Paul Rassinier: Odüsszeusz hazugsága.
 Paul Rassinier
I. könyv Odüsszeusz hazugsága
Második könyv: Mások tapasztalatai
I. BIRIN testvér. (Valódi nevén: Alfred UNTEREINER)
III. Robert PLOTON Abbe
III. fejezet Louis Martin-Chauffier
IV. fejezet A pszichológusok - David Rousset és a koncentrációstáborok világa
V. fejezet A szociológusok - Eugen Kogon és a szervezett pokol
"Mert vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály
Engedje meg, hogy az emberek beszéljenek önről, szidják, elítéljék, bezárják, hagyja, hogy felakasszák, de hozza véleményét nyilvánosságra. Ez nem jog, ez kötelesség. A valóság a teljesség mindenki számára. Beszélni jó, írni jobb, de kinyomtatni kitűnő dolog. Ha az ön véleménye jó, akkor nyertünk belőle; ha rossz, akkor kijavítják, és még mindig nyertünk valamit. De ha visszaélnek vele? Milyen gyerekes ez a szó; valójában azok találták ki, akik a sajtóval visszaélnek, mert azt nyomják ki, amit akarnak, mégpedig úgy, hogy félrevezetnek, megrágalmaznak, és megakadályozzák, hogy válaszolhassunk erre.
Franciaországban jobban ismert íróként, mint tanárként (történelem, földrajz, irodalom). Már 16 éves korában -1922-ben- fölvették a francia kommunista pártba, de hamarosan kialakította saját elméletét a tökéletes pacifizmusról (békepárti tan), és a nem államosító szocializmusról. Ezzel ellentétbe került a kommunista vonallal és kizárták a pártból. 1934-ben belépett a szocialista pártba (SFIO), és a Belforti kerület vezetője lett. A II. vh. kezdete előtt a teljes pacifizmus gondolata, melyet nyilvánosan kimond, ellentétbe hozza az akkori miniszterelnökkel, Daladierrel, így Paul Faure kell hogy megvédje annak haragjától. Mielőtt a Wehrmacht Franciaországot megszállja, Paul Rassinier alapító tagja lesz a "Liberation Nord" nevű fölszabadító szervezetnek, ás azon fáradozik, hogy ezt a szervezetet az erőszakmentesség gondolatával megbarátkoztassa. Ehhez az illegális újságot, "A IV. Köztársaság" adja ki. Emiatt a kommunista ellenálló mozgalom halálra ítéli, és utolsó figyelmeztetésként egy "kis koporsót" küld házába. Ezzel egyidejűleg a gestapo letartóztatja és Buchenwaldba küldik. A háború végén a dorai koncentrációs táborban van. Hazatérése után 100%-osan rokkantan a belforti szocialista párt vezetője és megkapja az arany érdemérmet és az ellenállási mozgalom legmagasabb kitüntetését (rózsadísz vörösben, amelyet nem hord). Nagy feltűnést kelt, amikor elmondja, hogy azoknak az embereknek nagy részével, akik ma az ellenállási mozgalom nevében beszélnek, ott soha nem találkozott. Múltja följogosítja arra, hogy az ún. "új ellenállók" ellen forduljon, akik igényt formálnak arra, hogy az ún. petainistákat és a "kollaboránsokat" elnyomják. A kommunistákkal folytatott kemény viták után megválasztják Rassiniert a második alkotmányozó gyűlés tagjának, és a parlamentben is föllép az ellen, hogy a gyűlölet által vezéreltek a francia lakosság részeit üldözzék. Ha ez az álláspont elég ok volt arra, hogy ezt az embert, aki soha nem volt barátja Franciaország német megszállásának és a nemzetiszocializmusnak, a háború utáni években üldözzék és rágalmazzák, az ellene folytatott hajtóvadászat akkor érte el tetőpontját, amikor két könyve megjelent. Majdnem hat évig volt Rassinier kénytelen különféle bíróságok előtt adatait, különösen az "Odüsszeusz hazugságai"-ban leírtakat képviselni, és helyességüket bizonyítani a perekben, melyeket az ellenállók különféle szervezetei indítottak ellene, míg a legfelső bíróság minden azelőtti ítéletet semmissé nyilvánított és őt fölmentette.
Karl Heinz Priester kiadó
* * *
Az ellenség fegyverei nem olyan gyilkosak, mint azok a hazugságok, melyekkel a vezetők az egész világot teleharsogják; az ellenség gyűlölő dalai kevésbé kellemetlenek, mint azok a frázisok, melyek undorító nyálként a megemlékezések íróinak könyveiből folynak.
Ennek a műnek két részét már kinyomtatták, de külön-külön. Az első, "Saját élmény" ("Passage de la Ligne" = "Út a határon keresztül"), és a második, "Mások tapasztalatai" (tulajdonképpen: "Le Mensonge d'Ulysse" = "Odüsszeusz hazugsága" című), egy kritikus tanulmány formájában a koncentrációstáborok irodalmáról. Az volt a véleményem, hogy egy ilyen kényes témánál tanácsos a valóságot kisebb porciókban adagolni. Ezt az elvet használták néhányan arra, hogy céljaimat gyanúsítsák: Ha a "Saját élmény"-t még általában szimpátiával vették föl, és csak fogcsikorgatást okozott, de nem dühkitöréseket, a "Mások tapasztalatai" egy bizonyos oldalnak heves sajtóhadjárat indítását tette lehetővé, melynek kiindulópontja a nemzetgyűlés pódiuma volt.
Ezzel egy időben Albert Paraz, az előszó írója és a könyv kiadója valamint ellenem büntetőeljárást indítottak, ahol fölmentettek bennünket, de a fellebbviteli bíróságon elítéltek bennünket, noha maga az államügyész folyamodványainknak igazat adott és feltétel nélkül azért folyamodott, hogy a büntetőtörvényszék határozatát alkalmazzák.
Egy bosszantó véletlen folytán Albert Paraz előszava egy jogilag nem tartható állítást tartalmazott az akkori képviselő és parlamenti vezető, R. P. F. , Michelet elfogásának és elszállításának körülményeiről, melyet az akkor Lyoni képviselő, Guerin nem arra használt, hogy a mű nyilvánosságra hozása ellen tiltakozzon, noha ügyesen ezt a látszatott keltette, hanem arra, hogy annak a mozgalomnak az első harcosát, aki neki legnagyobb vetélytársa volt a választásoknál, hitelétől megfossza. Ilyen módon a "Mások tapasztalatai" segítségével egy politikai mozgalmat egy másik kijátszott, és ez elég volt ahhoz, hogy egy történészt kétségbeesésbe taszítson.
A közvélemény megdolgozására irányuló parlamenten kívüli vád Guerin fölszólalásának egyik mondatára alapult. A nemzeti gyűlés dobogójáról a lyoni képviselő engem a "megszállókkal való együttműködés és az árulás védői" közé sorolt.
Guerin patetikusan kiáltott föl:
Nos, Guerin soha nem olvasta a művet!
Az elhurcoltak, internáltak és a német megszállás áldozatainak három szövetsége a Bourg-en-Bresse-i büntetőtörvényszéktől a következőket követelték: a könyv elkobzását, a már kiszállított példányok elkobzását és megsemmisítését, és minket együtt a szép összeg, kerek egy millió kártérítésre kamatostul elítélni. A jobban értesült "Az ellenállás akciósbizottsága" eltekintett minden ellenséges tüntetéstől. nem mintha nem lett volna kedve hozzá, hanem mert attól félt, hogy nevetségessé teszi magát. A kommunista párt, amely támadást tervezett, időközben észrevette, hogy az a veszély fenyegeti, hogy Marcel Pault, Casanovát, Manhes ezredest és másokat (a francia kommunista párt vezető tagjai. Marcel Paul és Manhes ezredesről még lesz szó) újból kellemetlen helyzetbe hoz, és óvatosan visszakozott.
Ezek voltak egy nem túl dicsőséges támadás első csatái, mely hosszadalmas volt. Az ezt jellemző becstelenség az ezt követő időben is ugyanolyan maradt.
Louis Martin-Chauffier, aki az utóbbi fél évszázad szinte minden szellemi mozgalmában részt vett, vezette a második támadást.
Mert én (mellékesen) fölhívtam figyelmét egy kevéssé sikerült passzusra, melyet leírt, kötelesnek érezte magát, hogy ezt egy másik hasonlóval kijavítsa (lásd a 165 oldalt és a lábjegyzetet), ugyanis folytatta Maurice Guerin témáját, hogy bebizonyítson valamit, amit olvasásnál sem értett meg.
Megkérdem buchenwaldi bajtársaimat: Fölismeritek táborotokat? ("Force ouvriere", 1951 január 25).
Nos, az igaz, hogy Maurice Bardeche ezt a "Nürnberg vagy a hamisjátékosok" c. művében idézi, de éppen annyira igaz az is, hogy "Saját élményeiből" veszi, ott, ahol találja, hogy az tábor anyagi létébe betekintést adjon, nem a buchenwaldi, hanem a dorai lágeréba fejlődésének végén, és hogy becsületes módon nem kísérli meg értelmét megváltoztatni vagy összefüggéseikből kirántani azt.
Szívesen megbocsátom Remy Rourenak ezt az alattomos tettet, már csak azért is, mert ugyanebben a cikkben a következőt írta:
De én a következő kérdést teszem fel: Az, ami ha tőlem ered, rágalom és rosszindulat, akkor, ha Remy Rouretól jön, hirtelen az evangélium szava és figyelemreméltó mondás lesz?
Hallgatólagosan átmegyek azok fölött az újságcikkek fölött, melyeket a deportáltak egyesületei írtak, hogy a közvélemény figyelmét magukra vonják, és az olyan cikkek fölött, melyeket az olyan újságok mint a "Franc-Tireur", "L'Aube", "L'Aurore", "Le Figaro" stb. . minden héten vagy kéthetenként készségesen nyilvánosságra hoznak; ezek annyira eltérnek a tárgyszerűségtől, hogy művem címe "Legenda a koncentrációstáborokról" lett.
Egyébként ezek az emberek fölöslegesen fáradoztak. A "valóság", melynek azt kívánták, hogy győzzön, nem győzött, és a csekély hihetőség, melyet hiába akartak ránk húzni, ma visszaüt rájuk, miután, a fájdalmas vereség mellett, melyet a legfelsőbb bíróságon szenvedtek el, Andre Rousseaux a "Figaro Litteraire"-ban 1954 október 9-én, aki a koncentrációstábor-irodalom minden futószalagmunkását kivétel nélkül égig dicsőített, magától arra lyukadt ki, valószínűleg a közvélemény befolyására, hogy a következő kérdést tette fel magának:
Mert így beszélni, a kérdő formát nyilvánvalóan csak óvatosságból használva, a történelem előtt nagyjában-egészében ítélet, mellyel szemben nincs föllebbezés, és amely a hasonló értelmű és érdeklődő vallomások által, melyektől elsőként óvtam a nyilvánosságot, még értékesebb, mint a legfelsőbb bíróság ítélete.
A pech csak az, hogy ez - sajnos - kissé késve jön, és hogy olyan gyanús irodalom, mely a koncentrációs táborokról eleinte előállt, és amelyet ma már senki sem vesz komolyan, és amely egyszer korunk szégyene lesz, évekig egy erkölcs alapvető pillérét szállította (amely a bolsevizmus védelmére szolgált - ezt fontos megemlíteni!) és egy politikát, amely ezért kezeskedett (és amely állami tekintéllyel támogatott banditizmus volt - ami természetesen ebből származik).
És most nézzük a vita lényegét, melyet egy példával fogok megvilágítani.
Mivel az Auschwitz-Birkenaui tábort 1939 végén állították elő és 1945 márciusában szüntették meg, ha a Dr. Nyiszli Miklós állította napi 25 000 emberes ritmus igaz lennek, akkor itt 45 millió embert semmisítettek volna meg, 36 milliót a négy gázkamrában és utána az égetőkemencékben, és 9 milliót más módon, akiket a szabadban égettek volna el. Noha lehetséges, hogy négy gázkamra el tudott naponta 20 000 embert gázosítani (3000-es adagokban, mondja a tanú), de semmi esetre sem lett volna lehetséges a négy égetőkemencében ugyanezen mérték szerint elhamvasztani. Akkor sem, ha 15 hely 3 személynek rendelkezésre állt volna. Akkor sem, ha egy elhamvasztás csak húsz percig tartott volna, és Dr. Nyiszli Miklós újra valótlant állít.
A következő új és kettős kérdést teszem föl: Miért volt érdeke, hogy eltúlozza a rémületesség fokát, és melyik esemény állt elő általában ilyen módon? Már válaszoltak nekem olyan értelemben, mivel én a dolgokat egy világszerte alkalmazott védekezési elmélettel összhangban valódi nagyságukra csökkentettem, nem lehetett más célom, mint a nácizmus bűneinek kicsinyítése.
Mert ha az az elv megengedett lenne, hogy a szigorú történelmi valóság követelése a jelenben nagymértékű hamisítást bátorít föl, akkor azt kérdezzük aggódva, hogy miféle szörnyűséghez vezet a jelen jelentős hamisítása történelmi téren. Képzeljük csak el, hogy mit fognak a jövő történészei a förtelmes nürnbergi perről tartani, amelyről már ma világos, hogy az emberiség fejlődését kulturális téren kétezer évre vetette vissza, azaz a minden történelemkönyvben bűnként említett ítélethez képest, melyet Július Cézár Vercingetorix ellen hozott.
Tételemen kívül a koncentrációstábor bürokráciájáról, melynek meghatározó szerepét a megrémítés rendszerében leírtam, az új szempont, melyet a gázkamrák vizsgálatánál használok, találta legfájdalmasabban a koncentrációstáborokról szóló képsorozatok előállítóit. A két dolog szorosan kötődik egymáshoz, és ez mindent elmagyaráz. Erre az izgalmas kérdésre van egy pár tény, melyek a becsületes ember előtt nem mehettek el látatlanul. Először is minden tanú (A Rassinier elleni perekben - a fordító) egységesen úgy látja, köztük Richet professzor is, az orvosi akadémia tagja, akiket a magánvádló ellenem idézett - két tanú, akiket a vádhatóság hívott, nem jelent meg a tárgyaláson: Martin-Chauffier és a leírhatatlan Riquet atya, a Notre Dame papja. Az elsőről könnyű megérteni, hogy gátlásai voltak a bíróság korlátaitól, és hogy reflektorfényben is olyan magabiztosan tud-e beszélni, anélkül, hogy könyveibe nézne, így egy táviratra korlátozta szerepét, amelyben könyörtelen elítélésemet követelte. A második hosszú levélben igazolta a bíróság előtt, hogy mi, Paraz és én alattomos lények vagyunk. Ez az igazolás teljes jelentőségét és érdekességét akkor kapja meg, ha megtudjuk, hogy 1953 júniusában egy bizonyos Merciert, akinek becsületességét Riquet atya garantálta, és akinek hazafias és ellenállói tulajdonságát tanúsította, Lyon területén letartóztatták. Merciert, aki a megszállás alatt egy német szervezet sofőrje volt, csak "finomság hiánya miatt" vették őrizetbe és deportálták. Amikor visszajött, az igazolás segítségével, melyet Riquet atya állított ki neki, megnyerte vallási intézmények bizalmát és pár millióval megkönnyítette őket. . . Mert nekünk kellemese, hogy ennek a furcsa papnak a tanúvallomása ellenünk szól, aki hiteles kollaboratőröknek ellenállási igazolásokat és gazembereknek becsületességi bizonyítványokat állított ki, és így könnyelműen megkönnyítette ezeknek az iparűzést, akkor isten lesz az első, aki nekünk megbocsát, és ha jóságában Riquet atyának is megbocsát, akkor mi leszünk az elsők, akik ennek örülünk. Említsük meg Riquet atya javára, hogy nem ő az egyetlen, aki ellenállási igazolványokat állított ki szívességből: Lecourt, egy képviselő és volt igazságügyminiszter Joinovicinak, a német kémelhárítás ügynökének állított ki egyet. Pierre Berteaux, egyetemi tanár és a nemzetbiztonsági hivatal volt igazgatója egyet Lecanak, a Gestapo ügynökének állított ki, akinek köze volt a Begumi gyémántok elrablásához, és Dilasser, a csaló a kormány minden miniszterének áldásával állíthatott zsarolhatott ki az ilyen igazolások kiállítóitól, kiknek neveit elhallgatta, egy milliárd frankot. Idáig jutottunk! Tíz tanú a következőt igazolta a bíróság előtt Bourg-en-Bresse-ben: egyetlen élő deportált - kérem Merleau-Ponty bocsánatát, aki olyan könnyelműen kezeskedik Dr. Nyiszli Miklósért, - sem látta, hogy ilyen módon megsemmisítések történtek volna. Személyesen legalább százszor tapasztaltam ezt, és azok a nem megfontoltakat, akik az ellenkezőjét állították, nyilvánosan rendreutasítottam. Tehát igazam van, amikor azt mondom, hogy mindazok, akik mint David Rousset vagy Eugen Kogon kicsinyes és megható leírásokat készítettek az üzemről, ezt csak gyerekes leírások alapján tették. (Janda Weißot beleértve, akiről a 189 oldalon lesz szó). Ez - és még egyszer precizírozom, hogy minden félreértést elkerüljünk - egyáltalán nem jelenti azt, hogy a táborokban ne lettek volna gázkamrák vagy hogy ne lett volna megsemmisítés gázzal; egy létesítmény fennállása egy dolog, egy másik dolog, hogy mi a célja, a harmadik az, hogy mire használták azt ténylegesen,
Másodszor fontos, hogy az egész koncentrációstábor irodalomban és a nürnbergi bíróság előtt sem tudtak egyetlen iratot sem bemutatni, amelyből kiderült volna, hogy a német koncentrációstáborokban a kormány rendeletére "azért rendeztek volna be gázkamrákat, hogy azokat a rabok tömeges megsemmisítésére használják".
Ehhez egy kis történet, mely egy úgynevezett parancsról szól, melyet Himmler adott ki, és amelyről a koncentrációstábor irodalom olyan gyakran és sokat ír: arról a parancsról, hogy a szövetséges haderő közeledtével robbantsák föl a táborokat, és így mind a rabokat, mind az őröket semmisítsék meg.
Dr. Plaza, a dorai tábor főorvosa igazolta ezt, mikor elfogták, és ezzel megmentette saját életét. A Struthof perben megjelent az Dr. Boogaerts orvos őr nagy Etterbeckből (Belgium) és 1954 június 25-én ezt mondta: "Sikerült a tábor területéért a felelősséget megkapnom, ahol Dr. Plaza, az SS orvos volt fölém rendelve, az egyetlen ember Struthofban, akiben még emberi érzések voltak. "
A nürnbergi perben Dr. Plazát szembeállították a vádlottakkal, akik tagadták ezt. Azután az 1951 január 6-i "Figaro Litteraire"-ban a "Egy zsidó alkuszik Himmlerrel" címen Jacques Sabille aláírással a következő cikk jelent meg:
Hogy gázzal kivégzéseket hajtottak végre, nekem lehetőnek tűnik, de nem biztosnak: Tűz nélkül nincs füst. De az bizonyosan hamis, hogy ezt olyan mértékben általánosították, ahogyan azt a koncentrációstábori irodalom megpróbálja hitelessé tenni, méghozzá egy utólag fölépített rendszerben. Gyarmatainkon minden gyarmati tisztnek van egy lovaglókorbácsa, melyet a hadi föllépésről alkotott személyes ízlésük és lovuk temperamentuma szerint használhatnak; a legtöbben használják is arra, hogy a bennszülötteket verjék őket azokban az országokban, ahol tevékenykednek. Így lehetséges, hogy bizonyos táborvezetőségek (és ez nem csak az SS-re igaz) a más célokra szánt gázkamrákat gázosításra használták.
Miután a beszélgetés eddig jutott el, az utolsó kérdés ez lenne, hogy miért segítettek a tanúvallomások szerzői abban, hogy olyan figyelemreméltó csapatszellem támogassa a ma közkézen forgó hiedelmeket? Erre azt mondhatjuk, hogy a koncentrációstábor ügyintézői, akik minket élelmiszer és ruházat terén olyan szégyentelenül kiraboltak, olyan rosszul és brutálisan bántak velünk, és leírhatatlan módon ütöttek-vertek bennünket, és akik 82%-ékunknak - a statisztika szerint - a halálát okozták, a gázkamrában látták azt az isteni gondviselés nyújtotta eszközt, amellyel mindezeket a haláleseteket elmagyarázhatják és amellett magukat igazolják.
De nem ez volt a legszörnyűbb: A csúcs az, hogy szolgálatkész történetírókat találtak. Végül is az a tolvaj, aki hangosabban kiabál, mint az áldozat, és túlszárnyalja annak hangerejét, hogy a tömeg figyelmét elvonja, nem új téma irodalmunkban.
A válasz egyik eleme nem jelenik meg ebben a műben: A struthofi tábor pere, amely még nem zajlott le, mikor ezt a művet írtam. Éppen úgy, mint Dr. Nyiszli Miklós könyve, ez a per is bizonyos számú valószínűtlenséget hoz nyilvánosságra azoknak az embereknek a haláláról, akik ebben a táborban raboskodtak. Ha a vádbeszédet olvasom, melyet kormánybiztos mondott el a vádlottak ellen, akik a straßburgi egyetem orvosai voltak, akiket azzal vádoltak, hogy kísérleteket végeztek a tábor lakóin, akkor a következőt olvasom a "Le Monde"-ban erről:
Hogy szinte én vagyok az egyetlen, aki a lelkeket koncentrációstáborok problémakörének ezt a tragikus oldaláról fölvilágosította, és egyidejűleg a megítéléshez szükséges részleteket is szállítottam, azaz azokat az okokat, amelyek minden táborból egy nagy medúzatutajt csináltak (itt egy hajótörésről van szó, mely 1816-ban történt, amelynél 149 hajótörött egymás után halt meg egy maguk készítette tutajon - a fordító), sokat elárul korunk gondjairól.
Ez az érv biztosan érvénytelen: A saját gazemberséget nem lehet a mások gazemberségével felmenteni. De a kormánybiztos érvelése, aki föltevések alapján követeli emberek elítélését - mer hiszen ezt mondja! - és a többi jelentést, melyek ugyanolyan büntetendő és anyagi okból elkövetett bűnökről szólnak, nem akarja ismerni, szintén értéktelen: akkor akár azt is mondhatná, hogy egyesek bűnösök, mert németek, mások nem bűnösök, mert angolok, amerikaiak vagy franciák.
Csak az ilyenfajta gondolkodás, melynek igazolása a legprimitívebb sovinizmus, engedi meg azt a magyarázatot, hogy 600 , egy templomban elégett személy és egy lerombolt falu, Oradour-sur-Glane (Franciaország) a legszörnyűbb bűnözés áldozatai, míg százezrek és milliók megsemmisítése, ezek között asszonyok, gyerekek és öregek megölése, akik Lipcsében, Hamburgban, . . , Nagaszakiban, Hirosimában az ismert körülmények között, azaz ugyanolyan szörnyű módon haltak meg, egy nem támadható és hősi tett. Azért is az, mert megengedi, hogy mindennek az első és tényleges okozója, a háború ellen nem emel vádat. Ez a háború az 1914-1918-as volt, melynek következmény a nácizmus volt, mely a koncentrációstáborokat használta, - és nem találta föl, mint ezt sokan hiszik - (a bolsevikok, akik szintén nem föltalálói, már régen használták, mielőtt még szó lett volna a nácizmusról) -, amely 1939-1945-ben háborút folytatott az emberek, a hóhér és az áldozat akarata ellenére, és azt a rendszert tette lehetővé, melyet ismerünk. De ez tárgyunkat csak másodlagosan érinti.
Természetesen vesszük magunknak a szabadságot, hogy úgy gondoljuk, hogy sem a Bourg-en-Bressei Büntetőtörvényszéktől, sem a Lyoni föllebbezési bíróságtól, sem a legfelsőbb bíróságtól nem függ, hogy igazunk van-e vagy sem: Dejean de la Batie ügyvéd bölcsen utalt arra nevünkben, hogy az a vita, melyre bennünket kihívtak, csak tudósok körében, vagy olyan helyeken illő, ahol az emberek általában társadalmi problémákról vitatkoznak, de nem egy törvényszék előtt.
A magam részéről elutasítom azt, hogy a kilátástalan vitában, melyet a bíró javasolt, de a közvélemény megtagadott tőlem, hallgatásra legyek ítélve. Amikor a "Mások tapasztalatait" írtam, azt gondoltam, hogy Blanqui, Proudhon, Louise Michel, Guesde, Vaillant, Jaures nyomaiba lépek, és másokkal, mint Albert Londres ("Dante nem látott semmit"), Dr. Louis Rousseau ("Orvos börtönben"), Will de la Ware et Belbenoit ("A szépek kísérői"), Mescion ("Hogyan ültem le 15 évet") stb. . . . fogok találkozni. Mindannyiuknak ugyanaz volt a problémája a börtönnel és az ítéletvégrehajtással, és amellett ugyanazokat a megállapításokat tették mint én, ugyanazokkal a szavakkal. Mindannyiukat szimpátiával fogadta a szocialista mozgalom. Hogy könyvem legkeserűbb ellenzői éppen a szocialista és a kommunista párt vezetői közül kerültek ki, - munkacsoport? - talán a figyelemre méltó és állítólagos történelmi hintamozgás törvényével magyarázható. Tény az, hogy Alain Sergent, aki a francia börtönállapotokat leírta és a mércét a hagyományos szocialista mozgalomból vette ("A szép korszak egy anarchistája" du Seuil kiadó), főleg a szocialista mozgalmon kívül talált visszhangra.
