I. könyv Odüsszeusz hazugsága
  Paul Rassinier
  A szerző előszava a második és harmadik francia kiadáshoz.
  Prológus
I. fejezet Különféle embertípusok nyüzsgése a pokol kapui előtt.
II. fejezet A pokol körei.
III fejezet Charon tutaja.
IV. fejezet A mentő kikötőben, a halál előszobájában.
V. fejezet Hajótörés

Második könyv: Mások tapasztalatai
I fejezet A koncentrációstáborokról szóló irodalom
II. fejezet A kevésbé fontos tanúk

I. BIRIN testvér. (Valódi nevén: Alfred UNTEREINER)
   Utazás Németországba (a Compiegnei pályaudvarról).
   Megérkezés Buchenwaldba .
   A tábori rend
   Dorában.
   Komoly tévedések.
   A deportáltak sorsa

II. Jean-Paul RENARD Abbé

III. Robert PLOTON Abbe
Függelék a II fejezethez - A fegyelem a riomi központi börtönben 1959-ben
   A "Liberation" börtöneiben
   Poissyban
   Német foglyok Franciaországban

III. fejezet Louis Martin-Chauffier
   Logikája
   Tábori rend
   Rossz bánásmód
   Zárszó

IV. fejezet A pszichológusok - David Rousset és a koncentrációstáborok világa
   Az elmélet posztulátuma (alapigazsága)
   A munka
   A rabvezetés
   A tárgyilagosság
   Tradutore, traditore . . . (fordítani és csalni).
Függelék a IV fejezethez - Nyilatkozat eskü alatt

V. fejezet A szociológusok - Eugen Kogon és a szervezett pokol
   A rab Eugen Kogon
   A módszer
   A rabvezetés
   Érvek
   Az SS viselkedése
   Az egészségügyi személyzet.
   Odaadás
   Mozi és sport
   A tűrés háza (bordély)
   Kémkedés
   Transzportok
   Csoportkép
   Megítélések
   Nota bene

Végkövetkeztetés

I. könyv
I. Fejezet

"Mert vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály

Engedje meg, hogy az emberek beszéljenek önről, szidják, elítéljék, bezárják, hagyja, hogy felakasszák, de hozza véleményét nyilvánosságra. Ez nem jog, ez kötelesség. A valóság a teljesség mindenki számára. Beszélni jó, írni jobb, de kinyomtatni kitűnő dolog. Ha az ön véleménye jó, akkor nyertünk belőle; ha rossz, akkor kijavítják, és még mindig nyertünk valamit. De ha visszaélnek vele? Milyen gyerekes ez a szó; valójában azok találták ki, akik a sajtóval visszaélnek, mert azt nyomják ki, amit akarnak, mégpedig úgy, hogy félrevezetnek, megrágalmaznak, és megakadályozzák, hogy válaszolhassunk erre.
Paul-Louis Courier

1959

Paul Rassinier

Franciaországban jobban ismert íróként, mint tanárként (történelem, földrajz, irodalom). Már 16 éves korában -1922-ben- fölvették a francia kommunista pártba, de hamarosan kialakította saját elméletét a tökéletes pacifizmusról (békepárti tan), és a nem államosító szocializmusról. Ezzel ellentétbe került a kommunista vonallal és kizárták a pártból. 1934-ben belépett a szocialista pártba (SFIO), és a Belforti kerület vezetője lett. A II. vh. kezdete előtt a teljes pacifizmus gondolata, melyet nyilvánosan kimond, ellentétbe hozza az akkori miniszterelnökkel, Daladierrel, így Paul Faure kell hogy megvédje annak haragjától. Mielőtt a Wehrmacht Franciaországot megszállja, Paul Rassinier alapító tagja lesz a "Liberation Nord" nevű fölszabadító szervezetnek, ás azon fáradozik, hogy ezt a szervezetet az erőszakmentesség gondolatával megbarátkoztassa. Ehhez az illegális újságot, "A IV. Köztársaság" adja ki. Emiatt a kommunista ellenálló mozgalom halálra ítéli, és utolsó figyelmeztetésként egy "kis koporsót" küld házába. Ezzel egyidejűleg a gestapo letartóztatja és Buchenwaldba küldik. A háború végén a dorai koncentrációs táborban van.

Hazatérése után 100%-osan rokkantan a belforti szocialista párt vezetője és megkapja az arany érdemérmet és az ellenállási mozgalom legmagasabb kitüntetését (rózsadísz vörösben, amelyet nem hord). Nagy feltűnést kelt, amikor elmondja, hogy azoknak az embereknek nagy részével, akik ma az ellenállási mozgalom nevében beszélnek, ott soha nem találkozott. Múltja följogosítja arra, hogy az ún. "új ellenállók" ellen forduljon, akik igényt formálnak arra, hogy az ún. petainistákat és a "kollaboránsokat" elnyomják. A kommunistákkal folytatott kemény viták után megválasztják Rassiniert a második alkotmányozó gyűlés tagjának, és a parlamentben is föllép az ellen, hogy a gyűlölet által vezéreltek a francia lakosság részeit üldözzék.

Ha ez az álláspont elég ok volt arra, hogy ezt az embert, aki soha nem volt barátja Franciaország német megszállásának és a nemzetiszocializmusnak, a háború utáni években üldözzék és rágalmazzák, az ellene folytatott hajtóvadászat akkor érte el tetőpontját, amikor két könyve megjelent.

Majdnem hat évig volt Rassinier kénytelen különféle bíróságok előtt adatait, különösen az "Odüsszeusz hazugságai"-ban leírtakat képviselni, és helyességüket bizonyítani a perekben, melyeket az ellenállók különféle szervezetei indítottak ellene, míg a legfelső bíróság minden azelőtti ítéletet semmissé nyilvánított és őt fölmentette.

Karl Heinz Priester kiadó
Politikai és időszerű dokumentációk kiadója.

* * *

A szerző előszava a második és harmadik francia kiadáshoz.

Az ellenség fegyverei nem olyan gyilkosak, mint azok a hazugságok, melyekkel a vezetők az egész világot teleharsogják; az ellenség gyűlölő dalai kevésbé kellemetlenek, mint azok a frázisok, melyek undorító nyálként a megemlékezések íróinak könyveiből folynak.
Manes Sperber (Könyvéből: "És a bokorból hamu lett". )

Ennek a műnek két részét már kinyomtatták, de külön-külön. Az első, "Saját élmény" ("Passage de la Ligne" = "Út a határon keresztül"), és a második, "Mások tapasztalatai" (tulajdonképpen: "Le Mensonge d'Ulysse" = "Odüsszeusz hazugsága" című), egy kritikus tanulmány formájában a koncentrációstáborok irodalmáról. Az volt a véleményem, hogy egy ilyen kényes témánál tanácsos a valóságot kisebb porciókban adagolni.

Ezt az elvet használták néhányan arra, hogy céljaimat gyanúsítsák: Ha a "Saját élmény"-t még általában szimpátiával vették föl, és csak fogcsikorgatást okozott, de nem dühkitöréseket, a "Mások tapasztalatai" egy bizonyos oldalnak heves sajtóhadjárat indítását tette lehetővé, melynek kiindulópontja a nemzetgyűlés pódiuma volt.

Ezzel egy időben Albert Paraz, az előszó írója és a könyv kiadója valamint ellenem büntetőeljárást indítottak, ahol fölmentettek bennünket, de a fellebbviteli bíróságon elítéltek bennünket, noha maga az államügyész folyamodványainknak igazat adott és feltétel nélkül azért folyamodott, hogy a büntetőtörvényszék határozatát alkalmazzák.
Most a legfelsőbb bírósághoz fordultunk a vita befejezésére, de a közvéleményt, melynek informálása egyoldalú, félrevezették, és noha nincs kedvünk a vita szintjére lemenni, tekintve a büntetést:
Fölfüggesztett büntetés, 100 000 Fr pénzbüntetés, 800 000 Fr kártérítés kamatokkal.
Mégis elkerülhetetlen lett, hogy a zavaros helyzetet, melyet ennek az esetnek a körülményei teremtetek, átvilágítsák. Tehát két legyet fogunk egy csapással ütni, mert nem szabad elmulasztanunk, hogy az olvasónak a bizonyítékokat bemutassuk. Mivel a "Mások tapasztalatai" -ról folytatott vita az amnesztiáról folytatott viták idején folyt, és ezzel a vitát a maga módján igazolta, bizonyos emberek ezt lényegében politikai eseménynek fogták föl, és megpróbálták azt ebből az alacsonyabb nézőpontból egy ennek megfelelően kizárólagos jelleggel fölruházni.

Egy bosszantó véletlen folytán Albert Paraz előszava egy jogilag nem tartható állítást tartalmazott az akkori képviselő és parlamenti vezető, R. P. F. , Michelet elfogásának és elszállításának körülményeiről, melyet az akkor Lyoni képviselő, Guerin nem arra használt, hogy a mű nyilvánosságra hozása ellen tiltakozzon, noha ügyesen ezt a látszatott keltette, hanem arra, hogy annak a mozgalomnak az első harcosát, aki neki legnagyobb vetélytársa volt a választásoknál, hitelétől megfossza. Ilyen módon a "Mások tapasztalatai" segítségével egy politikai mozgalmat egy másik kijátszott, és ez elég volt ahhoz, hogy egy történészt kétségbeesésbe taszítson.

A közvélemény megdolgozására irányuló parlamenten kívüli vád Guerin fölszólalásának egyik mondatára alapult. A nemzeti gyűlés dobogójáról a lyoni képviselő engem a "megszállókkal való együttműködés és az árulás védői" közé sorolt.
A legfelsőbb bíróság határozott, és felmentett bennünket - éppen időben, hogy még megemlíthessem ebben a kiadásban - de még mindig szükséges a megokolás.
Michelet, akivel pereltünk, visszavonta vádját. Ez az állítás már nem jelenik meg ebben a kiadásban, hogy minden elterelési kísérletnek elejét vegyük. Paraz javaslatára kihagyjuk előszavát. Ez is csak azért, hogy elkerüljük az témáról való elterelést, mert a legfelsőbb bíróság határozata után az előszó kinyomtatásának sem lenne akadálya, mert a mentelmi jog védené azt, amely minden elítélt dolgok kezelését meghatározza. A szerző nem hitt abban, hogy egy tucat érdekelt kiabálása miatt a szöveget másként kellene megfogalmaznia.
Az író valójában a "Liberation Nord" nevű szervezet egyik alapítója, és a "La IV. Republique" c. illegális újság alapítója, melynek a londoni és algériai adók tisztelettel adóztak, akit, mint az ellenállás tagját Buchenwaldba és Dora-ba küldték (19 hónapra). Több mint 100 %-osan rokkantan, az 1016070-es igazolvány tulajdonosa, és mint ellenálló, a legmagasabb francia díj, a mélyvörös színű, és az ellenállás rózsadísze tulajdonosa, melyeket egyébként nem visel. Ez egyébként nem fosztotta meg valóságszeretetétől és realitásérzékétől.

Guerin patetikusan kiáltott föl:
"Úgy tűnik, kedves kollégáim, hogy a koncentrációstáborokban soha nem voltak gázkamrák. . Ez olvasható ebben a könyvben. " (az 1950 novemberi parlamenti vita hivatalos lenyomatából).

Nos, Guerin soha nem olvasta a művet!
És akik szintén nem olvasták, minden újságnál az olyan újságírók, akiket a fölszabadításnál egy bizonyos ellenállás ihletett meg, újra elővették a témát, és a leghihetetlenebb dolgokat adták a számba. Az ellenállási mozgalom egysége ugyanis csak egy mítosz, mint ahogy a francia forradalom egysége is mítosz volt, amit ma senki sem vitathat. . kivéve, ha ebben érdekelt! Létezett egy bizonyos csőcselékuralom, melyet arra használt, hogy elbújjon mögötte!

Az elhurcoltak, internáltak és a német megszállás áldozatainak három szövetsége a Bourg-en-Bresse-i büntetőtörvényszéktől a következőket követelték: a könyv elkobzását, a már kiszállított példányok elkobzását és megsemmisítését, és minket együtt a szép összeg, kerek egy millió kártérítésre kamatostul elítélni. A jobban értesült "Az ellenállás akciósbizottsága" eltekintett minden ellenséges tüntetéstől. nem mintha nem lett volna kedve hozzá, hanem mert attól félt, hogy nevetségessé teszi magát. A kommunista párt, amely támadást tervezett, időközben észrevette, hogy az a veszély fenyegeti, hogy Marcel Pault, Casanovát, Manhes ezredest és másokat (a francia kommunista párt vezető tagjai. Marcel Paul és Manhes ezredesről még lesz szó) újból kellemetlen helyzetbe hoz, és óvatosan visszakozott.
De a szocialista párt, melynek én voltam a képviselője a parlamentben, miután hosszú évekig egyik kerületi egyesületének vezetője voltam, kizárt "annak ellenére, hogy személyem tiszteletet sugall", mondja a vezető pártgrémiumtól küldött szöveg. Egy folyamodványt az újrafölvételre 1951 novemberéből, melyet tizenegy kerületi egyesület és Marceau Pivert támogatott, Daniel Mayer és Guy Mollet tiltakozása miatt a kongresszus elutasított.

Ezek voltak egy nem túl dicsőséges támadás első csatái, mely hosszadalmas volt. Az ezt jellemző becstelenség az ezt követő időben is ugyanolyan maradt.
* * *

Louis Martin-Chauffier, aki az utóbbi fél évszázad szinte minden szellemi mozgalmában részt vett, vezette a második támadást.

Mert én (mellékesen) fölhívtam figyelmét egy kevéssé sikerült passzusra, melyet leírt, kötelesnek érezte magát, hogy ezt egy másik hasonlóval kijavítsa (lásd a 165 oldalt és a lábjegyzetet), ugyanis folytatta Maurice Guerin témáját, hogy bebizonyítson valamit, amit olvasásnál sem értett meg.
"Minden deportált hazudott, állítja Paul Rassinier, aki cáfolja a gázkamrák létezését" írja egy cikk elején, melynek fölirata "in flagranti kaptunk el egy csalót és rágalmazót ("Droit de Vivre" = "Az élethez való jog", 1950 dec. 15), ez már maga lehetővé tette volna számomra, ha eszembe jutott volna, hogy ebben a kedvező pillanatban adjak neki választ, hogy egy büntetőtörvényszék előtt folyamodjak kártérítésért. A harmadik hullám zászlótartója Remy Roure volt a következő szavakkal:
"Ezt a Rassinier Buchenwaldot a következő szavakkal írja le:
Minden háztömb geometriailag és kellemesen van elosztva a dombon és betonozott utcák kötik őket össze: mellvéddel ellátott lépcsők vezetnek a magasabban fekvő házakhoz; mindegyik előtt lugas van kúszónövényekkel. Kis kertecskék virágos gyeppel - itt-itt kis terek szökőkutakkal vagy kis szobrokkal. A sorakozási tér, körülbelül fél négyzetkilométernyi, ki van kövezve és olyan tiszta, hogy egy gombostűt sem lehet rajta elveszteni. Egy központi halastó merülőmedencével, egy sportpálya, hűvös szemet gyönyörködtető árnyékos területek, egy valóságos üdülőtelep; egy arra járó, aki akkor tekintené meg, amikor a rabok nincsenek ott, abban a meggyőződésben hagyná ott, hogy ott kellemes élet folyik tele természeti költészettel, és legalábbis irigylésre méltó, összehasonlítva a szabad emberek napi gondjaival a háború okozta nehézségek miatt.

Megkérdem buchenwaldi bajtársaimat: Fölismeritek táborotokat? ("Force ouvriere", 1951 január 25).
Remy Roure megkérdezheti "buchenwaldi bajtársait": Ez a helyet nem lehet megtalálni a "Mások tapasztalatai"-ban. A Bourg-en-Bressei büntetőtörvényszék előtt ezt rá is bizonyítottuk, itt bocsánatot kért és készségesen elmagyarázta ("Le Monde", április 26. ), hogy maga nem olvasta a művet és Maurice Bardeche-től vett idézetekkel dolgozott.
Azt mondták nekem, hogy Maurice Bardeche szélsőjobb beállítottságú, és számos esetben nem bizonyította állításait kellő gondossággal és tárgyilagossággal; ez igaz, és én ezt mindig ki is mondtam, ha úgy gondoltam, hogy erre alkalom nyílt. De ez nem ok arra, hogy teljesítményét a jelenlegi esetben kétségbe vonjuk, vagy ne ismerjük azt el, hogy Nürnbergről szóló két művének majdnem egy teljes oldalán - amelyet éppen olyan igazságtalanul ítéltek meg, mint "Odüsszeusz hazugságát" - a német problémát ugyanazon gondolati törvények szerint kezeli, mint amelyeket az írók Mathias Morhardt, Romain Rolland és Michel Alexandre használtak, akik a baloldalon álltak és az első világháború után írták műveiket. Az sem az én hibám, hogy ha egy furcsa történelmi le és föl folyamatban a baloldal emberei a jobboldal 1838-1839-es nacionalizmusát és sovinizmusát átvették, és az egyébként a baloldal által képviselt valóságot arra használták, hogy a jobboldalnál és a szélsőjobbnál keressenek menedéket. Bárhogy is legyen, a krónikaíró nem tud beletörődni abba, hogy a történelmi tények anyagát a politika váltakozó kényszerei alapján beszélje meg, és Merleau-Ponty példája alapján (18. oldal) egy dolgot csak akkor ismerjenek el valónak, ha ez a propagandának hasznos. (A kiadó megjegyzése: "Nürnberg vagy a hamisítók", K. H. Priester kiadó, Wiesbaden, 1957. )

Nos, az igaz, hogy Maurice Bardeche ezt a "Nürnberg vagy a hamisjátékosok" c. művében idézi, de éppen annyira igaz az is, hogy "Saját élményeiből" veszi, ott, ahol találja, hogy az tábor anyagi létébe betekintést adjon, nem a buchenwaldi, hanem a dorai lágeréba fejlődésének végén, és hogy becsületes módon nem kísérli meg értelmét megváltoztatni vagy összefüggéseikből kirántani azt.
Remélem Remy Roure-nak nem kellemetlen az, ha hozzáteszem, hogy a dorai láger leírása erősen egyezik a megadottal akkor, ha a rabok nem voltak ott - igen, ez fontos: ha a rabok nem voltak ott! és hogy mindenki, aki azt megismerte, egyetért velem ebben. Ha a rabok egy hosszú és kimerítő munkanap után visszatértek oda, akkor a koncentrációs tábor bürokráciája teljesen más külsőt adott neki, ahogy ez elolvasható az idézett hely előtti és utáni részben, és amit Remy Roure - mert neki erre jó oka van - ügyesen gyanúsítgatásokkal pótol!

