s két forradalom után ilyen csodálatos alakulat még található, magam elé ültetni, és ezt mondani neki:
Édes liberális, itt van előtted Magyarország fővárosa. Ez a főváros nem ingyen a magyaroké. Soha még faj nem vásárolt drágábban meg minden falás kis földet, mint a magyar. E roppant város minden házának minden téglája, minden utcájának minden köve kiontott magyar vért, magyar szenvedést és magyar munkát jelent. A századok e nagy véráldozatában, a nehéz szenvedésekben, a hősies makacs munkában testvéri részt vettek Pest-Buda német és rác lakosai, kiknek hamarabb lett magyar a szívük, mint a nyelvük, s örömük volt a magyar öröme, és hulló könnyük a magyar bánata. A történelem e tragikus, nehéz építésében csak egy faj nem vett részt: a zsidó. És egyetlen liberálisom, nézz most körül Budapesten, ha ugyan erre a ténykedésre vannak szervei egy liberálisnak.
Nézd: pompás villák borítják a Svábhegyet, a Rózsadombot, a Hűvösvölgyet. Kiké ezek a villák? Zsidóké. Nézd, ragyogó paloták nyomják a Dunapart, a Lipótváros, a Terézváros, a Körutak földjét. Kiké ezek a paloták? Zsidóké. Nézd: óriás bankokba, hatalmas részvénytársaságokba, s a fertelmes börzébe folyik össze a magyarság minden termése: a paraszt vetése, a munkás napi verejtéke, a magyar agyvelő gondolata. Kiké ezek a bankok, kiké ezek a részvénytársaságok, kiké a börze? Zsidóké. Nézd, gazdag üzletekben, zsúfolt csarnokokban és tarka ószeren, nyűtt tárházakban és dugott lebujokban halmozzák hatalommá, győzhetetlen jövővé mindazt, amit az ember ezer szükségéből lehet kisajtolni. Kiké az üzletek, a csarnokok, az ószerek, a nyílt tárházak és a dugott lebujok? Zsidóké.
Nézd, jól fűtött színházakban, fülledt orfeumokban, fényes bárokban, kabarékban, parkokban, mozikban, bordélyokban terem pénzt és hatalmat a lélek szomjúsága s a test zabálása. Kiké a színházak, az orfeumok, a bárok, a kabarék, a jardinek, a mozik, kiké a bordélyok? Zsidóké.
Nézd, a könyvkiadó vállalatokban, könyvkereskedésekben, műkereskedésekben teremt pénzt, hatalmat, jövőt a magyar agyvelő, a magyar szépség. Kiké a kiadóvállalatok, a könyvkereskedések, a műkereskedések? Zsidóké. Nézd, nyomtatott lapokban termel történetalkotó, országhódító hatalmat az, hogy szabad szavakkal mérgezni, gyilkolni, keríteni, fertőzni. Kiké ezek a nyomtatott lapok? Zsidóké. Nézd meg a budapesti kereskedelmi közvetítőket, ügyvédeket, orvosokat, magánmérnököket, szabadpályásokat, nézz meg minden pályát, hol fölényes a munka és korlátlan a pénz. Kiket találsz ott nyolcvan, kilencven, százpercentes túlnyomóságban? Zsidókat. És kik védték a világháborúban öt éven át testük épségével, családjuk könnyeivel a nyerésnek ezt a vad hemzsegését, a harácsolásnak ezt a gigászi mitológiáját? Magyarok. És, drága liberális, nézz megint szét, ha kétoldali szétnézésre képesek a szemeid, hol vannak a magyarok?
Nézd a dús, a zabáló, a harácsoló, a bőség vad kánkánját járó szíriai Budapest mellett a magyar Budapestet, a mártír Budapestet. Nézd a teát ebédelő magyar tanárt, a hókaparó magyar tanítót, a cipőt foltozó magyar bírót, szívem liberális, nézd a vagonok sápadt lakóit, néma éhezőit. Ők Erdély, ők a Felvidék, a Délvidék elkorbácsolt magyarjai, a szerencsétlenek, hát szenvedjenek, hát pusztuljanak éhen. Ha Galícia tetves rablói volnának, nem lehetne ilyen sorsuk, mert ordítana az antant, s te, gyöngyöm liberális, visítanál, s Balthazár szívéből folyna a könny, mint pezsgő a lipótvárosi tivornyákon. És most, nagyszívű liberális, ha van benned az emberiségnek egy szikrája, ha a becsület árnyéka még átsuhan lelked falán, felelj a történelem nyitott szeme és saját lelkiismereted előtt, ha ugyan efféle tényálladék található a liberális leltárban, felelj, zengő szavú liberálisom.
1. Igazság ez így emberileg? 2. Ez az állapot az emberszeretet uralmát jelenti? Nem az emberi igazság és emberszeretet parancsolja-e, hogy ezen az állapoton minden alkalmas eszközzel segítsünk?
Vissza kell foglalni Budapestet azok számára, akik a századok nehéz munkájával vásárolták meg, akik a vér és szenvedés súlyos árát fizették érte, vissza kell adni Budapestet a magyarságnak! Itt, az ország központjában kell megbirkózni az emésztő idegennel, ha itt le nem teperjük, ötven év múlva csak cseléd és rabszolga lesz magyar Magyarországon. Súlyos tragédia, ha a háború véres rablásával, a gyilkolás erejével veszik el egy ország fővárosát. De ebben az esetben még mindig lehet remélni egy történelmi feltámadást. De mi botorul, gyáván és gazul hagytuk, hogy elsikkasszák, hogy elzsebmetsszék az ország szívét, s hogy ezt a szívet megmérgezzék, idegenné, ellenségessé tegyék. Kis hátulgombolós nációk, félvad fajok bátran hoznak törvényeket saját fejlődésük védelmére, kiüldözik a veszélyes idegent, magukévá kobozzák a földet, minden téren merik biztosítani az érdekeiket. és mi ezer év nagyszerű teljesítménye után, mi, akik nem tartozunk senkinek, és akiknek egész Európa tartozik, minden gazságot tűrve, s gyáván nézve, hogy vágják el minden életerőnket, térden állva, remegve nyavalygunk az embertelen antant felé:
Látod, antant néni, mi jó fiúk vagyunk, látod, mi ölbe tett kézzel nézzük, hogy azok, akik rajtunk híznak, kiraboljanak, elorozzák országunkat, és ráadásul még gaz rágalmakat szórjanak ránk a világ előtt. Mert az mellékes, hogy meggebedjünk, a fő az, hogy jó fiúk legyünk a szemedben. Antant néni, oh, mikor lesz megint eposz magyarnak lenni?
Az antant pufogó frázisokkal követeli tőlünk az elnyomottak védelmét, az emberi jogok tiszteletét, minden polgár becsületes érvényesülésének lehetőségét. A főváros hatszázezer, az ország tízmillió elnyomott m