És hogy a vitában, melyet annak idején a nemzetgyűlésben tartottak, a szocialista és kommunista pártok képviselőinek hozzáállása meggyőzően bizonyítja, hogy itt szisztematikus, mondhatni doktrínai állásfoglalásról volt szó. Sajnálom, hogy ez a hozzáállás semmi máson nem alapul, mint a nemzet, haza és állam elferdített fogalmán. Emiatt azokat, akik súlyt helyeztek arra, hogy ők a kommunárdok, Jules Guesde és Jaures örökösei, észrevétlenül arra az álláspontra kényszerítették, hogy egy olyan irodalom mellett foglaljanak állást, amely, mert a védekezés legelemibb elemeit is elfojtotta egy történelemhamisításon alapuló rémkultúrában, és ezzel egyidejűleg a gyilkolás légkörét hozta Franciaországba, és egy érthetetlen árkot húzott Franciaország és Németország közé. Függetlenül más ugyanilyen romboló eredményektől más területeken.
Úgy tettek, mintha semmit sem értenének. És ő, aki túlságosan azzal volt elfoglalva, hogy a kommunistákat, akiket eleinte maga védett, a bíró elé vigye, biztosan elfelejtette.
Az olvasónak hasznos lesz, ha még pár a következő féle történésről utána tud gondolni: 1947 október 26-án minden újság a következő rövid cikket jelentette meg:
Az 1947 január 18-i "Le Monde" újságban Jean-Marc Theolleyre, időnk egyik ritka krónikása, akinek az objektivitása cáfolhatatlan- jelentést írt a struthofi táborban néhány rabról, akiknek viselkedésük miatt bíróság előtt vontak felelősségre:
Mindannyian élni akartak, de mindegyik a többiek ellenére. Minden áron, bármi is legyen az. Minden gengsztermódszert bevezettek a táborokba és tovább is fejlesztették azokat. Amikor előmunkás lett Struthhofban, tudták, hogy megvannak a szükséges képességei. Ettől a lealacsonyító léttől megfertőzve alámerült ebben a piszokáradatban. Idegei fölmondták a szolgálatot. Azok egyike lett, akik olyanná váltak, hogy a koncentrációstábori élet ellen akkora gyűlölet volt bennük, hogy minden olyan élőlényt, aki ilyen ruhát hordott, ezeket a szellemeket, éhezőket és kétségbeesetteket gyűlölték. Ezek voltak aztán az ütések, a dühkitörések. "
Hogy mi volt bennük közös? De kedves Jean-Marc Theolleyre, ahogy hatalomra jutottak a táborokban, akkor éppen úgy csaltak, mint a bűnözők, és Jäger ezt azokkal a szavakkal mondta el, melyeket ön olyan becsületesen ad vissza jelentésében:
Egy másik újságban, újra Struthofról, egy másik bírósági riporter írja:
Ilyen idők voltak ezek, hogy senki sem törődött azzal, hogy mit csináltak ezek régebben. Az ezt követő időben néhányan észrevették, hogy túl gyorsan cselekedtek, amikor a kommunista pártnak kormányzópárti szerepet adtak, hogy a legtöbb bíró és ügyész kommunista volt, és hogy a többi, aki véletlenül nem volt az, gyávaságból, tudatlanságból vagy számításból támogatták a kommunizmus játékát. Ezen a politikai szükséghelyzeten át vezető kerülő úton végül is fölfedezték a valóság egy részét a politikai foglyok viselkedéséről a koncentrációstáborokban. De ez a politikai szükségszerűség mindig csak egy bizonyos osztály képzeletvilágában jön elő: mégpedig a vezető osztályéban, amely a kommunizmusból csak azt veszi észre, ami őt és csak őt közvetlenül veszélyezteti. Ezért ismerjük meg mindig csak a valóság egy részét: teljesen csak akkor fogjuk megismerni, amikor más osztályok, és különösen a munkásosztály fölismeri magára nézve a kommunizmus sötét szándékait. De ez nyilvánvalóan még sokáig fog tartani.
Azért most van arra kilátásunk, hogy az irodalomban a vallomások úgy szaporodnak, ahogy Manes Sperber egyik figurájának, egy volt deportáltnak a szájába adja:
Még egy különös dolog: míg az egész irodalom és nemcsak a koncentrációstáborokról szóló mindig csak azt kísérli meg, hogy egymást túlszárnyalja az ellenség kegyetlenségének a leírásában, míg történészek, kronológusok és szociológusok engednek ennek a rémületfétisizmusnak, korunk kulcsjelenségének, ez a nyilvánosságban úgy nyilatkozik meg, hogy váratlanul komoly reakciókat hív elő, mint ahogy ez a levél mutatja az 1954 július 17-i "Le Monde"-ból:
"Hogy mindez megtörténhetett, nem lehet egyedül az ember bestialitásával elmagyarázni. Magát a bestialitást az ösztön behatárolja. A természet törvény, anélkül, hogy ezt tudná. A rémületet, mely bennünket a Metzi jelentés olvasásakor megragadott, szellemi ellentmondási képességünk, háborúundorunk, kicsinyes csalódásunk az erőszakmentes világ unalmasságában, Nietzschétől tanult kíváncsiságunk, érzéketlenségünk Montesquieu, Voltaire és Diderot 'absztrakciójában' hozta létre. Az áldozat eltúlzása az áldozat miatt, a hité a hit miatt, az energiáé az energia miatt, a hűségé a hűség miatt, a szorgalomé a meleg miatt, melyet előállít, az önkéntesek felhívása, azaz a hősi tett: ebben rejlik a hitlerizmus állandó forrása.
Ez mindent elmond: a katonai társadalom alaptana, ahol a fegyelem lép a gondolkodás helyére, amely egyedül képzeli magát arra hivatottnak, hogy a világot kormányozza; az emberi szabadság, mely a fizikai szenvedéseknek és a misztikának áldozata lesz; a bestialitás, melyet csak az ösztön határol be; a törvények és az értelmes intézmények, melyek alkalmasak arra, hogy az embereknek megtakarítsák a szükség vizsgáit, olyan törvények, melyek nem léteztek és ma sem léteznek, és amelyek az ember egyetlen jó kilátását jelentik
Ez a végkövetkeztetés biztosan csak arra az emberre vonatkozik, aki emberként elbúcsúzott és kínzóvá lesz. De érvényes az áldozatokra is: " Nehéznek tűnik a kérdés" írja Manes Sperber "hogy a szenvedőnek a szenvedés jelent-e valamit. Ezzel szemben biztosnak tűnik, hogy a szenvedés nem szól alkotója ellen, legalábbis nem a történelemben.
Végül szeretnék mindazoknak kivétel nélkül köszönetet mondani, akik olyan bátran léptek föl az "Odüsszeusz hazugságáért". Azt mondták nekem, hogy fasiszták vannak köztük, és én halkan mosolyogtam: azok, akik ezt mondták, azok voltak, akik ezzel egy időben a mű bevonását követelték valamennyi újságjukban, akik szeretnének mindenkinek megtiltani az írást és beszédet, sőt lakóhelyének elhagyását is. Itt nekem azt kéne gondolni, hogy ők védnek engem, és nem a fasiszták. Azt is mondták nekem, hogy a megszállóval együttműködők is vannak ezek között, én azzal vigasztaltam magamat, hogy elsősorban azt terjesztették róluk, hogy ezt tették, és hogy minden esetre sok igazi ellenállónak voltak jó szomszédai.
Végül azt figyeltem meg mindenek előtt, hogy a vélemények skáláján, a jobbszélsőtől a balszélsőig sok ember folytatja vagy újra elkezdi a gondolkodást, azaz a dolgokat nem szekták, csoportok és pártok kicsinyes érdekei szerint, hanem az emberi értékek alapján újra gondolja. És ez nekem olyasvalami, ami minden reményre följogosít.
Saját élmény
Írj úgy, mintha egyedül lennél a világon és nem kellene az emberek előítéleteitől félned.
Prológus.
Esik. Porszerű áprilisi eső, hideg, jeges. Állandóan, tartósan, könyörtelenül. Már két napja: a harmadik éjszaka előtt állunk. A vonat, kiválasztott kocsik hosszú sora, melyek a síneken csikorognak, lassan a nagy fekete lyukba süllyed. A gép, egy másik korszak mozdonya izzad és fúj, kínlódik, fújtat és köp, egy helyben forog és durran. Százszor megállt már, már százszor úgy tűnt, mintha nem akarná azt a teljesítményt nyújtani, melyet elvárnak tőle. Esik, szünet nélkül esik.
Esik, még mindig esik. nehéz, bűzös levegő száll föl a testek halmazából és eltűnik a hideg nedvességben és az éjszakában. Elindulásnál százan voltak. Gyorsan terelték őket össze, kutyák a sarkukban, összekeveredve, ütések és kiabált parancsok között csoportokban terelték őket a vagonokba, először a padlón feküdtek, majd újra indulásra készen találták magukat a szűk térben élelem nélkül. Rögtön világos lett előttük, hogy nagy vizsga előtt állnak.
Enyhe szél kerekedett, mely a vonatra oldalról fúj, fölfújja a segédtartókra rosszul fölerősített sátor oldalfalát, amely alatt a vagon négy sarkán álló őrök találnak menedéket az őrállás hosszú óráiban; elfújta a betegség anyagait, és az SS emberek, akik elinduláskor idegesek és elfoglaltak, bár elszántak és tele reményekkel voltak, hirtelen elgondolkozók lettek. Egy idő óta kevesebb fegyverlövést hallani és kevesebb pisztolyhangot. A kutyák is - a kutyák, ó ezek a kutyák- is kevesebbet ugatnak és csaholnak a sok megállás alkalmával. Negyvennyolc órai előre, hátra, egyik nem használt sínről a másikra, egyik váltótól a másikhoz a szállítmány kb. 20 kilométerre van elindulásának helyétől. Késő este délkeleti irányban indult tovább, miután hiába próbált északra, délre és keletre menni; ha ez az út is le van zárva, mint a többi, akkor ez azt jelenti, hogy be van zárva és fogságba fog esni. Az SS emberek homlokukat ráncolták, aztán kocsiról kocsira továbbadták a hírt és utána megfordultak.
Cs!. . . Cs!. . . Klakk; . . . Csettercsett!. . . Klakk!. . . Cs!. . . Klakk!. . . Ratatata!. . . Cs!. . . Cs!. . . Cs; . . Cs; . . . Cs;
Már nem esik.
Állni: most áll, most el fog távolodni, a németek összegyűlhetnek, ide jöhetnek és a sínek mellett maradhatnak. . . Ne olyan gyorsan, elszédül, hányingere van, érzi, hogy inog, hogy el fog esni, csak lesüllyedt lábai tartják egyensúlyban, hogy nem számíthat arra, hogy egyik lábát a másik elé tudja rakni. Megkeményedik és addig tartja magát, míg bírja, de észreveszi, hogy el fog esni és az elesés fájni fog. Akkor óvatosan, nagyon óvatosan összekucorodik: mivel nem tud menni, el fog kúszni, de nem marad itt. Akkor visszakerül a vonathoz, a kutyákhoz, a németekhez, akik itt fognak gyülekezni. Tehát: tovább az amerikaiakhoz.
A többi idő álomban telt el - álom két időben, hosszú és gyöngítő. Az erdőbe megérkezve nem bújt a bokrok alá: attól fél, hogy elárulja magát és okosabbnak tartja, hogy odaát, kissé hátul a kevés bokor közé üljön, ahonnan mint egy rejtett figyelőállásból minden irányba figyelhet. Följött a nap, a lába alatti domboldal kilép a sötétségből, az ismeretlen mezők és szántók sakktáblája észrevehetőbb, a lenti vasútvonal kitágul és hosszú szalagként gördül tovább. A messzeségben két domb között templomtorony nyúlik a finom ködbe, amely a láthatatlan kéményből száll függőlegesen fölfelé.
Egészen gyorsan jelenik meg a még szürke, de kitárulkozó nagy fehér folt, melyet a nap mutat meg, amely magasan az égen próbál keresztüljutni. A tájban néhol egy-egy lovaskocsi látszik, melyek gondtalanul haladnak le és föl. Egy férfi, szintén civil, de fölismerhető karszalagot hord, lazán teszi meg a száz lépést a vasúti sín mellett. . . Szeme elé képzelt egy hasonló természeti sarkot ugyanilyen időjárással, ugyanilyen ég alatt, ugyanilyen mezők és szántók sakktáblájával, ugyanilyen erdővel, ugyanilyen fákkal, ugyanilyen templomtoronnyal, ugyanilyen vasúti sínekkel valahol Elzász és a Franche-Comte szélén.
Mégsem lehetséges ebben a ruhában ezekhez az emberekhez fordulni! Éhes volt, nagyon éhes, fölemelt egy kis rizsszemet és szájába vette, ez még édesanyja receptje volt, ha aratás közben délután a melegben ruhácskájában szomjúságtól sírt. Ez elterelte gondolatait. Az órák múltak, a napnak sikerült áttörni a ködöt és felnyitni az eget. Egy harang kongott: dél lett, a mező kiürült. Délután ugyanez játszódott le: még több lovaskocsi jött újra, egy melegebb napra, mely ruháját teljesen megszárította. Egy férfi ment mellette le, egészen közel, vállán kaszával és majdnem súrolta őt: nem érintette meg, de ebből azt következtette, hogy nem tud sokáig ebben a helyzetben észrevétlenül megmaradni. Utánagondolt: Holnap vasárnap van, ennek megállapítása nem esett nehezére, mert emlékezett rá, hogy szerdán este szálltak be a vonatba. Holnap délelőtt tehát nyugalom lesz, de délután, amikor a németek, kicsik vagy nagyok, szeretnek az erdőben sétálni, sok mindentől kell félnie.
Eljött az este, aztán az éjjel. A vasúti őr karszalagjával állandóan le-föl járt. Egy hang sem volt hallható, a legkisebb motorhang sem jött az égből. "Nein, nein . . . " A hold, egy nagy hold izzó szén színű öntötte sajátságos fényét a tájra: a távolból nehéz lövegek hangja visszhangzik: "még legalább negyven vagy ötven kilométerre vannak. Ha kutyákkal keresnek, azok megtalálnak, mielőtt azok idejönnének. El kell mennem innen, távol a vasúttól, de melyik irányba?" A kétségbeesés határára jutott, amikor egy zaj visszaadta bátorságát. Repülőgépek köröztek órákig fölötte, és bombázták a közvetlen környezetét. Nyugodtan, a legkisebb nyugtalanság nélkül, hogy valaki követi őket vagy a légvédelem tüzelne rájuk. Aztán elrepültek, mások visszajöttek: Állandó jövés és menés hajnalig. Fölvidámító dolog, tényleg fölvidámító.
Takk!. . . Takk!. . . Ratatatatatatadd . . . Takk!. . . Megbecsülte a távolságot: maximum négy vagy öt kilométer. A templomtorony irányából jött, attól kissé távolabbról.
Tizenöt lépésnél közelebb esik le mellette egy lövés, egy másik alig öttel jobb oldalától. Nem lát ellenséget, aki visszalőne: "Istenem, mire lőnek?"
Takk!. . . Takk!. . . Takk!. . . Takk!. . . Takk! . . .
A gyöngék, az elnyomottak, akiket sokáig távoltartottak a világban való élettől, gyakran, mint az idegbetegek és betegek túlérzékenyek, és ez az érzékenység mindig rossz helyen nyilvánul meg. Mint a lelki sérültek egyike a szabadsággal való első kapcsolat újra egy lökést adott neki. Először a parancsnoknál, aztán, amikor újra megtalálta a szállítmányt és végül abban a villában, ahol két éjszakát töltött el.
A másik rögtön: "Ah! Itt van! Tegnap óta sok hasonló embert örököltem, mint ön: hajnal óta szállítják őket embereim a munkaszolgálat táborához. . . Mit kezdjek önnel, te jó Isten? . . Egy teljes vonat tele emberekkel! És nekem nincs arra lehetőségem, hogy hátraszállítsam őket! Mind meg fognak halni, szavamra, mind meghalnak! Melyik szállóban lakott ön? . . . Ah, azok a piszkosok! Nem tesz semmit, ducikám, az a két kurva. . . "Jól van" folytatta "Tud járni? . . . Akkor ne menjen a munkatáborhoz! Nyugatra, barátom, nyugatra. Elszökött és saját erejéből talált szövetséges területre. . . Hágai szerződés, deportált, előjogokkal. . . Az első mentőkocsinak, mellyel találkozik adjon jelet. . . Nyolc nap alatt Párizsban lesz. Minden jog, én mondom önnek. . . Mi adunk önnek élelmiszert az útra. Na és ez minden, amit tegnap óta talált? Akkor útközben meg fogja ijeszteni a lányokat. Tehát ahol aludt, nem volt semmi? Mi nyertük meg a háborút, az egekre! . . . Az ott jó! Ah! ezek a franciák, sohasem tanulnak meg semmit. . . Franz! . . . "
Gazdagon fölszerelve konzervekkel, cukorral, csokoládéval, süteménnyel, cigarettával, stb. . . , úgy, hogy nem is tudta, hogy hová tegye mindezt; hirtelen újra kint állt: a szállítóvonatot akarta látni és a pályaudvar felé ment.
Barray mérnök volt St. Etienneben. A táborban három hétig aludtak ugyanazon a szalmazsákon és barátok lettek. Ha kiszabadulunk, írni fogunk egymásnak, ígérték meg. Egy túlélőtől hallotta, hogy a szerencsétlennel német foglyok ütései végeztek, mert az éhség, a hideg és láz delíriumában a marseillaiset énekelte. Az SS emberek nevetve nézték a drámát, mert szórakoztatóbbnak találták, mint az egyhangú és megszokott revolverlövéseket.
És közömbösen továbbment. Milyen sok ilyen lényt ismert meg a táborban, melyek fölött egyfajta végzet lebegett, és akikkel nem lehetett úgy találkozni, hogy ne gondolta volna azt, hogy már meghaltak, csak hullájuk él tovább. . . Soha nem szalasztanak el egy alkalmat sem, hogy elmeséljék, elverklizzék, hogy a háború két hónapon belül be fog fejeződni, itt vannak az amerikaiak és ott az oroszok, Németországban forradalom van, stb. . . Idegesítően terhesek voltak. Egy szép napon nem lehetett őket többet látni: elmúlt a két hónap, nem jött semmi, és ezek összeroskadtak, ahogy mondani szokták: a megjelölt napon önmaguktól meghaltak. Ezek itt a célban roskadtak össze, két hónapjuk itt végződött, a szabadság napján! Tapasztalatból tudta, hogy itt nem lehet mit csinálni.
A villa felé ment, ahol tegnap éjjel aludt, és ahol újabb bánat várta. Időközben egy amerikai katonát talált a csűr bejáratánál, aki őt akarta vidáman megborotválni.
Őszintén szólva nem villa volt, hanem egy mérnök vagy nyugdíjas tisztviselő kis háza, melyből olyan sok van Franciaországban; körülötte egy kis kert kerítéssel. Előtte való nap lakatlanul találta, minden ajtó nyitva állt. A konyhai asztalt még nem rámolták le: fehér sajt volt egy tányérban, befőtt - a németek lekvárja- a másikon.
Újra nyugati irányba indult azzal az előérzettel, hogy sohasem fog egy segítőkész mentőkocsival találkozni és gyalog kell végig mennie. Hirtelen azt gondolta, hogy új élmény küszöbén áll, és azt kívánta, hogy bárcsak, noha az más időben és más ég alatt történt, Odüsszeuszhoz lenne hasonló, akire tegnap gondolt.
Maga előtt utcákat látott, parasztokat a földeken, virágzó bokrokat, bimbózó fákat, paraszti udvarházakat, embereket, akik történetét akarták tőle megtudni, és akiknek ezt szívesen elmesélte, utcákat, újra utcákat, és ott lent, mint a látóhatár tartozékát, mint egy kis ház a délibábban a tuják alatt egy kis város szélén. Az udvarban egy kisfiú, két év körüli játszott a homokban, nagy, meglepett szemekkel nézett rá, amikor látta, hogy nehéz rabruhájában odajön. Nehéz nyelvvel kérdezte: "Hogy hívnak, kicsikém? Hol van édesanyád?". ,
Reggel hat óra: bele a bizonytalanságba. Megjöttünk, kb. húsz ember, minden foglalkozási ágból és szakmából, mind francia, a legkülönbözőbb okokból ide került, ülünk egy nagy asztal körül. Nem ismerjük egymást és nem is próbálkozunk megismerkedni egymással. Többé-kevéssé némán arra szorítkozunk, hogy egymást megnézzük és könnyeden kitaláljuk a másik sorsát. Érezzük, hogy közös sors köt össze minket és mostantól az a sorsunk, hogy egy fájdalmas vizsgát túléljünk, hogy bele kell törődnünk abba, hogy egymástól függünk, de úgy viselkedünk, mintha ezt a pillanatot lehetőleg meg szeretnénk hosszabbítani: A jég nehezen törik meg. Mivel mindenki sajátmagával foglalkozik, megpróbálunk magunkkal tisztába jönni és arról szerezni áttekintést, hogy mi fog velünk történni: három napig és három éjjel száz ember egy kocsiban, éhség, szomjúság, őrület, halál: a kirakásunk éjjel hóban, pisztolylövések között, férfiak kiabálása közben, kutyák ugatása közben, egyesek ütése és mások morgása közepette; a zuhany, a fertőtlenítés, a "petróleumedény", stb. . . Egészen meg vagyunk tőle félemlítve. Az a benyomásunk, hogy éppen a "no man's land" (senki földje) -jére jöttünk, hogy egy többé-kevésbé halálos, okosan növekedő és pontosan kigondolt akadályfutáson vettünk részt.
Az utazás, utána átmenet nélkül egy hosszú menet termeken, irodákon és földalatti folyosókon át, melyekben furcsa és fenyegető lények vannak, kik közül mindegyiknek furcsa és megalázó sajátságai vannak. Itt a pénztárcát, az jeggyűrűt, az órát, a tollat, ott a kabátot, a nadrágot; ott az alsónadrágot, a zoknikat, az inget, végül a nevet: mindent elvettek tőlünk. Aztán a fodrász, aki a hajat mindenütt kopaszra vágja, a krezolfürdő, a zuhany. Végül a fordított eljárás: itt egy rongyos ing, itt egy lyukas alsónadrág, a másikon egy foltozott nadrág, és így tovább a facipőkig és a szalagig, amelyen a szám van, közben egy erősen használt fölsőkabát vagy a kiválasztott kabát és az orosz sapka vagy a bányászsapka. Sem a pénztárcát, sem a jeggyűrűt, sem a tollat, sem az órát nem adták vissza. "Mint Chicagóban", mondta egyikünk, mikor a számát magára erősítette "A gyár bejáratánál disznók, a kimenetnél konzervdobozok. Itt egy ember megy be és egy szám jön ki".
Csoportunk, mely elsőként jött, abban a szárnyban talált szállást, melyben a blokkparancsnok lakik. Apránként jön a többi csoport. Apránként élénkebb lesz a klíma. Honfitársak, akiket egyszerre vagy ugyazon dolog miatt fogták le, találkoznak. A nyelvek megoldódnak. Én a magam részéről megtalálta Fernandot, aki rögtön mellém ül.
Reggel nyolckor már annyi hely sincs, hogy egy tojást az asztal mellé ültessünk, és olyan forró vita folyik, hogy zavarja a parancsnokot és a szobai szolgálat embereit. Képzeljük el, hogy a foglalkozásokat nevezik meg a fejek fölött, azoknak a pozícióknak a kíséretében, melyeket az ellenállási mozgalomban viselt az illető: Bankárok, nagyiparosok, húsz éves őr nagyok, ezredesek, akik alig idősebbek, az ellenállási mozgalom magas vezetői, akik mind Londonban bíznak és annak titkait ismerik, különösen a partraszállás időpontját. Néhány professzor, néhány pap, akik félénken elhúzódnak. Csak kevesen mondják azt magukról, hogy alkalmazottak vagy egyszerű munkások. Mindegyik azt állítja, hogy irigylésre méltó társadalmi pozíciója volt, és mindenek előtt rendkívül fontos feladat kivitelezésére bízták meg Londonból. A merényletek száma hatalmas. A mi szerény személyünk emellett árnyékban van. "A jó társaság legjobbjából. . . Kontár" suttogja Fernand nagyon halkan a fülembe. Egy negyedóra múlva erősen kell vizelnünk, kínoz az érzés. A WC-hez vezető előtérben öt vagy hat személy izgatottan társalog a folyosón. Ahogy elmegyünk mellettük halljuk, hogy milliókról van szó. "Istenem! Milyen környezetbe kerültünk?"