Szívesen megbocsátom Remy Rourenak ezt az alattomos tettet, már csak azért is, mert ugyanebben a cikkben a következőt írta:
"... A KZ (= A Koncentrációs tábor rövidítése) alapszemélyzete, a kápók, a szobaparancsnokok, az előmunkások, a szobai szolgálattevők, akik maguk is rabok voltak és társaik lassú halálából éltek. . ", tehát az "Odüsszeusz hazugságának " egy témáját olyan szembeütő formában igazolja, és pontosan annak ellenkezőjéről ír, amit a koncentrációs táborokról akkordban dolgozó írók, kiknek élén David Rousset állt, addig írtak.

De én a következő kérdést teszem fel: Az, ami ha tőlem ered, rágalom és rosszindulat, akkor, ha Remy Rouretól jön, hirtelen az evangélium szava és figyelemreméltó mondás lesz?
Vagy nekem nem bocsátanak meg, mert én voltam az első, aki megkísérelte ennek a szörnyű valóságnak a forrását megtalálni?

Hallgatólagosan átmegyek azok fölött az újságcikkek fölött, melyeket a deportáltak egyesületei írtak, hogy a közvélemény figyelmét magukra vonják, és az olyan cikkek fölött, melyeket az olyan újságok mint a "Franc-Tireur", "L'Aube", "L'Aurore", "Le Figaro" stb. . minden héten vagy kéthetenként készségesen nyilvánosságra hoznak; ezek annyira eltérnek a tárgyszerűségtől, hogy művem címe "Legenda a koncentrációstáborokról" lett.
Márciusban az ellenünk irányuló támadás őrültséggé vált. Az újságírás egy kis rókája a "Progres de Lyon"-ban a következő megállapítást rendelte hozzám:
"A rossz bánásmód csak mese! Az égető kályhák, csak mese! Az elektromos kerítés, csak mese! A halottak tízesével, csak mese!"
És Jean Kreher, a deportáltak egyesületének ügyvédje is megpróbálta a "Rescape"-ben, az deportáltak újságjában a következőt kísérelte meg, amely véleménye szerint tanulmányomból következik:
". . mert ha mi húst, kitűnő margarint ehettünk dugig, ha minden rendelkezésünkre állt, hogy minket ellásson és szórakoztasson, ha a krematórium csak egy olyan berendezés, melyet a higiénia ír elő, ha a gázkamra csak legenda, ha egy szóval az SS szívélyes volt irányunkban, akkor miért panaszkodunk egyáltalán?"
Döntse el az olvasó, hogy ez leírásomból következik-e.

Egyébként ezek az emberek fölöslegesen fáradoztak. A "valóság", melynek azt kívánták, hogy győzzön, nem győzött, és a csekély hihetőség, melyet hiába akartak ránk húzni, ma visszaüt rájuk, miután, a fájdalmas vereség mellett, melyet a legfelsőbb bíróságon szenvedtek el, Andre Rousseaux a "Figaro Litteraire"-ban 1954 október 9-én, aki a koncentrációstábor-irodalom minden futószalagmunkását kivétel nélkül égig dicsőített, magától arra lyukadt ki, valószínűleg a közvélemény befolyására, hogy a következő kérdést tette fel magának:
"E pokol túlélőinek jogi állása nem nagyon hamar azonos lett minden háború frontharcosaiéval: azaz sokkal inkább áldozatok mint tanúk?"

Mert így beszélni, a kérdő formát nyilvánvalóan csak óvatosságból használva, a történelem előtt nagyjában-egészében ítélet, mellyel szemben nincs föllebbezés, és amely a hasonló értelmű és érdeklődő vallomások által, melyektől elsőként óvtam a nyilvánosságot, még értékesebb, mint a legfelsőbb bíróság ítélete.

A pech csak az, hogy ez - sajnos - kissé késve jön, és hogy olyan gyanús irodalom, mely a koncentrációs táborokról eleinte előállt, és amelyet ma már senki sem vesz komolyan, és amely egyszer korunk szégyene lesz, évekig egy erkölcs alapvető pillérét szállította (amely a bolsevizmus védelmére szolgált - ezt fontos megemlíteni!) és egy politikát, amely ezért kezeskedett (és amely állami tekintéllyel támogatott banditizmus volt - ami természetesen ebből származik).
Azóta a dolgok nagyon megváltoztak. A kormányban a politikát mindig, vagy majdnem mindig ugyanazok az államférfiak csinálják, de ez az antibolsevizmuson alapul, és ebben az értelemben pontosan az ellentéte annak, ami annak idején volt. Ennél fogva az antibolsevizmus szekértolói a sajtóban és irodalomban pontosan ugyanazok, akik annak idején a bolsevizmust védelmezték.
* * *

És most nézzük a vita lényegét, melyet egy példával fogok megvilágítani.
Új tanúvallomás jelent meg a német koncentrációstáborokról Magyarországon, melyet Franciaországban a "Les Temps Modernes" ad ki, címe: "Dr. Mengele SS-főhadnagy" Dr. Nyiszli Miklóstól. Az Auschwitz-Birkenaui tábor a témája. Az első gondolat, mely az ember agyán átvillan, hogy ez a nyilatkozat Magyarországon csak Moszkva beleegyezésével volt lehetséges, személyesen Martin-Chauffier személyéé, kinek hatalma megfelel a mi írószövetségünk (C. N. E. = Comite National a Ecrivains) hatalmával, amely elég messze ható ahhoz, hogy megakadályozza az "Odüsszeusz hazugságának" ottani megjelenését. Már csak ezért is gyanús a dolog. De nem ez a kérdés magja.
Dr. Nyiszli Miklós azt állítja, hogy az Auschwitz-Birkenau táborban négy 200 méter hosszú gázkamra volt (a szélességükről nem mond semmit), melyekhez négy ugyanilyen méretű csatlakozik, melyekben az áldozatokat előkészítik, és itt naponta 20 000 személyt gázosítottak el, és hogy négy égetőkemencében, mindegyik 15-ször 3 hellyel hamvasztották el őket (A "Le Monde"-ban 1952 január 9-én a főállamügyész Andre Boissarie fordítása hatvannégy gázkamráról ír).
Ezen kívül, fűzi hozzá, naponta további 5000 embert más, kevésbé modern módszerrel öltek meg és két hatalmas tábortűzön a szabadban égettek el. Továbbá elmondja, hogy ezt a rendszeres emberirtást ő egy évig kísérte figyelemmel.
Azt állítom, hogy mindezek az állítások nyilvánvalóan hamisak, és ahhoz nem kell deportáltnak lenni, hogy ezt egy kevés józan ésszel megállapítsuk.

Mivel az Auschwitz-Birkenaui tábort 1939 végén állították elő és 1945 márciusában szüntették meg, ha a Dr. Nyiszli Miklós állította napi 25 000 emberes ritmus igaz lennek, akkor itt 45 millió embert semmisítettek volna meg, 36 milliót a négy gázkamrában és utána az égetőkemencékben, és 9 milliót más módon, akiket a szabadban égettek volna el. Noha lehetséges, hogy négy gázkamra el tudott naponta 20 000 embert gázosítani (3000-es adagokban, mondja a tanú), de semmi esetre sem lett volna lehetséges a négy égetőkemencében ugyanezen mérték szerint elhamvasztani. Akkor sem, ha 15 hely 3 személynek rendelkezésre állt volna. Akkor sem, ha egy elhamvasztás csak húsz percig tartott volna, és Dr. Nyiszli Miklós újra valótlant állít.
Ezeknek a számoknak az alapján minden egy időben működő kemence fölvevőkapacitása csak óránként 540 lett volna óránként, azaz 12 960 a nap 24 órájában, így ezen ritmus szerint csak a felszabadítás után pár évvel lett volna vége a holttestek elhamvasztásának. Természetesen csak akkor, ha ez alatt a közel tíz év alatt egy perc sem ment volna veszendőbe. Ha ma a Pere-Lachaiseben - a Párizsi temetőben - megkérdezi, hogy mennyi ideig tart egy hulla elhamvasztása, ha három hulla fekszik egy sorban, akkor arra a meggyőződésre jut, hogy az auschwitzi kemencékben ma is tűznek kellene lenni, és még gondolni sem lehet azok kioltására!
Nem foglalkozom a két szabadon levő tábortűzzel (melyek a szerző szerint 50 m hosszúak, 6 m szélesek és 5 m mélyek voltak) és amelyek segítségével 9 millió hullát öt év alatt el sikerült égetni. . .
Egyébként még valami nem lehetséges a gázzal való megsemmisítés esetén: Mindenki, aki ezzel a problémával foglalkozott, egységesen az a véleménye, hogy "abban a néhány táborban, ahol gázkamra volt" (Ahogy E. Kogon mondja), ezek csak 1942 márciusától voltak üzemképesek, és hogy 1944 szeptemberétől olyan parancsok voltak, (melyeket éppen olyan kevéssé találtak meg, mint a többieket ), melyek megtiltották ezeknek használatát gázosítás céljára. A Dr. Nyiszli Miklós szerinti ritmusban erre a 2 1/2 évre 18 millió hulla jutott volna, és ezt a számot Tibere Kremer, a fordító egy ismeretlen matematika szerint diktátori módon 6 millióra csökkentette.
Írtam Dr. Nyiszli Miklósnak és fölmutattam neki ezeket a lehetetlenségeket. Itt a válasza: 2 500 000 áldozat, további kommentár nélkül. Ez már közelebb van a valósághoz és megalapozottabb, mivel a gázkamrák még nincsenek úgy földerítve, egy szörnyű szám. Tanúvallomásának alaposságáról a gázkamrákat illetően: a mód, ahogy leírja őket, kellőképpen bebizonyítja, hogy soha nem látta őket, sem üzemen kívül, sem működés közben. Még egy hamisító!

A következő új és kettős kérdést teszem föl: Miért volt érdeke, hogy eltúlozza a rémületesség fokát, és melyik esemény állt elő általában ilyen módon? Már válaszoltak nekem olyan értelemben, mivel én a dolgokat egy világszerte alkalmazott védekezési elmélettel összhangban valódi nagyságukra csökkentettem, nem lehetett más célom, mint a nácizmus bűneinek kicsinyítése.
Nekem erre más válaszom van, mely régen készen áll, és már nincs okom arra, hogy ne hozzam nyilvánosságra. Mielőtt ezt teszem, szeretném az olvasót egy korunk szellemi állapotára jellemző eseményről tájékoztatni. és arra kérni, hogy ítéljen erről.
Mint a "Temps Modernes" olvasója közöltem a folyóirattal, hogy milyen gondolatokat ébresztett bennem a Dr. Nyiszli Miklós féle cikksorozat. Itt a válasz Merleau-Ponty-tól:
"A történetíróknak kell föltenni ezeket a kérdéseket. Jelen pillanatban a tanúvallomások vizsgálata csak azt vonja maga után, hogy kiteszik őket annak a gyanúnak, hogy nem elég pontosak, amit joggal el lehet várni tőlük. És mivel e pillanatban az az irányzat, hogy felejtsük el a német táborokat, a szigorú történeti igazság iránti követelés jelentős hamisításra bátorít, mely abból áll, hogy nagyjából bevalljuk, hogy a nácizmus csak egy mese. "
Ezt a választ élvezetesnek találtam, és nem válaszoltam Merleau-Ponty-nak azzal, hogy elfelejtette az orosz és a francia táborokat megemlíteni!

Mert ha az az elv megengedett lenne, hogy a szigorú történelmi valóság követelése a jelenben nagymértékű hamisítást bátorít föl, akkor azt kérdezzük aggódva, hogy miféle szörnyűséghez vezet a jelen jelentős hamisítása történelmi téren. Képzeljük csak el, hogy mit fognak a jövő történészei a förtelmes nürnbergi perről tartani, amelyről már ma világos, hogy az emberiség fejlődését kulturális téren kétezer évre vetette vissza, azaz a minden történelemkönyvben bűnként említett ítélethez képest, melyet Július Cézár Vercingetorix ellen hozott.
Azok a kapcsolatok, melyeket Merleau-Ponty, a filozófia professzora a hatások és okok között előállít, nem látszanak különösen szigorúnak, ami bebizonyítja, hogy ha mindenki a saját hivatásánál marad, a filozófiában is. . , akkor báránykáink biztonságban vannak.
* * *

Tételemen kívül a koncentrációstábor bürokráciájáról, melynek meghatározó szerepét a megrémítés rendszerében leírtam, az új szempont, melyet a gázkamrák vizsgálatánál használok, találta legfájdalmasabban a koncentrációstáborokról szóló képsorozatok előállítóit. A két dolog szorosan kötődik egymáshoz, és ez mindent elmagyaráz.

Erre az izgalmas kérdésre van egy pár tény, melyek a becsületes ember előtt nem mehettek el látatlanul. Először is minden tanú (A Rassinier elleni perekben - a fordító) egységesen úgy látja, köztük Richet professzor is, az orvosi akadémia tagja, akiket a magánvádló ellenem idézett - két tanú, akiket a vádhatóság hívott, nem jelent meg a tárgyaláson: Martin-Chauffier és a leírhatatlan Riquet atya, a Notre Dame papja. Az elsőről könnyű megérteni, hogy gátlásai voltak a bíróság korlátaitól, és hogy reflektorfényben is olyan magabiztosan tud-e beszélni, anélkül, hogy könyveibe nézne, így egy táviratra korlátozta szerepét, amelyben könyörtelen elítélésemet követelte. A második hosszú levélben igazolta a bíróság előtt, hogy mi, Paraz és én alattomos lények vagyunk. Ez az igazolás teljes jelentőségét és érdekességét akkor kapja meg, ha megtudjuk, hogy 1953 júniusában egy bizonyos Merciert, akinek becsületességét Riquet atya garantálta, és akinek hazafias és ellenállói tulajdonságát tanúsította, Lyon területén letartóztatták. Merciert, aki a megszállás alatt egy német szervezet sofőrje volt, csak "finomság hiánya miatt" vették őrizetbe és deportálták. Amikor visszajött, az igazolás segítségével, melyet Riquet atya állított ki neki, megnyerte vallási intézmények bizalmát és pár millióval megkönnyítette őket. . . Mert nekünk kellemese, hogy ennek a furcsa papnak a tanúvallomása ellenünk szól, aki hiteles kollaboratőröknek ellenállási igazolásokat és gazembereknek becsületességi bizonyítványokat állított ki, és így könnyelműen megkönnyítette ezeknek az iparűzést, akkor isten lesz az első, aki nekünk megbocsát, és ha jóságában Riquet atyának is megbocsát, akkor mi leszünk az elsők, akik ennek örülünk. Említsük meg Riquet atya javára, hogy nem ő az egyetlen, aki ellenállási igazolványokat állított ki szívességből: Lecourt, egy képviselő és volt igazságügyminiszter Joinovicinak, a német kémelhárítás ügynökének állított ki egyet. Pierre Berteaux, egyetemi tanár és a nemzetbiztonsági hivatal volt igazgatója egyet Lecanak, a Gestapo ügynökének állított ki, akinek köze volt a Begumi gyémántok elrablásához, és Dilasser, a csaló a kormány minden miniszterének áldásával állíthatott zsarolhatott ki az ilyen igazolások kiállítóitól, kiknek neveit elhallgatta, egy milliárd frankot. Idáig jutottunk!

Tíz tanú a következőt igazolta a bíróság előtt Bourg-en-Bresse-ben: egyetlen élő deportált - kérem Merleau-Ponty bocsánatát, aki olyan könnyelműen kezeskedik Dr. Nyiszli Miklósért, - sem látta, hogy ilyen módon megsemmisítések történtek volna. Személyesen legalább százszor tapasztaltam ezt, és azok a nem megfontoltakat, akik az ellenkezőjét állították, nyilvánosan rendreutasítottam. Tehát igazam van, amikor azt mondom, hogy mindazok, akik mint David Rousset vagy Eugen Kogon kicsinyes és megható leírásokat készítettek az üzemről, ezt csak gyerekes leírások alapján tették. (Janda Weißot beleértve, akiről a 189 oldalon lesz szó). Ez - és még egyszer precizírozom, hogy minden félreértést elkerüljünk - egyáltalán nem jelenti azt, hogy a táborokban ne lettek volna gázkamrák vagy hogy ne lett volna megsemmisítés gázzal; egy létesítmény fennállása egy dolog, egy másik dolog, hogy mi a célja, a harmadik az, hogy mire használták azt ténylegesen,

Másodszor fontos, hogy az egész koncentrációstábor irodalomban és a nürnbergi bíróság előtt sem tudtak egyetlen iratot sem bemutatni, amelyből kiderült volna, hogy a német koncentrációstáborokban a kormány rendeletére "azért rendeztek volna be gázkamrákat, hogy azokat a rabok tömeges megsemmisítésére használják".
Ez előtt a bíróság előtt természetesen tisztek és altisztek álltak, de egyszerű SS katonák is, akik azt vallották, hogy ők gázzal semmisítettek meg embereket és erre parancsot kaptak; egyikük sem tudta azonban a parancsot fölmutatni, mely mögé elbarikádozta magát, és egyik ilyen parancsot sem találták meg a táborok irattárában kivéve azt a kettőt, melyről ebben a művemben szólni fogok. A tanúk szavának kellett tehát hinni. Ki bizonyítja be nekem, hogy ezek nem azért vallottak, hogy életüket mentség a borzalmak légkörében, mely Németországot az összeomlás után kormányozta?

Ehhez egy kis történet, mely egy úgynevezett parancsról szól, melyet Himmler adott ki, és amelyről a koncentrációstábor irodalom olyan gyakran és sokat ír: arról a parancsról, hogy a szövetséges haderő közeledtével robbantsák föl a táborokat, és így mind a rabokat, mind az őröket semmisítsék meg.