A WC-n minden hely foglalt, sorba állunk, várni kell. Visszatéréskor, jó tíz perccel később a csoport még mindig az előtérben van, és még mindig milliókról folyik a szó. Most tizennégyről van szó. Meg akarjuk érteni, és állva maradunk; egy szegény fickó siránkozik mesebeli összegekről, melyeket a tábori tartózkodás miatt vesztett el. De "végül is, monsieur," merem mondani "mit csinál ön a civil életben, hogy ilyen összegekkel dolgozik? Önnek nagyon fontos állása lehet. "
"Értse meg, kérem, ebből rendeltünk meg először csak ezer darabot, melyet elvittek anélkül, hogy a számot és a számlát ellenőrizték volna. Aztán további ezer pár, aztán kétezer, ötezer, és aztán. . . Az utóbbi időben egyik megrendelés követte a másikat, és sohasem ellenőriztek. Na, és akkor le kezdtem egy kicsit a minőségben csalni, aztán az áraknál. A fene egye meg! . . Minél több pénzt szedtem be tőlük, annál jobban gyöngítettem őket, és minél jobban gyöngítettem őket, annál jobban erősítettem az angolokat feladatuk ellátásában. De ezek a piszok boche-ok (németek). Egy szép napon összehasonlították a számlákat azok fogadóinak elszámolásaival: ezeknél az embereknél mindenre el kell készülni. Kitalálták, hogy kb. 10 millióra becsapták őket. Aztán ide küldtek engem. Közvetlenül, minden ítélet nélkül, uram. Képzelje el: Én egy tolvaj vagyok? Romba döntöttek, uram, romba döntöttek! És mindezt ítélet nélkül"
Becsületesen föl van háborodva. Teljesen komolyan azt hiszi, hogy vitathatatlan hazafias tette hajtott végre, és, mint annyi más, egy jogtalanság áldozata. Egy másik folytatja, anélkül, hogy arcán a legkisebb izgalom jele lenne: "Éppen úgy, mint engem uram, én gazdasági intéző voltam az . . . . "
A napok múlnak. Megismerkedünk életünkkel, amennyire ez lehetséges. Legközelebb halljuk, hogy azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, és valószínűleg nagyon hamar egy tábori kijáró csoportba fognak minket beosztani, és akkor "szállításra" fogunk menni. A közbenső időben három vagy hat hétig karanténban maradunk, attól függően, hogy fellép-e nálunk egy járványos betegség vagy nem. Aztán megismertetik velünk az ideiglenes tábori rendet, mely ránk érvényes. A karantén ideje alatt föltétlenül tilos a blokkot, vagy annak, egyébként szögesdróttal körülzárt kis udvarát elhagyni. Minden nap négy óra harminckor ébreszt a szobai szolgálat "trombitával", akik gumibotot tartanak kezükben azoknak, akik az időt próbálják húzni, - mosdás futólépésben, a napi élelmiszer elosztása (250 g kenyér, 20 g margarin, 50 g fölvágott vagy kenősajt vagy lekvár, fél liter kávé-pótló cukor nélkül), sorakozó és létszámellenőrzés öt óra harminckor, amely hat harmincig vagy hétig tart. Héttől nyolcig munkaszolgálat, a terület takarítása. tizenegy körül egy liter répalevest kapunk és tizenhat óra táján kávét iszunk. Tizennyolc órakor újra sorakozó és létszámellenőrzés, amely huszonegy óráig is eltarthat, ritkán rövidebb, általában húsz óráig. Aztán ágyba menés. A közben levő időben a mi dolgunk, hogy mit csinálunk, ülhetünk az asztalnál, azzal a föltétellel, hogy nem vitatkozunk túl hevesen, és elmesélhetjük kis történeteinket, kishitűségünket, félelmeinket, sejtéseinket és reményeinket. Valójában a beszélgetés reggeltől estig a harcok befejezésének idejéről folyik, és a módról, ahogy befejeződnek: az általános vélemény az, hogy két hónapon belül végük lesz, mert egyikünk teljesen komolyan közölte, hogy Londonból kapott hírt, amely szerint március eleje a legalkalmasabb idő az áthajózásra.
Lépésenként megismerjük Fernanddal a környezetünket, de távolságot tartunk és tartózkodók maradunk. Két nap múlva biztosak vagyunk abban, hogy balszerencsénkben osztozó társainknak legalább a fele nem azért van itt, amit oknak megad, és minden esetre ezek az okok csak nagyon távolról rokonok az ellenállási mozgalommal; úgy tűnik nekünk, hogy az áldozatok legnagyobb része a feketepiacról jön.
A tábor többi részéről semmit, vagy szinte semmit sem tudunk, mert kutatásunk tere a blokk négy szárnyára van korlátozva. De sejtjük, hogy körülöttünk dolgoznak, hogy a munka kemény, de nincs hangszórónk, hogy annak természetéről felvilágosítást szerezhessünk. Ezzel szemben nagyon hamar megismerjük blokkunk és annak lakóinak minden sarkát és búvóhelyét. Ebben minden van: kalandorok, kétes múltú és állású emberek, igazi ellenállók, olyanok mint Cremieux, a belga király intézője, stb. . Fölösleges mondani, hogy Fernand és én nem akarunk egy csoportba sem bekerülni, amelyek itt kialakultak.
Mindez fölébreszti a filantrópokat (emberbarát); filantrópok nélkül nincs csodák udvara, és az ezen a területen gazdag Franciaország sokat exportált ezekből ide, akiknek csak az a célja, hogy jól látható és ha lehet hasznot hozó alázatukat megmutassák. Egy nap leereszkedően együttérző pillantásokat vetnek a rongyos ruhás emberek tömegére, akik minden szellemi irányzatnak ki vannak szolgáltatva és mindenféle perverziónak lehetséges áldozatai. Erkölcsi színvonalunkról úgy tartják, hogy veszélyben van és segítségére sietnek, mert egy ilyen kalandban az erkölcsi tényező mértékadó. Így van ez az életben: vannak olyanok, akik a kenyér miatt, mások a szabadság miatt, megint mások az erkölcs miatt neheztelnek a másikra. Egy Lyoni, aki azt mondta, hogy ő az "Effort" főszerkesztője, - nézze csak ezt az ajánlást! - egy ezredes, ha jól emlékszem, az élelmiszerelosztás egy magasrangú hivatalnoka, egy kis sánta, aki azt mondta, hogy kommunista, de akit minden toulousi azzal vádolt, hogy vallatáskor kiadta őket a gestapónak, egy programot állítanak össze a dalok és különféle tárgyú előadások sorrendjéről. Vasárnapig hallunk egy előadást a kutyák szifiliszéről, egy másikat a világ kőolajkitermeléséről a háború után, egy harmadikat, amely a munka szervezését hasonlítja össze Oroszországban és Amerikában; nekünk nem tetszenek ezek a beszédek. Vasárnap háromtól hatig folyamatos program van egy rendezővel. Önkéntesek tucatjai adják hozzá a "magukét"; a különféle érzelmek a lelkek fenekéről szálltak föl, a legkülönbözőbb személyek vettek rajta részt: az "eltört hegedűtől" az "elzászi katonán" át a "GDV" ig (GDV= "Gueules a Vaches" = nagypofájúak), "Margó a faluban marad", "Az orgona szíve". A legmerészebb durva játékok, a legviccesebb monológok. Ezek a bohóckodások kiáltó ellentétben állnak a hellyel és a közönséggel, a helyzettel, amelyben vagyunk, és a gondokhoz, melyeknek kínozniuk kellene bennünket: a franciák megszolgálják azt a könnyelmű nevet, melyet a világ rájuk ruházott.
Végül egy intelligens, csinos húszéves fiú meleg hangon a "Kis templom"-ot énekli Jean Lumiere-től és mindenkit összehoz a közös honvágyban: "Ismerek egy kis templomot egy kis faluban". Mindenkinek könnyek öntik el a szemét, az arcok megint emberi kifejezést öltenek, ezek az útjukról eltérítettek újból emberekké lesznek. Magamnak elmagyarázom, hogy a "lassú Galoubet Bertrandouból, a régi pásztorsíp" -ot Cyrano és Bergerac a Gascognei fiúnak szánta. Megbocsátok a filantrópoknak és Jean Lumieret örök emlékezetembe foglalom.
A második héten változnak a feladatok: még formalitásokat kell elintézni. Hétfő reggel betegápolók jönnek a blokkba, kezükben az injekcióstű: himlőoltás. Mindannyian meztelen felsőtesttel a hálószobába megyünk; visszamenetelkor mindenkit sorban beoltanak. Ez néhány nap szünet után még kétszer vagy háromszor megismétlődik. Délután a politikai osztály keres föl bennünket és alaposan megvizsgálja civil állapotunkat, foglalkozásunkat, politikai beállítottságunkat, a letartóztatás és a deportáció okát: ez három vagy négy nap az oltások és a szarszolgálat után. A szarszolgálat: ó, barátaim: a harminc-negyvenezer táborlakó ürüléke egy medencébe fut össze, amely minden ürítés gyűjtőmedencéje. Mivel semmi sem veszhet el, naponta egy külön csoport az értékes terméket a tábor kertjébe viszi, amely zöldséget termel az SS számára. Mióta állandóan külföldi csoportok érkeznek, a német rabok, akik a tábort adminisztratívan irányítják, fejükbe veszik, hogy ezt a munkát az újonnan érkezettekkel végeztetik el: nekik ez azt a hagyományos szórakozást jelenti, amelyet a francia újoncok kárára csinálnak a francia laktanyákban, és nagyszerűen elszórakoztatja őket. Ez a szolgálat egyike a legnehezebbeknek: a rabok, akik kettesével kapnak egy "vivőt" (piramisformájú, négyzetes alapú faedény), melyben a dolog van, és mint a cirkuszi lovak a medencétől a kerthez mennek, tizennégy órán át a hidegben és hóban, este mereven és büdösen érkeznek vissza a blokkba. Egy nap kihirdetik, hogy blokkunk, anélkül, hogy be lenne osztva egy csoportba, a karanténidő maradéka alatt minden délelőtt és délután egy munkacsoportot kell hogy állítson kőmunkára. A parancsnok úgy határozott, hogy könnyebb lenne számunkra, ha mindannyian, azaz mind a négyszázan mennénk, és minden szolgálatra csak két órán keresztül lennénk kint, mint százfős csoportok, akik egymást váltják és így dolgoznak tizenkét órán át. Mindenki egyetért.
Ettől a naptól kezdve minden reggel és minden délután átvonulunk a táboron, hogy a kőfejtőhöz jussunk, ahol fölveszünk egy sziklát, melyet elbírunk, és a tábori munkacsoportokhoz visszük, akik ezeket az útépítéshez szétdarabolják, és visszamegyünk a blokkhoz. Ez a munka könnyű, mindenek előtt ha összehasonlítjuk a kőtörők munkájával, akik a kápók káromkodása és ütései mellett (kápó= Konzentrationslager-Arbeits POlizei, koncentrációstábori munkarendőrség) törik a követ. Naponta négyszer megyünk el a villák mellett, melyekről az a hír járja, hogy itt őrzik Leon Blumot, Daladiert, Reynaudot, Gamelint, és az olasz király lányát, Mafaldát. Mindannyian irigyeljük ezeknek a kivételezetteknek a sorsát. Mindig, mikor elmegyünk mellettük, hallom a megjegyzéseket:
Köztünk van egy volt belga miniszterelnök, egy volt francia miniszter és pár többé-kevésbé ismert személyiség. Ezeket még jobban sérti, mikor a villa lakóinak sorsáról beszélgetünk. Azt mondják, mindegyiknek két szobája van, rádiója, német és külföldi újságjai, naponta háromszor kapnak enni, és számunkra világos, hogy nem dolgoznak. Különösen irigylik Leon Blumot. A véletlen úgy akarta, hogy Fernand és én, akik mindig együtt vagyunk, az egyik menetelésnél a francia miniszter mellé kerülünk.
Egy másik nap a kőfejtő helyett az antropometriai szolgálati helyre visznek minket, ahol lefényképeznek (előlről és oldalról) és ujjlenyomatot vesznek rólunk. Kövér, jóltáplált emberek, rabok mint mi, de karjukon egy szolgálati hely jelével, kezükben gumibot, ordítanak fülünkbe.
Előttem vonul Dr. X. . . és a kis sánta kommunista, akit a blokkparancsnok kedvel. Dr. X. . , akiről mindenki tudja, hogy megyéjében többször volt az UNR jelöltje (U. N. R. - Union Nationale Republicaine - Republikánus nemzeti szövetség) a központi tanács választásain vagy más választásokon, elmondja a kis sántának, hogy ő nem kommunista, de nem is kommunista ellenes, ellenkezőleg: a háború kinyitotta szemét és talán, ha egyszer ideje lesz, hasonulni fog annak elveihez. Két napja beszélnek egy lehetséges szállításról Dorába és Dr. X. . elkezd óvórendszabályokat alkalmazni, hogy Buchenwaldban maradhasson. Nyomor! hirtelen szörnyű ökölcsapás sújt rám: a beszélgetés utáni gondolkodásban kissé kilógtam a sorból. Megfordulok, és német szidás lavinája ér el, melyekből megértem:
A vizsgálati épület bejáratához jövünk. Egy másik személy gumibottal és karszalaggal durván a falhoz lök minket. Ezúttal a kis sánta kap egy ökölcsapást és öntik tele sértésekkel. Miután elült a vihar, hozzám fordul:
Valóban mindent megdönthetetlen kétkedéssel fogadok, a legravaszabb szörnyűségeket, melyeket a tábor múltjából elmesélnek, az optimista föltételezéseket az SS jövőbeni viselkedéséről, akik, ahogy mondják érzik, hogy a vereség szele fúj Németország fölött, és magukat a jövendő győztes szemében jobbnak akarják beállítani, a megnyugtató híreket másfajta használatunkról. Még abban is kételkedem, ami nyilvánvalónak tűnik, azaz a sokszor idézett föliratot, mely a kovácsolt vas kapun áll, mely a tábor bejáratát lezárja. Amikor követ hozni mentünk, egy napon ezt olvastam: "Jedem das Seine", (mindenkinek a magáét), és kezdeti német tudásom szerint ezt így fordítottam le: "mindenkinek a saját sorsát". Minden francia meg van győződve róla, hogy ez Dante pokol kapujának feliratának fordítása "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel". Ez a csúcs, én hitetlen vagyok.
A blokk két részre van osztva: az egyik oldalon az újonnan jöttek, a másikon a tizenegy személy, a blokkparancsnok, az írnok, a fodrász és a szobai szolgálat, németek vagy szlávok, akik az adminisztrációt jelentik és egyfajta összetartozást, amely minden ellenállást, minden pozíció és véleménykülönbséget tisztáz, őket is egyesíti alávalóságban a többiek ellen, akik szintén rabok, de régebben, és így alaposan ismerik a rabélet minden gazemberségét, és úgy viselkednek, mintha ők lennének igazi uraink, és igazságtalanságokkal, fenyegetésekkel és veréssel kormányoznak bennünket. Mi csak "agents provocateurs" vagy az SS kémeit látjuk bennük. Nekem egyszer s mindenkorra világos lesz, hogy "csauszok", a börtönöknek azok a bizalmi emberei, akiket a francia irodalom minden fajta börtön esetén említ. A mieink reggeltől estig dagadó mellel dicsekednek a fölöttünk levő hatalmukkal, hogy minket a legkisebb engedetlenség esetén vagy egyetlen szóért a krematóriumba küldhetnek. Reggeltől estig esznek és cigarettáznak, azt, amit mindenki előtt pimaszul a mi adagjainkból loptak el: literenként levest, margarinos kenyeret hagymával és paprikával, sült krumplit. Nem dolgoznak, kövérek, undorítanak minket.
Jircszah először került franciákkal kapcsolatba. Kíváncsian nézi őket. Részvéttel is: ezek a franciák: Ez a francia kultúra, melyről olyan sokat hallott diákkorában? Csalódott, és nem hozza többet szóba. Kétkedésem, és az a mód, ahogyan magamat szinte rendszeresen távol tartom a blokk hangos életétől, közelebb hozzák hozzám. "Ez az ellenállási mozgalom?" Nem válaszolok. De hogy Franciaországgal kibékítsem, bemutatom neki Cremieuxt. Biztosan nem helyesli a csauszok viselkedését, de nem háborodik föl rajta és nem veti meg őket. "Már láttam rosszabbat is", mondja. . "Nem szabad túl sok képzelőerőt kívánni az emberektől a jó felé vezető úton. Ha egy rabszolga elvesz valamit, anélkül, hogy kirepülne állásából, nagyobb zsarnok, mint a többi zsarnokok. " Elmeséli Buchenwald és a táborok történetét. "Sok valóság van abban, amit a rémségekről mondanak, de sok mindent el is túloznak. Odüsszeusz hazugságkötegével kell számolni, melyet minden ember ismer, ezért az internáltak is. Az emberiségnek szüksége van a csodálatosra, a jóban és a rosszban is, a csúnyában és a szépben is. Mindenki reméli és kívánja, hogy a kalandból a szent, a hős vagy a mártír glóriájával jön ki, és mindenki kiszínezi odüsszeáját, nem számolva el azzal, hogy a valóság önmagában teljesen elegendő". Nem gyűlöli a németeket. Számára a koncentrációstábor nem német specialitás és nem hívnak elő olyan ösztönöket, melyek a német nép sajátosságai.
"A táborok történeti és társadalmi jelenségek, melyeket minden nép átél, amikor a nemzet és állam fogalmához eljut. Táborok voltak az ókorban, a Középkorban, és az újkorban . s; miért szeretné, hogy korunk ez alól kivétel legyen? Sokkal Jézus Krisztus előtt az egyiptomiak csak ezt az utat találták meg, hogy a zsidókat magukra nézve veszélytelenné tegyék, és babilon is csak a táborok összeállításának köszönheti csodálatos felvirágzását. Az angolok is használták a szerencsétlen búrok ellen, Napóleont utánozva, aki Lambessát kitalálta (Lambessa: büntetőtábor Algériában, melyet III. Napóleon alapított). Ma vannak Oroszországban táborok, melyek a németek táboraitól semmiben sem különböznek, vannak táborok Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban is: találkozni fog spanyolokkal itt és látni fogja, hogy ők a Franciaországi Gurs táboráról fognak beszámolni, ahova Francó győzelme után zsúfolták be őket"
"Németországban is csak emberségből történik ez. Ha a németek erről beszélnek, a "Schutzhaft" szót használják, ami azt jelenti, hogy tábor a rabok védelmére. Hatalomra jutásakor a nemzeti szocializmus egy lágy gesztussal akarta ellenzőitől megvonni a lehetőséget, hogy kárt okozzanak neki, de védeni akarta a nyilvánosság haragjától, be akarta fejezni az utcai gyilkosságokat, a tévútra vezetett bárányokat erkölcsileg meg akarta újítani, és őket visszavezetni a német népközösség egészségesebb elképzeléséhez, feladatukhoz ebben és minden egyes személy feladatához. De a nemzeti szocializmust utolérték és elhagyták az események, elsősorban saját tisztviselői. Szinte olyan, mint a holdfogyatkozás története, melyet a laktanyákban mesélnek. Az ezredes azt mondja az őr nagynak, hogy holdfogyatkozás lesz, és hogy a feljebbvalóknak meg kell engedni, hogy a katonák megfigyeljék azt és el kell magyarázni nekik. Az őr nagy továbbadja a had nagynak, aztán az őrmester ezt a következőképpen adja tovább a katonáknak: "Az ezredes úr parancsára ma este 23 órakor holdfogyatkozás lesz; mindenki, aki nem vesz részt, négy nap börtönt kap. " Így van ez a koncentrációstáborokkal is: a nemzeti szocializmus vezetés találta ki őket, szabta meg rendjüket, a régi, képzetlen munkanélküliekkel, csauszokkal alkalmaztatták ezeket, akiket közülünk keresnek ki. Franciaországban Daladier demokratikus kormánya kigondolta Gurs táborát és határozta meg tábori rendjét. A tábori rend biztosítását csendőrök és mobil gárdisták végezték, akik ezt nagyon korlátozott módon interpretálták. " "A kereszténység a római jogba emberi jelleget hozott, melyet büntetni lehet, és elsőként az a célja, hogy a bűnöst lelkileg fölújítsa. De a kereszténység nem számolt az emberi természettel, amely csak a romlottság talaján találhat önbizalomra. Higgye el nekem, háromféle ember van, amely a történelem minden időszakában, minden szélességi fokon ugyanolyan marad: rendőrök, papok és katonák. Itt rendőrökkel van dolgunk. "
Nyilvánvalóan rendőrökkel van dolgunk. Ugyan csak német rendőrökkel ettem egy tálból cseresznyét, de gyakran olvastam, hogy a francia rendőröknek sem a lelki finomság a fő jellemzőjük. Emlékszem, hogy az Almazian esetnél Jircszah szavai jutottak eszembe. De Almazian köztörvényes bűnöző volt és mi "politikaiak" vagyunk. A németek nem csinálnak különbséget a köztörvényes és a politikai büntetés között, és a kettő összevonása a táborokban. . .
Más problémákat is megbeszéltünk egymással, főleg a háború és a háború utáni idők problémáit. Jircszah demokratikus és pacifikus polgár volt: Az első világháború a világot három egymással rivalizáló blokkba osztotta" mondta "az angolok, mint hagyományos kapitalisták, a szovjetek és Németország, ez utóbbi Japánra és Olaszországra támaszkodott. Ebből egy túl sok. A háború utáni idő két részre osztott világot fog ismerni, a népek demokráciája nem fog semmit nyerni, és a béke éppen olyan bizonytalan lesz. Azt hiszik, a szabadságért harcolnak és Hitler hamvából az aranykor áll elő. Utána rettenetes lesz: Ugyanazok a problémák fognak két világban, szemben az azelőtti hárommal fölbukkanni, amely anyagilag és erkölcsileg le lesz rombolva. Bertrand Russelnak igaza volt bátor fiatalságában: " Egyetlen olyan baj, melyet állítólag elkerülünk a háborúval olyan nagy, mint maga a háború".
Március 10, tizenöt óra: egy SS tiszt lép be a blokkba. Sorakozó az udvaron.
Nem tudjuk mi Dora, még senki, akit odaküldtek, nem jött vissza. Azt mondják, hogy földalatti gyár az örökös építés állapotában, ahol titkos fegyvereket gyártanak. Ott élnek, esznek, alszanak, és soha nem jönnek ki a fényre. Naponta hoznak telerakott teherautók hullákat elégetni Buchenwaldba, és ezekből a hullákból következtetnek a tábor rémségére. Szerencsére nem jutunk oda. Tizenhat óra: Még mindig a blokk előtt vagyunk pihenő állásban az SS szemei előtt. A blokkparancsnok megy a sorok között, egy öreget, nyomorékot vagy zsidót kiállít. Cremieux, aki egyedül mindhárom kritériumnak megfelel, köztük van. A kis sánta és néhány más arc is, akik sem öregek, sem nyomorékok, sem zsidók, de akikről tudjuk, hogy kommunistának adták ki magukat vagy tényleg azok és a blokkparancsnok jóindulatát élvezik. Tizenhat óra harminc: Irány a betegbarakk, egészségügyi szemlére - ezt egészségügyi szemlének is nevezhetjük. Egy SS orvos egy hatalmas szivart szív és kényelmesen ül egy fotelban; mi sorban állunk és egyenként megyünk el előtte; meg se néz minket. Tizenhét óra harminc: Irány a ruharaktár, új ruhákat kapunk, csíkos nadrágot, zakót és fölsőkabátot, a célnak megfelelő cipőt (bőrből, fatalppal), pótlásként a munkára nem alkalmas facipők helyett. Tizennyolc óra harminc: sorakozó és létszámellenőrzés, amely huszonegy óráig tart. Alvás előtt számunkat rá kell varrjuk a kapott ruhákra, a zakó és kabát esetében a bal mellre, a nadrágnál a jobb zsebre.
Március 11. , ébresztő négy óra harminckor.
Március 12. Szokásos ébresztés, sorakozó és létszámellenőrzés öt harminctól tíz óráig. Sorakozó és létszámellenőrzés és még mindig sorakozó és létszámellenőrzés. Meg akarnak őrjíteni minket. Tizenöt órakor végleg elhagyjuk a 48-as blokkot és néhány órai tartózkodás után a téren a moziblokkba visznek bennünket, ahol éjszakázunk, a szerencsések ülve, a nagyobb rész állva. Másnap három harminckor ébresztő, egy órával korábban, mint általában. A torony alá vezetnek, ahol állva várunk a berakodásra, éjjel, sötétben, a hidegbe, előző nap 11 óta egy falatot sem ettünk. Hét és nyolc között fölmászunk a kocsikba.
Utazás történet nélkül: helyet foglaltunk és beszélgetünk. Téma: hová megyünk? A vonat nyugatra megy, ott van Köln, tényleg, nyertünk! Tizenhét óra körül szabad területen egy rakodópályaudvarfélén megáll, ahol sovány, piszkos szerencsétlenek ugyanolyan csíkos rongyokban mint mi a hóban és sárban taposva kocsikat raknak ki, csatornát ásnak, és a kidobott földet viszik el. Karszalagos, számokkal ellátott jól öltözött emberek, egészségesek vidítják fel őket fenyegetésekkel, szidással, gumibottal. Tilos hozzájuk szólni. Ahogy elmegyünk mellettük, véletlenül az őrök hallótávolságán kívül vannak, és amilyen halkan csak lehetséges, meg merjük kérdezni:
A pokol körei. 1937 június 30-én Buchenwald még az volt, amit a neve mond: Egy bükkfaliget a Harz hegység lábánál, kilenc kilométerre Weimartól. Sziklás és kígyózó ösvényen lehet odajutni. Egy nap emberek jöttek autón a domb lábához. Fölmentek a csúcsra mint egy kiránduláson. Alaposan megnézték a helyet. Egyikük a térképre rajzolt egy tisztást, aztán visszautaztak, miután Weimarban jól megreggeliztek. "Vezérünk elégedett lesz" mondták. Kevéssel később mások jöttek. Ötösével voltak összeláncolva, és száz emberből álló csoport voltak, akiket kb. húsz SS ember kísért, kezükben fegyverrel: A német börtönökben nem volt több hely. Fölmásztak az ösvényen szidás és ütések között. Amikor erejüket vesztve megálltak a csúcson, pihenő nélkül munkára fogták őket. Egy ötven főnyi csoport sátrakat állított föl az SS számára, míg a többiek egy szögesdrótból készült kört, három fokozatnyi magasat, kb. száz méter átmérőjűt. Ez volt minden, amit az első napon tenni tudtak. Sietve, szinte a munka megszakítása nélkül ettek egy sovány kenyérdarabkát, és késő este ugyanazon a földön aludtak el, egy parányi takaróba csavarodva. Másnap az első ötven emberből álló csoport egész nap építőanyagot, a barakkok farészeit rakta le, miután a nehéz traktoroknak sikerült azokat a domb fele magasságáig fölvinni; tovább aztán emberháton jutottak, a csúcsra, a szögesdróton belülre. A másik csoport fát vágott, hogy teret nyerjen. ekkor nem volt mit enni, mert csak egy napra hoztak ennivalót, de éjszaka jobban aludtak a deszkarakások között a rőzsén.
A harmadik naptól a barakkrészek gyorsított tempóban jöttek és a domb közepén egyre nagyobb lett a halom. Köztük konyhaberendezés, csíkos ruhák, szerszámok és valamennyi élelmiszer volt. Napi jelentésében az SS hangsúlyozta, hogy száz emberrel nem fog sikerülni az érkező anyag kirakodása; többet küldtek. Az élelmiszer nem volt már elég. A hét végén ötven SS emberre jó ezernyi rab jutott, akiket éjjelre nem tudtak hova küldeni, alig tudták élelmezni őket és akik száma a munka szervezésénél fejükre nőtt. Több csoportot vagy kommandót képeztek és mindegyikre rábíztak egy bizonyos feladatot: először az SS konyháját és táboruk fölszerelését, a rabok konyháját, a barakkok fölállítását, az anyagok szállítását, a belső berendezést és a könyvelést. Mindezt SS-konyhának, rabkonyhának, barakkparancsnokságnak, építésvezetésnek, munkastatisztikának, stb. . . hívták, és leírva a jelentések szerint ez tiszta és módszeres szervezést jelentett. Valójában nagy összevisszaság volt, emberek szörnyű nyüzsgése, akik alig ettek, ingyen dolgoztak, és alig letakarva egy halom deszkán és rőzsén aludtak. Mert munka közben jobban át lehetett tekinteni őket mint mikor aludtak, a munkaidő tizenkét, tizennégy és tizenhat órás volt. Mert az őrök nem voltak elegen, ki kellett őket egészíteni válogatott segéderőkkel, akiket a rabokból választottak ki viselkedésük alapján: és mert belül nyomasztó érzésük volt, a terrort mint igazolást és mentegetődzést tartották fönt. A verés mindennapos volt, nemcsak a szidás és fenyegetőzés.
Emellett a nemzeti szocialista vezetés a tábort nem tábornak szánta, hanem olyan közösségnek, amely felügyelet mellett a II. Birodalom fölépítésén éppen úgy dolgozik, mint a német népközösség többi tagja, amely az ismert viszonylagos szabadságot élvezte: a krematórium után a gyár, a Gustloff művek. Ebből látható, hogy minden munkánál elsőrendű fontosságú volt a jó felügyelet, aztán a higiénia és harmadik helyen állt a nyereséget hozó munka. Utolsó helyen állt az ember személyisége: az őrök, a krematórium, a gyár, a konyha. . . Minden a közérdeknek van alárendelve, amely az egyént lábbal tiporja és megsemmisíti.
1905-ben német mérnökök és vegyészek fölfedezték, hogy a Harz hegység e helyén a kőzet ammóniákban gazdag volt. Mivel bányászatára egy magánvállalkozás sem mert vállalkozni, az állam vette át ezt a feladatot. A német államnak nem voltak gyarmatai, melyek neki egy Cayennet vagy Numeát nyújthattak volna; kénytelen volt foglyait az országon belül tartani és őket bizonyos helyeken összezsúfolni, ahol őket nem jól jövedelmező munkák végzésére használta. Ilyen körülmények között jött Dorán létre egy börtön, mely a világ minden börtönéhez hasonlított, néhány dologban nem volt jobb vagy rosszabb náluk. Nem tudni pontosan miért, de valószínűleg azért, mert az ammoniák kihozatala sokkal kisebb volt annál, mint amennyire számítottak, 1910-ben leállították bányászatát. Az első világháború alatt hadifoglyok büntetőtáboraként üzemelt újra egy olyan pillanatban, amikor Németország már arra gondolt, hogy beássa magát, hogy a bombatámadások okozta kárt kisebbé tegye. A fegyverszünet következtében újra leállt működése. A két háború közötti időszakban teljesen elfeledkeztek Doráról: rendetlenné vált növényzet takarta el az alvilág ezen bejáratát, és körülötte hatalmas répaföldek terültek el, melyek a hat kilométerre levő Nordhauseni cukorgyárat látták el nyersanyaggal.
Az anglo-amerikaiak és oroszok másként határoztak és 1945 április 11-én megszabadítottak bennünket. Azóta Dora mint Buchenwald az oroszok kezén van, akik a legcsekélyebben sem változtattak meg semmit. Kinek a kezében lesz holnap. .
Egy kiépített koncentrációstábor egy tényleges közösségi létesítmény, mely a külvilágtól, amely azt kitalálta, ötszörös magasságú elektromosan töltött szögesdróttal van elszigetelve, melynek hosszában kb. ötszáz méterenként figyelőállás van állig fölfegyverzett őrrel. Hogy a közte és a külvilág közti távolság még nagyobb legyen, még egy SS tábort is közéjük tesznek, és öt vagy hat kilométer távolságra láthatatlan őröket osztanak szét; aki onnan szökni akart, annak egymás után bizonyos számú akadályt kellett volna legyőznie, és nyugodtan mondhatjuk, hogy minden kísérlet anyagilag biztos bukásra van ítélve. Ennek a közösségi létesítménynek saját törvényei vannak, saját különleges társadalmi jelenségei. Azok a gondolatok, melyek ott az elszigeteltségben vagy folyamokként jelennek meg, életüket vesztik a szögesdrótokon; a külvilág semmit sem sejt róluk. Éppen így minden, ami kívül játszódik le ismeretlen belül, minden átszivárgást lehetetlenné tesz az elzártság, melyben nincs lyuk arra, hogy valami is átmenjen rajta. Azt mondták, hogy szinte egész Németország nem tudta, hogy mi játszódik le a táborokban, és én elhiszem ezt: A helyben lakó SS emberek nagy részüket nem ismerték vagy bizonyos esetekről csak hosszú idővel azután hallottak, miután azok megtörténtek. Másrészt Franciaországban ki ismeri az egyes eseményeket Carrerén, La Noén és más helyeken? (hasonlítsa össze a II. függelékben Pierre Bemard leírását a központi börtönről Riomban és ehhez E. Kogon véleményét, 214 oldal). Újságok jönnek ugyan, de ezek előre válogatottak és olyan igazságokat hoznak, melyeket a koncentrációstábor lakosainak külön nyomtattak. A háború idején előfordult, a táborlakók számára ugyanazok voltak a valóságok, mint amit a németeknek kellett megérteni, és ezért voltak az újságok a két csoport részére azonosak, de ez tiszta véletlen. A rádiót a tábor vezetősége ismertette. Ebből az következik, hogy a más erkölcsi és társadalmi alapokon nyugvó táborélet egész más irányba haladt, mint a normális élet, hogy megnyilvánulásainak olyan formája van, melyet nem tud minden ember azonos kritériumok alapján megítélni. De ez közösségi létesítmény, férfiak közösségi létesítménye.
Belülről - vagy kívülről nézve- egy gyár közelsége a tábor létezési eszközeinek. Buchenwaldban a Gustloff-művek, Dorában az alagút. Ez a gyár mindennek a kulcsa, az egész épületkomplexumé, és az ő igényei, melyeket ki kell elégíteni, a vastörvények. Tehát a tábor van a gyárért és nem a gyárat építették azért, hogy a táborlakókat foglalkoztassák.
Ezután következik a politikai osztály, amely a politikai felelősséget hordja a táborért, és képes minden rabról mindenféle fölvilágosítást adni, korábbi életéről, erkölcséről, letartóztatása körülményeiről, stb. . . Ő a tábor antropometriája (embermérő), az ő biztonsági szolgálata, mely csak olyan személyeket foglalkoztat, akikben az SS megbízik. Szintén előjogaik vannak.
Napközben, azaz a munkaidő alatt a rabokat más környezet veszi körül. Minden reggel azokat, akik csak napközben dolgoznak, csoportokra osztják, melyek élén egy kápó áll, aki alatt egy vagy több előmunkás van. Minden nap a kápók és az előmunkások négy óra harminckor, a sorakozó és létszámellenőrzés terén egy, éspedig mindig ugyanazon a helyen vannak, és itt állítják össze csoportjaikat, akiket menetelve viszik a munkahelyre, ahol egy polgári üzemi mester vagy üzemvezető megismerteti velük feladatukat, melyet az embereknek aznap el kell végezni. A gyárban dolgozó csoportok kétszer tizenkét órát dolgoznak és nem háromszor nyolcat. Műszakokba vannak beosztva: a nappali műszak, mely a kápóknál és az előmunkásoknál reggel kilenckor kezdődik, és az éjjeli műszak este kilenckor. A két műszak váltakozik, az egyik héten nappali, a másikon éjszakai műszak van.
A táborlakók, társadalmi állásuk és eredetük szintén olyan elem, mely ellentmond az emberi kialakításnak. Mint már említettem, a nemzeti szocializmus nem tesz különbséget a politikai és köztörvényes bűnözés között, és ennek következményeképpen Németországban nem tettek különbséget a jogi és politikai rendszer között. Ahogy a legtöbb civilizált népnél a táborban minden ott van. Minden és annál is több. Minden rab, akármilyen kategóriába is esik bűne, együtt él és ugyanaz a rend vonatkozik rá. Csak a színes háromszög különbözteti meg őket egymástól, mely bűntényük fajtáját jelzi.
Még pár jellegzetesség említendő meg a rabok megjelölésénél: Áthúzott vörös háromszöget azok viselnek, akiket másod vagy harmadszorra küldtek kácettbe, a három fekete pontot a vakok, stb. . hordják sárga vagy fehér karszalagon. Végül azok az emberek, akiket valaha Wifóknak neveztek: Ugyanazok, mint a börtönből jöttek, de jelükben az 'Z' helyett egy 'W' áll. Ez utóbbiak eredetileg önkéntes munkások voltak. A Wifo vállalat alkalmazta őket, mely elsőként vette föl teljes erejéből a "Vergeltungsfeuer" gyártását, a híres V1 és V2-ét, stb. . . Egy szép napon azonban minden különös ok nélkül csíkos ruhát hordtak és koncentrációstáborba rakták őket. Mivel a V1 és V2 titka túllépte a kísérleti állapotot, nem volt szabad neki a német nyilvánosságban közszájon forogni: Ezért állambiztonsági érdekből internálták őket. A Wifok voltak a legsajnálatraméltóbbak a táborlakók között: továbbra is megkapták munkabérüket, melynek felét a táborban fizették ki nekik, míg családjuk kapta meg a másik felét. Joguk volt hosszú hajat viselni, akkor írni, amikor kedvük volt, azzal a feltétellel, hogy semmit sem tudatnak sorsukról és mintha ők lettek volna a legszerencsésebbek a táborban, ők vezették a feketepiacot a táborokban és hajtották az árakat fölfelé.
Lakóikat tekintve tehát a koncentrációstábor igazi Bábel tornyai voltak, melyekben a személyiségek különböző eredetük, elítélésük és korábbi viszonyaik, szerint különbözőek voltak. A közbűntényesek gyűlölik a politikaiakat, akiket nem értenek meg, és ezt mindig újra megbosszulják rajtuk. Az értelmiségiek lenézik a kézműveseket, és ezek örülnek, ha azokat végre újra dolgozni látják. Az oroszok az egész nyugatot acélosan megvetik. A lengyelek és csehek München miatt nem állhatják ki a franciákat. A nemzetek közt vannak a germánok és szlávok közt érintési pontok, a germánok és olaszok között, a hollandok és belgák vagy a hollandok és németek között. A franciákat, akik utoljára jönnek és csodálatos élelmiszercsomagokat kapnak, mindenki megveti a jó, nyílt és lágy belgák kivételével. Franciaországot Eldorádónak tartják és lakóit degenerált szibaritáknak (ínyenceknek), akik nem tudnak dolgozni és akiknek egyetlen foglalatosságuk a szerelem. Ezekhez a vádakhoz jönnek a spanyolok vádjai Daladier koncentrációstáborairól. Emlékszem rá, hogy Dorában a 24-es blokkban a következő kemény szavakkal fogadtak:
Először, azaz a fölépítés korszakában, a tábor sajátmagát irányította; az ezt követő időben, éspedig amikor függetlenné vált, már csak a közbekapcsolt rabok segítségével irányította magát. Lehetne azt gondolni, hogy ez szadizmusból történt, és később is sokszor volt ez az állítás hallható. De ez csak azért történt, hogy személyzetet takarítsanak meg, ugyanúgy, mint ahogy börtönökben , és minden más nép börtöneiben ma is történik. Az SS csak akkor irányította közvetlenül a belső rendet, ha ez másképp nem volt lehetséges. Mi csak a tábor önirányítását ismertük meg. A régi rabok, akik mindkét formát átélték, egyhangúlag elismerik, hogy az első fajta alapvetően jobb és emberibb volt, és hogy nem maradt úgy, annak a körülmények voltak az okai, mert a rohanó események nem hagytak lehetőséget másféle változatra. Én is így hiszem: jobb, ha Istennel van dolgunk, mint ha az ő szentjeivel.
Az SS tehát csak a külső őrzésről gondoskodik, és szinte sohasem láthatóak a táboron belül, ahol annyira korlátozódik tevékenységük, hogy ha elmennek, megkövetelik, hogy a rabok levetett sapkával köszöntsék őket. Az őrzést egy nagy csoport kutya támogatja, akik nagyszerűen vannak idomítva, mindig készek harapni, és képesek arra, hogy egy szökött rabot még tíz kilométer távolságban is megfogják. A csoportokat, akik kívülre mennek dolgozni, gyakran öt-hat kilométerre gyalog - ha még távolabbra kell menni, akkor teherautót vagy vonatot használnak - nagyságuk szerint kettő vagy négy fegyveres SS ember kíséri őket, mindegyikük kutyát vezet szájkosárral pórázon. Ez a különleges őrzés, melyet a kápók őrzése egészít ki, valóban csak őriz, a munkába csak ritkán szól bele, és akkor is csak akkor, ha erős kézre van szükség.
A rabvezetés problémája, tehát a táborirányítás a rabok által uralja a koncentrációstábor életét, és ahogy ezt megoldják, határozza meg a fejlődést a legrosszabb vagy emberi irányba. Egy tábor kialakulása idején sem létezett rabvezetés: először csak az első transzport létezik, amely SS vezetés alatt jön, mely maga viseli a felelősséget minden egyes személyért és mindenért. Így van ez a második és harmadik transzportnál is. Ez tarthat hat hétig, két hónapig, egy évig. Amikor azonban a tábor egy bizonyos kiterjedést elér, és a hozzárendelt SS emberek száma nem nőhet a végtelenségig, az SS magát kényszerítve látja, hogy a felügyelethez és szervezéshez szükséges további személyzetet a rabokból válassza ki. A tábor életében részt kell venni és történetét meg kell élni ahhoz, hogy megértsük lényét és megjelenését, melyet a gyakorlatban fölvett.
Amikor a táborok 1933-ban kialakulnak, Németország lelkiállapota olyan, hogy a nemzeti szocializmus ellenségeit a leggonoszabb banditáknak tekintik. Az új uraknak nem okoz nehézséget beleegyezést kapni, mikor azt mondják, hogy nincsenek közjogi és politikai jogi bűnök és kihágások, hanem csak bűnök és kihágások. Annyira ugyanolyannak tekintették őket, hogy bizonyos esetekben könnyű volt a fanatizált fiatalok előtt, akik az SS-be beléptek, és akik feladata volt a terv megvalósítása, a második csoportot még alacsonyabb rendűnek bemutatni, mint az elsőt! Képzeljük magunkat az ötven buchenwaldi SS ember helyébe, éspedig azon a napon, amikor ezer rab és sok anyag érkezett meg, és az első közigazgatási személyzetet alakítják ki áldozataikból, és az első táborparancsnokot kell kijelölniük. Ha egy Thälmann vagy egy Breitscheid, akikre különösen fölhívták figyelmüket, és az első bűnöző között, aki anyósát ölte meg vagy húgát erőszakolta meg, de alázatos és munkára hajlandó volt, nem sokáig gondolkoztak, és a másodikat választották. Ez választotta aztán a kápókat és a blokkparancsnokokat, és logikus módon saját világából, azaz a bűnözőkéből választott.
Megpróbálták azt állítani, hogy a zöldek és a vörösök, harca, mely egyébként későn tört ki a táborok német lakói között, hogy az a második fáradozásai összehangolásának az eredménye az elsők ellen: ez nem igaz. Az egyedül álló politikaiak között, akik egymásban nem bíztak meg, csak nagyon bizonytalan és nagyon gyönge összetartozási érzés volt. A zöldek oldalán ez egész másféle volt: ők összetartozó blokkot képeztek, melyet komolyan megerősített az az ösztönös bizalom, mely az azonos környezet emberei között, a börtönök törzsvendégei és az akasztófavirágok között mindig megtalálható: a vörösök győzelme csak a véletlen következménye, a zöldek alacsony képességeié vagy az SS beavatkozásáé.
Azt is állították, hogy a politikaiak - elsősorban a német politikaiak - forradalmi bizottságokat alakítottak, amelyek a táborokban gyűléseket tartottak, fegyvereket gyűjtöttek sőt titokban a külvilággal vagy más táborokkal leveleket váltottak volna: ez legenda. Lehet, hogy szerencsés körülmények között és véletlenül egyesek leveleztek a külvilággal vagy egy bajtárssal a szerencsétlenségben egy másik táborban az SS vezetés háta mögött egy kiengedett segítségével, aki nagyon óvatosan egy rab híreit családjához vagy politikai barátjához magával viszi, vagy egy újonnan jött, aki az ellentétes módszert alkalmazza, és a rab híreit a transzporttal az egyik táborból a másikba viszi. De ez rendkívül ritka volt, legalábbis a háború alatt, és ami a transzportokat illeti, senki sem tudta a táborban, még az egyszerű SS emberek sem, hogy hová mennek, mielőtt elindulnak. Általában csak néhány héttel vagy néhány hónappal később lett ismeretes, hogy egy transzport Dorába vagy Ellrichbe megérkezett, mégpedig betegektől, akik kivételesen visszajöttek a táborba, halottakról, akiket visszaküldtek a táborba elhamvasztásra, és akik mellén a számukat és származásukat le lehetett olvasni. De azt állítani, hogy ezeket a kapcsolatokat tudatosan előre megszervezték és fönntartották, a fantázia szárnyaló világába tartozik. Ne vegyük figyelembe a fegyverraktározást: Buchenwald utolsó napjaiban a rendetlenség folytán rabok el tudták lopni fegyverek részeit, sőt egész fegyvereket a fegyvergyárból, de e között , és a rendszeres gyakorlat állítása között világok vannak, melyek az értelmet a nevetségességtől választják el.
Végül is azt állították, hogy a politikaiak emberségesebbek voltak, mint a többiek, ha rabvezetéssel foglalkoztak. Ennek igazolására Buchenwaldra hivatkoznak: ez igaz, Buchenwald megérkezésünkkor egész elviselhető tábor volt lakóinak, akiket végleg kivontak a transzport fenyegetéséből. De azt inkább annak a ténynek köszönhette, hogy fejlődésének végéhez érkezett el, mint a politikaiakból álló rabvezetésnek. A többi, még elmaradottabb táborokban nem volt különbség látható a vörösök és zöldek között. Megtörténhetett volna, hogy a bűnözők megjavulnak a politikaiakkal való érintkezéstől: de ennek éppen az ellentéte történt meg, és a bűnözők tették a politikaiakat is bűnözőkké.
Charon tutaja.
Átvételünk Dorában az ebben a környezetben szokásos szabályok alapján történt.
Sík földön lépünk be. Látomás Dante stílusában: kívül sötétség, belül minden ki van világítva. Két vasúti sín egymástól egy méter távolságban: a vonatok tehát a szörny testében utaznak ide-oda. megrakott és ponyvával lefedett vasúti kocsik csoportja, a híres V1 és V2 - hatalmas gránátok, hosszabbak mint a kocsi, melyek szállítják őket. Azt mondják, 15 méter hosszúak és keresztmetszetük meghaladja egy ember magasságát.
Egy mélyedést lakótömbnek rendeztek be: Állj! A bejáratnál két szemetes vödör és kb. tizenöt hulla. Belül férfiak, akik mint őrültek, rohannak, egyesek vagy mindenki zaja az ágyszerkezetek sorai között, melyek három, négy vagy ötemeletesek. Közük komolyan és súlyosan a szobai szolgálat, mely megpróbálja a rendet újra biztosítani. Itt kell eltöltenünk az éjszakát. A szobai szolgálat megszakítja munkáját, hogy velünk foglalkozzon.
Egészen biztos, rablóbarlangba kerültünk, ahol a dzsungel törvényei érvényesek. Az ébredés után újra kikerülünk a napfényre. Föllélegzünk: tehát még nem ástak el minket véglegesen. A reggelt a munkastisztika előtt állva töltjük a sárban és hóban állva; át vagyunk fázva és újra éhesek vagyunk. Délután beosztanak minket a munkacsoportokba: Fernand és én az 52-es útépítési csoportba kerülünk. Rögtön dolgozni küldenek bennünket: sorakozó és létszámellenőrzésig futólépésben fenyőfát szállítunk a tábortól a pályaudvarra. Tizennyolc órakor sorakozó és létszámellenőrzés: huszonegy óráig tart. Huszonegy óra: irány a 35-ös blokk. Ekkor biztosak vagyunk benne, hogy nem ásnak el minket az alagútban, de halljuk, hogy sokan közülünk fantasztikus szakmát adtak meg, hogy a konyhában dolgozhassanak és oda is küldték őket, és minden valószínűség szerint a felszabadítás előtt nem fognak visszatérni.
Blokk 55 parancsnoka cseh, tehát a szobai szolgálat tagjai is azok. Maga a blokk még nincs berendezve: szorosan egymás mellett alszunk a padlón, takaró nélkül, teljesen fölöltözve. Előtte hihetetlen káoszban egy liter répalevest kapunk, melyet állva eszünk meg: ma ez minden, amit ettünk. Huszonkét órakor végre elaludhatunk, de annak tudatában, hogy a dorai tábor részévé lettünk.
Az első munkanap.
Hét óra: az 52-es csoport megérkezett földmunkája helyére a mosdás és élelmiszerelosztás után, miután vacogó fogakkal, lába 20 centi magas sárban való egy órás állás után, ahol egy órát és tíz percet töltött és rögtön azután kb. két kilométernyi távolságot tett meg, mely a munkahely és a tábor között van, és máris elfáradtak az emberek, a munka kezdete előtt. A munka: Egy út építése, mely a pályaudvarról a táborba vezet és a domb egyik oldalán lesz. Egy keskenysávú vasúti sín, ellipszis formájú, melynek hosszában kb. 800 méteres az átmérője, van lefelé lefektetve. Két nyolc kocsiból álló vonat, melyeket olajhajtású mozdony húz, örökké a sínen mennek körbe-körbe. Miközben 52 ember - kocsinként négy - a csúcson levő vonatsort megrakja, 52 másik akik a domb lábánál vannak, kirakják a rakományt, és eközben ügyelniük kell arra, hogy a földet kiteregessék. Amikor a vonat újra, üresen a csúcsra jut, akkor kell a másiknak megrakodva elindulnia: minden húsz percben. Általában ez első indulás biztos az előírt tempóban. A másodiknál már előfordul késés, ami miatt a mester a kápó és az előmunkások morognak. A harmadiknál az üres vonat már öt perce ott áll és további öt perc kell ahhoz, hogy újra elindulhasson: A mester gúnyosan mosolyog és megvonja vállát, a kápó ordít és az előmunkások ránk támadnak. Egyikünk sem kerüli el az ütéseket. A késés növekszik idővel, úgy hogy három emberre lesz szükség, hogy harminckettőt megverjenek, és ettől a pillanattól fogva nem lehet behozni az elvesztett időt; a nap további részében az üzem rendetlenül működik. A negyedik utazásnál új állás, új ütések. Az ötödiknél megértik a kápók és előmunkások, hogy nincs mit csinálni és megunják az ütlegelést. Estére az előírt 56 út helyett - óránként három út - maximum 15 vagy húsz zajlott le. Tizenkét óra: fél liter forró kávét hoznak a munkahelyre. Állva isszuk és hozzá a kenyér, margarin és fölvágott maradékát esszük meg, amit reggel kiosztottak. Tizenkét óra húsz: a munka újrakezdése.