Dr. Plaza, a dorai tábor főorvosa igazolta ezt, mikor elfogták, és ezzel megmentette saját életét. A Struthof perben megjelent az Dr. Boogaerts orvos őr nagy Etterbeckből (Belgium) és 1954 június 25-én ezt mondta: "Sikerült a tábor területéért a felelősséget megkapnom, ahol Dr. Plaza, az SS orvos volt fölém rendelve, az egyetlen ember Struthofban, akiben még emberi érzések voltak. "
Dorában, ahova ez a Dr. Plaza később tábori orvosként jött, egységesen neki tulajdonítottak a betegek vizsgálatánál és kezelésénél előfordult minden embertelenséget. A tábor története tele volt ezekkel a gonosztettekkel, amelyeket, ahogy mondták, helyettese, Dr. Kuntz csak nehezen tudott enyhíteni. Azok, akik őt Struthofban ismerték, hajmeresztő dolgokat mondtak róla. Nekem személyesen is volt vele dolgom, és osztom a többiek véleményét: durva ember volt durva emberek között. Hogy meglepődtem, amikor Franciaországba visszatérve látnom kellett, hogy milyen sok tanúbizonyságot állítottak ki jó magaviseletéről - azonban ezek kivételezett foglyoktól jöttek! - , egy olyan emberről, akiről még a legjobb indulatú táborlakó is azt mondta, hogy föl kéne akasztani. csak amikor megtudtam, hogy ő volt az első, és sokáig az egyetlen, aki igazolta annak a parancsnak a valódiságát, mely a táborok és az összes rab, beleértve a személyzetet is megsemmisítését mondta ki, akkor lett előttem világos: Ez volt a bér a hamis esküért, melyről akkor még nem tudhatták, hogy milyen értékes, de amely egy elmélet felépítéséhez elengedhetetlen volt, és ez az elmélet a politikához volt alapvetően szükséges.
Ha az 1958 június 17-i német újságoknak hinni lehet, akkor ezt a Dr. Plazát a Martin Sommer elleni perbe idézték és végül leleplezték. Gratulálok magamnak, hogy nem fölöslegesen foglalkoztam ezzel, mert ilyen egyének segítették az általánosított és rendszeresített rémtetteket hitelessé tenni és így terhelték meg az SS-t.

A nürnbergi perben Dr. Plazát szembeállították a vádlottakkal, akik tagadták ezt. Azután az 1951 január 6-i "Figaro Litteraire"-ban a "Egy zsidó alkuszik Himmlerrel" címen Jacques Sabille aláírással a következő cikk jelent meg:
"Hála annak a nyomásnak, melyet Günther Kerstenen keresztül (Himmler háziorvosa) fejtett ki, a kannibáli parancs, hogy a szövetségesek közeledésekor a táborokat fölrobbantsák az őrökkel együtt, holt betű maradt. "
Ez tehát azt mondja, hogy ezt a parancsot, melyet olyan sokan emlegettek és gazdagon kommentáltak, soha nem adták ki. És ha a gázzal való megsemmisítésre adott paranccsal ugyanez a helyzet. . . Nos, akkor azt fogják mondani, mire voltak jók a gázkamrák a koncentrációstáborokban? Valószínűleg - és nagyon egyszerűen- mert a háborúban álló Németország elhatározta, hogy sokféle ipart telepít a táborokba, hogy védje azokat a szövetségesek bombatámadásaitól, és nem volt oka a vegyiiparral kivételt csinálni.

Hogy gázzal kivégzéseket hajtottak végre, nekem lehetőnek tűnik, de nem biztosnak: Tűz nélkül nincs füst. De az bizonyosan hamis, hogy ezt olyan mértékben általánosították, ahogyan azt a koncentrációstábori irodalom megpróbálja hitelessé tenni, méghozzá egy utólag fölépített rendszerben. Gyarmatainkon minden gyarmati tisztnek van egy lovaglókorbácsa, melyet a hadi föllépésről alkotott személyes ízlésük és lovuk temperamentuma szerint használhatnak; a legtöbben használják is arra, hogy a bennszülötteket verjék őket azokban az országokban, ahol tevékenykednek. Így lehetséges, hogy bizonyos táborvezetőségek (és ez nem csak az SS-re igaz) a más célokra szánt gázkamrákat gázosításra használták.

Miután a beszélgetés eddig jutott el, az utolsó kérdés ez lenne, hogy miért segítettek a tanúvallomások szerzői abban, hogy olyan figyelemreméltó csapatszellem támogassa a ma közkézen forgó hiedelmeket? Erre azt mondhatjuk, hogy a koncentrációstábor ügyintézői, akik minket élelmiszer és ruházat terén olyan szégyentelenül kiraboltak, olyan rosszul és brutálisan bántak velünk, és leírhatatlan módon ütöttek-vertek bennünket, és akik 82%-ékunknak - a statisztika szerint - a halálát okozták, a gázkamrában látták azt az isteni gondviselés nyújtotta eszközt, amellyel mindezeket a haláleseteket elmagyarázhatják és amellett magukat igazolják.
Ezt a tételt feltűnést keltő módon igazolta egy keleti tartomány, de Chevigny, szenátora, akit Buchenwaldba deportáltak és aki leleplezte, hogy "a németek hagyták, hogy a foglyok saját rendőrségüket állítsák föl, és hogy sürgős kivégzések végrehajtására - gázkamra nélkül - mindig lelkes amatőröket találtak. Minden, vagy majdnem minden ilyen önkéntest később a tett elkövetésekor csíptek el" mondta a szenátor (1953 július 23-i parlamenti újság). A szerző nem akarja a Chevignyi szenátor szemére vetni, hogy nem ajánlotta föl spontán tanúvallomását, hanem hagyta, hogy elítéljék.

De nem ez volt a legszörnyűbb: A csúcs az, hogy szolgálatkész történetírókat találtak. Végül is az a tolvaj, aki hangosabban kiabál, mint az áldozat, és túlszárnyalja annak hangerejét, hogy a tömeg figyelmét elvonja, nem új téma irodalmunkban.
Senki sem kérdezte meg, hogy miért - kivéve az élelmiszerjegyek idején, amelyek a cementhez hasonló szerepet játszottak - nem volt sem területi sem országos szinten lehetséges az, hogy a deportáltak életképes egyesületeket alapítsanak; ez azért van, mert a megmenekültek tömegei nem hajlandók önkéntesen testvéri szervezeteket alapítani valahavolt rabszolgatartóik imádóinak kifejezett parancsára, akik véletlenül a főszereplői lettek az ajánlott szervezeteknek.
A kettős kérdésre adott válasz más elemeit ebben a műben, és különösen annak végén fogjuk megtalálni.
* * *

A válasz egyik eleme nem jelenik meg ebben a műben: A struthofi tábor pere, amely még nem zajlott le, mikor ezt a művet írtam. Éppen úgy, mint Dr. Nyiszli Miklós könyve, ez a per is bizonyos számú valószínűtlenséget hoz nyilvánosságra azoknak az embereknek a haláláról, akik ebben a táborban raboskodtak. Ha a vádbeszédet olvasom, melyet kormánybiztos mondott el a vádlottak ellen, akik a straßburgi egyetem orvosai voltak, akiket azzal vádoltak, hogy kísérleteket végeztek a tábor lakóin, akkor a következőt olvasom a "Le Monde"-ban erről:
1. Hogy egyiküket azzal vádolja, hogy "87 izraelita meggyilkolását parancsolta meg, akik Auschwitzból jöttek, a gázkamrákban kivégezte őket és Straßburgba küldte a testeket, hogy a német professzor gyűjteményébe kerüljenek. "
2. Hogy a másodikról azt mondták: "szívesen bevallom, hogy az első kísérletsorozat nem okozott egyetlen halált sem. "
3. A következő kommentárt: "Arról a kérdésről van szó, hogy a tífuszkísérletek halálesetekhez vezettek-e. Henriey kapitány (a vádoló kormánybiztos) beismeri, hogy lehet, hogy nem tudja ezt bizonyítani, de úgy gondolja, hogy a törvényszék indikációs bizonyítékot elfogadhat, melyek feltevéseken alapulnak, ha ezek elegendőek, mint ebben az esetben. Ezeket az indikációkat a nürnbergi ítélet tanúvallomásaiban és meggondolásaiban találja meg; ez az olvasót meg kell hogy döbbentse ha tudja, hogy a nürnbergi törvényszék pontosan ugyanezeket a következtetéseket vonta le; azonkívül Haagen hazugságaiban (ez a vádolt orvos) és az ő védekezéseiben az első kihallgatások során. Úgy gondolja, hogy ezek a tények lehetővé teszik a bíróság számára, hogy a föltett kérdésre igennel válaszoljon: Bűnös-e Haagen mérgezési esetekben?"
Ez nyilvánvalóan bebizonyítja, hogy a struthofi gázkamrákat és az ottani kísérleteket csak 87 halálesettel lehet megvádolni. Noha tekintve az összes táborra kiterjesztett állításokat, melyek a koncentrációstábori irodalomban találhatók, ez a viszonylag csekély szám nem von le semmit a tényleges szörnyűségekből (természetesen elismerik, hogy a vádlott vallomásával szemben itt nem az akaratától független véletlenről van szó), ez nem vezethet ahhoz, hogy elfeledik a sok ezer, talán tízezer foglyot, akik ebben a táborban haltak meg, és abban sem akadályozhat meg, hogy megkérdezzük, milyen módon és miért haltak ezek meg.

Hogy szinte én vagyok az egyetlen, aki a lelkeket koncentrációstáborok problémakörének ezt a tragikus oldaláról fölvilágosította, és egyidejűleg a megítéléshez szükséges részleteket is szállítottam, azaz azokat az okokat, amelyek minden táborból egy nagy medúzatutajt csináltak (itt egy hajótörésről van szó, mely 1816-ban történt, amelynél 149 hajótörött egymás után halt meg egy maguk készítette tutajon - a fordító), sokat elárul korunk gondjairól.
A struthofi orvosok védekezésükkor arra hivatkoztak, hogy azok a kísérletek, melyeket végeztek, ugyanolyan biztonsági előírások alapján folytak, melyeket hasonló kísérleteknél Manilában az angolok, az amerikaiak a Sing-Singben (időközben kiderült, hogy 1956 februárjában a Colombusi (USA) börtön tizennégy foglya beleegyezett abba, hogy rákvírussal beoltsák őket, ugyanúgy, ahogy ez Struthofon történt - ez a "Match" című francia újság információja 1957 február 23-ról), és a franciák a gyarmataikon alkalmaztak. Egy kitűnő Casablancai professzor igazolta ezt a bíróság előtt, ahogy ezt már mások is megtettek a nürnbergi bíróság előtt, ha hinni lehet a francia tengerészet orvosi doktorátusát mesterien író Francois Bayienek hinni lehet ("Croix gamme contre Caducee" = "horogkereszt az orvosi kígyó ellen"), melyet 1950-ben hoztak nyilvánosságra Franciaországban. Ez a Casablancai professzor azt is jelentette, hogy egy bizonyos számú fekete egy himlőszérumban halt meg, melyet 6000 feketén próbáltak ki.

Ez az érv biztosan érvénytelen: A saját gazemberséget nem lehet a mások gazemberségével felmenteni. De a kormánybiztos érvelése, aki föltevések alapján követeli emberek elítélését - mer hiszen ezt mondja! - és a többi jelentést, melyek ugyanolyan büntetendő és anyagi okból elkövetett bűnökről szólnak, nem akarja ismerni, szintén értéktelen: akkor akár azt is mondhatná, hogy egyesek bűnösök, mert németek, mások nem bűnösök, mert angolok, amerikaiak vagy franciák.

Csak az ilyenfajta gondolkodás, melynek igazolása a legprimitívebb sovinizmus, engedi meg azt a magyarázatot, hogy 600 , egy templomban elégett személy és egy lerombolt falu, Oradour-sur-Glane (Franciaország) a legszörnyűbb bűnözés áldozatai, míg százezrek és milliók megsemmisítése, ezek között asszonyok, gyerekek és öregek megölése, akik Lipcsében, Hamburgban, . . , Nagaszakiban, Hirosimában az ismert körülmények között, azaz ugyanolyan szörnyű módon haltak meg, egy nem támadható és hősi tett. Azért is az, mert megengedi, hogy mindennek az első és tényleges okozója, a háború ellen nem emel vádat. Ez a háború az 1914-1918-as volt, melynek következmény a nácizmus volt, mely a koncentrációstáborokat használta, - és nem találta föl, mint ezt sokan hiszik - (a bolsevikok, akik szintén nem föltalálói, már régen használták, mielőtt még szó lett volna a nácizmusról) -, amely 1939-1945-ben háborút folytatott az emberek, a hóhér és az áldozat akarata ellenére, és azt a rendszert tette lehetővé, melyet ismerünk. De ez tárgyunkat csak másodlagosan érinti.
* * *

Természetesen vesszük magunknak a szabadságot, hogy úgy gondoljuk, hogy sem a Bourg-en-Bressei Büntetőtörvényszéktől, sem a Lyoni föllebbezési bíróságtól, sem a legfelsőbb bíróságtól nem függ, hogy igazunk van-e vagy sem: Dejean de la Batie ügyvéd bölcsen utalt arra nevünkben, hogy az a vita, melyre bennünket kihívtak, csak tudósok körében, vagy olyan helyeken illő, ahol az emberek általában társadalmi problémákról vitatkoznak, de nem egy törvényszék előtt.
Az összeütött deportáltegyesületek rögtönzött vezetői, akiknek javára az állami helyek olyan nagyvonalúak, nem hisznek más igazságban, csak olyanban, melyet egy törvényszék írt elő, és amelyeknek a csendőr a nyilvánosság előtt kényszerítő módon segít. Nem azért vannak a koncentrációstábor ellen, mert az egy koncentrációstábor, hanem mert oda bezárták őket; alig hogy kiszabadultak, azt követelték, hogy zárjanak be másokat oda. Tehát nincs veszély: tudatosan fognak attól tartózkodni, hogy a terembe tudományos társaságokat hívjanak meg!

A magam részéről elutasítom azt, hogy a kilátástalan vitában, melyet a bíró javasolt, de a közvélemény megtagadott tőlem, hallgatásra legyek ítélve. Amikor a "Mások tapasztalatait" írtam, azt gondoltam, hogy Blanqui, Proudhon, Louise Michel, Guesde, Vaillant, Jaures nyomaiba lépek, és másokkal, mint Albert Londres ("Dante nem látott semmit"), Dr. Louis Rousseau ("Orvos börtönben"), Will de la Ware et Belbenoit ("A szépek kísérői"), Mescion ("Hogyan ültem le 15 évet") stb. . . . fogok találkozni. Mindannyiuknak ugyanaz volt a problémája a börtönnel és az ítéletvégrehajtással, és amellett ugyanazokat a megállapításokat tették mint én, ugyanazokkal a szavakkal. Mindannyiukat szimpátiával fogadta a szocialista mozgalom.

Hogy könyvem legkeserűbb ellenzői éppen a szocialista és a kommunista párt vezetői közül kerültek ki, - munkacsoport? - talán a figyelemre méltó és állítólagos történelmi hintamozgás törvényével magyarázható. Tény az, hogy Alain Sergent, aki a francia börtönállapotokat leírta és a mércét a hagyományos szocialista mozgalomból vette ("A szép korszak egy anarchistája" du Seuil kiadó), főleg a szocialista mozgalmon kívül talált visszhangra.

És hogy a vitában, melyet annak idején a nemzetgyűlésben tartottak, a szocialista és kommunista pártok képviselőinek hozzáállása meggyőzően bizonyítja, hogy itt szisztematikus, mondhatni doktrínai állásfoglalásról volt szó. Sajnálom, hogy ez a hozzáállás semmi máson nem alapul, mint a nemzet, haza és állam elferdített fogalmán. Emiatt azokat, akik súlyt helyeztek arra, hogy ők a kommunárdok, Jules Guesde és Jaures örökösei, észrevétlenül arra az álláspontra kényszerítették, hogy egy olyan irodalom mellett foglaljanak állást, amely, mert a védekezés legelemibb elemeit is elfojtotta egy történelemhamisításon alapuló rémkultúrában, és ezzel egyidejűleg a gyilkolás légkörét hozta Franciaországba, és egy érthetetlen árkot húzott Franciaország és Németország közé. Függetlenül más ugyanilyen romboló eredményektől más területeken.
David Rousset egy őszinte pillanatában eléjük jött:
"A valóság az, hogy áldozat és hóhér kegyetlen volt; hogy a tábor tanítása a testvériség az elvetettségben; hogy neked, ha nem voltál gonosz, csak az idő hiányzott ehhez, vagy a körülmények nem voltak erre alkalmasak; hogy az élőlények bomlásakor csak a sebességben van különbség; hogy a lassúság a nagy jellemek ajándéka; hogy az élesztő, azaz az alul levő, amely egyre följebb kerül, valami szörnyű. Ki fogja ezt elhinni? Annál is inkább, mert a megmenekültek ezt már nem fogják tudni. Visszataszító hősíveket és ízléstelen papírmasé hősöket fognak kitalálni. Halottak százezreinek a nyomora fogja tabuvá tenni ezeket a figurákat. " ("Halálunk napjai, 488. oldal, Ed. de Párizs, 1947).

Úgy tettek, mintha semmit sem értenének. És ő, aki túlságosan azzal volt elfoglalva, hogy a kommunistákat, akiket eleinte maga védett, a bíró elé vigye, biztosan elfelejtette.
* * *

Az olvasónak hasznos lesz, ha még pár a következő féle történésről utána tud gondolni: 1947 október 26-án minden újság a következő rövid cikket jelentette meg:
"A koncentrációstáborok még egy drámája a katonai törvényszék előtt: Egy olaszt, Pierre Fiorelinit, azzal vádolták meg, hogy Bergen-Belsen fennállása idején hét bajtársát ölte meg. Betegápoló volt, eléggé furcsa orvosi módszerekkel. Azzal szórakozott, hogy harmonikázott, és rabtársait zenéjének hangjára táncoltasson. ha nem voltak erre hajlandók, botütésekkel büntette meg őket. Amikor egy napon egy beteg had nagyot ápolt, a mosdóba vitte, ott megmosta, és amikor a másik durvasága ellen tiltakozott, botütésekkel agyonverte. Az illető bajtársai megpróbálták ebben megakadályozni. Fiorelini egymás után hatot agyonütött ezek közül. A barakk életben maradottai jelentették föl ma emiatt. "

Az 1947 január 18-i "Le Monde" újságban Jean-Marc Theolleyre, időnk egyik ritka krónikása, akinek az objektivitása cáfolhatatlan- jelentést írt a struthofi táborban néhány rabról, akiknek viselkedésük miatt bíróság előtt vontak felelősségre:
"A vádlottak közül egynek a kihallgatására várta kíváncsian. Neve Ernst Jäger volt, és nem volt az SS kötelékében. Rabként tartozott a gyűlölt emberekhez a táborokban, a kápókhoz. Struthofban tulajdonképpen "előmunkásnak" hívták, tehát olyan rab, aki dolgozók egy csoportjáért felelt egy kápónak. Mint ilyen éppen úgy, vagy talán többet vert, ütlegelt és ölt, mint egy SS ember.
Jäger annak a megtestesülése, amit a koncentrációstábori élet egy emberből csinálhat. Hogy folyt le élete? Negyven évből 14-et töltött börtönben. A szabadságról csak arra az időre emlékezett, amikor matróz volt, de többet erről sem tudott mondani, és arra a napra 1930-ban, amikor egy kikötői mólón szóváltás közben megölt egy SS embert. Hét évi börtönre ítélték. A nácizmus hatalomra jutásáról csak bizonytalan híreket hallott a börtönben. Valójában csak akkor ismerte föl, amikor letöltötte büntetését, és akkortól az új rendszer kinyilatkoztatta, hogy mint aszociális elem a börtönben marad. Ettől fogva kabátján a fekete háromszöget hordta, amely számára következő táborokat jelentette. Mielőtt azonban odavitték volna, a Gestapó sterilizáltatta. A koncentrációstáborok világából a legszörnyűbb időszakot ismerte meg. Ez akkor volt, amikor a táborlakók csak zsidóból, cigányokból, aszociálisokból, gyerekrontókból, selyemfiúkból és tolvajokból álltak. Ez már a megsemmisítés ideje volt, és csak azok menekültek meg ettől, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy a farkast játsszák, hogy ne nyelje el őket a tábor.
A tábor megmenekültjeinek nagyon nagy száma - ha nem a többségük ezekből áll, akik erre a szabályra végig ügyeltek. vagy azokból, akik ugyan maguk nem lettek farkasokká - volt néhány ilyen! - de előnyük volt a farkasok jóindulatából vagy védelméből. Mert - ezt vagy nem tudják, vagy úgy tesznek, mintha nem tudnák, vagy elfelejtették - a táborokat olyan rabok igazgatták, akik farkasokká lettek és az SS parancsára satrapai tekintélyük volt. Nem érdektelen emellett megállapítani, hogy ezek a farkasok kommunisták voltak, magukat annak nevezték vagy a kommunizmus céljaiért harcoltak. Ez elmagyarázza, hogy miért kommunista a legtöbb túlélő: mert kivéve azokat, akikről megfeledkeztek, vagy nem találtak meg, a kommunisták mindenki mást a halálba küldtek. Ma acélos akarattal tolják a felelősséget és rémséget nem a náci kormányra, - amit nagyon nehéz lenne fönntartani, mert ehhez föl kellene tételezni, hogy a náci rendszer volt egyedül felelős a koncentrációstáborok fölállításáért, míg ma tudjuk, hogy ezeket minden rendszer, a miénk is működteti -, hanem az egyes SS-tagokra, akiket néven neveznek.

Mindannyian élni akartak, de mindegyik a többiek ellenére. Minden áron, bármi is legyen az. Minden gengsztermódszert bevezettek a táborokba és tovább is fejlesztették azokat. Amikor előmunkás lett Struthhofban, tudták, hogy megvannak a szükséges képességei. Ettől a lealacsonyító léttől megfertőzve alámerült ebben a piszokáradatban. Idegei fölmondták a szolgálatot. Azok egyike lett, akik olyanná váltak, hogy a koncentrációstábori élet ellen akkora gyűlölet volt bennük, hogy minden olyan élőlényt, aki ilyen ruhát hordott, ezeket a szellemeket, éhezőket és kétségbeesetteket gyűlölték. Ezek voltak aztán az ütések, a dühkitörések. "
Ezt a magyarázatot Freud biztosan nem cáfolná, de nem sokat ér. Emellett Jean-Marc Theolleyre ezúttal biztosan téved, amikor azt írja:
"Igen, mi volt közös bennük a politikai rabokkal a vörös háromszöggel: a német szocialistákkal és kommunistákkal, francia, lengyel vagy cseh ellenállókkal? Ők voltak a táborok urai és azok is akartak maradni. Ezek olyan idők voltak, amikor a bűnözők a foglyokat verték, pillanatok alatt agyonütötték, amikor a politikaiak szövetkeztek, ellenállást szerveztek, fegyelmüket és képességüket mutatták meg, hogy vezetni tudnak, és végül ellentámadásba mentek át, amennyiben a kulcsállásokat foglalták el a táborokban"

Hogy mi volt bennük közös? De kedves Jean-Marc Theolleyre, ahogy hatalomra jutottak a táborokban, akkor éppen úgy csaltak, mint a bűnözők, és Jäger ezt azokkal a szavakkal mondta el, melyeket ön olyan becsületesen ad vissza jelentésében:
"Nem kínoztam embereket. Ellenkezőleg, engem vertek a politikaiak. Ők voltak a legszörnyűbbek, de őket sohasem utasították rendre. Miért haragszanak ma annyira ránk, a zöld vagy fekete háromszögesekre? Amikor Struthofba kerültem, nem az SS emberek vertek, hanem a politikaiak. Eddig egyetlen egyet sem láttunk közülük bíróság előtt, és mégis a legmagasabb struthofi kápónak, aki rosszabbakat tett, mint én, a bírósági eljárását leállították.

Egy másik újságban, újra Struthofról, egy másik bírósági riporter írja:
"Több más tanú is föllépett és tanúsították egy fiatal lengyel halálát, aki nem jött elég gyorsan a sorakozási térre, mert aludt. Hermanntraut erőszakkal és ütlegelve vezette elő, és rögtön egy asztalra fektették, amelyen veréssel büntettek. 25 szörnyű ütést mért rá két másik rab, akiket arra kényszerítették, hogy ezt megtegyék. "
Ebben a műben megtaláljuk Stadjeck történetét, Dora egy furcsa ismétlését, Fioreliniét, Bergen-Belsenét és néhány másikét is, akik pont úgy viselkedtek mint Jäger vagy ez a két szerencsétlen, akiket kényszerítettek, - vagy önként jelentkeztek! -, hogy 25 szörnyű ütést mérjenek egy társukra a szerencsétlenségben; bűnözők vagy politikaiak, mert az utóbbiak átvették az elsőktől az önkormányzatot a táborokban, Fiorelinik, Stadjeckek, Jägerek és más bottal ütők. Néhány bűnöző neve ismert, akit felelősségre vontak.
A politikaiakat nem vonták felelősségre, és ezért egyet sem ismerünk közülük. Ezek kihasználták a dolgok zavarosságát és a kor rendezetlenségét, és olyan ügyesek voltak, hogy elűzték a bűnözőket olyan törvények alapján, melyek a környezetből adódtak, ezzel egyidejűleg súlyt helyeztek arra, hogy az SS bizalmát megnyerjék, amit szintén észre kell vennünk.
Az adott pillanatban elég ügyesek voltak ahhoz, hogy vádlóvá és ezzel egyidejűleg bíróvá váljanak, és így az történt, hogy csak nekik lett joguk arra, hogy másokat felelősségre vonjanak. Vak dühükben, abbeli igyekezetükben, hogy mindenütt bűnösöket lássanak, legszívesebben az egész világot agyonlőtték volna, és nem vették azt sem észre, hogy ők sem játszottak más szerepet a koncentrációstáborok élén - sőt rosszabbat! -, mint amelyet például Petainnak róttak föl, hogy Franciaország vezetőjeként játszott és erre maga jelentkezett.

Ilyen idők voltak ezek, hogy senki sem törődött azzal, hogy mit csináltak ezek régebben. Az ezt követő időben néhányan észrevették, hogy túl gyorsan cselekedtek, amikor a kommunista pártnak kormányzópárti szerepet adtak, hogy a legtöbb bíró és ügyész kommunista volt, és hogy a többi, aki véletlenül nem volt az, gyávaságból, tudatlanságból vagy számításból támogatták a kommunizmus játékát. Ezen a politikai szükséghelyzeten át vezető kerülő úton végül is fölfedezték a valóság egy részét a politikai foglyok viselkedéséről a koncentrációstáborokban. De ez a politikai szükségszerűség mindig csak egy bizonyos osztály képzeletvilágában jön elő: mégpedig a vezető osztályéban, amely a kommunizmusból csak azt veszi észre, ami őt és csak őt közvetlenül veszélyezteti. Ezért ismerjük meg mindig csak a valóság egy részét: teljesen csak akkor fogjuk megismerni, amikor más osztályok, és különösen a munkásosztály fölismeri magára nézve a kommunizmus sötét szándékait. De ez nyilvánvalóan még sokáig fog tartani.

Azért most van arra kilátásunk, hogy az irodalomban a vallomások úgy szaporodnak, ahogy Manes Sperber egyik figurájának, egy volt deportáltnak a szájába adja:
"Politikai területen nem engedtünk, emberileg mindig őrzőink oldalán álltunk. Engedelmességünk túllépte azok határozatait. . . . " ("És a bokorból hamu lett").
Idővel ezek a vallomások kioldódnak, úgy, ahogy a drágakő a földből, az ellentmondásból, amelynek lényege, hogy azt gondolják, hogy valaki hibázhat emberileg anélkül, hogy politikailag engedne, és akkor csak ennyi marad: "őrzőink oldalán álltunk". Természetesen akkorra elveszti ez a mondás a megbocsátandó bocsánatkérés jellegét, melyet maguknak adni akarnak, de a becsületesség értelmében nyerni fognak, amely nagyon érdekes, mert a megbocsátó bocsánat adása most a nyilvánosságtól jön, és ez sokkal jobb lesz. Ha egyszer majd itt tartunk, akkor semmi sem lesz egyszerűbb, mint egy becsületes magyarázatott találni a koncentrációstábor jelenségeire erkölcsi téren.

Még egy különös dolog: míg az egész irodalom és nemcsak a koncentrációstáborokról szóló mindig csak azt kísérli meg, hogy egymást túlszárnyalja az ellenség kegyetlenségének a leírásában, míg történészek, kronológusok és szociológusok engednek ennek a rémületfétisizmusnak, korunk kulcsjelenségének, ez a nyilvánosságban úgy nyilatkozik meg, hogy váratlanul komoly reakciókat hív elő, mint ahogy ez a levél mutatja az 1954 július 17-i "Le Monde"-ból:

"Hogy mindez megtörténhetett, nem lehet egyedül az ember bestialitásával elmagyarázni. Magát a bestialitást az ösztön behatárolja. A természet törvény, anélkül, hogy ezt tudná. A rémületet, mely bennünket a Metzi jelentés olvasásakor megragadott, szellemi ellentmondási képességünk, háborúundorunk, kicsinyes csalódásunk az erőszakmentes világ unalmasságában, Nietzschétől tanult kíváncsiságunk, érzéketlenségünk Montesquieu, Voltaire és Diderot 'absztrakciójában' hozta létre. Az áldozat eltúlzása az áldozat miatt, a hité a hit miatt, az energiáé az energia miatt, a hűségé a hűség miatt, a szorgalomé a meleg miatt, melyet előállít, az önkéntesek felhívása, azaz a hősi tett: ebben rejlik a hitlerizmus állandó forrása.
A hűség romantikája önmaga miatt, az öncélú önfeláldozás kötötte össze ezeket az embereket, akik - tényleg- nem tudták, mit tettek, valakivel, vagy valamivel. A megértés azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, mit teszünk, egy tartalomra gondolni. A katonai társadalom alaptana, amelyben a fegyelem lép a gondolkozás helyére, amelyikben lelkiismeretünk nincs bennünk, egy normális rendszerben, amely magát egy politikai, azaz egy általános gondolkodásnak alárendeli, és abból meríti létezésének jogát és nemességét, úgy gondolta, mialatt az állítólag béna és hatástalan okos gondolkodásban nem bízott, hogy a világ kormányzására van hivatva.
Ezek után mindent megtehetett az emberekkel. A Struthof-per a beképzelt metafizikával szemben arra emlékeztet minket, hogy az ember szabadsága a fizikai fájdalomnak és a misztikának alá van rendelve. Ha beletörődött halálába, nemrég minden ember azt mondhatta, hogy szabad. Itt azonban testi szenvedés, éhség és hideg, vagy a halálnál is erősebb fegyelem széttöri ezt a szabadságot. Utolsó menedékükbe, ahol magukat azzal vigasztalják, hogy tehetetlenek, azért, hogy szabadon gondolkozhassanak, betör az idegen akarat és leigázza őket. Az emberi szabadság abba a lehetőségbe húzódik vissza, hogy saját eltorzulásának veszélyét előre lássa és magát előre bebiztosítsa ez ellen. Törvényeket alkotni, értelmes intézményeket hozni létre, amelyek a lemondások vizsgáitól megkímélik, még ez az ember egyetlen kilátása. A hősiesség romantikája, a lélek tisztasága helyére, melyek önmagukban elegendőek, újból azoknak az eszméknek a szellemisége kell hogy lépjen, melyek a köztársaságot teszik lehetővé - és helyükre, az első helyre kell hogy lépjenek. Ezek összeomlanak, ha nem valamiért, hanem valakiért harcolunk. " Emmanuel Levinas

Ez mindent elmond: a katonai társadalom alaptana, ahol a fegyelem lép a gondolkodás helyére, amely egyedül képzeli magát arra hivatottnak, hogy a világot kormányozza; az emberi szabadság, mely a fizikai szenvedéseknek és a misztikának áldozata lesz; a bestialitás, melyet csak az ösztön határol be; a törvények és az értelmes intézmények, melyek alkalmasak arra, hogy az embereknek megtakarítsák a szükség vizsgáit, olyan törvények, melyek nem léteztek és ma sem léteznek, és amelyek az ember egyetlen jó kilátását jelentik

Ez a végkövetkeztetés biztosan csak arra az emberre vonatkozik, aki emberként elbúcsúzott és kínzóvá lesz. De érvényes az áldozatokra is: " Nehéznek tűnik a kérdés" írja Manes Sperber "hogy a szenvedőnek a szenvedés jelent-e valamit. Ezzel szemben biztosnak tűnik, hogy a szenvedés nem szól alkotója ellen, legalábbis nem a történelemben.
("És a bokorból hamu lett"). Ez olyannyira igaz, hogy a tegnapi áldozatok a ma kínzói, és viszont.

Végül szeretnék mindazoknak kivétel nélkül köszönetet mondani, akik olyan bátran léptek föl az "Odüsszeusz hazugságáért". Azt mondták nekem, hogy fasiszták vannak köztük, és én halkan mosolyogtam: azok, akik ezt mondták, azok voltak, akik ezzel egy időben a mű bevonását követelték valamennyi újságjukban, akik szeretnének mindenkinek megtiltani az írást és beszédet, sőt lakóhelyének elhagyását is. Itt nekem azt kéne gondolni, hogy ők védnek engem, és nem a fasiszták. Azt is mondták nekem, hogy a megszállóval együttműködők is vannak ezek között, én azzal vigasztaltam magamat, hogy elsősorban azt terjesztették róluk, hogy ezt tették, és hogy minden esetre sok igazi ellenállónak voltak jó szomszédai.

Végül azt figyeltem meg mindenek előtt, hogy a vélemények skáláján, a jobbszélsőtől a balszélsőig sok ember folytatja vagy újra elkezdi a gondolkodást, azaz a dolgokat nem szekták, csoportok és pártok kicsinyes érdekei szerint, hanem az emberi értékek alapján újra gondolja. És ez nekem olyasvalami, ami minden reményre följogosít.
Paul Rassinier
* * *

Első rész

Saját élmény

Írj úgy, mintha egyedül lennél a világon és nem kellene az emberek előítéleteitől félned.
La Mettrie

Prológus.

Esik. Porszerű áprilisi eső, hideg, jeges. Állandóan, tartósan, könyörtelenül. Már két napja: a harmadik éjszaka előtt állunk. A vonat, kiválasztott kocsik hosszú sora, melyek a síneken csikorognak, lassan a nagy fekete lyukba süllyed. A gép, egy másik korszak mozdonya izzad és fúj, kínlódik, fújtat és köp, egy helyben forog és durran. Százszor megállt már, már százszor úgy tűnt, mintha nem akarná azt a teljesítményt nyújtani, melyet elvárnak tőle. Esik, szünet nélkül esik.
A nyitott kocsiban nyolcvan test fekszik a padlón, összezsugorodott testek, egymásba gabalyodva és egymásra rakva. Élők? Halottak? Senki nem tudja megmondani. Reggel még fölébredtek, fáztak szegényes, nedves rongyaikban, soványak, átlátszók, sápadtak, a mélyedésből kiguvadó szemeik lázasak és tompák. Emberfeletti erőlködés folytán kiöblítettnek tűnnek önmaguk előtt. Még meg tudták a napot különböztetni, érezték az esőt, a hosszú, hegyes esőcsöppeket, ahogy átmennek a rongyokon, és a sovány és kemény húsba, és aztán szorosan összenyomott soraik hátába is bejutnak. Egy nem észrevehető rémületben behajlították hátukat. Lehet, hogy ezer ösztönös ébredési mozdulatot végeztek, mikor egymást a fényben meglátták. A láz ködén és az égből hulló esőfonalakon át látták az állig fölfegyverzett egyenruhás férfiakat, érzéketlenül, de éberen, a kocsi négy sarkában. aztán újra visszajött emlékezésük: sorsukat látták szemük előtt, és egy hirtelen fölemelkedés után visszazuhantak ködösen és összetörve a félálomba, az élet és halál közti félútra.

Esik, még mindig esik. nehéz, bűzös levegő száll föl a testek halmazából és eltűnik a hideg nedvességben és az éjszakában. Elindulásnál százan voltak. Gyorsan terelték őket össze, kutyák a sarkukban, összekeveredve, ütések és kiabált parancsok között csoportokban terelték őket a vagonokba, először a padlón feküdtek, majd újra indulásra készen találták magukat a szűk térben élelem nélkül. Rögtön világos lett előttük, hogy nagy vizsga előtt állnak.
"Vigyázat, vigyázat" - mondták nekik minden előkészítés nélkül "nappal állni, éjjel ülni!". . . "Eltávozni tilos! Minden ilyen fegyelmezetlenséget azonnali agyonlövéssel büntetünk. Világos?"
A tető nélküli kocsi, a hideg, a még mindig csöpögő eső, már mást is megértek. De nem volt mit enni: semmi élelmiszer nem volt! Hogy a szerencsétlenség teljes legyen, már hetek óta egy gramm kenyér sem jött a táborba és szükséges lett, hogy azzal elégedjenek meg, ami a tárolókban volt: híg káposztaleves, egy liter (néha fél liter), két kis krumpli este a hosszú és kemény munka után. Nincs ennivaló: de mindez eltűnik a fenyegetés mögött, amely abból áll, hogy azt hallották, hogy az amerikaiak 12 kilométer távolságra vannak. Nincs mit enni, napközben állni, este ülni. . . Az első éjszaka vége előtt hármukat vagy négyüket, akik gyorsan azt a kívánságot nyilvánították ki, hogy sürgős szükségletük van, galléron ragadták, durván a kocsi magas külső falához lökték és kegyetlenül lelőtték őket.
Kr-a-a-akk! A fához, Kr-a-a-akk!
Időközben rászoktak, hogy becsináljanak, először óvatosan és tartózkodóan, hogy lehetőleg kevéssé legyenek mocskosak, aztán fokozatosan erőteljesebben. Három vagy négy másikat, akik a következő nap a kimerültségtől összeestek, hidegvérűen kivégeztek.
Kr-a-a-akk! A padlóra, Kr-a-a-akk!
A testeket, miután levették róluk a listaszámot, kidobták a kocsiból: a harmadik nap kezdetén a sorok lényegesen ritkábbak lettek, a rémület után a halálos félelem következett, és a halálos félelem után a sorsnak való teljes megadás következett. Feladták a reményt, hogy kijutnak ebből a pokolból, lemondtak az életről is; most már nem lehet megakadályozni, hogy a trágyában haljanak meg. Esik, esik, esik.