Délután a munka hosszúnak tűnik. A sovány, átfagyott férfiaknak nincs erejük arra, hogy magukat egyenesen tartsák. A kápó eltűnik, az előmunkások engedékenyekké válnak, és a mester is mintha megértené, hogy ezekből az emberroncsokból, akik mi vagyunk, nem lehet többet kihozni, és engedi, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. Úgy teszünk, mintha dolgoznánk: de ez nagyon nehéz, mert a kezet kell dörzsölni és a lábakkal topogni, hogy a hidegtől védjük magunkat. Időnként egy SS ember jön: A figyelő előmunkások messziről látják jöttét és bejelentik: amikor a csoportokig ér, tényleg mindenki dolgozik. Egy szót beszél a mesterrel:
Nyolc és kilenc óra között a blokkba jövünk. A szobai szolgálat egy embere gumibottal kezében áll a bejáratnál: a cipőt le kell venni, a facipőt megmosni, és kezünkben tartva belépni, de csak akkor, ha a cipőt tisztának találják. Az étkezőbe való átmenetkor sorba kell állni, aztán edényét egy másik szobai szolgálat elé tartani, aki elméletileg egy liter levest beleönt, állva és leírhatatlan rendetlenségben eszünk. Ha az előírt formalitásoknak eleget tettünk, akkor egy harmadik szobai szolgálat megengedi, hogy belépjünk a hálóterembe, ahol tömegesen zuhanunk a szalmába, amelyet napközben hoztak. Tíz óra harminc. Tizenhét órán át álltunk a legkisebb lehetőség nélkül leülésre, merevek vagyunk, éhesek vagyunk és fázunk, és elalváskor arra gondolunk, hogy a ránkkényszerített munkának kevés köze van fáradságunkhoz.
A mienknél rosszabb csoportok is vannak: Az Ellrich csoport, a szállítási csoport egy, és minden szállítási csoport, a kőfejtő, a kertészet. . .
Magában a táborban van még az egyes számú szállítási csoport. Az egyes számú szállítási csoport embere ugyanúgy és ugyanakkor kezdenek, mint mindenki más: vasúti kocsikat rakodnak ki és a nehéz anyagokat hátukon viszik a pályaudvartól az alagúthoz vagy a pályaudvartól a táborhoz. Reggeltől estig látni lehet őket, ahogy széles fafalakat szállítanak mint cirkuszi lovak négyesével vagy kettős csoportokban vasúti talpfákkal, nyolcas vagy tízes sorokban vasúti sínekkel, egyesével cementeszsákokkal ide oda menni. Lassan mennek, lassan meghajolva a teher alatt, szünet nélkül ide-oda. Kápójuk egy vörös háromszöges lengyel, káromkodva, fenyegetve, ütlegelve megy egyiktől a másikig. A kertészet vagy a kerti csoport: cirkuszi lovak, mit az egyes szállítási csoport emberei, de ürüléket szállítanak anyagok helyett. A kápó egy zöld, ugyanazokkal a módszerekkel, mint az egyes szállítási csoport lengyelje és ugyanazokkal az eredményekkel. A kőfejtő csoport munkásainak még az is a pechje, hogy a lejtő alján egy másik kőfejtőben is dolgozniuk kell: A legkisebb nemtetszés esetén is olyan pofont kaphatnak, melytől a mélybe zuhanhatnak, ahol meghalnak. Minden nap hoznak halottakat a sorakozó és létszámellenőrzési térre: Négyen viszik a hullát, mindegyik a kezén vagy lábán. Egy, kettő, három, négy, mondja az elején a kápó, aki a csoportok menetét ritmusban tartja, hopp, hopp, hopp, a végén a halott feje a földet veri. Időnként hallani a táborban, hogy egy szerencsétlent a kőfejtőben ököllel ütöttek, kicsúszott és a kőmalomba vagy a betonkeverőbe esett, amelyet már nem tudtak megállítani. Jobb csoportok is vannak: Mindazok, amelyek a tábort igazgatják, a tábori csoport, a faudvar, az építésvezetés, a "Schwung" emberei (takarítók). A raktárban könyvet vezetnek a ruhákról, melyet a rabokról levették megérkezésükkor, és amelyeket tisztán tartanak: Ez csak pihenő, emellett még nyereséges is: időnként lehet nadrágot, órát, töltőtollat lopni, melyekért élelmiszert lehet cserélni. A mosodában a ruhákat mossák, amit a rabok elméletileg tizennégy naponként váltanak. Tető alatt van az ember, melegben, és könnyen szerezhet élelmiszert. A cipőjavítóban cipőket javítanak, a szabászatban ruhákat, és a konyhában. . . Vitán felül a legjobb hely a konyha. Akik oda tartoznak, azok között nem alkudnak az ételen, és a munka nem nehéz. Először köztük is élelmet osztanak, mielőtt dolgozni mennek. A munkahelyen hivatalosan kapnak pótadagot. Közben pedig, ha éhesek tudnak a földolgozott élelmiszerből bármikor enni. végül pedig lopnak is, hogy dohányra, cipőre vagy más értékekre cseréljék. Ezen felül nem kell résztvenniük a sorakozó és létszámellenőrzésen. Olyan az életük, mint a hadseregbeli szakácsoknak. Kell hozzá ajánlás, hogy fölvegyenek a konyhai csoportba: franciák nem dolgoznak ott, mert minden helyet elfoglalnak a németek, csehek és lengyelek. Ugyanebbe az osztályba tartozik a munkásstatisztika és a körzet emberei. Sem az egyiknek, sem a másiknak nem kell résztvenni a sorakozó és létszámellenőrzésen. Itt nem szokás verni. A munkásstatisztikánál irodai munkát kell végezni, akkor esznek, amikor éhesek, mert azok, akikről rendelkeznek, természetben fizetnek: ugyanebből az okból jól öltözöttek, annyi dohányuk van, amennyit csak akarnak. ismertem két franciát, akiknek sikerült a munkásstatisztikába bejutni, az összes többi német, cseh és lengyel volt, mint a konyhában. A körzetben orvosok, ápolók és takarítók vannak. Az elsők diagnosztizálnak, a másodikok ápolnak, az utóbbiak tartják tisztán a körzetet. Ezen felül jó pár író eszik ott, amikor éhes; általában volt betegek, nem dolgoznak és nem verik őket. Ezután következik a tábori csoport, a tábort kiszolgáló csoport. Ide osztják be azokat az embereket, akik egészségi állapota elismerten gyönge: elméletileg. Valójában ezek védencek, a kápók kedvencei, a táborvédelemé, akiknek befolyásos barátja van a kórházban vagy a konyhában, azok, akik szép csomagokat kapnak. A tábori csoport adja a munkaerőt a papír összeszedésére, a söprésre, az SS és a rabkonyhában hámozásra, a környék szabad munkásainak konyháján, a régi anyagok újrahasználatával foglalkozó csoport is belőlük kerül ki. Eleinte, mikor a tábor még kicsi volt, és a csoportok is, ez kedvelt menekülési hely volt. a következő időben már csak a védencek jutottak be ide, mert a tábori csoport emberek százaiból állt, amelyet arra használtak, hogy az egyes csoportok hiányzó emberanyagát pótolják. Két másik csoport kedvező még: A dohánygyári és a cukorgyári. Mindegyik Nordhausenbe jár dolgozni, ahová teherautóval szállítják őket. Este jönnek vissza, az elsőből az emberek zsebe tele van dohánnyal, amit kenyérre vagy levesre cserélnek, és a másodikból cukorral. Később egy harmadik csoportot is szerveztek a Nordhauseni vágóhídhoz, amely a húskereskedelmet vezette be a táborban.
Hogy az ember jobb vagy rosszabb csoportba kerül szerencse kérdése, amelyhez a munkásstatisztikával való jó kapcsolat hozzásegíthet: a jobb csoport vadászata minden rab gondja és olyan fegyverekkel folyik, amelyek használata az emberi méltósággal teljesen összeegyeztethetetlenek.
Az alagútban dolgozó csoportokat a legrosszabbaknak és egyben a legjobbaknak is tartják. Egy egységcsoporttá fogták őket össze: Zavatzky néven, annak a vállalatnak a vezetője nevén, aki az alagutat üzemelteti. Élén egy főkápó áll - Georg Groß, aki egy kápócsapatnak parancsol, akik a külön rabcsapatokat vezetik. Ha valaki egy csoportba kerül, amely a tíz vagy tizenöt az alagútban működő gyárak egyikében dolgozik, ez biztonságot jelent, könnyű munkát és védelmet a hideg, eső és szél ellen. Ez nagyon megbecsülendő dolog. Azt is jelenti, hogy megszabadul a sorakozó és létszámellenőrzésektől: az alagútban dolgozók számára nincs sorakozó és létszámellenőrzés. de ez olyan csoport, amely soha nem jön ki a fényre, amely a rosszul vagy egyáltalán nem szellőztetett folyosókon mindenféle fertőzést és hónapok porát lélegzi be és veszélyben van, hogy még a kiszabadítás előtt meghal. Míg földmunka esetén minden időjárásnál dolgozunk: ha esik, ha havazik, ha szeles, ha a nap tüzel, ha zivatar van, soha nem állítják le a munkát. Sőt: a sorakozó és létszámellenőrzést is megtartják és nem rövidítik le. Eső esetén előfordult, hogy tizennégy napig nem tudtuk szárítani a ruhaként szolgáló rongyainkat: amikor este visszajöttünk a blokkba, a szalma vagy a szalmazsák alá tettük azokat abban a reményben, hogy a test melege kihozza belőlük a nedvességet, és másnak melegen, de nedvesen húztuk föl őket újra és kimentünk megint az esőbe bennük. Egy vagy kétoldali tüdőgyulladás uralkodott a földmunkát végző csoportokban és sokat vitt a krematóriumba, de legalább a szabad levegőn éltünk és a szép évszakban is. . . A vélemények megoszlanak, hogy jobb-e az alagútban vagy a földmunkánál. "Télen be kéne menni az alagútba és nyáron kijönni onnan" mondta nekem Fernand.
Március közepe táján Zavatzky kérésére, aki a rossz kihozatal véleménye szerint legfontosabb okát föl akarta számolni, az alagútban dolgozó csoportokat napközben a táborba engedni, hogy levesüket a táborban ehessék meg, ahelyett, hogy levitték volna azt nekik. Április végén, május elején a földmunkacsoport szinte minden tervezett blokkot a 132-es számig elkészített: elhatározták, hogy ezután senkinek sem kell az alagútban aludni, és minden csoport már csak dolgozni szállt le és fül, azaz napi 12 órára. A teljesség kedvéért meg kell még mondani, hogy az alagút különféle gyáraiban civil munkaerőket is alkalmaztak. 1945 áprilisában hat és hétezer ilyen volt ott: németek, akik mesterek, vagy önkéntesek, akik minden európai nemzetből jöttek. Ők is csoportokban vannak és egy Dorától két kilométerre levő táborban élnek, ők napi tíz órát dolgoznak és magas béreket kapnak, és kevéssé változatos, de egészséges és bőséges élelmet.
És végül, ők 30 km-en belül szabadon mozoghatnak. Azon felül külön engedélyre van szükségük. Sok francia van köztük, akiket tőlünk távol tartják, és akik szeméből állandóan ki lelhet olvasni a félelmet, hogy egy napon a mi sorsunkra juthatnak.
1944 március 31-e. Kb. hat napja a kápók, a táborvédelem és a blokkparancsnokok különösen idegesek. Több rab halt már meg a verések miatt: nemcsak az alagútban, hanem a külső csoportoknál is találtak tetveket, és az SS vezetés a rabvezetést tette felelőssé ezért az állapotért. Ehhez járul, hogy egész nap szörnyű idő volt: sokkal hidegebb, mint szokott, és egy jeges havas eső esett szüntelenül. este annyira átfagyva, átnedvesedve és kiéhezve a sorakozó és létszámellenőrzési térre, hogy azt kellett mondani: bárcsak ez a sorakozó és létszámellenőrzés nem tartana túl hosszan! Szerencsétlenség: este tízkor még mindig a havas esőben állunk és várjuk, hogy a "lelépni" megszabadítson bennünket. Végre itt van, vége, és sietve megyünk levest enni és aztán ráesünk a szalmára. A blokkhoz jövünk: cipőt tisztítani, aztán a blokkparancsnok egy jelére kint maradunk, aki az ajtóban állva beszédet tart nekünk. Elmondja, hogy tetveket találtak, és most az egész tábort fertőtleníteni kell. . . Ma este kezdődik: öt blokk, melyek alá a 35-ös is esik, ma este megy át a tetvetlenítésen. Ezért a levest csak azután kapjuk meg. Elmondja nekünk a formalitásokat, melyeknek alávetnek bennünket, és aztán elkezdjük a dolgot.
Az átkos komédia ébresztéskor ér véget. A blokk fele még időben érkezik, hogy megegye a levest, megkapja a napi adagot és a sorakozó és létszámellenőrzési térre szaladjon, hogy dolgozni menjen. néhányan félnek: akik ez alatt a gonosz csíny alatt meghaltak. Mások még pár órát vagy pár napot éltek, és aztán haltak meg az elkerülhetetlen tüdőgyulladás következtében: a vállalkozás valószínűleg pont annyi embert ölt meg, mint amennyi tetvet.
És mi történt? Az SS vezetés az öt blokk fertőtlenítését rendelte el, a kivitelezést teljesen a rabvezetés kezébe adva. Ezek tervet állíthattak volna föl, és egy terv szerint küldhették volna az embereket a fertőtlenítőbe: 11 órakor a 35-ös blokkot, 12 órakor a 24-es blokkot, 1 órakor a 32. blokkot, stb. . A terv szerint a blokkparancsnokok tízesével küldhettek volna bennünket fölöltözve, ami a munkanap után így is nagyon fárasztó lett volna. De nem, ez túl egyszerű lett volna. Ehelyett. . .
1944 április 2: húsvét. Az SS vezetés 24 órás szünetet rendelt el, melyet csak egy általános sorakozó és létszámellenőrzés szakít meg, ami azt jelenti, hogy ezen az alagúti és a földmunkacsoportok is részt kell hogy vegyenek. Az idő szép: Nap süt, az ég tiszta és kék. Öröm: Az Istenek velünk vannak!
6-kor kelünk 4: 30 helyett. Mosdás, élelmiszerosztás, nyugalom.
Egy füttyjel: a blokkvezetők különvonulnak, mindegyik ahhoz a blokkhoz, melyet ellenőriznie kell. Mindenki számol, és összehasonlítja az eredményt a blokk állapottáblázatával, melyet számolás után a blokkparancsnok átad neki.
Sürgősen idehozzák a munkásstatisztika kápóját. Kérik, hogy számolja ki újra a tábor teljes létszámát. Egy óra múlva visszajön: Ugyanaz a szám jött neki ki. Talán az SS emberek tévedtek: Újra számolnak és a jelentésvezető újra ugyanazt a számot kapja meg. Átvizsgálják a blokkokat, átvizsgálják az alagutat: nem találnak semmit.
Hirtelen futva jön a munkásstatisztika kápója: új számot talált. A remény mormolása fut át sorainkon. A jelentésvezető megnézi az új számot és haragos lesz: még nyolc ember hiányzik. A munkásstatisztika kápója újra elmegy. 16 órakor jön újra: már csak öt ember hiányzik. Húsz órakor még mindig hiányzik egy, és még mindig ott állunk, tizenegy órás állás után, üres gyomorral, sápadtan, feloldva és kimerülten: az SS emberek elhatározzák, hogy enni küldenek bennünket. Elvonulunk: utánunk a halottas csoport körülbelül harminc hullát szed össze. 21 órakor újra kezdik a hiányzók keresését: 22:45-kor különféle vállalkozások után végre megtalálják a hiányzót: Az SS vezetés és a munkásstatisztika adatai megegyeznek. Visszamegyünk a blokkba és lefekhetünk, miután újra néhány halottat ott hagytunk.
És most egy szó a sorakozó és létszámellenőrzések hosszáról: a munkásstatisztikánál foglalkoztatottak majdnem vagy teljesen analfabéták, és protekció révén lettek számításvezetők; nem képesek arra, hogy elsőre kiszámolják a tényleges létszámot. A koncentrációstábor olyan világ, ahol az egyes személyek helyét ügyességük de nem képességeik döntik el: a számlázókból kőművesek lesznek, az ácsokból számlavezetők, a kocsisokból orvosok és az orvosokból gépszerelők, villanyszerelők vagy földmunkások.
Minden nap jön egy tíz tonnás vasúti kocsi, melyben minden országból csomagok vannak, kivéve Spanyolországból és Portugáliából, a Dorai pályaudvaron, ritka kivételektől eltekintve sértetlen állapotban. Mikor a fogadó megkapja, teljesen vagy három negyedig kirabolták őket. Sok esetben csak a tartalmi jegyzéket kapta meg a fogadó, egy borotvaszappan, egy szappan, egy kefe, stb. . Egy csehekből és oroszokból álló csoport rakta ki a vasúti kocsikat. Onnan vitték a csomagokat a postára, ahova minden blokkból az írnok és a szobai szolgálat jött, hogy átvegye a csomagokat. Ezután a blokkparancsnok maga nyújtotta azt át a címzettnek. De ezen a körülhatárolt úton is kirabolták őket.
A címzettnek való kiadásban volt valami természetellenes. A foglyot számával hívták és felszólították, hogy jöjjön a blokkparancsnokhoz. annak íróasztalán volt nyitott csomagja egy tartalomjegyzékkel. Az íróasztal lábánál egy nagy kosár volta "szolidaritás" fölirattal. Minden rab erkölcsi kötelessége volt a kapott dolgokból valamit leadni azoknak, akik soha nem kaptak semmit, főleg az oroszok és spanyolok, a gyerekek, más nemzetek olyan tagjai, akiknek nem volt örökségük, akinek már nem voltak szüleik vagy szüleik nem tudták címüket, stb. . Elméletileg így kellett volna történni, gyakorlatilag kizárólag a blokkparancsnok tulajdonába jutott a kosár tartalma, és az osztotta azt meg a szobai szolgálattal és az írnokkal.
Minden csomagszállítmány után az SS emberek, a kápók, a tábori rendőrség, a blokkparancsnokok és mindenki, akinek köze volt az SS vezetéshez, gazdagon föl volt szerelve francia termékekkel, ami engem arról győzött meg, hogy ezek a rablások egy szervezett banda viselkedését tükrözték.
A csomagoknál még egy másik tragikus esemény is láthatóvá lett: a legtöbb francia, a jómódú családból származók is egy csomagot kaptak, amely háromnegyed részben ki volt rabolva, utána semmit. A fölszabadításnál kaptam meg erre a magyarázatot: megérkezéskor a rabok egyszer írnak családjuknak és megírják haza, hogy havonta kétszer írhatnak. A család küld egy csomagot, és mivel ez az első, vár a második elküldésével az első nyugtázására, amely soha nem érkezik meg, mert az első levél kivételével tíz levélből, amelyet írtunk csak egy érkezett meg a címzetthez. A táborban elgondolkozott a rendszeresen író rab, hogy mi van, és amíg a gyengeségtől meghal, családja Franciaországban meg van győződve arról, hogy nem kell neki másik csomagot küldeni, mivel az elsőt sem nyugtázta, tehát biztosan meghalt. Feleségem, aki nekem naponta küldött csomagot, azt mondta, hogy ezt csak lelkiismerete megnyugtatására tette, és nem remélte, hogy valaha viszontlát, mert édesanyámnak sikerült meggyőzni őt arról, hogy egy halottnak küld csomagokat, és egy bizonyos fájdalmon kívül ez kidobott pénz.
Éppen a 141. blokkot építik föl, amely filmszínház lesz, és a nyilvánosház is kész a nők fölvételére. Minden blokk geometriailag kellemesen van elosztva a dombon, betonozott utcák kötik őket össze. Cementlépcsők korláttal vezetnek a magasan lévő blokkokhoz. Mindegyik előtt lugas van kúszónövényekkel, kertecskék virágos gyeppel, itt-ott kis rondellák szökőkúttal vagy kis szobrokkal. A sorakozó és létszámellenőrzési tér, körülbelül fél négyzetkilométer nagy, teljesen ki van kövezve és olyan tiszta, hogy egy gombostűt sem lehet rajta elveszteni. Egy központilag fekvő halastó búvármedencével, egy sportpálya, hűvös árnyas területek, melyeket bárki megkívánna magának, igazi üdülőtábor jellege van; egy arra járó, aki a rabok távollétében megnézné, abban a meggyőződésben hagyná el, hogy ott kellemes, irigylésre méltó az élet tele erdei költészettel, és minden esetre kívül esik a háborús élet nehézségeitől, ami a szabad emberek sorsa. Az SS megengedte egy zenekar alakítását. Minden reggel és este egy zenekar, amely körülbelül harminc fúvós hangszerből áll és egy nagydobból kíséri a csoportok vonulását, akik munkába mennek vagy onnan jönnek. Napközben gyakorolnak és a tábort a legszokatlanabb akkordokkal töltik föl. Vasárnap délutánonként hangversenyt ad általános érdektelenség mellett, míg a rabok futballoznak vagy a búvármedencénél mutatványokat csinálnak.
A külső ugyan megváltozott, a valóság azonban ugyanaz maradt. A rabvezetés még mindig ugyanaz, mint ami volt: politikaiak nagy számban jutottak bele, és a közbűntényesek helyett a rabokat kommunisták és olyanok, akik kommunisták szeretnének lenni, kínozzák. Mindenki rendszeresen kap bért: heti kettőtől öt márkáig. Ezt a pénzt a rabvezetés teszi el, és általában szombaton osztja ki a munkásstatisztika terén, de egy olyan saját maga által szervezett tolongásban csinálja ezt, hogy a bér követelése egyenlő lenne a krematóriumba való jelentkezéssel. Csak nagyon kevés bátor ember megy oda. A kápók, a blokkparancsnokok felosztják maguk között, amit nem kell kiosztani. Cigarettát is osztanak - tizenkét cigarettát tíz napra -, ami nyolcvan pfennigbe kerül. Az embernek nincs pénze ezt megfizetni, és a szétosztással megbízott blokkparancsnokok azoktól, akiknek van, olyan erényeket követelnek a higiénia és a viselkedés terén, hogy szinte lehetetlen ezt elérni. Végül is sört is osztanak: alapvetően mindenkinek. Itt is fizetni kell. A rabok családjainak meg van engedve, hogy havi 50 márkát küldjenek, amit ezek ugyanazokból az okokból nem kapják meg, mint a heti bérüket vagy a cigarettát. Ennek megfelelően a rabvezetés emberei egy napon elhatározták, hogy ruháinkat és holmijainkat, melyeket Buchenwaldba való megérkezésünkkor elvettek tőlünk, egymás között fölosztják.
1945 február 28-án 30-at akasztottak föl, akik tizesével mentek az akasztófához. Az első tíz berakta fejét a hóhér hurkába, a következő tíz a kisszékeknél várt pihenő állásban, a következő tíz öt lépéssel hátrébb állt és várta, amíg sorra kerül. A következő március 8-án 19-et akasztottak föl, ezúttal az akasztást az alagútban hajtották végre, és csak az alagútban dolgozó csoportok voltak tanúi. A 19 szegény bűnöst egy sorban állították föl az 52-es terem előtt. Egy nagy daru, amelyre 19 hurkot erősítettek föl, lassan ereszkedett le fejükhöz. A tábori rendőrség fölrakta a 19 hóhérhurkot, és a daru lassan, lassan fölemelkedett: a szerencsétlenek szeme kidülledt, lábaik kapcsolatot kerestek a földdel. Pálmavasárnap 57-et akasztottak föl, nyolc nappal a fölszabadítás előtt, mialatt mi a szövetségesek ágyúinak lövéseit egész közelről hallottuk, és a háború kimenetele nem lehetett kétséges az SS számára. (lásd később, 152. oldal).
A mentő kikötőben, a halál előszobájában.
Amikor 1943 július 28-án az első transzport megérkezett az alagút bejáratához répaföldek mellett, kórházról még nem volt szó. Csak olyan rabokat küldtek Buchenwaldból, akik teljesen egészségesek voltak; nem gondoltak arra, hogy rögtön megbetegedhetnek; ha ez mégis bekövetkezett, az SS parancsa szerint csak súlyos esetekre voltak tekintettel, ezeket küldönccel kellett jelenteni és az elhatározást kivárni. Az SS emberek természetesen sohasem fedeztek föl súlyos betegségeket: aki volt katona, ezt könnyen megérti. Ebben az évben kutya rossz idő volt. Esett és esett. A tüdőgyulladás és a rekeszizomgyulladás jelentkeztek. Ezeknél a legyengült emberekkel, akikkel rosszul bántak, akik napközben átnedvesedtek és éjjel a nedves kőteknőben aludtak, könnyű dolguk volt. nyolc napon belül rosszullét fogta el őket, amit az SS emberek könnyű láznak tartottak, amely végül súlyos lett, és nem tudták, miért. A tábori rend előírta, hogy 39. 5 fok alatt nem volt beteg az ember, ilyen esetben kímélést vagy munkától való fölszabadítást kaphatott? amíg nem volt ilyen magas a hőmérséklete, munkaképes volt, és ez a halált jelentette.
A szobába körülbelül harminc személy fért be: hamar ötven, száz várakozó és több állt a listán, számuk állandóan nőtt, ahogy a transzportok Buchenwaldból megjöttek és a tábor nőtt. Általában a hasmenésben megbetegedetteket az utolsó stádiumban küldték oda és ott haltak meg. A padlón feküdtek egymás mellett, egymásra nem is gondolva: egy pestis volt. Ez odáig ment, hogy az SS higiéniai okokból megbízta az első rabvezetést, hogy egy ápolót kiválasszon, aki rendet rak a betegek között. Az állást - természetesen! - egy zöld kapta, aki asztalos volt, és gyilkosság miatt ítélték el: ez szép munka lett! . .
Aztán a vesegyulladások voltak soron. A vesegyulladás nem volt elválasztható a táborélettől: a túl kevés evés, a túl hosszú állás, az rossz időjárás, a tüdőgyulladások és rekeszizomgyulladások, a kősó - az egyetlen Németországban kapható sóféle -, melyet a szakácsok túl sokat használtak, és amely valószínűleg káros volt, mert nem volt benne jód. Sok ödéma volt, mindenkinek a lába többé-kevésbé megdagadt.
Pröll fiatal német 27 és 28 év között. 1934-ben elhatározta, hogy orvos lesz. Mint egy kommunista fiát, aki maga is kommunista volt, elfogták, amikor még szinte gyerek volt. Tíz évet töltött el különböző táborokban. Először Dachauba küldték, és csak fiatal korának köszönhette, hogy az előálló tábor keménységét túlélte: az SS éppen úgy mint a rabok, nem üldözte a fiatalkorúakat, először az ártatlanságtól való félelem miatt, másrészt gyengédségből, amit az a remény hívott elő belőlük, hogy lássák, ahogy a fiú kéjfiú lesz. Emiatt sikerült Pröllnek ápolóként a kórházba jutni, ott pár évig maradni, és aztán ápolóként Mauthausenbe jutni. A mauthauseni zöld táborvezetés tovább küldte, hogy megszabaduljon tőle Auschwitzba, ahonnan az első transzporttal tovább küldték Natzweilerbe. Natzweilerben volt a legtovább: a táborparancsnok kápója lett és a táborparancsnok helyettese. A kevés rab, akik voltak ebben a táborban elmondták, hogy soha nem láttak azelőtt ilyen durva embert. A Natzweileri rabvezetés palotaforradalma miatt Buchenwaldba küldték, ahonnan a kommunisták és a kápó bizalmi embereként Dorába küldték. Dorában Pröll úgy viselkedett, mint a többi kápó - nem jobban és nem rosszabbul. Mivel intelligens, megszervezi a kórházat, amely a holland küldetéséből jött létre, és aki őt minden ellenére értékes segítségnek tartja, mert valamennyire értelmes. De nem követi mindig a gyógyászat erkölcsi parancsait: brutális, és az ápolók kiválasztásánál a politikai ajánlásokat előnybe helyezi a hivatásiakkal szemben. Így Heinzet, a kovácsot, aki kommunista, és már a zöldek alatt is kápó volt, főápolónak nevezi ki, és teljesen megbízik benne minden orvos más véleménye ellenére. Így történik meg, hogy egy orvosegyetemistával szemben, akiről tudja, hogy politikailag más véleménye van, mint neki, mindig előnyben részesít egy német, cseh, orosz vagy lengyel verőlegényt. Nagyon csodálja az oroszokat és gyengéje a csehek, akiket szemében az angolszászok és a franciák, akiket megvet, Hitlernek kiszolgáltattak. De igen jó szervező. Kevesebb mint egy hónap alatt a kórházat a nagy kórházak mintájára szervezik meg: a 16-os blokkban van az adminisztráció, a fölvétel és a sürgős esetek, a 17 és 39-es blokkban az általános orvosi esetek, vesegyulladások, ideggyulladások; a 38-as blokkban a sebészet; a 126-osban a tüdőgyulladás és rekeszizomgyulladások és a 127 és 128-asban a tuberkulózisok. Minden blokkban van egy felelős orvos, akinek egy főápoló segít; minden kórteremben van egy ápoló a betegek ápolására és egy takarító a különböző munkák elvégzésére. A betegek ágyai csak két emeletesek, szalmazsákkal faforgáccsal, lepedők és takarók. Három étkezési féle van, a "házikoszt", ami ugyanaz, mint a tábor többi tagjáé, azoknak a pacienseknek, akiknek rendben van az emésztése; a nyálkás koszt vagy sovány grízleves (kenyér,margarin és fölvágott nélkül) azoknak, akiknek az állapota átmenetet kíván meg a diétához; a diétás koszt, ami minden nap két levesből áll, ebből az egyik cukros, fehérkenyérből, margarinból és lekvárból áll azok számára, akiknek erősödni kell.
Nem lehet azt mondani, hogy a kórházban nagyon jól ápolnak: az SS vezetés csak nagyon kevés orvosságot engedélyez, és Pröll levesz minden szállítmányból a rabvezetés számára dolgokat és a betegek csak azt kapják meg, amire a rabvezetésnek nincs szüksége. De tiszta környezetben alszik, nyugalomban van, és ha ugyan az ellátás nem is jobb a táborinál, de még mindig elég. Pröll maga mint kápó naponta egy vizitre szorítkozik, amelyet egy kevés ordítozás és pár nemes ütés kísér, melyet a személyzet és a betegek közt oszt szét, ha a kórházi rend áthágásán kapja őket. A kórházi élet egészen más lenne, mint a külső élet, ha az ápolók és a takarítók buzgóságból és a hagyományokhoz való ragaszkodásból és a kápótól való félelmükben nem próbálnák meg minden módon az életet elviselhetetlenné tenni.
Minden este a sorakozó és létszámellenőrzés után a 16-os blokk bejáratánál gyülekeznek az emberek. A blokkban a közigazgatás mellett agy külső járóbeteg rendelés és egy belső járóbeteg rendelés van. Az első minden betegnek vagy szerencsétlenül jártnak nyújt elsősegélyt, akik nem elégítik ki a kórházba utalás előfeltételeit, a másik vizsgálat után határoz a többiek fölvételéről vagy elutasításáról. A rabvezetés embereit leszámítva minden táborlakó beteg és a polgári világban kórházba utalnák, ha másért nem, akkor általános gyengeség miatt. A táborban ezt egész másként kezelik, itt az általános gyengeség nem számít. Csak azt kezelik, ami ezen felül van, és ezt csak bizonyos terápián kívüli körülmények között, vagy mert nincs eszközük másféle kezelésre. Minden rab tehát paciens, akit a kórház többé-kevésbé vonz: sorrendet kell fölállítani, amely általában négy naponként jelenik meg. Először a furunkulusok jönnek: az egész tábor gennyezik, a hús és a nyers élelem hiánya miatt, és endémiai állapotában éppen úgy tombol, mint a mindennapi ödéma és a vesebaj. Ennek következtében sebesek a kezek, a lábak, vagy mindkettő. A facipők dörzsölik a lábat, és a kézzel, melynek bőre olyan könnyen kihasad, sokszor kell váratlan munkát végezni! Aztán a levágott ujjak, a törött karok és lábak, stb. . jönnek. Ezek jönnek a külső ambulancia rendelésére, és június elsejétől újra föltűnik a néger Jonny, akinek orvosi tevékenysége a buchenwaldi kórházban olyan vitatott volt, hogy annak ellenére, hogy politikai garanciákat adott, hozzánk küldték egy transzporttal. Orvosként természetesen, de egy kísérő közleményből kiderült, hogy azt mondják, előnyösebb ápolóként alkalmazni. Pröll természetesen úgy gondolta, hogy helye a külső rendelésen van és ezért tette őt felelőssé. (Később megtudtam, hogy Jonny elég ravasz volt ahhoz, hogy megszerezze Katzenellenbogen, egy másik ápoló védelmét, aki magát amerikai eredetűnek mondta és aki a tábor főorvosa volt, és elég zsarolási esete volt a felszabadításkor ahhoz, hogy háborús bűnösnek nevezzék). Jonny alatt egy egész csoport német, lengyel, cseh vagy orosz ápoló dolgozik, akik az elvégzendő munkához nem értenek, akik véletlenszerű módon kötnek be sebeket, veszik le vagy újítják meg a kötéseket. Ha furunkulus, ha sebek, erre mind egy gyógyszer van: kenőcs. Ezek előtt az urak előtt mindenféle színű kenőcsök vannak tele edényekben: ugyanazt az esetet az egyik nap fekete, a másik nap sárga vagy piros kenőccsel kezelik anélkül, hogy kitalálhatnánk azt a belső okot, amely választásukat befolyásolta. Rendkívüli szerencsénk van, hogy minden kenőcs antiszeptikus! A belső ambulanciára olyan emberek jönnek, akik remélik, hogy beutalják őket a kórházba. Minden este öt vagy hatszáz ilyen jön, közülük az egyik éppen olyan beteg, mint a másik. néha tíz vagy tizenöt ágy szabad: képzelje magát az orvos helyére, akinek ki kell választani a tíz vagy tizenöt pácienst. . . A többieket kímélet előírásával vagy anélkül visszaküldik; a következő nap újra jelentkeznek, amíg olyan szerencséjük van, hogy fölveszik őket; azokat nem számolják, akik meghalnak, mielőtt esetüket kívánságuk szerint kezelnék. Ismertem rabokat, akik sohasem zuhanyoztak, mert attól féltek, hogy a készülékekből gáz fog jönni víz helyett (a gázkamrák, melyek jelenlétét bizonyos SS tagok tagadták, mások Mme Simone de Beauvoir indoklásaival mentegették, nem voltak Dorán. Buchenwaldban sem. Csak mellékesen állapítottam meg, hogy mindazok között, akik ezt a fajta halálbüntetést olyan pontosan leírták, és amely az Egyesült államokban egyébként törvényes, tudomásom szerint egyetlen szemtanú sincs, lásd 186 oldal); egy napon az ápoló a heti blokklátogatásnál tetveket találtak náluk. Ezután a fertőtlenítéshez vezető úton úgy kezelték őket, hogy abban haltak meg. Éppen így ismertem olyanokat is, akik sohasem jelentkeztek a kórházban: attól féltek, hogy tengerimalacként fogják őket használni, vagy egy injekciót kapnak. Ellenkeztek, ellenkeztek, mindenkivel szemben ellenkeztek, minden tanács ellenére, és egy este csoportjuk hullájukat hozta magával a sorakozó és létszámellenőrzési térre. Dorában nem volt tengerimalac blokk és injekciózás sem volt. Az injekciókat általában nem az egyszerű rabokra alkalmazták, hanem a rabvezetés egyik ágára a másik ellen: A zöldek ezt arra használták, hogy egyszerűen szabaduljanak meg a vörösöktől, akik csillagát az SS égen emelkedni látták, vagy fordítva.
Körülmények szerencsés alakulása ahhoz vezetett, hogy 1944 április 8-án a kórházba jöhettem: jó tizennégy napja voltam már lázas, és így mászkáltam a nagyobbodó táborban. A seb a bokán kezdődött.
És parancsát néhány nyomatékos ökölcsapással húzta alá. Ez április 3-án történt. A kórház előtt a tömegben találtam magamat. Egy órás várakozás után az orvos előtt voltam: "Csak 37. 8 lázad van, nem tudlak fölvenni a kórházba: három nap kímélés. Maradj a blokkban, lábaidat tartsd a levegőben, akkor el fog múlni. Ha nem múlik el, gyere újra. "
Az élet a kórházban az utolsó percig szabályozva van.
Ha a munkát elvégeztük, az ápoló lázat mér, a takarító pedig sok vízzel kitakarítja a termet. Hét óra körül a blokkorvos az ágyak között keresztülmegy, megnézi a lázlapokat, meghallgatja az ápoló megjegyzéseit, a betegek panaszait, mond mindenkinek egy szót, különleges kezelést ír elő vagy aznap beveendő orvosságokat ír föl. Ha az orvos sem lengyel, sem német, sem cseh, akkor általában jó és megértő ember. Talán túlságosan megbízik az ápolóban, aki a pacienseket politikai véleményük, nemzetiségük, hivatásuk vagy kapott csomagjaik szerint osztja be, de ritkán hagyja magát rossz értelemben befolyásolni, de mindig jó irányba. Egy súlyos beteg néha megkockáztatja a kérdést: "krematórium?" "Hogyne, biztosan. . . három, négy nap múlva!".
1944 októberében csak ritkán vesz föl a kórház hasmenésben megbetegedetteket. Minden este a 16-os blokknál gyülekeznek. Faszénnel etetik és visszaküldik őket. Előfordul, hogy a betegség elmúlik. De az is lehet, hogy hosszabban eltart, mint a szokásos nyolc nap, és láz miatt rosszabbodik a helyzet; akkor fölveszik őket, amennyiben rosszat sejtenek.
Reggeltől estig hallani a szerencsétlenek kiáltásait és könyörgését, akiket a lengyel Stadjeck hideg zuhany alá tesz. Kétszer vagy háromszor kápó vagy orvos is jött, mikor ez történt, Kinyitották az ajtót. Stadjeck elmagyarázta:
A kórházban jól vagyunk tájékozódva a háborús eseményekről. A német újságok, különösen a "Völkische Beobachter" jár ide, és az egész személyzet rendszeresen hallgat rádiót. Természetesen csak a hivatalos híreket, de ezek is mondanak valamit.
A kórházban ismertem meg Jacques Galliert, akit Jackynek neveztek, egy medránói bóhócot. Kemény volt a kemények között. Ha a táborélet keménysége miatt panaszkodtak, mindig ugyanazt válaszolta: "Tudod, én két és fél évig voltam Calviban (Calvi: francia fegyház Korzikán), ott hozzászoktam az ilyesmihez. " és hozzátette: "Öregem, Calviban ugyanez volt: ugyanez a munka, ugyanilyen kevés ennivaló. csak kevesebbet vertek, de vas és "Le mitar" ott is volt, na és. . . " (Le mitar: speciális kifejezés a francia börtönökben levő súlyosbított elzárásra).
December 25-én azzal az elhatározással hagytam ott a kórházat, hogy soha többet nem megyek oda vissza. Ezt különféle események okozták. Júliusban Pröll megmérgezte magát ciánkálival. Az okát sohasem tudtuk meg: előző nap azt rebesgették, hogy összeesküvés miatt el akarják fogni és föl akarják akasztani. Heinz, a kommunista kovács váltotta föl.
Még sok más dolgot meséltek. Tény, hogy a betegek nem érezték magukat biztonságban nála. Nekem egy napon ágyamhoz jött Cespivával és elhatározta, hogy gyógyulásomhoz szükséges, hogy a jobb vesémet kivegyék: rögtön megkértem egyik bajtársamat, akinek más baja volt, hogy ő adjon helyettem vizeletet, és ezzel a vizsgálat eredménye negatív lett, mely nekem segített abban, hogy visszamehessek a munkacsoportba. De mivel nem volt erőm dolgozni, néhány napra rá újra jelentkeztem a kórházban - éppen elég idő telt el ahhoz, hogy a vihar elszálljon fejem felett - és könnyen fölvettek újra.
Hajótörés Ami ezután történt, nem nagyon érdekes. 1944 decemberében Dora nagy tábor, és nem alárendeltje Buchenwaldnak, hanem Ellrich, Osterode, Harzungen, Ilfeld stb. . . , melyeket még építenek, most tőle függenek. (Ezekben az altáborokban a rabvezetés a zöldek kezeiben van, akiket a Dorai vörös rabvezetés oda deportált, hogy megszabaduljon tőlük, és hogy megelőzze ezt, hogy újra hatalomra kerüljenek). A transzportok most közvetlenül ide jönnek, mint régen Buchenwaldba, itt fertőtlenítik őket, írják be a listákra adataikat és osztják szét őket az altáborokba. Most már a 100 000 szám fölött tartanak. A teherautó minden este hullákat hoz az altáborokból, hogy elégessék őket a krematóriumban. A kerék forog. . . Befejezik a 172-es blokkot: a filmszínház és egy könyvtár a rabvezetés emberei és azok védencei számára működnek, a nyilvánosházban pár hónapja lakó nők ugyanennek a vevőkörnek igényeit elégítik ki. A blokkok kedélyesek: van bennük víz, rádió is, az ágyak itt vannak, lepedő nélkül de szalmazsákokkal és takarókkal. A szorongatás ideje lejárt, az SS kisebb követelésekkel lép föl, céljukat, a tábor elkészülését elérték, de most több figyelmet fordít a politikaiakra, és mereven figyel az összeesküvésekre és szabotázsokra, amelyek tényleg elég gyakran előfordulnak. Ezek az anyagi javulások a rabok tömegeinek nem jelentenek olyan jó érzést, mint tehetnék: A rabvezetés embereinek hozzáállása nem változott, és mivel ezek rablóbarlangból való emberek, akik ugyanazokat az állapotokat akarják nekünk biztosítani az épületekben, mint amilyeneket ők megéltek, mereven ragaszkodnak hozzá, hogy életünket amennyire lehet hasonlóvá tegyék ahhoz, amilyenben ők éltek a tábor kialakulásakor. Ilyen a világ sora.
A 23-ról 24-ére virradó éjjel egy munkacsoport a gumibotok alatt a sorakozó és létszámellenőrzési téren egy hatalmas karácsonyfát állított föl, mely másnap reggel 5 óra 30-kor az elvonulásra való gyülekezéskor sokszínű fényben ragyogott föl. Ettől a naptól kezdve Epifánia napjáig minden este a sorakozó és létszámellenőrzésnél a tábori zenekar az "Ó zöld fenyő" játszotta, melyet távozás előtt meg kellett hallgatnunk. . . Ezt kötelező volt áhitattal hallgatni, ha nem akart az ember verést kapni.
Az alagútban már nem lehet számolni se a szabotázscselekményeket. Az SS-nek hónapokig tartott annak megállapítása, hogy az oroszok nagyszámú V1-et és V2-t azzal tettek használhatatlanná, hogy a rádiókészülékbe vizeltek. Az oroszok, akik a lopás mesterei, a szabotázs mesterei is és makacsak is: semmi sem tartja vissza őket, ezért belőlük kerül ki a fölakasztottak legnagyobb hányada. Még egy okból történik ez: azt hiszik, hogy menekülési módszert találtak föl. . ! Nagyon kevés rabnak jutott eszébe Dorából menekülni, és azokat, akik ezt megpróbálták, a kutyák újra megtalálták. A táborba való visszaérkezésükkor általában fölakasztották őket, nem csak a menekülési kísérlet miatt, hanem háborús bűntett miatt is, mert nagyon ritka volt az, hogy ne tudtak volna valamiféle rablást rájuk kenni azokon a helyeken, melyek mellett elhaladtak.
A szabotázs a legfelsőbb körökig hatolt el: A V 1 és V 2-t fölhasználás előtt ki kell próbálni, és a nem beváltakat Harzungenbe küldik, ahol szétszedik és megvizsgálják őket. A különféle részeket egy erre a célra való csomagolásba teszik és visszaküldik Dorába, ahol ugyanúgy összeépítik őket. Így körülbelül harminc V1 és V2 van állandóan úgy úton Harzungen és Dora, a kísérleti telep között, hogy folyton összerakják és szétszedik őket.
Ilyen módon jutunk az egyik váratlan eseménytől a másikig, a bombatámadáson és az élelmiszeradag csökkentésén át, az ismeretlenek összeesküvésén és szabotázson és akasztásokon át a fölszabadításhoz.
Ezt az egész időszakot a kutyacsoport vezetőjének segédjeként értem meg: könnyű munka, mely csizmatisztításból, ruhakefélésből, szoba és íróasztal ragyogó tisztán tartásából, ennivalójának elhozásából az SS étkezdéből. Minden reggel nyolc órakor elvégeztem napi munkámat. A maradékot mindenkivel fecsegve, a kályha sarkán melegedve, újságot olvasva, rádiót hallgatva töltöm. Az SS szakács minden étkezésnél, mikor a levest uramnak kiadja, lopva éppen annyit ad nekem. Emellett a harminc ember, akik az SS blokkban laknak, néha kisebb munkákat adnak nekem, mint edényük elmosását, csizmájuk pucolását, szobájuk kisöprését, stb. . . Ezért maradékaikat nekem adják, amit minden este átviszek bajtársaimnak. Szép élet.
A tábori rendszer szabálytalanságai nem hatolnak el tudatukhoz, és ha véletlenül észreveszik akkor azért teljesen komolyan a rabvezetést vagy a rabok tömegeit teszik felelőssé. A rabok nagy tömegének is az a véleménye, hogy a rabvezetés sokkal felelősebb azért az életért, melyet élni kénytelenek, mint az SS. Nem fogják föl, hogy mi soványan, gyengén és piszkosan járunk rongyainkban. A III. Birodalom mindent megad, amire szükségünk van: élelmet, kifogástalan higiéniára való lehetőséget, kedélyes szállás lehetőségét egy messzemenően modernizált táborban, egészséges szórakozásokat, zenét, olvasmányokat, sportot, karácsonyfát, stb. . . Hiszen ez bizonyítja, hogy kevés kivételtől eltekintve Hitlernek igaza van abban, hogy mi egy testileg és lelkileg alacsonyabbrendű emberiség részei vagyunk! Egyenként felelősek a rosszért, mely szemeik előtt, tudtukkal vagy tevékeny hozzájárulásukkal, ezzel egyidejűleg tudat alatt és nem megfontolva történik? Biztosan nem: környezetük áldozatai, amelyben minden nép, a rendszertől és nemzetiségtől függetlenül rendszeresen a maga módján a történelem veszélyes válaszútjain csődöt mond, mert az irányítás az egyén kezéből átmegy a csoportéba és szakítanak a hagyományokkal. Március 10-én bibliakutató asszonyok egy csoportja jön Dorára; őket egy utasítás követte Berlinből, hogy ezeket az asszonyokat - szám szerint 24-et - könnyű munkákra kell alkalmazni. Ettől fogva a segédi tisztet ők vették át. Engem leváltottak, és visszaküldtek a táborba. Hogy elkerüljem besorolásomat egy rossz munkacsoportba, óvatosabbnak tartottam, ha egészségi állapotomat kihasználva a kórházba vetetem föl magamat, melynek ablakaiból a Nordhausenre mért bombatámadásokat április 3-án és 5-én megfigyeltem, pontosan két nappal azelőtt, mielőtt fölvettek volna a kiürítő transzportba, melyről a bevezetőben számolok be. Mások tapasztalatai Szellem kellett hozzá és alattomosság, hogy valaki legyőzzön téged bármilyen ötlettel, és az Istenek egyike jött is! Túl ravasz fickó tele érthetetlen tekervényekkel, most a hazádban is csalásra és kitalált szavakra van szükséged, melyeket kisfiúként is szerettél? Athéna Odüsszeuszhoz (Homérosz Odüsszeája, 13 ének, 290)
A politikában a koncentrációstáborok a múlt részei. Az irodalomban "elhasználták" őket. Mint egy sötét parancsra és egy bátor ugrással több szakaszon keresztül a nyilvánosság most az orosz táborokkal foglalkozik. Ennek a ténynek teles tudatában egy idővel ezelőtt mégis nyilvánosságra hoztam egy tanúvallomást a Hitler alatti koncentrációstáborok rendszeréről, melyet kizárólag saját élményeimre alapítottam. De ezzel kissé lemaradásba kerültem, és éppen ezt hangsúlyozták erősen. Ma más formában leszek visszaeső. Nem fogják elmulasztani, hogy közöljék velem, hogy meggondolatlanul és az áram ellen úszom. Ezért illő, hogy először bocsánatot kérjek. Amennyiben a kevés nyugodt pillanat ezt megengedte nekünk, a táborban minden beszélgetés három téma körül forgott: az harcok valószínű befejeződésének ideje, esélyeink egyénileg és együtt, hogy ezt megérjük, és a következő napok étlapjáról, amit szintén tábori pletykának lehet nevezni, ha ez a szó lehetővé tenné a tragikus valósággal való összehasonlítást, amelyről szól. A három téma egyike sem nyújtott nagy lehetőségeket arra, hogy pillanatnyi helyzetünkről elfelejtkezzünk. Attól függően, hogy mennyi körülnézésre maradt időnk szűk világunkban, mindhárom témát egyre redukáltuk mindig egy fölkiáltással: "Ha ezt majd el fogják mesélni". . . amit olyan hangon mondtuk és amit olyan villámló pillantások kísértek, hogy engem megrémítettek. Mivel valahogy tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok képes ilyen gyors izgalmi állapotra környezetem miatt, magamba vonultam és egy makacsul hallgató tanúvá váltam. Tisztán megérzés alapján az első világháború utáni időkbe láttam magamat visszavetve, a volt frontharcosokhoz, azok elbeszéléseihez és irodalmához. Nem lehetett kétséges, hogy a háború utáni idő még több volt hadifoglyot és volt deportáltat fog jelenteni, akik még rémesebb emlékekkel térnek vissza hazájukba. Úgy tűnt nekem, hogy szabad az út az átkoknak és a bosszú szellemének. Minél inkább sikerült nekem, személyes sorsomat elválasztani a nagy drámától, elkezdtek szemem előtt a történelmünkből ismert Capuletek, Armagnakek és Burgundiak régi vitáikat fölelevenítve egy gátlástalan Sarabandot (tánc - a fordító) táncolni az európai mértékű színpadon. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehetne a szemem előtt kibontakozó hagyományos gyűlöletet lecsökkenteni, függetlenül attól, hogy mi lesz az ellentét kimenetele. Ha megpróbáltam annak következményeit elképzelni, elég volt kis fiamra gondolni, hogy ne csak magamat kérdezzem meg, hogy nem lett volna jobb, ha egyikünk sem jött volna haza, de azt is reméljem, hogy a III. Birodalom magasabb helyein hamarosan fölismerik, hogy csak akkor számíthatnak kegyelemre, ha egy hatalmas és szörnyű bűnhődési áldozatban azért, hogy magukat a gonosztól szabaddá vásárolják, fölajánlanák azt, ami még megmaradt a táborok lakóiból. Ebben a lelkiállapotban elhatároztam, hogy ha visszajönnék, jó példával járnék elől, és megesküdtem, hogy kalandomról soha, semmilyen módon nem fogok beszámolni. Egy ideig, amely nekem nagyon hosszúnak tűnt, tartottam szavamat, és ez nem volt könnyű. Először saját magammal kellett harcolnom. Itt sohasem fogok egy tüntetést elfelejteni, amelyet a deportáltak az első időben Belfortban szerveztek, hogy bemutassák hazajövetelüket. Az egész város azon volt, hogy meghallgassa őket és üzenetükre figyeljen, a nép háza teljesen tele volt, a ház előtti tér fekete volt az emberektől. hangszórókat kellett az utcára kitenni. Mivel egészségi állapotom nem tette lehetővé sem azt, hogy itt beszéljek, sem azt, hogy hallgatóként résztvegyek a gyűlésen, szomorú voltam. De bánatom még nagyobb lett, mikor másnap a helyi újságok bebizonyították, hogy az elmondottakból nem lehet elfogadható üzenetet alkotni. A tábori aggodalmam valósággá vált. A tömeg egyébként nem hagyta magát becsapni, mert ezentúl sohasem lehetett ugyanebből a célból ilyen gyűlést megtartani. Ezért a többiekkel kellett harcolni. Bárhova mentem vagy az evés közben, vagy a tea előtt mindig megjelent egy ritka rémes érzelmi rezdülésekkel bíró papagájhölgy vagy egy jót akaró barát, akik azt hitték, hogy nekem tesznek szolgálatot azzal, ha a figyelmet rám terelik, és a társalgást erre a tárgyra terelik: "Igaz, hogy. . . " "Ön azt hiszi, hogy . . . " "Mit gondol XY könyvéről? . . "
Ha ezek a kérdések nem illetlen kíváncsiság termékei voltak, akkor láthatóan kétkedésről árulkodtak és a szembesítés utáni kívánságról. Nekem terhesek voltak. Rendszerint félbeszakítottam őket, ami miatt haragudtak és azt negatívan értékelték.