Enyhe szél kerekedett, mely a vonatra oldalról fúj, fölfújja a segédtartókra rosszul fölerősített sátor oldalfalát, amely alatt a vagon négy sarkán álló őrök találnak menedéket az őrállás hosszú óráiban; elfújta a betegség anyagait, és az SS emberek, akik elinduláskor idegesek és elfoglaltak, bár elszántak és tele reményekkel voltak, hirtelen elgondolkozók lettek. Egy idő óta kevesebb fegyverlövést hallani és kevesebb pisztolyhangot. A kutyák is - a kutyák, ó ezek a kutyák- is kevesebbet ugatnak és csaholnak a sok megállás alkalmával. Negyvennyolc órai előre, hátra, egyik nem használt sínről a másikra, egyik váltótól a másikhoz a szállítmány kb. 20 kilométerre van elindulásának helyétől. Késő este délkeleti irányban indult tovább, miután hiába próbált északra, délre és keletre menni; ha ez az út is le van zárva, mint a többi, akkor ez azt jelenti, hogy be van zárva és fogságba fog esni. Az SS emberek homlokukat ráncolták, aztán kocsiról kocsira továbbadták a hírt és utána megfordultak.
Be vagyunk zárva, fogságba fogunk esni! Ez összezavarta őket. Fogságba kerülnek, az itt fekvő ájult testek visszatérnek az életbe, föl fognak állni és vádolni fogják őket, mert tetten érték őket. Még a reggel folyamán lehetett hallani, ahogy gyakran torokhangon beszélgettek, ahogy vicceltek és a lányokra nevettek, akik már csak ritkán és melankólikusan bátorították őket. Most hallgatnak: csak az öngyújtó föllángolása vagy egy cigaretta vörös pontja töri át időnként a halálos csöndet vagy zavarja meg az éjszaka vastag és nedves sötétjét.
Esik, egyre tovább esik, nem hagyja abba, vég nélkül esik: Az ég kimeríthetetlen. Még a szél is megerősödött. Most élesen fütyül a deszkafalakon át, és a víz áradatszerűen ömlik. Az SS emberek sátorfalai fölpúposodnak, tartóik elgörbülnek. Egy kötél hirtelen elpattant: a sátor fala mint egy zászló kezd el lobogni és az oldalfalat üti. Az SS ember káromkodik egyet. Aztán megpróbálja átkozódva és morogva megjavítani a sátrat. Hiába: amikor az egyik oldalon sikerül neki, akkor a másikat rántja ki kezéből a szél!
"Gott verdammt!"
Két sikertelen kísérlet után föladja. Váratlanul a hozzá legközelebb eső szerencsétlen felé fordul. Egy ütés a térddel, egy rúgás a csizmával a hátára, aztán: "Te" mondja "Te! ... Buta kutya!"
"Buta kutya?" Az ember hallotta és értette, hogy honnan jön a hívás, automatikusan összeszedte minden maradék erejét és aggódva fölállt. Amikor látta, hogy mit várnak el tőle, kicsit fölbátorodott. Fölállt - fölhúzatta magát! - a kocsi létrájára, kezeivel és térdével tartva magát egyensúlyban. Aztán óvatosan, nehogy háttal essen az ellensúlyra - nehogy az ellensúlyra essen! - megkereste a sátortetőt, hogy a másik segítségével újra odakösse a segédtartó sarkaihoz.
"Kész van?"
"Igen, SS úr. "
És most valami szokatlan történik: az ember összeszedte magát. Egyszerre, egy villámszerű felvillanásban. Ha nem lett volna sötét és nem esett volna, akkor látható lett volna, ahogy szemeiben egy furcsa fény villant föl. Hirtelen világos lett neki, hogy ő a fal szélén lábaival kifelé térdel, hogy a vonat nem halad túl gyorsan, hogy esik, hogy az éjszaka fekete, hogy az amerikaiak talán csak tizenkét kilométerre vannak, hogy a szabadság. . .
A szabadság, ó, a szabadság!
Erre a gondolatra hirtelen elmagyarázhatatlan bátorság fogja el, őt, aki azelőtt attól félt, hogy ennek ellentétébe süpped, - ó, irónia, egy nagy fölismerés megy át agyán, gyenge karjait a fal szélére támasztja és kis lendülettel hátrafelé ugrik. Hallja a figyelmeztető lövés hangját, és még van annyi ereje, meglepő világosság az agyában, hogy arra is gondol, hogy egy olyan sarokba essen, amely a fegyverek hatósugarán kívül van. Elszakítottnak érzi magát, és teste és lelke ájulatba zuhan.

Cs!. . . Cs!. . . Klakk; . . . Csettercsett!. . . Klakk!. . . Cs!. . . Klakk!. . . Ratatata!. . . Cs!. . . Cs!. . . Cs; . . Cs; . . . Cs;
A gép izzad, fúj, megáll, csúszik, kattan egyre tovább. Újra elkezdték a fegyverek a halált kiköpni. Apránként bezárja a szunnyadó természet nagy, részvétlen csöndje a drámát, mely tovább folytatódik, és amelyet már csak a gyengébb szél rendszeres susogása zavar. Esik, esik, esik.
* * *

Már nem esik.
Órák múltak el: kettő, három, talán négy. Az ég végre kifáradt. A vastag szivacsos feketeségben a sínek alatt valami megmozdult. Először két szem próbált meg kinyílni, de a nehéz szempillák hirtelen reflexszel összehúzódtak, minta a fej víz alatt lenne. Egy kiszáradt torok összezárult, hogy nyálat gyűjtsön, és a föld ízét hozza a nyelvre. Egy kar akart megmozdulni, de félúton megbénult az alkari és vállig terjedő csípős fájdalomtól. Aztán nem történt semmi: a férfi újra öntudatlanságba süppedt miután a furcsa létezés tudatába jutott, és komolyan abban reménykedett, hogy újra el tud aludni.
Hirtelen remegés fogja el és keríti hatalmába. Mellének bőre szabad lett a nedves ruhától: brr! ... Össze akart kucorodni, lábát kihúzni maga alól: Jaj! ... Aztán megpróbált újra fölébredni, szempillái idegesen rángatóztak, kényszerítette szemeit, hogy nyitva maradjanak. Az átláthatatlan, teljes és nehéz sötétségbe néz. Köhögés jön ki tüdejéből és mindent széttép benne. Olyan benyomása lesz ettől, mintha teste kis fájó darabokból állna, melyek a nedves fűben a piszkos földön vannak szétszórva. Megpróbál gondolkozni. Az első kísérletnél ütésként jön a gondolat: "A kutyák!".
Most fölébredt. Újra átél mindent. Események tömkelege, melyek egymást követik és egymásba nyúlnak ömlik rá. A beszállás, a szállítás, a pokol a kocsiban, a hideg, az éhség, a sátor teteje, a szél, az ugrás az éjszakába. Ha újra visszajönne a vonat? A kutyák: ó, minden más, csak nem ilyen halál!
Menekülni akar: de nem tud, teste darabjai mintha oda lennének szögezve. Össze akarja szedni magát: mindenütt recseg-ropog, hallja, ahogy csontjai egymáson recsegnek. Mégis el kell innen mennie. Minden áron. Gondolata más irányba haladnak: Egy vasúti sín a támadóknak olyan tárgy, amelyet a megtámadottak használnak. A németek arra fogják használni, hogy rajta vonuljanak vissza, és ragaszkodni fognak hozzá: akkor meg fogják őt találni.
Menekülni, igen, menekülni! . . . Legalább pár száz méterrel távolabbra jutni és ott, a nagyobb biztonságban várni az amerikaiak megérkezését: először fölállni! Először fölállni. Hangosan fölnevetett, hangjának síri csengése van, ajka mormolása miatt földdarabkák hullanak szájába. kiköpi. Ft! . . . Ft! . .
Végtelenül óvatosan mozgatja karjait ide-oda: balra, jobbra, mindig ott van a fájdalom alkarjában és vállában. Álljon meg a menet! Mintha elmúlóban lenne. . . Megismétli a mozdulatot: valóban a fájdalom szűnni látszik az izmok és inak mozgásával; nem tört el semmit. Melle szabadabban lélegzik.
Most a lábakhoz: gyengéden gyúrja izmait, nagyon fáj, szeretne fölállni, szeretne fölkiáltani. ... Végre megtörtént, itt sem tört el semmit - legalábbis úgy tűnik. Ez megnyugtatja. Rendszeresebbé válik. Sikerül fölülnie. Testének zúzódásai fájdalmasak, a nedves ruha még hidegebben tűnik. Remeg a hidegtől. Szívüregében körző húzást érez: éhes, ez jó jel. Meglepődik azon, hogy eddig nem volt éhes. Megérinti a fejét: rabsapkája még ott van, ezen elneveti magát. A zsebében levő papírokra gondol. Elvesztette őket szökés közben, ez baj. Megtapogatja magát: piszkos és olyan érzést kelt, mintha vasdrótokba lenne beletekerve, és kiszabadulni próbálna. Megfordul, négy lábon mászik, még egy erőfeszítés és állni fog.

Állni: most áll, most el fog távolodni, a németek összegyűlhetnek, ide jöhetnek és a sínek mellett maradhatnak. . . Ne olyan gyorsan, elszédül, hányingere van, érzi, hogy inog, hogy el fog esni, csak lesüllyedt lábai tartják egyensúlyban, hogy nem számíthat arra, hogy egyik lábát a másik elé tudja rakni. Megkeményedik és addig tartja magát, míg bírja, de észreveszi, hogy el fog esni és az elesés fájni fog. Akkor óvatosan, nagyon óvatosan összekucorodik: mivel nem tud menni, el fog kúszni, de nem marad itt. Akkor visszakerül a vonathoz, a kutyákhoz, a németekhez, akik itt fognak gyülekezni. Tehát: tovább az amerikaiakhoz.
Azt mondani, hogy azok tizenkét kilométerre vannak, buta dolog lenne. Felszabadítja lábait: klapp, klapp! Négykézláb mint egy kövér, megkínzott giliszta mászva, sikerül eljutnia egy lefelé vezető meredekségig, átgázol egy árkon, melyben szurtos víz van, egy négyszögletes mezőt és egy frissen fölszántott földdarabhoz közelít: a talaj göröngyökké oldódik fel, ráragad térdére, lábára, alkarjára. Megáll, mélyen levegőt vesz.
Időközben az éjszaka kevésbé sötét, az ég magasabbra került. Már fölismerhetőek a bokrok és az egyes fák körvonalai a környéken a finom ködben. A nap közeleg: új veszély. Néhány száz méterre, egy magaslat csúcsán sötét tömeg látszik: biztosan az erdő. Első célként azt tűzi ki magának, hogy azt érje el hajnalhasadás előtt. Újra elindul. A fáradság fölmelegítette testét, izmait és ízületeit mozgékonnyá tette, a fájdalom jobb oldalának egy darabján szigetelődött el. Sikerül fölállnia, állva maradni és cipő nélküli és érzéketlenné vált lábait egymás elő rakni, menni. Lassan megy, mert jobb lábát húzza és válla is nagyon fáj. De megy és előrejut: görnyedten, fáradtan, összetörve, magába roskadva halad az erdő felé. Akar, összeszedi magát, kényszeríti magát és kemény marad. Hajnal előtt ott akar lenni, ott elbújni, aztán jönnek az amerikaiak és megmenekül.
* * *

A többi idő álomban telt el - álom két időben, hosszú és gyöngítő.

Az erdőbe megérkezve nem bújt a bokrok alá: attól fél, hogy elárulja magát és okosabbnak tartja, hogy odaát, kissé hátul a kevés bokor közé üljön, ahonnan mint egy rejtett figyelőállásból minden irányba figyelhet. Följött a nap, a lába alatti domboldal kilép a sötétségből, az ismeretlen mezők és szántók sakktáblája észrevehetőbb, a lenti vasútvonal kitágul és hosszú szalagként gördül tovább. A messzeségben két domb között templomtorony nyúlik a finom ködbe, amely a láthatatlan kéményből száll függőlegesen fölfelé.

Egészen gyorsan jelenik meg a még szürke, de kitárulkozó nagy fehér folt, melyet a nap mutat meg, amely magasan az égen próbál keresztüljutni. A tájban néhol egy-egy lovaskocsi látszik, melyek gondtalanul haladnak le és föl. Egy férfi, szintén civil, de fölismerhető karszalagot hord, lazán teszi meg a száz lépést a vasúti sín mellett. . . Szeme elé képzelt egy hasonló természeti sarkot ugyanilyen időjárással, ugyanilyen ég alatt, ugyanilyen mezők és szántók sakktáblájával, ugyanilyen erdővel, ugyanilyen fákkal, ugyanilyen templomtoronnyal, ugyanilyen vasúti sínekkel valahol Elzász és a Franche-Comte szélén.
Azt gondolja, hogyha édesanyja is ugyanekkor ugyanezt a képet látta volna, akkor nem tudná a megjegyzést viszafojtani, hogy az ég "mosdik" vagy az idő "szárítkozik". Hosszan figyelt két lovat, melyek kb. 500 méter távolságra egyfajta boronát húztak a szántóföldön, hogy az ürgelyukakat kiegyenesítsék: kezeskedett volna azért, hogy az öreg, aki a lovakat vezette, Tourdot papa, és ez a kis jó asszony, aki a borona mögött kifeszített kötelek egyikét húzta, az unokája, akinek apja, Tony hadifogoly volt Németországban. Egy gondolati kapcsolattal felesége aggódó arcát látja, aki egy kis kétéves emberke fölé hajol. . Aztán egy nyugtalan rezzenés után újra magához tért.
"Nem csak valamit játszott magának!". Az amerikaiak nem lehetnek tizenkét kilométerre, ahhoz itt minden túl nyugodt. Ezeken a mezőkön, szántókon és erdőkön semmi sem utal hadi légkörre, vagy összeomlásra. Franciaországban 1940-ben. . . Lefeküdt. Mi lesz vele?

Mégsem lehetséges ebben a ruhában ezekhez az emberekhez fordulni! Éhes volt, nagyon éhes, fölemelt egy kis rizsszemet és szájába vette, ez még édesanyja receptje volt, ha aratás közben délután a melegben ruhácskájában szomjúságtól sírt. Ez elterelte gondolatait. Az órák múltak, a napnak sikerült áttörni a ködöt és felnyitni az eget. Egy harang kongott: dél lett, a mező kiürült. Délután ugyanez játszódott le: még több lovaskocsi jött újra, egy melegebb napra, mely ruháját teljesen megszárította. Egy férfi ment mellette le, egészen közel, vállán kaszával és majdnem súrolta őt: nem érintette meg, de ebből azt következtette, hogy nem tud sokáig ebben a helyzetben észrevétlenül megmaradni. Utánagondolt: Holnap vasárnap van, ennek megállapítása nem esett nehezére, mert emlékezett rá, hogy szerdán este szálltak be a vonatba. Holnap délelőtt tehát nyugalom lesz, de délután, amikor a németek, kicsik vagy nagyok, szeretnek az erdőben sétálni, sok mindentől kell félnie.

Eljött az este, aztán az éjjel. A vasúti őr karszalagjával állandóan le-föl járt. Egy hang sem volt hallható, a legkisebb motorhang sem jött az égből. "Nein, nein . . . " A hold, egy nagy hold izzó szén színű öntötte sajátságos fényét a tájra: a távolból nehéz lövegek hangja visszhangzik: "még legalább negyven vagy ötven kilométerre vannak. Ha kutyákkal keresnek, azok megtalálnak, mielőtt azok idejönnének. El kell mennem innen, távol a vasúttól, de melyik irányba?" A kétségbeesés határára jutott, amikor egy zaj visszaadta bátorságát. Repülőgépek köröztek órákig fölötte, és bombázták a közvetlen környezetét. Nyugodtan, a legkisebb nyugtalanság nélkül, hogy valaki követi őket vagy a légvédelem tüzelne rájuk. Aztán elrepültek, mások visszajöttek: Állandó jövés és menés hajnalig. Fölvidámító dolog, tényleg fölvidámító.
"De most. . . "
A nap. A köd gyorsan föloszlik a kelő nap sugarai alatt és hirtelen tiszta az ég: vasárnap reggel, egy igazi vasárnapi ég az igazi tavaszban. Tíz óra lehetett, amikor a nagy fordulat végre bekövetkezett.
* * *

Takk!. . . Takk!. . . Ratatatatatatadd . . . Takk!. . . Megbecsülte a távolságot: maximum négy vagy öt kilométer. A templomtorony irányából jött, attól kissé távolabbról.
Takk!. . . Takk!. . . Ratatatakk!. . . Takk!
A gépfegyver nem hagyja abba, egy másik felel:
Tokk!. . . Tokk!. . . Tokk! Tode! Tokki Todd
Aztán nehéz csikorgás: Bumm! bumm! bumm! bumm! A lövegek és a lövedékek nincsenek messze, de a falutól még odébb zuhantak le.
Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm . . . egyszer . . . Bumm!. . . Bumm! . . . másszor:
Bumm!. . . Bumm! Bumm! Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm! . . .
A lövedékek éppen felé jönnek, a tűz rendszeres, élénk, visszhangzó. Ügyelnie kell magára. Szörnyű robaj mögötte, szinte fölötte, széttépi a levegőt. RR. . . umm! Aztán újra: RR. . . umm! Pokoli ricsaj:
RR. . . umm! . . . RR. . . umm! . . .
Nem marad többet abba. És odaátról jön a visszhang:
Rr. . umm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Rr . . . umm! Rr . . . umm!
A lövedékek útjában fekszik, melyet a vasúti töltés majdnem függőlegesen vág ketté, és amelyre a németek visszavonulnak: meg fogják kísérelni, hogy megvédjék azt, de nem fogják hosszan tartani tudni, aztán az erdőbe fognak visszavonulni, ahol egy ideig védve lesznek. Az erdőbe, azaz hozzá. Meg fogják találni. "Nem, nem szabad itt maradni!".
Fölemelkedik. Lemegy a dombon és balfelé húz, hogy kikerüljön a lövések vonalából. Már alig húzza a lábát, a föld száraz, a talaj kemény, ereje teljében van. Most fog a tragédia utolsó felvonása lejátszódni, nem fog rossz mozdulatot tenni, biztos magában, lefelé megy: "Nem túl közel a vasúthoz, és az erdőhöz sem túl közel", határozza el. A párbaj folytatódik:
Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Bumm!. . . Rr . . . Bumm!. . . Rr . . . Bumm!. . . Bumm! . . . Bumm!. . .
Előre mozognak: most a vasútra hullanak. A füstben látja, hogy a föld abban hosszú vonalban fecskendezik föl, amely a sínek kötegét ferdén keresztezi. Érzi a gránátok szagát.
"Az ördögbe, most kell lefeküdni!".
Tovább akart volna menni, de. . Magányos bokor van a közelben: "Rossz menedék". Azt a mélyedést választja, amely tőle tizenöt méterrel a két parcellát választja el; ott kuporodik le. SSSS. . . Bumm!. . . SSSS. . . Bumm!. . .
Ideje volt! Fölötte fütyül és körülötte esik le. A mennydörgés, mely mögötte hallgatott, megint elér hozzá, a lövések távolibbnak, tompábbnak tűnnek. "Visszamennek!"
Míg az amerikaiak a tüzet előbbre hozzák, rövidítik, a németek, visszavonulásuk értelmében. . . Hirtelen egy szörnyű földrengés közepén találja magát, egy füst, vas és földfelhőben. Szinte teljesen elfedi a föld, csodálkozik, hogy csodálatos módon teste nem robbant ketté. Két tüzelés között kitekint gödréből: szürke alakok kelnek át a vasúti síneken gyors ugrásokkal. . . a gát mögött lefekszenek. . Egy lefekvés: egy tüzelési hullám. . . Egy lefekvés: egy tüzelési hullám. . . Hoppá!. . . tizenöt lépésnyivel vissza . . . Hoppá!. . . Hoppá!. . . Úgy tűnik, hogy egymást hívják és egyenként ugranak.
Felé vonulnak vissza, megpróbálják a menedéket nem nyújtó helyet elhagyni és a bozótot elérni. Hoppá!. . . tizenöt lépésnyivel vissza, egy lövés . . . Hoppá!. . .
"Remélhetőleg nem fog egyik se mellém vagy rám feküdni!".

Tizenöt lépésnél közelebb esik le mellette egy lövés, egy másik alig öttel jobb oldalától. Nem lát ellenséget, aki visszalőne: "Istenem, mire lőnek?"
A tüzérségi tűz apránként vonul, eléri az erdőt és egy ugrással átugrik fölötte. A dörgés fölötte kereszteződik, akkor ott lent más szürke alakok másznak a vasúti töltésre és mennek az erdő felé: Hoppá!. . . Tizenöt lépésnyit előre, takk. . . Hoppá! . . Tizenöt lépésnyit előre, takk. . . Hoppá!

Takk!. . . Takk!. . . Takk!. . . Takk!. . . Takk! . . .
Állandó tűz. A megtámadottak gyengülnek, az erdőből jövő ellentűz gyöngül és mind kevesebb lesz, végül a fegyverek és gépfegyverek teljesen elhallgatnak. Hirtelen borzalmas ordítás:
Hurrá!. . Hurrá!. . Hurrá!. .
A fegyverek tovább lőnek, a lövések mind tompábbak és távolabbiak lesznek, de a fegyverek és gépfegyverek hallgatnak.
Hurrá!. . Hurrá!. . Hurrá!. .
Ez most mindkét oldalról, mind közelebb jön és nem akar többet elhallgatni.
Hurrá!. . Hurrá!. . Hurrá!. .
Emberek csoportja emelkedik föl, gépfegyver a kezükben. Előbb néhány tucatnyian mentek vissza, maximum százan: ezek itt legalább ezren vannak. Mintha mindannyian ellenállhatatlan vonzóerőnek engedelmeskednének, mindannyian egy pont felé fordulnak a középen.
Hurrá . . . á . . . á . . . áhh!!!
Minden oldalról jönnek, mennek, futnak. . . A dráma vége mindenkit megrészegített. Senki sem látta: örül neki, sohasem lehet tudni, hogy az izgalom és idegfeszültség ilyen pillanataiban mi történik. Óvakodik attól, hogy jelenlétét túl hamar elárulja, vár, amíg az ár leapad.
Fölül. Nyolcszáz méter távolságban ideges férfiak futkároznak, maximum tizenöten - a többiek valószínűleg a fa alatt rejtőzködtek el - kezükben lövésre kész géppisztollyal éberen le és föl. Előttük, háttal az erdőnek más emberek állnak, mereven, kezük a nyakukon. Még mások, fölemelt kezükben fegyver, lépnek egymás után elő, fegyvereiket a földre dobják, élesen figyelik őket, fegyvereiket eldobják és sorba állnak. És ez hogy ugrik! Egyiküket, aki túl lassú, rúgásokkal emlékeztetik helyzetére. Egy másikat a puskatussal. Egy másik alkudni akart, kibúvókat keresett, tiltakozni akart. Kr-a-a-akk! Egy géppuskányi lövedék találja kegyetlenül mellbe. Néhány ökölcsapás, rúgás és puskatusütés, és a menet készen áll.
"Előre! A templomtorony irányába!"
A csoport körülbelül száz méterre halad el rejtekhelye mellett. A hadifoglyok ötös sorokban vonulnak előre fölszerelés nélkül, kifűzött cipőben, kezük a nyakukon, hallgatva és engedelmesen. Minden oldalról nyakon önti őket egy fölfegyverzett hat-nyolc fős kísérő csoport gúnnyal és figyelmeztetésekkel. Úgy gondolja, tanácsos megmutatnia magát. Egy ugrással föláll:
"Heh!. . Heh!. . . "
És egyik karját fölemeli válaszoló gesztussal. Nem hatott: a csoport megállt, négy ember különült el tőle, és mielőtt ideje lett volna arra, hogy tisztázza, mi történik vele, négy gépfegyvert nyomnak mellére és hátára.
"Bármi is lesz, legalább biztos vagyok abban, hogy nem fognak lőni!" gondolja.
Fenyegető kérdéseket sziszegnek egy nyelven, melyet nem ért. "Frenchmen" mondja. Ez minden, amit angolul ért, és még nem tudja, hogy ez ide illik-e. Meglepve szemlélik, gyanakodó szemekkel. Nyilvánvalóan nem értették meg. Aztán: "Francais!"
Ez sem jobb. Most egy utolsó próbálkozás: "francia rab! . . . . Francia!"
Ezúttal megértették; az egyik gépfegyver leereszkedik: "Mi?"
Röviden, szaggatott mondatokban magyaráz és észreveszi, hogy egy német, két spanyol és egy jugoszláv előtt áll, egyikük érti a Földközi tengernél szokásos keveréknyelvet. Most megértették, minden géppisztoly leereszkedik, egy üveget adnak neki. Iszik: erős, hideg folyadék, melyet szeretne kiköpni. Grimaszt vág:
"Coffee", mondja a német "jó Coffee!" Mindannyian száraz kekszet húznak elő - kemény, kemény, de milyen kemény! - csokoládét, cigarettásdobozokat. . . cigarettát:
"Először egy cigaretta. . . "
De nincs vesztegetni való idő.
"Gyorsan" mondta a német "El kell. . . "
Meggyőződtek állapotáról. Ketten - kettesével akarják vinni - fölvették vállukra és mint egy trófeát viszik a várakozó csoporthoz.
"Sing-Sing?" kérdezi egy őr.
"Yes" válaszol, de a többiek nem válaszolnak, nem volt angol - vagy amerikaiak - a csapatban. Rohamcsapatok, gondolja, nemzetközi brigád, és visszaemlékszik a spanyol háborúra.
A csoport a leszálló estében a templomtorony irányába vonul és őt, aki csak nehezen tud állni, két különböző férfi veszi vállára, akik lassan, köpködve kekszet és csokoládét esznek. Gúny és intések, káromkodás is zúdul újra a foglyokra, akik engedelmesen, még mindig rossz hangulatban nyitott cipőikben, lehorgasztott fejjel, kezük a nyakukon előre menetelnek. "Porco Dio! . . . Átkozott!". Időnként a német szólal meg:
"Te! . . . Hülye kutya! . . . Te . . . , és egy fogolyra mutat.
Aztán revolvert vesz elő zsebéből és ahhoz fordul, akit megszólított:
" Le kell lőni?" kérdi.
A fogoly nagy rémült szemekkel néz rá válaszként. A német nevetése semleges, beletörődő.
"Szerencséd van! Istenem! Hülye kutya! . . . " és megvetően köp: "Ft. . . nyomorultak!"
A szerepek kicserélődtek.
Gúny gúny hátán, durvaság durvaság hátán, fenyegetés fenyegetés hátán, így vonul be a diadalmas győztesek és a megvert foglyok csapata még az éjjel leszállta előtt a faluba. Egy kis pályaudvar mellett mennek el, egy egészen kicsi mellett, mely teljesen úgy néz ki, mint egy másik, melyet Franche-Comte-ban és Elzászban látott, mikor mellette ellovagolt. A homlokzatán gót betűkkel állt a fölirat: Münschhof. Letették, eltávolodtak vele a csapattól, és egyik a másiknak segítve rettentő hadigépek süketítő zajában sietve, csörgő láncokkal kelnek át az elhagyott, de nem lerombolt falut, hogy új állásokat foglaljanak el.
* * *

A gyöngék, az elnyomottak, akiket sokáig távoltartottak a világban való élettől, gyakran, mint az idegbetegek és betegek túlérzékenyek, és ez az érzékenység mindig rossz helyen nyilvánul meg. Mint a lelki sérültek egyike a szabadsággal való első kapcsolat újra egy lökést adott neki. Először a parancsnoknál, aztán, amikor újra megtalálta a szállítmányt és végül abban a villában, ahol két éjszakát töltött el.
Érdekes kispolgár ez az őrnagy: legyen az angol, német, olasz, francia nyelv, mindet ismerni tűnik; ehhez ez a hang és viselkedés:
"Először keressen magának éjjel szállást, barátom, egyen, erősödjön, pihenje ki magát egy kényelmes ágyban. Aztán meg fogjuk látni. . . Kopogjon be az első ajtón, amelyről úgy gondolja, hogy alkalmas. . nem, nem az én embereimmel, azoknak most nincs idejük, hagyja az embereimet békén. Kopogjon: ha kinyitják, kérjen ennivalót - meleget, mert önnek most melegre van szüksége. Mi adunk önnek kiegészítő élelmet, természetesen hideget. . Ha nem válaszolnak önnek, lépjen be ennek ellenére, és ha senki nincs ott, tegyen úgy, mintha otthon lenne, mindezek az emberek a mi szolgáink, most rajtuk a sor. . . Ehhez kell hogy tartsák magukat! Nem, nem, ne féljen, a legkisebb hiány esetén. . . Na, érti? Jöjjön holnap újra hozzám. Addig. . . Nem sebesült meg? . . . Nem beteg? . . . Igen, de biztosan gyönge, nagyon gyönge. Tehát holnap találkozunk, és próbáljon meg egy pár cipőt találni. . és egy másik ruhát!"
Másnap újra jött. A szabadban egy fotelben ülő őr nagy két csinos hölggyel kokettált, akik hangosan kacagtak és nagyon igyekeztek katonai szemmel "jól viselkedni", abban az értelemben, ahogy ezt a másnemű civilekre értik. "A nő mindig a győztes törvénykezése alá esik" gondolta. " Franciaországban 1940 mind Colas Breugnon lányai voltak. (Colas Breugnon Romain Rolland egyik regényének vidám főszereplője).

A másik rögtön: "Ah! Itt van! Tegnap óta sok hasonló embert örököltem, mint ön: hajnal óta szállítják őket embereim a munkaszolgálat táborához. . . Mit kezdjek önnel, te jó Isten? . . Egy teljes vonat tele emberekkel! És nekem nincs arra lehetőségem, hogy hátraszállítsam őket! Mind meg fognak halni, szavamra, mind meghalnak! Melyik szállóban lakott ön? . . . Ah, azok a piszkosok! Nem tesz semmit, ducikám, az a két kurva. . . "Jól van" folytatta "Tud járni? . . . Akkor ne menjen a munkatáborhoz! Nyugatra, barátom, nyugatra. Elszökött és saját erejéből talált szövetséges területre. . . Hágai szerződés, deportált, előjogokkal. . . Az első mentőkocsinak, mellyel találkozik adjon jelet. . . Nyolc nap alatt Párizsban lesz. Minden jog, én mondom önnek. . . Mi adunk önnek élelmiszert az útra. Na és ez minden, amit tegnap óta talált? Akkor útközben meg fogja ijeszteni a lányokat. Tehát ahol aludt, nem volt semmi? Mi nyertük meg a háborút, az egekre! . . . Az ott jó! Ah! ezek a franciák, sohasem tanulnak meg semmit. . . Franz! . . . "
Egy katona néhány szót mondott kevert angol-német nyelven: "Tehát, bye-bye!. . Kövesse a vezetőt, ő ad magának egy kis útravalót. Sok szerencsét, de . . . legközelebb csinálja jobban!"

Gazdagon fölszerelve konzervekkel, cukorral, csokoládéval, süteménnyel, cigarettával, stb. . . , úgy, hogy nem is tudta, hogy hová tegye mindezt; hirtelen újra kint állt: a szállítóvonatot akarta látni és a pályaudvar felé ment.
A peronon elfoglalt emberek, civilek és katonák mentek beszélgettek egymással, siettek. Oldalra álltak, hogy el tudjon menni mellettük. Ruhája bizonyos fajta tiszteletet váltott ki. Csapatok húztak ki félig meztelen, rongyos, sovány, piszkos, szakállas testeket a kocsikból; a civilek segítettek és részvéttel, szörnyülködve nézték ezeket. . . A hullákat a sínek mellé fektették, miután levették róluk a számokat, ha még volt szegényes rongyaikon egy. Kereste, hogy nem talál- e ismerős arcot a halottak között. . . Két férfi, német civilek jöttek, és vittek egy lesoványodott testet.
"Vége" mondta az egyik. "Nem" mondta a másik "még lélegzik".
Fölismerte Barrayt: Barray!

Barray mérnök volt St. Etienneben. A táborban három hétig aludtak ugyanazon a szalmazsákon és barátok lettek. Ha kiszabadulunk, írni fogunk egymásnak, ígérték meg. Egy túlélőtől hallotta, hogy a szerencsétlennel német foglyok ütései végeztek, mert az éhség, a hideg és láz delíriumában a marseillaiset énekelte. Az SS emberek nevetve nézték a drámát, mert szórakoztatóbbnak találták, mint az egyhangú és megszokott revolverlövéseket.
"Barray! Már kilátástalan", mondta.
Távolabb ment és azt gondolta, a dolgokban tényleg balvégzet van, és hogy bizonyos előrejelzések az életben megvalósulnak: tizennégy napja esküdözött Barray mindenre, ami szent neki, hogy a Quasimodogenit követő hétfőn kiszabadulnak. Mégis elhatározta, hogy özvegyének és két gyerekének, akikről sokat beszélgettek elalvás előtt, írni fog.
"A megszabadult - ő mondta, a megszabadult! - elmesélte neki a szállítás történetét. . . Két kilométerrel, miután átmentek az állomáson, szombat reggelén utazásképtelen lett a vonat. Az SS emberek kiszállítottak minden menetképes embert és egy nagy csoportot alakítottak ki, amely végtelenül hosszú volt, és a kutyák vonyítása és halálos tűzlökések mellett vonult a szabadba. A halottakat, a haldoklókat, és mindazokat, akiket az általános rendetlenségben olyan szerencséjük volt, hogy ilyennek tartottak őket, visszahagyták.
Folytatta nézelődését. Egy szélesre nyitott kocsiból, mellyel senki sem foglalkozott, élő törzsek látszottak ki, remegve, pedig a nap sütött, egy halom holttestből; szorosan egymás mellett voltak, hogy védjék magukat attól a hidegtől, melyet csak ők érezhettek.
"Mire vártok?"
"Jól van . . a halálra várunk, nem látod?" "Mi?"
"Bah! . . még tizennégy élő, minden más halott, várni kell, míg sorra kerülünk. . "
Nem értette, hogy olyan kevéssé ragaszkodnak az élethez.
"Föladták" gondolta "Nem éri meg a fáradságot velük foglalkozni. . . Már odaát vannak, és jól érzik magukat. Az életet büntetésnek tekintenék, melytől sürgősen meg akarnak szabadulni. "

És közömbösen továbbment. Milyen sok ilyen lényt ismert meg a táborban, melyek fölött egyfajta végzet lebegett, és akikkel nem lehetett úgy találkozni, hogy ne gondolta volna azt, hogy már meghaltak, csak hullájuk él tovább. . . Soha nem szalasztanak el egy alkalmat sem, hogy elmeséljék, elverklizzék, hogy a háború két hónapon belül be fog fejeződni, itt vannak az amerikaiak és ott az oroszok, Németországban forradalom van, stb. . . Idegesítően terhesek voltak. Egy szép napon nem lehetett őket többet látni: elmúlt a két hónap, nem jött semmi, és ezek összeroskadtak, ahogy mondani szokták: a megjelölt napon önmaguktól meghaltak. Ezek itt a célban roskadtak össze, két hónapjuk itt végződött, a szabadság napján! Tapasztalatból tudta, hogy itt nem lehet mit csinálni.
Két lépéssel később lelkiismeretfurdalása lett: "ne maradjatok ebben a helyzetben, az amerikaiak itt vannak, mellettetek ürítik ki a kocsikat, hozzátok is idejönnek. Adnak nektek enni a faluban kórház is van. " Nem hittek neki, de így kibékült magával. Tíz, tizenkét, tizenöt kocsi, halottak, haldoklók. "Itt meghalni! Ide jönni meghalni!". A vonat végén élelmiszer: zsákok kis borsóval, liszt, konzervesládák, pótszerek csomagjai, alkohol, sör, likőr, ruhák, cipők, alkatrészek, stb. . . elvett egy kenyereszsákot és egy pár vászonból készült alacsonysarkú olasz cipőt, amely érdekes módon jó volt lábára, aztán tovább ment, mert sietett, hogy elváljon ettől az egész nyomortól.
De meg akarta nézni a munkaszolgálat közeli táborát, ahova az élőket szállították, ahogy az őr nagy mondta neki: nagy terület, mely körül fabarakkok voltak, szaladgáló csontvázak, kezüket fájó beleikre szorították; itt-ott hullák is. . öt vagy hatszáz lehetett. Önkéntes ápolók foglalkoztak velük, egyiktől a másikig mentek, hiába fáradtak azzal, hogy elmagyarázták nekik, legokosabban tennék, ha barakkjaikban a szalmazsákon feküdnének. Kevesen voltak köztük, akik szemeikben az akaratot és szívükben az életösztönt megőrizték. Azok, akiket még meg lehetett volna menteni, elkezdtek egy vérhasszerű hasmenésben meghalni, mert nem hallgattak a tanácsokra, és mohón vetették magukat az élelmiszerre, melyet bőségesen osztottak ki közöttük: ettek, aztán levegőre vágytak, ki akartak menni, és az udvaron haltak meg. . Nem, nem, ez nem volt neki való hely. Amellett túl közel volt a fronthoz, túl hangosan hallatszottak az ágyúlövések ide. El kellett mennie. Ha kell, akár gyalog is végig: Odüsszeusz hazatérése jutott eszébe.