Egy nap észrevettem, hogy a nyilvánosságban a német táborokról hibás elképzelés alakult ki, hogy minden elmondott dolog ellenére a koncentrációstáborok problémája megmaradt és hogy a deportáltak, ha már nem is hittek nekik, erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzetközi politikát veszélyes utakra vigyék. A dolog túlnőtt a szalon határain. Egyszerre az lett az érzésem, hogy cinkosa leszek egy aljas összeesküvésnek, ha megmaradok eredeti elhatározásomnál, és így minden irodalmi előítélet nélkül leírtam saját élményeimet lehetőleg egyszerű formában, hogy a dolgokat helyes formába ábrázoljam, és megpróbáljam, az embereket objektív gondolkozásra és a becsületről alkotott józan útra visszavezetni .
Ma ugyanazok az emberek, akik a nyilvánosságnak a német koncentrációstáborokat bemutatták, az orosz táborokat mutatják be, és ugyanazokba a csapdákba visznek. Ebből a vállalkozásból vita állt elő, melyen David Rousset állt az egyik oldalon, és Jean Paul Sartre valamint Merleau-Ponty a másikon, amelyben minden csak hamis lehetett, mert alapvetően az orosz táborokból megmenekültek talán - igen, talánt mondok - megtámadhatatlan tanúvallomásait és a nem megtámadhatatlan tanúvallomásokat, tehát a német táborok megmenekültjeinek vallomásait hasonlítja össze. . .
Mégis lehet az a véleményünk, hogy a jövőbeli viták a koncentrációstáborokról nyernének azzal, ha figyelembe vennék, hogy az általuk létrehozott tanúvallomások az események új vizsgálatából indulnának ki, melyek ténylegesen olyan eseményeken alapulnának, melyek színtere a német koncentrációstáborok voltak. Mikor ez a gondolat meggyőződésemmé vált, ebből nőtt ki az a kötelezettség, hogy ennek az új szemléletmódnak az alapfogalmait összeállítsam és nyilvánosságra hozzam. Ez magyarázza ennek a koncentrációs-tábor irodalomnak a szemléjét és összeállítását.
A volt frontharcos élményei, aki még jól van, és nem felejtette el emlékeit, lehetőséget ad szembesítésre, amely szerintem bizonyíték értékű. Akkoriban határozott békeakarattal jöttek vissza és minden szentre megesküdtek, hogy mindent megtesznek azért, hogy ez a háború legyen a legutolsó. Ezt meg kellett köszönni nekik és ez hálát mutatott nekik és csodálatot hívott elő velük szemben. Örömmel és reménykedve, lelkesen fogadta őket az egész nép, szívélyesen és bizalommal. A második világháború előestéjén viszont vitatottak voltak. Jelentéseiket gazdagon kommentálták különféle irányokból, és a legkevesebb, amit ehhez mondani lehet, hogy véleményük nem volt egyensúlyban, ha ezt nem is látták be, és nem is számított nekik. Gyakran igazságtalan is volt. Bár különbség volt beszédük és leírásaik között, de végleges ítéleteket hozott, melyek könnyedén újraegyesítették a kettőt. Vigyorgott az elsőnél, hogy itt egy nagydumás Jánosról van-e szó, - ezt a kifejezést használták -, aki emlékezéseit minden társalgásba beleviszi, vagy helyi illetve nemzeti egyesületek vezetőiről, akik feladata a vasárnapi követelések elmondására tűnt szorítkozni. A másodiknál is éppilyen határozottnak tűnt és csak egy könyvet ismert el a háborúról: Barbusse könyvét "A tűz" (Le Feu). Ha a jóindulat ritka pillanataiban kivételt tett, akkor ezt Galtier-Boissiere és Dorgeles írásainál tette, de más irányban: egy, az ő gúnyos és határozott pacifizmusánál annál, amit realizmusnak tartott.
Ki érti ennek a pálfordulásnak a tényleges okát? Véleményem szerint mindezek a következő általános igazság keretei között vannak: Az emberek sokat foglalkoznak a jövővel, melynek elé néznek, mint a múlttal, melytől már semmit sem várhatnak el; ezért lehetetlen volt, a népek életét egy ilyen szokatlan eseménynél, mint például egy háború hosszasan megállítani, amely olyan jelenség (a háború), mely saját általánosítására törekszik, és az őt jellemző sajátságokkal gyorsan elavulttá válik.
Noha ezt erős tartózkodással szokták fölhozni, mégis úgy tűnik, hogy a volt frontharcosok optimista módon tévedtek, és tévedésük egy pszichológiai hiba miatt megduplázódott. Minden esetre a háború és béke problémáit huszonöt év kemény és állandó agitációja után alig érintették, és ezek teljesen nyitottak voltak. Egyet meg kell adni: a háborúról úgy számoltak be, amilyennek azt találták. Egy szónál sem, melyet elmondtak volt a hallgatónak olyan érzése, hogy ez ne lenne igaz, de legalábbis ne lenne valószínű, hogy így volt. Ezt a deportáltakról nem lehet elmondani.
Mivel egyik adott ötleteket a másiknak, úgy tűnt, mintha egy malomkerék közé kerültek volna, mely őket lépésről lépésre - némelyiknél tudat alatt, de legtöbbjüknél tudatosan - oda vezette, hogy a képet még feketébbre mázolják.
Úgy ahogy ez Odüsszeusznál is történt, aki csodákat ért meg és utazása alatt odüsszeáját minden nap új kalanddal bővítette, valószínűleg inkább azért, hogy a nyilvánosság kedvére tegyen, és nem annyira azért, hogy hosszú távolmaradást igazolja rokonai előtt. De amíg Odüsszeusznak sikerült kigondolni a saját legendáját, kigondolni és a történészek figyelmét kétezerötszáz éven magára irányítani, nem túlzás az a megállapítás, hogy a deportáltak itt nem voltak ilyen sikeresek.
A vádiratban nem áll sok. De annál több könyörtelen tanú van. A legfontosabb közülük egy deportált, a helyi ellenálló csoport volt vezetője, saját állítása alapján. A bírókat láthatóan zavarba hozzák a törvény előtt kinyilatkoztatott vádak, melyek valódisága nagyon kétségesnek tűnik előttük.
Ebben a műben, melyben valóságról és nem művészetről van szó, nem lesz ilyenféle összeállítás.
Az általam idézett helyeket szó szerint adom vissza. Többnyire személyes kommentár előzi meg őket vagy követi őket. Hogy könnyebben összehasonlíthassunk, az írókat három csoportba osztottam be: azokat, akiknek nincs okuk arra, hogy megbízható tanúk legyenek, és akiket én - természetesen nem azért, hogy megsértsem őket- másodrangú tanúknak nevezek; A pszichológusok, akik a túlhangsúlyozott személyes hangot részesítik előnyben, és a szociológusokat, vahgy az olyan személyeket, akiket annak nevezik. Magamnál is óvatos vagyok, hogy nehogy azzal vádoljanak, hogy olyan dolgokról beszélek, melyek túlságosan kívül állnak életemen, hogy ne essek abba a hibába, melyeket másoknál kritizálok és nehogy a szellemi becsületesség szabályainak elforgatását kockáztassam, lemondok arról, hogy teljes képet adjak a koncentrációstáborok irodalmáról. Itt csak egy betekintésről van szó, ezt szeretném újra hangsúlyozni, és csak tényekre és érvekre szorítkozom, melyekről magamnak volt módom ítéletet alkotni.
Az itt tárgyalt írók száma tehát mindkét csoportban és összességében is korlátozott: három másodrangú tanú van (kérem , abban a tényben, hogy ez három pap, ne lássanak rosszindulatú, antiklerikális szándékot), ezek: Robert Ploton abbé, Birin testvér az Epernay keresztény iskolából és Jean-Paul Renard Abbé; egy pszichológus (David Rousset), egy szociológus (Eugen Kogon). Egyik csoportba sem tartozik Martin-Chauffier. Egy szerencsés véletlen folytán ezek a legjellegzetesebbek, miáltal a tanulmány világosabb lesz és a koncentrációstábor problémája új megítélésének útja jobban kirajzolható.
Érthetőbb lesz, ha egy másik dologra emlékszünk vissza, mely néhány évvel ezelőtt közvidámságot okozott. Röviddel a második világháború előtt egy külföldi diák a Louvre teremőrének pillanatnyi figyelmetlenségét fölhasználva elemelt Watteau egy képét, melynek címe "A közönyös". (A Louvre a XIII. századtól a francia királyok rezidenciája volt, ma múzeum). Néhány nappal később visszahozta kissé megváltoztatva: nem tetszett neki az egyik fölemelt kéz, melyről a szakemberek azt mondják, hogy befejezetlen; hogy a mester ezt így akarta-e vagy elfelejtette, nem ismert, és ezért most egy botot festett a kezébe. A bot nem változtatott semmit a személyen. Ellenkezőleg, kitűnően összeillett a kép hangulatával. De precízebbé tette a közönyösség értelmét és észrevehetően megváltoztatta azt a magyarázatot, melyet róla, céljáról és szándékáról lehetett adni. Sőt, azt lehetett állítani, hogy ez a nyilatkozat egész másmilyen lett volna, ha a bot helyett egy pár kesztyűt tartott volna kezében vagy az lazán egy virágcsokron nyugodott volna.
Mégsem tudunk megesküdni arra, hogy Watteau, ha már bot nem volt a képen, nem inkább egy pár kesztyűt vagy egy virágcsokrot szánt oda, így eltávolították a botot és a képet újra helyére akasztották. Ha helyén maradt volna, soha senki nem vett volna semmiféle összhanghiányt sem a képen, sem a Louvre összképén. Ha diákunk azt tűzte volna ki feladatául, hogy "A közönyös" kijavítása helyett minden kép rejtélyét megoldja, ha a "Jokonda" mosolya fölé egy selyemmaszkot, A kis Jézusok kezébe festett volna valamit, akik a madonnák térdén vagy ölében játszadoznak, esetleg "Erasmus" -ra szemüveget festett volna, stb. . és ha mindezt ott hagyták volna, képzeljük el, hogy hogy nézett volna ki a Louvre!
Ha egy becsületes deportált az egyiktől a másikhoz megy és egyesíti őket, akkor ugyanaz a benyomás, mintha a Louvre képtárán menne keresztül, mely csúnyaságokkal van tele és átnézi és kijavítja azokat.
Így van ez az olvasóval is, ha ítéletének kimondása előtt az idézett szövegekről, minden más meggondolástól függetlenül megkérdezi, hogy szerzője ezt egy törvényszék előtt, amely súlyt helyezne a pontos adatokra, teljesen így adhatná-e elő.
A kevésbé fontos tanúk
Ezek a tanúk csak olyasmiről számolnak be, amit állítólag láttak és nem magyaráznak sokat. Kritikájuk csak lényegtelen apróságokra irányul. Az olvasó bocsánatát kérem: a koncentrációstábor problémájának nagy rejtélyét ugyan csak fontos tanúkkal oldhatjuk meg, de a többieket sem szabad elfelejteni.
Időrendi jelentést hozott nyilvánosságra útjairól Buchenwaldba és Dorába.
A deportáció és az egyik táborból a másikba való transzportnál ugyanabban a transzportban utaztunk. Rabszámaink is egészen közeliek voltak: az övé 45652, az enyém 44564.
"Nagyon korai fölkelés, fölismerhetően kevés élelem tizenkét munkaórára: egy liter leves, kétszáz-kétszázötven gramm kenyér, húsz gramm margarin. " (40. oldal)
"Dora berendezését 1943 novemberben kezdték el" (46. oldal)
Mielőtt átmennék a komoly tévedésekhez, még két dolgot érintek, melyek nem olyan jelentősek ugyan, de a tanúvallomás könnyű fajsúlyát fölismerhetővé teszik, mindenek előtt akkor, ha tudjuk, hogy írójuk ismerte a táborban levő rabok keresztmetszetét, amiatt nem lehet ezt neki megbocsátani:
Az SS nők még cinikusabban választották ki áldozataikat, mint a férfiak. Szép, művészi módon tetovált emberbőröket kívántak maguknak. Hogy kedvükre tegyenek, meztelenül fölsorakoztatták a rabokat a sorakozó és létszámellenőrzési téren. Ekkor a hölgyek keresztül mentek a sorokon és úgy válogattak, mint egy divatüzlet kirakata előtt. . . " (73-74. oldal)
Annyi marad meg, hogy az áldozatok kiválasztásának olyan jelleget ad, mintha ez ott általánosan szokásos lett volna, és hogy ezt figyelemre méltó pontossággal írja le. Ha a vádló is, aki a fent említett vétket (A lámpaernyőket) Buchenwaldba tette, ilyen módon járt el, akkor kérdéses az, hogy vajon az Ilse Kochot vádló dolgok nem nagyon kétségesek-e? (Annyira kétségesek, hogy az augsburgi esküdtbíróság, akik ezt tárgyalták, nem maradtak meg a vádnál. . . bizonyítékok hiányában - megjegyzés a második francia kiadáshoz)
De a táborparancsnok felesége vagy más tisztfeleségek tényleg szép bőröket keresve mentek a táboron át, hogy maguk ítéljék halálra viselőiket? Szerveztek sorakozókat meztelenül, hogy megkönnyítsék ezek dolgát? Ezt nem tudom igazolni és ellent sem tudok mondani neki. Csak azt tudom mondani, hogy Birin testvér állításával szemben sem Dorában sem Buchenwaldban egyidejű internálásunk alatt ilyesmi nem történt.
"Ha a szabotázs biztosnak tűnt, akkor az akasztást kegyetlenebb módon vitelezték ki. A halottjelölteket egy elektromos erővel húzott kerékkel emelték föl a földről, mely őket lágyan emelte föl a földről. Mivel nem kapták meg a gyilkos ütést, mely a szegény bűnöst megöli és gyakran nyakát töri, a szerencsétlenek átélték a halállal való küzdelem minden borzalmát. Más alkalommal a hentes horgát tették az elítélt álla alá, és ilyen barbár módon akasztották föl. " (76. oldal)
Mindez nem történt meg Dorában. De ezt a történetet szinte ugyanezekkel a szavakkal mesélték el nekem más táborokból jött rabok, és ezek azt állították, hogy ott voltak ilyen jeleneteknél: Mauthausenben, Birkenauban, Flossenburgban, Neuengammeban, stb. . . Mikor visszatértem Franciaországba, különböző íróknál viszontláttam ezt a történetet. Nem lett volna érdekes írásbeli tanúvallomással valamelyik táborhoz hozzárendelni, ahol nem történt meg. Ha a francia vélemény egy írót tévedésen kap, akkor kételkedik a dologban minden tábort illetően, a német vélemény pedig hazugságra következtet.
"Mint titkok tudói (V1 és V2) tudtuk, hogy halálra vagyunk ítélve, és ha a szövetségesek közelednek, meg fognak bennünket ölni" (97. oldal)
Ő a 39 727 számot viselte deportáltként. Néhány héttel korábban ment Buchenwaldba mint Birin testvér és én, és aztán Dorába jött, ahol újra találkoztunk. Egy költeménygyűjteményt írt néha meghatóan misztikusakat, könyvének címe "Chaines et Lumieres" - "Láncok és fények". Ezek a költemények inkább szellemi reakció termékei mint egy objektív tanúvallomást tartalmazó elbeszélés. Egyikük tényeket mesél el "J'ai vu, j'ai vu, et j'ai vecu . . . " . Birin testvér ezt a függelékében hozza nyilvánosságra saját tanúvallomásával egyetemben, melyről már előzőleg beszámoltam. Ebben az olvasható:
A "Nativite" ("Krisztus születése"-templom) papja volt St. Etiennenben. Ma Firminyben pap. Buchenwaldba a 44015-ös számmal jött ugyanabban a transzportban mint én. Együtt voltunk a 48-as blokkban, amelyet együtt hagytunk el, mikor Dorába mentünk. Kiadta a "Montlucból Dorába" c. művet 1946 márciusában St. Etienneben Dumasnál. Igénytelen, 90 oldalas tanúvallomás. Robert Ploton abbé elmeséli a dolgokat egyszerűen úgy, ahogy látta, anélkül, hogy mélyebben megvizsgálná azokat, és anélkül, hogy magával törődne. Nyilvánvalóan becsületes volt, és ha hibázik, akkor ez természetes felületi érzékenység következménye, melyet az a buzgalom, amellyel élményeit el akarja mesélni, megnehezít.
Amikor abbé Ploton a rabok jelzéseiről beszél, nyolc kategóriát figyel meg, és nem tudja, hogy valójában körülbelül harminc féle volt, és hogy részleteket jelent. A tábori rendről a következőt írja:
Mert nem tudja, hogy ezt az alacsonyrendű eszközt, éppen azért, mert olyan hatásos, a világ minden börtöne alkalmazza, és hogy ez sokkal régibb, mint Hitler "Mein Kampfja". (Lásd a függeléket ehhez a fejezethez: "A fegyelem a Riomi központi börtönben 1939" Pierre Bernardtól, akit oda internáltak, és "A Liberation börtönében", egy tanúvallomás, melyet A. Paraz írt. Arra is emlékeztetnünk kell, hogy a "Dante nem látott semmit" c. könyv Albert Londrestől pontosan leírja Franciaország részét börtöneinek és büntetőtelepeinek üzemeltetésében. A sorakozó és létszámellenőrzés hosszára, mely minden rabot érintett, a következő magyarázatot adja: "Várjuk, hogy ellenőrizzék a számokat, fáradságos művelet, mely az SS jelentésvezető hangulatának függvénye. " (59. oldal).
Nos, ha a sorakozó és létszámellenőrzések hossza a valóban függött az SS jelentésvezető hangulatától, de éppen úgy függött azoknak a képességeitől, akiknek feladata volt, hogy naponta megszámolják a tényleges létszámot. Köztük voltak SS emberek is, akik általában tudtak számolni, de voltak olyanok is , főleg a rabok között, akik szinte vagy teljesen analfabéták voltak, és csak valaki jóvoltából lettek írnokok vagy a számítási osztály vezetői a munkásstatisztika osztályon. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy rab alkalmazása a koncentrációstábor inkább alkalmazkodókészségétől függött, mint tudásától. Mint mindenütt, így Dorában is kőművesek voltak a statisztikusok, a statisztikusok kőművesek vagy ácsok, egy orvos vagy sebész finommechanikus, szerelő vagy földmunkás. (Lásd első rész, 106, és 107 oldal).
A fegyelem a riomi központi börtönben 1959-ben "A fegyelmet illetően három fontos elemet kell szem előtt tartanunk. Az első egy, a rabok közti belső rangsor kialakítása, mely az őrök mellett a rend fenntartásához hozzájárul. Gyakran hallottam, hogy franciák föl voltak háborodva, mert ezek a rabszolgafölvigyázók a náci táborokban jelen voltak; ugyanezek föl vannak háborodva, amikor németek azt mondják, hogy nem tudtak dolgokról, melyek országukban folytak, és ezek maguk nincsenek tisztában azzal, hogy mi folyik Franciaországban. A kápókra, az írnokokra, az előmunkásokra, a szobai szolgálatra példaértékű eseteket ismerünk. Az üzemvezetőt (ezek közt vannak civilek is), mindenkit a közigazgatásban a rabok közül választjuk ki és ezeknek ebből bizonyos előnyeik vannak. A börtönőrök, akik feladata a rend fenntartása és a rabok őrzése, ebből ki van véve. Ez a hálószoba felügyelőjénél kezdődik, kinek ágya mellett jelzőcsengő van, és fölébreszti az őröket, ha szokatlant észlel (füstöt, olvasást, beszélgetést, stb. . . ), de ezt ritkán használja - é s ez így van a hivatalos kínzóig, a részleg felügyelőjéig. Ehhez azt kell mondanom, hogy mi az a részleg: ez a börtön belső különbörtöne, a valóságban kínzókamra (ez a szó nem túlzás!). Ez, a fegyelem második eleme, mint Dante pokla több részlegre terjed ki. a fegyelem terménél kezdődik, ahol arra szorítkoznak, hogy az elítéltet rövid szünetekkel körbe meneteltetik, ahol a meneteltető külön adagot kap, míg ez a büntetett számára élelemmegvonással jár. A valóságban itt hullanak az ütések. Nekem szerencsém volt, és nem volt benne részem, de gyakran láttam szegény fickókat, akik verés után visszajöttek a teremből, és ez egészen a celláig tart, általában maximum 90 napig, ami gyakorlatilag megegyezik a halálbüntetéssel, négy naponként egy tál levessel és olyan rafinált kegyetlenségekkel, hogy erre még kifejezés sincs. Külön igazolom, hogy a "camisole" -nak nevezett büntetésnél kényszerzubbonyt húznak a rabra, a karokat a hátukon összekötik és gyakran a nyakáig húzzák, és ezt gyakran alkalmazzák. Arra is megesküszöm, hogy különféle őröktől egybehangzóan hallottam, a felügyelő is megmerősítette, hogy bizonyos szerszámokkal, a piszkavasat is beleértve sokszor addig ütnek, amíg az illető meg nem hal. Arra is esküszöm, hogy a nácik a lassú ölés titkát csak részletekben tökéletesítették.
A fegyelem harmadik eszközeként a további elítélések tartoznak, néha egészen a halálbüntetésig, és amelyeket nem törvényszék mond ki, amint a törvény előírja, hanem egy kint ismeretlen törvényszék, a "pretoire". (pretoire: rögtönítélő bíróság, ahol a vádlottnak nincsenek jogai) Ez egy belső börtöntörvényszék, melynek főnöke az igazgató, egy aligazgató van alatta (a köznyelv ezt "sousmac"-nak nevezi), és a főbörtönőr, aki egyben írnok is. Nincs védőbeszéd, nincs védelem, csak egy gyakran érthetetlen vádirat, nincs válasz, csak a szertartáshoz tartozó "Merci, Monsieur le directeur" (köszönöm, igazgató úr), melyet az elítélés követ. Én sokszor kis büntetéssel úsztam meg, mely csak jogomat korlátozta, hogy a kantinban vásárolhassak. (a pénz a bérre korlátozódik, vagy annak egy nagyon kis részére, melyet a rab kézhez kap; ebben az időben csomagokban csak testápolási cikkek jöhettek) Sok kemény ítélet született, oka sokszor csak egy előírt feladat nem kivitelezéséért.