A villa felé ment, ahol tegnap éjjel aludt, és ahol újabb bánat várta. Időközben egy amerikai katonát talált a csűr bejáratánál, aki őt akarta vidáman megborotválni.

Őszintén szólva nem villa volt, hanem egy mérnök vagy nyugdíjas tisztviselő kis háza, melyből olyan sok van Franciaországban; körülötte egy kis kert kerítéssel. Előtte való nap lakatlanul találta, minden ajtó nyitva állt. A konyhai asztalt még nem rámolták le: fehér sajt volt egy tányérban, befőtt - a németek lekvárja- a másikon.
Az éléskamrában a szekrény ajtaja nyitva állt, ágynemű és különféle tárgyak a díványon, az asztalokon, a székeken, sietve odatett dolgok - egy bőrönd, melynek teteje várakozással teli volt nyitva. A hálószoba teljesen rendben volt. Benne lélegezte be a jómódú emberek félelmét, akik az utolsó pillanatig vártak, mielőtt elmentek.
"Nincsenek messze" gondolta "minden pillanatban visszajöhetnek. "
A hálószobában a nagy ágyban aludt, ott pihent reggel és elszívott egy cigarettát; A meleg takaró alatt kinyújtózkodott a meleg napsugarak alatt, melyeket a lakkozott bútorok visszavertek. Amikor először hagyta el a házat, hogy tíz órakor a parancsnokhoz menjen, arra gondolt, ami 1940-ben történt meg vele, amikor az Elzászból való visszavonulás idején utoljára otthon akart lenni. Újra látta magát, ceruzával kezében, hogy egy papírra írjon, melyet az ajtóra akart tenni, ha az utolsó pillanatban egyfajta büszkeség, melyről mindig azt hitte, hogy nem létezik, nem tartotta volna vissza ettől: "Használjon mindent, de ne lopjon és ne törjön össze semmit. Ne bosszulja meg magát tárgyakon amiatt, ami miatt az emberekre haragszik. . . . Ne az egyéntől vegye vissza azt, amit a társadalom tévedésének tart." És a ruhásszekrényből csak a legszükségesebbet vette ki: Egy inget, egy alsónadrágot, egy zsebkendőt, a konyhaszekrény alól egy pár félbőr szandált, amin a parancsnok úgy nevetett . . . Még ellenállt egy erős kísértésnek, amikor a garázs mellett ment a kerten át, és elmenetele előtti utolsó pillanatban egy csodás opel kocsi elől húzta el a függönyt.
Most minden eltűnt, a csodás opelt elvitték, a bútort kirámolták, a fehérneműt ellopták, az edényeket összetörték.
"És nekem olyan nagy lelkifurdalásom volt" gondolta. "A háború, ó, a háború!".
Az éjjeliszekrényen volt egy ébresztőóra, melyet előző este vett észre, ez, szinte csoda, még ott volt. 18 óra 30 percet mutatott. Teljesen fölöltözve feküdt az ágyra és elaludt.
Másnap reggel indult, amikor a nap már magasabban állt. . . Még mindig görgött az ágyúdübörgés; mögötte gurultak a hatalmas harci gépek, még mindig előre. . . A falu végén, egy kissé távolabb álló házban civilek főztek valamit egy két kőre állított üstben: fél tucat ember volt, rosszul öltözött, borotválatlan, piszkos, és látta, hogy az egyik a tüzet könyvekkel táplálja, melyeket egy halomról vesz el. Kíváncsian lépett közelebb: Ezek bevonult belgák és hollandok voltak, és a könyvek a "Hitler-Jugend-könyvtár" tulajdona voltak. Egy pillantást vetett a címekre: "Feuerbach kritikája", "A rablók" Schillertől, "Kant és az erkölcs", Goethe, Hölderlin, Fichte, Nietzsche stb. . . és mint egy tragikus randevúra jöttek ide, és kevésbé előkelő urak mellett, mint Goebbels, Streicher vártak sorsuk beteljesedésére. A papír szép volt, a kiállítás is szép: mindig is gyöngéje volt minden fajta könyv. Egyet kivett: "Te és a művészet" egy nemzeti szocialista vezetőtől. Gépiesen kinyitotta, és színes reprodukcióját látta benne Delacroix "A szabadság vezeti a népet" c. képének. Figyelmesen lapozott tovább: "a virágok" Monettól, egy mű Renoirtól, a "Jokonda", "Madame Recamier", "Szent Sebestyén mártíruma" stb. . . . A pokollal szembeni ellentét, ahonnan megszabadult, fájt neki; engedélyt kért, hogy elvihesse a könyvet, pedig annak a kultúrának terméke volt, mely vele olyan kegyetlen játékot játszott, és melyről a világ az idők végezetéig meglepve és felháborodva fog beszélni. Megadták az engedélyt nevetve és egy buta viccel körítve. Ez természetesen nehezen volt érthető.

Újra nyugati irányba indult azzal az előérzettel, hogy sohasem fog egy segítőkész mentőkocsival találkozni és gyalog kell végig mennie. Hirtelen azt gondolta, hogy új élmény küszöbén áll, és azt kívánta, hogy bárcsak, noha az más időben és más ég alatt történt, Odüsszeuszhoz lenne hasonló, akire tegnap gondolt.

Maga előtt utcákat látott, parasztokat a földeken, virágzó bokrokat, bimbózó fákat, paraszti udvarházakat, embereket, akik történetét akarták tőle megtudni, és akiknek ezt szívesen elmesélte, utcákat, újra utcákat, és ott lent, mint a látóhatár tartozékát, mint egy kis ház a délibábban a tuják alatt egy kis város szélén. Az udvarban egy kisfiú, két év körüli játszott a homokban, nagy, meglepett szemekkel nézett rá, amikor látta, hogy nehéz rabruhájában odajön. Nehéz nyelvvel kérdezte: "Hogy hívnak, kicsikém? Hol van édesanyád?". ,
És sírt.

I. fejezet
Különféle embertípusok nyüzsgése a pokol kapui előtt.

Reggel hat óra: bele a bizonytalanságba. Megjöttünk, kb. húsz ember, minden foglalkozási ágból és szakmából, mind francia, a legkülönbözőbb okokból ide került, ülünk egy nagy asztal körül. Nem ismerjük egymást és nem is próbálkozunk megismerkedni egymással. Többé-kevéssé némán arra szorítkozunk, hogy egymást megnézzük és könnyeden kitaláljuk a másik sorsát. Érezzük, hogy közös sors köt össze minket és mostantól az a sorsunk, hogy egy fájdalmas vizsgát túléljünk, hogy bele kell törődnünk abba, hogy egymástól függünk, de úgy viselkedünk, mintha ezt a pillanatot lehetőleg meg szeretnénk hosszabbítani: A jég nehezen törik meg.

Mivel mindenki sajátmagával foglalkozik, megpróbálunk magunkkal tisztába jönni és arról szerezni áttekintést, hogy mi fog velünk történni: három napig és három éjjel száz ember egy kocsiban, éhség, szomjúság, őrület, halál: a kirakásunk éjjel hóban, pisztolylövések között, férfiak kiabálása közben, kutyák ugatása közben, egyesek ütése és mások morgása közepette; a zuhany, a fertőtlenítés, a "petróleumedény", stb. . . Egészen meg vagyunk tőle félemlítve. Az a benyomásunk, hogy éppen a "no man's land" (senki földje) -jére jöttünk, hogy egy többé-kevésbé halálos, okosan növekedő és pontosan kigondolt akadályfutáson vettünk részt.

Az utazás, utána átmenet nélkül egy hosszú menet termeken, irodákon és földalatti folyosókon át, melyekben furcsa és fenyegető lények vannak, kik közül mindegyiknek furcsa és megalázó sajátságai vannak. Itt a pénztárcát, az jeggyűrűt, az órát, a tollat, ott a kabátot, a nadrágot; ott az alsónadrágot, a zoknikat, az inget, végül a nevet: mindent elvettek tőlünk. Aztán a fodrász, aki a hajat mindenütt kopaszra vágja, a krezolfürdő, a zuhany. Végül a fordított eljárás: itt egy rongyos ing, itt egy lyukas alsónadrág, a másikon egy foltozott nadrág, és így tovább a facipőkig és a szalagig, amelyen a szám van, közben egy erősen használt fölsőkabát vagy a kiválasztott kabát és az orosz sapka vagy a bányászsapka. Sem a pénztárcát, sem a jeggyűrűt, sem a tollat, sem az órát nem adták vissza. "Mint Chicagóban", mondta egyikünk, mikor a számát magára erősítette "A gyár bejáratánál disznók, a kimenetnél konzervdobozok. Itt egy ember megy be és egy szám jön ki".
Senki sem nevetett: A disznó és a chicagói konzervdoboz között biztosan nincs több különbség, mint a között, amik mi voltunk és amivé váltunk.
Amikor mi, az első csoport ebbe a világos, tiszta, jól szellőztetett, az első pillantásra kellemes helységbe léptünk, szinte megkönnyebbültünk: biztosan ugyanazt, amelyet Orfeusz érzett, mikor visszaérkezett az alvilágból. Aztán ráhagytuk saját énünkre gondjainkat, különösen azt az egyet, mely az egész belső kívánságot és vágyakat uralja és fékezi, és amelyet mindenki szemében látni lehet: "Kapunk-e ma valamit enni? Mikor alhatunk?"
Buchenwaldban vagyunk, 48. blokk, a szárny. Reggel hat óra van: minden bizonytalan, és vasárnap van, 1944 január 30-a, egy sötét vasárnap.
* * *
A 48. blokk szilárd épület - kőre épült és cseréppel van befedve - és ellentétben szinte minden másikkal, melyek deszkából épültek, földszintből és egy emeletből áll. WC-k és mosdók lent és fönt: mosdó két nagy köralakú medencével, tíz vagy tizenöt mosdóhellyel és vízcsövekkel, melyek zuhanyként függnek le, WC hat ülő és hat állóhellyel. Minden oldalon, egy közbenső helységgel elválasztva egy étkező három nagy asztallal és egy hálószoba, melyben harminc vagy negyven kétemeletes ágy van. Egy, az étkezőből és a hálóból álló része egy szárny, a és b a földszinten, c és d az első emeleten. Az épület alapterülete kb. 120-150 négyzetméter, húsz-huszonöt méter hosszú és hat méter széles: Maximálisan kellemes minimális területen. Érkezésünk előtt addig lakosai tegnap kiürítették a 48. blokkot. Csak az adminisztratív személyzet maradt, ezek: A blokk vezetője, írnoka, a fodrász és a szobaszolgálatot végző emberek, szárnyanként kettő. Összesen tizenegy személy. Most, a nap kezdete óta újra föltöltődik.

Csoportunk, mely elsőként jött, abban a szárnyban talált szállást, melyben a blokkparancsnok lakik. Apránként jön a többi csoport. Apránként élénkebb lesz a klíma. Honfitársak, akiket egyszerre vagy ugyazon dolog miatt fogták le, találkoznak. A nyelvek megoldódnak. Én a magam részéről megtalálta Fernandot, aki rögtön mellém ül.
Fernand volt tanítványom, megbízható és lelkiismeretes munkás. Húsz éves. A megszállás alatt természetes módon csatlakozott hozzám. Az utat Compiegne összeláncolva tettük meg, és már Compiegneben egy kis szimpatikus szigetet képeztünk a többi tizenhét ugyanazon okból elfogott között. Őszintén szólva levágtuk őket: először az egyiket, akik rögtön a vallatóasztalhoz ült: aztán az elkerülhetetlen hivatásos katonatisztet, aki biztosítási ügynök lett, és azt mondta, hogy a becsületgárda egyik tagja, és ezzel egyidőben, mert ezt saját tekintélyéhez szükségesnek tartotta, a kapitányi rangot is fölvette. Végül a többiek, mind rendes és tiszteletreméltó emberek, kiknek hallgatásából és pillantásából minden pillanatban az a tudat szólt, hogy rossz dolgot tettek. Különösen a biztosítási ügynök volt kihívó nagyzolási mániájával, nagyotmondásával, komoly arckifejezésével, mintha az Istenekkel őrizne közös titkot, és bután optimista mondásokkal, melyekkel teleszórt bennünket.
"Gyere" mondta Fernand nekem "ezek nem a mi világunkból való emberek".
Buchenwaldban, ahová ugyanabban a kocsiban jöttünk, újból szorosan összefogtunk, és e csoport egy figyelmetlen pillanatát arra használtuk, hogy titokban eltűnjünk, és személyünket egymás után annak a dolognak áldozzuk, melyet fölvételi formalitásoknak lehet nevezni. Egy pillanatig elváltunk, aztán újra találkoztunk.

Reggel nyolckor már annyi hely sincs, hogy egy tojást az asztal mellé ültessünk, és olyan forró vita folyik, hogy zavarja a parancsnokot és a szobai szolgálat embereit. Képzeljük el, hogy a foglalkozásokat nevezik meg a fejek fölött, azoknak a pozícióknak a kíséretében, melyeket az ellenállási mozgalomban viselt az illető: Bankárok, nagyiparosok, húsz éves őr nagyok, ezredesek, akik alig idősebbek, az ellenállási mozgalom magas vezetői, akik mind Londonban bíznak és annak titkait ismerik, különösen a partraszállás időpontját. Néhány professzor, néhány pap, akik félénken elhúzódnak. Csak kevesen mondják azt magukról, hogy alkalmazottak vagy egyszerű munkások. Mindegyik azt állítja, hogy irigylésre méltó társadalmi pozíciója volt, és mindenek előtt rendkívül fontos feladat kivitelezésére bízták meg Londonból. A merényletek száma hatalmas. A mi szerény személyünk emellett árnyékban van.

"A jó társaság legjobbjából. . . Kontár" suttogja Fernand nagyon halkan a fülembe. Egy negyedóra múlva erősen kell vizelnünk, kínoz az érzés. A WC-hez vezető előtérben öt vagy hat személy izgatottan társalog a folyosón. Ahogy elmegyünk mellettük halljuk, hogy milliókról van szó. "Istenem! Milyen környezetbe kerültünk?"

A WC-n minden hely foglalt, sorba állunk, várni kell. Visszatéréskor, jó tíz perccel később a csoport még mindig az előtérben van, és még mindig milliókról folyik a szó. Most tizennégyről van szó. Meg akarjuk érteni, és állva maradunk; egy szegény fickó siránkozik mesebeli összegekről, melyeket a tábori tartózkodás miatt vesztett el. De "végül is, monsieur," merem mondani "mit csinál ön a civil életben, hogy ilyen összegekkel dolgozik? Önnek nagyon fontos állása lehet. "
Csodálattal teli együttérzés van az arcomon, amikor ezt mondom.
"Ah, kedves uram, ne beszéljen róla: ez itt!" és megmutatja facipőjét, melyet a lábán hord. Nincs elég erőm, hogy elnyomjam a nevetést. Nem érti meg, és elkezdi nekem magyarázni.

"Értse meg, kérem, ebből rendeltünk meg először csak ezer darabot, melyet elvittek anélkül, hogy a számot és a számlát ellenőrizték volna. Aztán további ezer pár, aztán kétezer, ötezer, és aztán. . . Az utóbbi időben egyik megrendelés követte a másikat, és sohasem ellenőriztek. Na, és akkor le kezdtem egy kicsit a minőségben csalni, aztán az áraknál. A fene egye meg! . . Minél több pénzt szedtem be tőlük, annál jobban gyöngítettem őket, és minél jobban gyöngítettem őket, annál jobban erősítettem az angolokat feladatuk ellátásában. De ezek a piszok boche-ok (németek). Egy szép napon összehasonlították a számlákat azok fogadóinak elszámolásaival: ezeknél az embereknél mindenre el kell készülni. Kitalálták, hogy kb. 10 millióra becsapták őket. Aztán ide küldtek engem. Közvetlenül, minden ítélet nélkül, uram. Képzelje el: Én egy tolvaj vagyok? Romba döntöttek, uram, romba döntöttek! És mindezt ítélet nélkül"

Becsületesen föl van háborodva. Teljesen komolyan azt hiszi, hogy vitathatatlan hazafias tette hajtott végre, és, mint annyi más, egy jogtalanság áldozata. Egy másik folytatja, anélkül, hogy arcán a legkisebb izgalom jele lenne: "Éppen úgy, mint engem uram, én gazdasági intéző voltam az . . . . "
"Gyere" mondja Fernand nekem "Most világosan látod!".
* * *

A napok múlnak. Megismerkedünk életünkkel, amennyire ez lehetséges. Legközelebb halljuk, hogy azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, és valószínűleg nagyon hamar egy tábori kijáró csoportba fognak minket beosztani, és akkor "szállításra" fogunk menni. A közbenső időben három vagy hat hétig karanténban maradunk, attól függően, hogy fellép-e nálunk egy járványos betegség vagy nem. Aztán megismertetik velünk az ideiglenes tábori rendet, mely ránk érvényes. A karantén ideje alatt föltétlenül tilos a blokkot, vagy annak, egyébként szögesdróttal körülzárt kis udvarát elhagyni. Minden nap négy óra harminckor ébreszt a szobai szolgálat "trombitával", akik gumibotot tartanak kezükben azoknak, akik az időt próbálják húzni, - mosdás futólépésben, a napi élelmiszer elosztása (250 g kenyér, 20 g margarin, 50 g fölvágott vagy kenősajt vagy lekvár, fél liter kávé-pótló cukor nélkül), sorakozó és létszámellenőrzés öt óra harminckor, amely hat harmincig vagy hétig tart. Héttől nyolcig munkaszolgálat, a terület takarítása. tizenegy körül egy liter répalevest kapunk és tizenhat óra táján kávét iszunk. Tizennyolc órakor újra sorakozó és létszámellenőrzés, amely huszonegy óráig is eltarthat, ritkán rövidebb, általában húsz óráig. Aztán ágyba menés. A közben levő időben a mi dolgunk, hogy mit csinálunk, ülhetünk az asztalnál, azzal a föltétellel, hogy nem vitatkozunk túl hevesen, és elmesélhetjük kis történeteinket, kishitűségünket, félelmeinket, sejtéseinket és reményeinket. Valójában a beszélgetés reggeltől estig a harcok befejezésének idejéről folyik, és a módról, ahogy befejeződnek: az általános vélemény az, hogy két hónapon belül végük lesz, mert egyikünk teljesen komolyan közölte, hogy Londonból kapott hírt, amely szerint március eleje a legalkalmasabb idő az áthajózásra.

Lépésenként megismerjük Fernanddal a környezetünket, de távolságot tartunk és tartózkodók maradunk. Két nap múlva biztosak vagyunk abban, hogy balszerencsénkben osztozó társainknak legalább a fele nem azért van itt, amit oknak megad, és minden esetre ezek az okok csak nagyon távolról rokonok az ellenállási mozgalommal; úgy tűnik nekünk, hogy az áldozatok legnagyobb része a feketepiacról jön.
Az életkör ritmusának, melybe belekerültünk, megértése már nehezebb. Egy közbekapcsolt luxemburgival, aki alig tud franciául, a blokkparancsnok minden este a sorakozó és létszámellenőrzésnél hosszú magyarázó beszédeket tart, de. . . ez a blokkparancsnok egy valahavolt kommunista parlamenti képviselő fia, akit a nácik megöltek. Nem tagadja, hogy kommunista - ami engem meglep - és szövegeinek az az állandóan ismétlődő állítás a lényege, hogy a franciák piszkosak, nagyszövegűek, mint a szarka és lusták; nem tudnak mosdani, és minden hallgatójának kettős szerencséje van, hogy éppen abban a pillanatban jött, amikor a tábor egy nagy szanatórium lett, és olyan blokkba kerültek, melynek vezetője "politikai" és nem "közbűnöző". Nem lehet azt mondani, hogy rossz ember: tizenegy éve van már bezárva, és fölvette a ház stílusát. Ritkán ver; hatalmát általában egy szigorú "nyugalom" szóval mutatja, melyet beszélgetésünkbe vet, és amelyet átkozódások követnek, amelyekben mindig a krematóriumról van szó. Félünk tőle, de még jobban félünk orosz és lengyel szobai szolgálattevőitől. .

A tábor többi részéről semmit, vagy szinte semmit sem tudunk, mert kutatásunk tere a blokk négy szárnyára van korlátozva. De sejtjük, hogy körülöttünk dolgoznak, hogy a munka kemény, de nincs hangszórónk, hogy annak természetéről felvilágosítást szerezhessünk. Ezzel szemben nagyon hamar megismerjük blokkunk és annak lakóinak minden sarkát és búvóhelyét. Ebben minden van: kalandorok, kétes múltú és állású emberek, igazi ellenállók, olyanok mint Cremieux, a belga király intézője, stb. . Fölösleges mondani, hogy Fernand és én nem akarunk egy csoportba sem bekerülni, amelyek itt kialakultak.
Az első hét különösen kemény volt.
Vannak köztünk nyomorékok, olyanok, akiknek egyik vagy mindkét lába hiányzik, születésüktől bénák, akiknek botját, mankóját vagy műlábát pénztárcájukkal és értéktárgyaikkal együtt elvették; nyomorúságosan vánszorognak, segítenek nekik vagy viszik őket. Súlyos betegek is vannak, akiknek állandóan szükséges gyógyszereit, melyek mindig náluk voltak, elvették: mivel nem képesek étkezésre, lassan meghalnak. És aztán a szervezetek nagy forradalma következik, mely az élelmezés hirtelen változása és annak elégtelensége hív elő: minden test gennyezni kezd, a blokk hamarosan egy gennyes daganat, amelyet rögtönző orvosok, de gyógyszer nélkül gondoznak, vagy gondozni tűnnek. Végül erkölcsi területen váratlan események teszik az együttélést még kibírhatatlanabbá: a gazdasági intézőt ezredesi rangban elfogják, amikor egy betegnek, akit ápolnia kellett volna, elszedte a kenyerét. Kemény vita tört ki a belga király főintézője és egy orvos között a kenyérkiosztás miatt; Egy harmadik, aki csoportból csoportba ment és mindenütt bizonygatta alkalmasságát az elöljáróságra, akkor lepték meg, amikor éppen valamit el akart venni a közös adagból, amikor ez éppen megérkezett a blokkba. A csodák udvarában vagyunk (a csodák udvara a párizsi csalók és koldusok tartózkodási helye- a fordító).

Mindez fölébreszti a filantrópokat (emberbarát); filantrópok nélkül nincs csodák udvara, és az ezen a területen gazdag Franciaország sokat exportált ezekből ide, akiknek csak az a célja, hogy jól látható és ha lehet hasznot hozó alázatukat megmutassák. Egy nap leereszkedően együttérző pillantásokat vetnek a rongyos ruhás emberek tömegére, akik minden szellemi irányzatnak ki vannak szolgáltatva és mindenféle perverziónak lehetséges áldozatai. Erkölcsi színvonalunkról úgy tartják, hogy veszélyben van és segítségére sietnek, mert egy ilyen kalandban az erkölcsi tényező mértékadó. Így van ez az életben: vannak olyanok, akik a kenyér miatt, mások a szabadság miatt, megint mások az erkölcs miatt neheztelnek a másikra. Egy Lyoni, aki azt mondta, hogy ő az "Effort" főszerkesztője, - nézze csak ezt az ajánlást! - egy ezredes, ha jól emlékszem, az élelmiszerelosztás egy magasrangú hivatalnoka, egy kis sánta, aki azt mondta, hogy kommunista, de akit minden toulousi azzal vádolt, hogy vallatáskor kiadta őket a gestapónak, egy programot állítanak össze a dalok és különféle tárgyú előadások sorrendjéről. Vasárnapig hallunk egy előadást a kutyák szifiliszéről, egy másikat a világ kőolajkitermeléséről a háború után, egy harmadikat, amely a munka szervezését hasonlítja össze Oroszországban és Amerikában; nekünk nem tetszenek ezek a beszédek.

Vasárnap háromtól hatig folyamatos program van egy rendezővel. Önkéntesek tucatjai adják hozzá a "magukét"; a különféle érzelmek a lelkek fenekéről szálltak föl, a legkülönbözőbb személyek vettek rajta részt: az "eltört hegedűtől" az "elzászi katonán" át a "GDV" ig (GDV= "Gueules a Vaches" = nagypofájúak), "Margó a faluban marad", "Az orgona szíve". A legmerészebb durva játékok, a legviccesebb monológok. Ezek a bohóckodások kiáltó ellentétben állnak a hellyel és a közönséggel, a helyzettel, amelyben vagyunk, és a gondokhoz, melyeknek kínozniuk kellene bennünket: a franciák megszolgálják azt a könnyelmű nevet, melyet a világ rájuk ruházott.

Végül egy intelligens, csinos húszéves fiú meleg hangon a "Kis templom"-ot énekli Jean Lumiere-től és mindenkit összehoz a közös honvágyban: "Ismerek egy kis templomot egy kis faluban". Mindenkinek könnyek öntik el a szemét, az arcok megint emberi kifejezést öltenek, ezek az útjukról eltérítettek újból emberekké lesznek. Magamnak elmagyarázom, hogy a "lassú Galoubet Bertrandouból, a régi pásztorsíp" -ot Cyrano és Bergerac a Gascognei fiúnak szánta. Megbocsátok a filantrópoknak és Jean Lumieret örök emlékezetembe foglalom.
* * *

A második héten változnak a feladatok: még formalitásokat kell elintézni. Hétfő reggel betegápolók jönnek a blokkba, kezükben az injekcióstű: himlőoltás. Mindannyian meztelen felsőtesttel a hálószobába megyünk; visszamenetelkor mindenkit sorban beoltanak. Ez néhány nap szünet után még kétszer vagy háromszor megismétlődik. Délután a politikai osztály keres föl bennünket és alaposan megvizsgálja civil állapotunkat, foglalkozásunkat, politikai beállítottságunkat, a letartóztatás és a deportáció okát: ez három vagy négy nap az oltások és a szarszolgálat után.

A szarszolgálat: ó, barátaim: a harminc-negyvenezer táborlakó ürüléke egy medencébe fut össze, amely minden ürítés gyűjtőmedencéje. Mivel semmi sem veszhet el, naponta egy külön csoport az értékes terméket a tábor kertjébe viszi, amely zöldséget termel az SS számára. Mióta állandóan külföldi csoportok érkeznek, a német rabok, akik a tábort adminisztratívan irányítják, fejükbe veszik, hogy ezt a munkát az újonnan érkezettekkel végeztetik el: nekik ez azt a hagyományos szórakozást jelenti, amelyet a francia újoncok kárára csinálnak a francia laktanyákban, és nagyszerűen elszórakoztatja őket. Ez a szolgálat egyike a legnehezebbeknek: a rabok, akik kettesével kapnak egy "vivőt" (piramisformájú, négyzetes alapú faedény), melyben a dolog van, és mint a cirkuszi lovak a medencétől a kerthez mennek, tizennégy órán át a hidegben és hóban, este mereven és büdösen érkeznek vissza a blokkba.

Egy nap kihirdetik, hogy blokkunk, anélkül, hogy be lenne osztva egy csoportba, a karanténidő maradéka alatt minden délelőtt és délután egy munkacsoportot kell hogy állítson kőmunkára. A parancsnok úgy határozott, hogy könnyebb lenne számunkra, ha mindannyian, azaz mind a négyszázan mennénk, és minden szolgálatra csak két órán keresztül lennénk kint, mint százfős csoportok, akik egymást váltják és így dolgoznak tizenkét órán át. Mindenki egyetért.

Ettől a naptól kezdve minden reggel és minden délután átvonulunk a táboron, hogy a kőfejtőhöz jussunk, ahol fölveszünk egy sziklát, melyet elbírunk, és a tábori munkacsoportokhoz visszük, akik ezeket az útépítéshez szétdarabolják, és visszamegyünk a blokkhoz. Ez a munka könnyű, mindenek előtt ha összehasonlítjuk a kőtörők munkájával, akik a kápók káromkodása és ütései mellett (kápó= Konzentrationslager-Arbeits POlizei, koncentrációstábori munkarendőrség) törik a követ. Naponta négyszer megyünk el a villák mellett, melyekről az a hír járja, hogy itt őrzik Leon Blumot, Daladiert, Reynaudot, Gamelint, és az olasz király lányát, Mafaldát. Mindannyian irigyeljük ezeknek a kivételezetteknek a sorsát. Mindig, mikor elmegyünk mellettük, hallom a megjegyzéseket:
"A farkasok nem eszik meg egymást!"
"Attól függ hogy hatalmas vagy-e vagy nyomorult. . . "
"A nagyokért, kedvesem a bőrödig lenyúzhatod magad, és azok egymásnak mondanak szépeket!"
"Hitler faji törvényei a zsidókra vonatkoznak, kivéve egyet. " stb. . . stb. . .

Köztünk van egy volt belga miniszterelnök, egy volt francia miniszter és pár többé-kevésbé ismert személyiség. Ezeket még jobban sérti, mikor a villa lakóinak sorsáról beszélgetünk. Azt mondják, mindegyiknek két szobája van, rádiója, német és külföldi újságjai, naponta háromszor kapnak enni, és számunkra világos, hogy nem dolgoznak. Különösen irigylik Leon Blumot. A véletlen úgy akarta, hogy Fernand és én, akik mindig együtt vagyunk, az egyik menetelésnél a francia miniszter mellé kerülünk.
"Miért Leon Blum, és miért nem én?" mondja nekem.
Hangjából éreztük, hogy nem találta furcsának, hogy minket erre az alacsony rabszolgamunkára osztanak be. De őt! Őt, a volt minisztert!
Fernand megrántotta vállát. Én meg voltam döbbenve.

Egy másik nap a kőfejtő helyett az antropometriai szolgálati helyre visznek minket, ahol lefényképeznek (előlről és oldalról) és ujjlenyomatot vesznek rólunk. Kövér, jóltáplált emberek, rabok mint mi, de karjukon egy szolgálati hely jelével, kezükben gumibot, ordítanak fülünkbe.

Előttem vonul Dr. X. . . és a kis sánta kommunista, akit a blokkparancsnok kedvel. Dr. X. . , akiről mindenki tudja, hogy megyéjében többször volt az UNR jelöltje (U. N. R. - Union Nationale Republicaine - Republikánus nemzeti szövetség) a központi tanács választásain vagy más választásokon, elmondja a kis sántának, hogy ő nem kommunista, de nem is kommunista ellenes, ellenkezőleg: a háború kinyitotta szemét és talán, ha egyszer ideje lesz, hasonulni fog annak elveihez. Két napja beszélnek egy lehetséges szállításról Dorába és Dr. X. . elkezd óvórendszabályokat alkalmazni, hogy Buchenwaldban maradhasson. Nyomor! hirtelen szörnyű ökölcsapás sújt rám: a beszélgetés utáni gondolkodásban kissé kilógtam a sorból. Megfordulok, és német szidás lavinája ér el, melyekből megértem:
"Ez itt Buchenwald, te rongy. Nézd csak, ott a krematórium." Ez minden, amit megtudok az ökölcsapás okaként. Ezzel ellentétben a kis sánta hozzám fordul, és mintha el akarná magyarázni, hogy ez mennyire jogos volt, ezt mondja:
"Jobban figyelhetnél: ez Thälmann!"

A vizsgálati épület bejáratához jövünk. Egy másik személy gumibottal és karszalaggal durván a falhoz lök minket. Ezúttal a kis sánta kap egy ökölcsapást és öntik tele sértésekkel. Miután elült a vihar, hozzám fordul:
"Ettől nem lep meg ez: ez Breitscheid. "A legkisebb igényem sincs arra, hogy a két fickó azonosságát megvizsgáljam. Arra szorítkozom, hogy nevetek a gondolatnál, hogy végre előállt az az akciósegység, melyről a háború előtt annyit beszéltek, és csodálom ezt a finom érzéket a nyelvi különbségre, mely a kis sánta sajátsága, mikor gondolatmenetét közli.
Pesszimista vagyok, legalábbis ez a hírem. Először nem vagyok hajlandó elhinni az optimista újdonságokat, melyekről Jonny minden este jelent a blokkban. Jonny néger. Először Compiegneben láttam, amikor erősen amerikai jellegű nyelvén elmondta, hogy kapitány volt egy repülő erődítményben; egy támadásnál Weimarra találat érte gépét, és le kellett ugrania ejtőernyőn. Buchenwaldban elkezdte a franciát folyékonyan megtanulni és orvosnak adta ki magát. Két további nyelvet beszél majdnem olyan jól, mint a franciát: németet és angolt. Emiatt az előny miatt sikerült neki orvosként beosztást kapni a területünkre, még mielőtt a karantén befejeződött. A franciák meg vannak győződve róla, hogy épp olyan kevéssé orvos, mint amennyire egy repülő erőd kapitánya volt, de meghajolnak mesteri képessége előtt, mellyel magát bemutatta. Minden este körülveszik: ez a terület az egyetlen hely, ahová biztos hírek érkeznek. Ezért Jonnyt, noha az a híre, hogy fölvág, mindenki komolyan veszi, ha a háborús híreket mondja el. Egy este a berlini forradalom hírével jön, máskor a keleti csapatok zendüléséről beszél, aztán a szövetségesek partraszállásáról Ostendében, majd arról, hogy a koncentrációstáborokat a nemzetközi Vöröskereszt veszi át, stb. . . Jonnynak mindig vannak jó hírei, és ez ahhoz vezet, hogy 1944 februárjában minden este, miután visszatér a blokkba az az általános vélemény, hogy a háború két hónapon belül véget ér. Nekem terhemre van, a többieknek jóhiszeműségükben szintén. Azoknak, akik azt a bizonyosságot mondják el nekem, melyet nekik Jonny beszélt be, azt felelem szokásos módon, hogy én a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a háború még két évig fog tartani. Mivel én azok közé az egész ritkák közé tartozom, akik Sztálingrád elestét is csak akkor hitték el, amikor azt feketén-fehéren látták, és ezt utólag is bevallották, rögtön ennek megfelelően osztottak be.

Valóban mindent megdönthetetlen kétkedéssel fogadok, a legravaszabb szörnyűségeket, melyeket a tábor múltjából elmesélnek, az optimista föltételezéseket az SS jövőbeni viselkedéséről, akik, ahogy mondják érzik, hogy a vereség szele fúj Németország fölött, és magukat a jövendő győztes szemében jobbnak akarják beállítani, a megnyugtató híreket másfajta használatunkról. Még abban is kételkedem, ami nyilvánvalónak tűnik, azaz a sokszor idézett föliratot, mely a kovácsolt vas kapun áll, mely a tábor bejáratát lezárja. Amikor követ hozni mentünk, egy napon ezt olvastam: "Jedem das Seine", (mindenkinek a magáét), és kezdeti német tudásom szerint ezt így fordítottam le: "mindenkinek a saját sorsát". Minden francia meg van győződve róla, hogy ez Dante pokol kapujának feliratának fordítása "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel". Ez a csúcs, én hitetlen vagyok.
Felszabadításom után, 1945 májusában, amikor még Németországban volta a haza vezető úton, a rádióban hallottam egy deportált csevegését - Gandrey Retty, ha nem tévedek - aki ezt a magyarázatott adta neki. Így áll elő a buta és hazug beszéd.
* * *

A blokk két részre van osztva: az egyik oldalon az újonnan jöttek, a másikon a tizenegy személy, a blokkparancsnok, az írnok, a fodrász és a szobai szolgálat, németek vagy szlávok, akik az adminisztrációt jelentik és egyfajta összetartozást, a