Minden francia ezt akarta, mondják "patriótáink".
De volt egy terhes tanú: Gentez fia, akit a börtönben ismertem meg, és aki mellett éltem meg ennek a drámának a kibontakozását. Keresztülvitte, hogy vizsgálatot indítsanak. Ez korrektül folyt le. Ange Soleilt Fresnesbe tették át, de amnesztia miatt elbocsátották. Dufour, Vessieres és Guillonet igazgatókat elbocsátották.
Emiatt a tragikus eset miatt Andre Marie megígérte, hogy Gentez fiának büntetését leszállítja három évre. Azóta több mint három év telt el, de ha jól tudom, még mindig börtönben van.
"Ezt egy valahol Franciaországban hozzám írt levélből vettem. Hallgatásomat aggodalmam magyarázza, hogy íróját nem akarom annak az igazságszolgáltatásnak kitenni, amelyről a fenti okirat beszél. Benolt C . . . nem olvasta a "Valsez, saucisses = táncoljatok, virslik"-et, de a "Vertiges = csalás" címűt. Beszámol viszonyáról a szociális segítőkhöz, akik isznak - ezt nem szemrehányásként mondom - és jelenti, anélkül, hogy nagyon panaszkodna emiatt, bizonyos urak furcsa erkölcséről, akik a "Saint- Vincent-de-Paul-Gyárnak" vezetői és kiknek ujjai tele vannak pecsétgyűrűkkel.
"La Rochelle, 1948. október 28 - botrányos állapotokról jelent, melyeket egy volt tiszt, Max-Georges Rouxl okozott, 36 éves, a német hadifogolytábor táborparancsnokságának képviselője Chatelaillon-Plageban, emiatt a vizsgálóbíró Bordeauxban a katonai törvényszék elé idézte, ahova Rouxot beidézték, a volt tiszt most tölti 18 hónapos büntetését, melyet múlt év augusztusában kapott csalás és hűtlen kezelés miatt La Rochelleben. Roux ennél sokkal súlyosabb bűnöket követett el. A bebizonyított bűnök olyan mértékűek, hogy nehéz fölfogni, hogy csak Roux felelős ezekért. Chalelaillonban ez a gonosz ember több hadifoglyot levetkőztetett és egy ólommal töltött lovaglóostorral verte őket. Két boldogtalan meghalt a kezelés után. A német orvos, Klaus Steen tanúvallomása, aki Chatelaillonban volt fogoly, jelentős volt. Kieli kihallgatásakor Steen elmondta, hogy 1945 májusától szeptemberig ötven halálesetet állapított meg honfitársainál a hadifogolytáborban. A halál oka az elégtelen étkezés, a kemény munka, és az állandó félelem a kínzástól, melyben a szerencsétlenek éltek, volt. A tábori élelmezés, melyet Taxier őrnagy vezetett, napi egy tányér üres levesből és egy darab kenyérből állt, a többit a fekete piacon lehetett beszerezni. Volt idő, amikor a hasmenésben megbetegedettek száma 80%-os volt. Taxier és Roux, valamint beosztottaik gyakran motozták meg a foglyokat és ilyenkor minden értéket elvettek tőlük. Ezeknek a lopásoknak az értékét és a gengszterek nyereségét, akik üzletüket kitűnően szervezték, mert a bankjegyeket és értéktárgyakat közvetlenül Belgiumba vitték, száz millióra becsülik.
Reméljük, hogy Rouxot és a többi bűnöst hamarosan Fort Ha-ba zárják, és hogy ezeket a tényleges háborús bűnösöket példásan megbüntetik.
Louis Martin-Chauffier
Ő a kevésbé fontos tanúk közé tartozik, melyeket fölülmúlja, mert megpróbál úr lenni élményein, de legalábbis ezeket filozófiai úton elmagyarázni, de hiányzik neki David Rousset nagy analizáló tudása és Eugen Kogon kicsinyes alapossága. Ezért a háború utáni irodalomban nem lehet sem az első, sem a második csoporthoz sorolni. Foglalkozására nézve író volt. Az az írókategória, akiket elkötelezettnek neveznek. Gyakran kiszabadítja magát hogy azután újra elkötelezze magát, mert az elkötelezettség második természete. Úgy ismerték mint kommunista-szimpatizánst, e pillanatban antikommunista. Valószínűleg ugyanazokból az okokból és ugyanazon körülmények között, ami időszerű - az előnyök miatt! Nem tudott ellenállni annak, hogy tanúskodjon a koncentrációstáborokról. Elsősorban azért, mert életének tartalma az írás. Másodsorban azért, mert maga is nyilatkozni akart egy olyan eseményről, mely őt személyesen találta. Ebből más haszna volt. Biztos nem vette észre, hogy szinte teljesen ugyanúgy beszélt, mint mások.
Mielőtt Neuengammeba deportálták, Martin Chauffier a Compiegne-Royallieu táborban volt. Ott ismerte meg Capitaine Doucet, aki ott táborparancsnok volt. A következő ítéletet írja róla:
Két ember közül, akiknek ugyanaz a feladatuk, az író az egyiknek jogot ad a lakonikus szigorra és gőgre, míg a másikkal nemcsak mellékesen elnéző, de még csodálja is őt. Ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, kiderül az olvasásnál, hogy az utóbbi Martin-Chauffiernak értékes szolgálatot tett olyan körülmények között, mely életét veszélyeztette. Én nem ismertem meg Compiegnenban Capitaine Doucet, de nagyon valószínű, hogy egyetlen jogtalansága az Andréval való összehasonlításban abból állt, hogy nem volt arra tehetsége, hogy olyan embereket válasszon ki, akiknek szolgálatot tesz - mert biztosan neki is voltak védencei - és irodalmi ismeretei túl korlátozottak voltak ahhoz, hogy fölismerje, hogy táborparancsnoki hatalmi körében bizonyos számú Martin Chauffier van, sőt maga Martin Chauffier is ott van.
A német kiadó megjegyzése: A fenti idézetről vita keletkezett a könyv szerzője, Rassinier úr, és Martin- Chauffier úr között a francia mondattan használatát illetően. Az író szerint Martin-Chauffiernak az előzőek helyett a következőt kellett volna írnia:
A szerző ehhez egy lábjegyzetet fűz:
kérdezzük, hogy mit várnak Petain (Franciaország kormányzója a német megszállás idején - a magyar fordító) ügyvédei, amikor erre az érvre hivatkoznak, amely azáltal kapja teljes ízét, hogy a földalatti kommunizmus tollának legszebb virágai közé tartozik. Ha a petainizmushoz való visszatérés lesz a divat, akkor Martin -Chauffiere minden esetre büszke lehet és ebből talán . . . hasznot is tud húzni. Ez egy másik mód a következtetések levonására. A táborban Martin -Chauffiere egy orvossal beszélget, aki ezt mondja neki: "Pillanatnyilag háromszor annyi beteg van a táborban, mint akiket föl tudok venni. Maximum öt vagy hat hónap van még a háború végéig. Nálam az a kérdés, hogy hogy tudom célomat, a legnagyobb számot elérni. Választottam. Ön és mások lassan gyógyulnak. Ha én önt ebben az állapotban visszaküldöm a táborba ebben az évszakban (december volt), akkor ön három héten belül halott. És - hallgasson jól ide - azokat veszem föl, akik nem nagyon betegek, és a kórházban való tartózkodás megmenti életüket. Azokat, akik már el vannak veszve, elutasítom. (Az eredetiben ez alá van húzva). Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy fölvegyem őket, hogy békés halált nyújtsak nekik, én az élőket akarom biztosan megtartani. A többiek nyolc napon belül meghalnak. Mindenesetre túl hamar haltak volna meg. Annál rosszabb, én nem érzések, hanem hatásosság szerint dolgozom. Ez volt a föladatom. Minden kollégám egyetért velem, hogy ez a helyes út. . . Mindig, amikor megtagadom egy haldokló fölvételét, aki mereven, rémülten és szemrehányóan néz rám, el szeretném mondani neki, hogy életét egy másik életre cserélem föl, amelyet esetleg meg lehet menteni. Nem értené meg, stb. . . (190. oldal) Azon a helyen már tapasztaltam, hogy bizonyos okokból, melyeknél a betegség vagy annak súlyossága néha csak másodsorban volt mértékadó, a kórházba kerülhettünk és ott - viszonylag - jól gondoztak bennünket: Ügyesség, politikai álláspont, szükség voltak a más szempontok. . Én ezt a tényt az általános életviszonyok számlájára írtam. Ha orvosok, akik rabok voltak, olyan véleményen voltak, mint amilyet Martin -Chauffiere ennek tulajdonít, akkor helyes ezt filozófiai érvelésnek tekinteni és az "SS szadizmusát" a halottak számánál mint okot el kell hanyagolni. Mert egy orvosnál nagy tudás, nagy biztonság és önbizalom kell ahhoz, hogy néhány perc alatt elhatározza, hogy kit lehet megmenteni és kit nem. Ha ez tényleg így lett volna, akkor attól félek, hogy azok az orvosok, akik az első lépést megtették ehhez a viselkedéshez hivatásukban, nem tettek apránként egy másikat is meg, és nem kérdezték-e meg, hogy kit lehet megmenteni, hanem azt, hogy kit kell és kit nem kell megmenteni és ezt a lelkiismereti kérdést a terápia lehetőségeinek figyelembe vételével tették föl.
"Ahogy az SS bánt velünk, ez egy magasabb helyen kigondolt terv része volt. Itt-ott finomítottak rajta, szépítették, díszítették, melyek a táborparancsnok vállalkozó kedvétől, fantáziájától vagy ízlésétől függött: a szadizmusnak árnyalatai vannak. Az általános szándék világos volt: Mielőtt megöltek minket, vagy hagytak meghalni, egészségünket tönkre kellett tenni. " (85. oldal)
Az első szögesdrótkerítés elektromosan van töltve és számos megfigyelő torony van rajta, amelyek mindegyikén három fölfegyverzett ember van. A másodiknál és a harmadiknál nem állnak őrök, de a gyárak kerítésénél egy SS laktanya van; az SS éjjel kutyákkal megy körútra, éppen így a harmadik kerítésnél. A tábor 8 kilométernyi területen terül el és körülbelül 300 000 internáltat tud fölvenni. A nemzeti szocialista rendszer kezdetén a politikai ellenfeleket internálták itt.
A lakosok fele francia, fele idegen, náciellenes németek, de a blokkparancsnokok többsége német. Vannak oroszok is, köztük a vörös hadsereg tisztjei, magyarok, lengyelek, belgák, hollandok, stb. . . .
Jean Puissant, aki ezt a szöveget idézi, ezután így ítél: csalás és hazugságok építménye. Nyilvánvalóan a stílus túl kedvező. Nem mondja, hogy a mechanikus alkatrészek, melyeket a buchenwaldi üzemekben készítenek, fegyverek alkatrészei. Nem szól a szabotázs miatti akasztásokról, a sorakozó és létszámellenőrzésekről, a hosszan tartó sorakozó és létszámellenőrzésekről, a munkaviszonyokról, a testi büntetésekről. Arról sem ír, hogy a vasárnap délutáni szabadságot véletlenek határolták le, azt sem, hogy a pap, aki a hívőket beszélgetésre vagy imádkozásra összegyűjtötte, ezt titokban tette és könyörtelen bántalmak veszélye mellett, amely az légkört összeesküvéshez tette hasonlóvá. Az is hazugság, hogy a deportáltak sorsa jobb ott, mint a francia börtönökben, hogy az 1944 augusztusi bombatámadáskor ne lett volna áldozat a deportáltak között, vagy hogy a legtöbb vonat, mely 1944 augusztusában Compiegneből és Fresnesből elindult, Weimarba jött. De bárhogy is legyen, ez az írás közelebb van a valósághoz, mint Birin testvér, főleg az élelmezést és a tábori rend összefoglalását illetően, ahogy azt a nácizmus vezető körei fölállították. Hogy azt nem alkalmazták, az biztos. A történelem fogja elmondani, miért. Valószínűleg a háborút fogja fő oknak nevezni, a táborok alapvető önkormányzatát a rabok által és azokat a romlásokat, melyeket egy fokozatokból álló közigazgatás esetén minden lefelé irányuló utasítás elszenved. A hadseregnél ez ugyanígy volt, az ezredes parancsát a segédtiszt kapta, a kivitelezés az őrmester dolga. Egy laktanyában mindenki tudja, hogy a veszélyes a segédtiszt és nem az ezredes, és ez Franciaországban így van a közigazgatási utasításokban, melyek a gyarmatokra vonatkoznak: ezeket olyan szellemben írják, amely annak az életképnek felel meg, melyet a tanárok a falusi iskolákban alakítanak ki: előtérbe helyezik Franciaország civilizáló törekvéseit, és Louis Ferdinand Celine, Julien Blanc vagy Felicien Challaye írásait kell olvasni, hogy pontos elképzelésünk legyen arról az életről, melyet gyarmatbirodalmunk katonái készítenek elő a bennszülött civileknek a gyarmatosítók számlájára.
A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a háború által előidézett határok között a minket adminisztráló, ránk felügyelő és külső keretünket képző rabokat semmi sem tudta volna abban megakadályozni, hogy a koncentrációstábor életéből azt csinálják, amely körülbelül azonos azzal a képpel, amelyet a németek mutattak a családoknak közvetítők elmondása után, akik értesüléseket kértek családtagjaikról.
"Láttam, mikor szerencsétlen társaim, kiknek egyetlen bűne az volt, hogy karjuknak nem volt ereje, a német politikai rabok ütései alatt meghaltak, akikből üzemvezetők lettek és volt ellenfeleik bűntársaivá váltak. " (92. oldal)
Következik a nyilatkozat: "Ezek a durva emberek először nem akartak ölni. Végül azonban öltek egy boldog dührohamban, gyulladt szemekkel, skarlátvörös arccal, szájukon habbal, mert nem tudták abbahagyni az ütlegelést: a végsőkig kellett menniük szórakozásukban. "
Ennek a nyilatkozatnak ellenére elnézőnek kell lennünk Martin -Chauffiereal szemben, mert még két dolgot megemlít, melyek bűnöző jellege semmi esetre sem egy "magas helyen kigondolt terv keresztülvitelének" részeként értékelhető.
Semmi nem kényszerítette a kápót ilyen viselkedésre és a szobai szolgálatot, takarítókat és ápolókat sem, hogy jéghideg huzatot csináljanak, vagy hogy a rájuk bízott szerencsétleneket meztelen felsőtesttel és hideg vízben mosdassák. De mégis megtették azzal a szándékkal, hogy tetsszenek az SS-nek, mely ezt a legtöbb esetben nem tudta, és hogy megtartsák helyüket, mely életüket mentette meg.
Kívánatos lett volna, ha Martin -Chauffiere vádiratát az elsők ellen éppen olyan keményen írta volna, mint az SS ellen, vagy legalább a felelősséget egyenletesen osztotta volna el.
Ennek a könyvnek a kiadásakor Franciaországban nem volt lehetőségem arra, hogy a tanúvallomásokat, melyeket a Hoover-alapítvány összegyűjtött és a sokkal később kiadott tanúvallomásokat fölhasználjam.
Mint látjuk, Martin-Chauffier különösen alkalmas volt arra, hogy a Franciaországi ellenállási mozgalom egyik gondolkodó alakja legyen. Időnként együttműködött a "Le Figaro", "Paris-Presse" és "Paris-Match"-al. A "Pharos" életrajzi lexikon azt írja róla, hogy a háború előtt világosan kinyilatkoztatta politikai véleményét és a spanyol polgárháború idején a kommunizmussal szimpatizált. 1937-ben a Szovjetunióba utazott. 1945-ben természetesen megint a kommunisták oldalán állt, a "comite national a ecrivains" -ban (nemzeti írószövetség), és a legvérszomjasabb üldözők között.
A pszichológusok David Rousset és a koncentrációstáborok világa
Az összes tanú közül egy sem olyan ügyes abban, hogy az esküvő erőnek és a táborok általános légkörének újra bemutatására úgy képes legyen, mint ő, a legnagyobb tenorista, és világszerte elismert ilyen témával foglalkozó író. DE senki sem adott bemutatásának többé-kevésbé regényes formát. A történelem emlékezni fog nevére: attól félek, elsősorban mint irodalmárra. A történelem talaján a - nyíltan mondva - beburkolás az eredményt elfogadhatóvá tette. ezt gondolta is, mert előre gondoskodó módon írta:
Ez a logika tette számára lehetővé, hogy azokat a dokumentumokat teljesen vagy majdnem teljesen figyelmen kívül hagyja, melyek a keleti táborokra vonatkoznak arra hivatkozva, hogy ezek ritkák és hiányosak, és elmondja: "A kutatás egyetlen komoly módszere a közvetlen tanúvallomások fölhasználása. " (ugyanott. ), és aztán ezek közül a közvetlen tanúvallomások közül azokat keresse ki, amelyek pillanatnyi álláspontjának a leghasznosabbak.
"Ezek között a körülmények között" mondja "bátor kísérletről van szó, hogy bemutassam a koncentrációstáborok teljes világát. (ugyanott. )
Idézet Birin testvér , "16 hónap börtön", 117. oldal)
A békeszerető Franciaország hálás volt David Roussetnak, hogy ő a következő sorokkal zárta művét:
Ha Martin-Chauffier az orvost igazolja, aki a legnagyobb számú rabot úgy akarja megmenteni, hogy orvosi segítségét bizonyos raboknak először bocsátja rendelkezésre, és David Rousset azt a politikát igazolja, amely minőséget és nem számokat akar megmenteni, de egy olyan minőséget, melyet egy bizonyos, az emberségen kívül levő parancs állapít meg, akkor ez sok érvet eredményez, és nem rosszakat a koncentrációstáborban élő névtelen tömeg rovására. Ha más esetben egy nap filozófusi csalásról beszélünk, abban semmi meglepő nem lesz. Rosszindulatú lelkek azt is mondhatják, hogy David Roussetnél valószínűleg azért menekült meg a kommunista kápó, Emil Künder, mert őt a forradalmi elithez tartozókhoz sorolta. aki ezért nagy barátja lett, de ma letagadja őt.
A táborok lakóinak későbbi sorsa: "Míg több százezer helyét vesztett személynek sikerült a tábort elhagyni és Amerikába kivándorolni, gyerekek és öregek ezrei még ma is az IRO (International Refugee Organization) irányítása alatt Németország, Ausztria és Olaszország sötét barakkjaiban vannak. De a nemzetközi menekültszervezet befejezi munkáját néhány hónap múlva, és kérdezzük, hogy akkor mi lesz a sorsuk az árváknak, akik ott maradnak.
Helyzetük már most is tragikus, mert bizonyos táborokban csak napi három-négyszáz kalóriányi táplálékot kapnak, és senki sem tudja, hogy akár ez az elégtelen táplálás is fenntartható-e. Ezek között a körülmények között nagyon magas a halálozási arány (A újság "La Bataille" vom 1950 május 9-én ).
"Normális, hogy egy osztály minden élő erejét bevetik egy teljes csatában, hogy az ellenség ne okozhasson többet kárt, és ha szükséges, megsemmisítik azt. " (107. oldal)
És nem szükséges, hogy egy zsidó, egy lengyel, egy orosz a nemzeti szocializmus ellen volt: születésük és származásuk miatt nem asszimilálható lázítók, akik a tisztítótűzbe fognak kerülni. A halál tehát nem a dolog teljes értelme. Csak a bűnhődés lehet az urak számára megnyugtató és kielégítő. A koncentrációstáborok számukra megrázó és speciális gép a bűnhődésre. A halálra szántak kiszámított lassúsággal haladnak a halál felé, hogy testi és lelki elfajulásuk fokozatosan jöjjön létre, és eljutnak annak fölismeréséig, hogy ők, az átkozottak, a rossz megtestesítői és nem emberek, és a papi törvényszéki ítéli titkos örömet érez, mikor egy testet megsemmisíthet. " (108-109 oldal)
Ebből a következő látható: ha abból indulunk ki, hogy a koncentrációstáborokat annak eszközének szánták, hogy megakadályozzák, hogy az ellenfél káros legyen, akkor könnyen lehet belőlük alapvető megsemmisítő eszközt előállítani, és a végtelenségig írni ennek a megsemmisítésnek a céljáról. A továbbiak már csak a szellemi alkotókészség és a műalkotásra való készség kérdése. De az irodalmi fáradozás, hogy a szadizmusnak ilyen szerencsés hatását megalkossák, teljesen haszontalan volt, és nem is volt szükséges, hogy átéljék a dolgot ahhoz, hogy ezt így vázolják: ez csak visszaemlékezés volt Torquemadára és az inkvizíció tételeinek újra leírása. (Torquemada: kegyetlenségéről hírhedt inkvizítor Spanyolországban, kinek neve az inkvizícióval örökre össze van kötve (1420-1498). ) A magyarázat első részével, hogy az oroszok és lengyelek a nácik képzeletvilágában a zsidókkal azonos szinten vannak, nem foglalkozom: A fantázia működése itt szembeötlő.
"A munkát büntetésnek szánták. A koncentrációstáborokban a munkaerők másodrangúak, a koncentrációstáborok belső világától idegen gond. Pszichológiailag ettől a szadizmustól függ, amely a rabokat kényszeríteni akarja, és szolgaságba tartásuk eszköze. Történelmi mellékkörülmények a koncentrációstáborokat közmunkákat ellátó vállalatokká tették. Mivel a háború világméretűvé kiterjedése mindenki foglalkoztatását megkövetelte, a bénákét, vakokét, süketekét, és a hadifoglyokét is, az SS korbácsütésekkel hajtotta a koncentrációstábor lakóit a legmegsemmisítőbb feladatok elvégzésére. A koncentrációstáborok lakó munkájának a célja nem pontosan meghatározott munkák elvégzése volt, hanem a "védett rabok"-nak a legszorosabb, megalázóbb kényszerhelyzetbe való tartása (110, 111, 112 oldal) (A "védett rabok" kifejezés a németből jön, amelyben a tábort "Schutzhaftlager"-nak, védőtábornak nevezték, mely megvédi lakóit a nép haragjától)
Ezeknek a szövegeknek az egymás mellé állításából az derül ki, hogy az első szerint a háború történelmi mellékkörülménye volt, hogy a rabok, mint munkaerők alkalmazása előtérbe került, és csak akkor, amikor a háború világháború méretűvé terjedt ki, míg a második szerint ezt az eredményt már a háború előtt elérték, és ez csak nagyobb jelentőséget adott neki. Én a második mellett szavazok: A táborok besorolása koncentrációstáborokba, munkatáborokba és büntetőtáborokba a hadüzenet idején már kész tény volt. Az internálásokat két fokozatban hajtották végre: a behívottakat egy munkára szánt és szervezett táborba gyűjtötték össze, amely amellett mint kiválasztási hely is szerepelt; innen vitték a munkásokat a munka igényei szerint a különböző táborokba. Még volt egy harmadik időszak is az internálás alatt végrehajtott bűnök számára: büntetésként olyan táborba küldték az illetőt, amely még építés alatt állt és büntetőtábornak tartották, elkészülésekor azonban szabályos munkatábor lett belőle. Hozzáfűzném még, hogy véleményem szerint munka mindig volt. Ez a nemzetközi törvénykezés része a büntetés letöltéséről. A világ minden országában az állam minden foglyot dolgoztat és megizzasztja őket kedvezményeikért. Kivétel ez alól a demokratikus országokban a politikai foglyok és a diktatórikus rendszerek becsületből deportáltjai. ennek ellentéte nem volna érthető: egy társadalom, mely saját magát olyan emberekkel terheli, akik törvényeit nem tartják be és alapjait aláássák, értelmetlenség. Kizárólag a munkakörülmények különbözőek, attól függően, hogy az ember szabad-e vagy internálva van, és a szabadidő eltöltése, hogy a kedvezményeket megvalósítsák. Németországban olyan különleges eset állt elő, hogy táborait az elsőtől az utolsóig föl kellett építenie, és a háború is közbejött. A fölépítési időszak alatt azt lehetett hinni, hogy célja egyedül csak a halál hozása: a háború alatt ennél maradtak, és talán azt lehet hinni, hogy utána is. A csalás annál kevésbé mutatható ki, mert a fölépítési időszak soha nem ért véget, mivel a háború táborok állandóan növekvő számát tette szükségessé, és ezek olyan körülmények között, melyek egymás hatását átfedték, lehetővé tették a tévedés látszólag jóindulatú fönntartását.
De azt nem mondja el, hogy hogyan lehetett eljutni ehhez a szoros együttműködéshez a kápóval. Azt sem, hogy ez az együttműködés mindig csak kivételes, mert ha a kápó politikai volt, akkor ahhoz tartotta magát, hogy csak patríciusokkal érintkezett és nem a plebejusokkal, és azt sem mondja, hogy ennek folytán ez csak nagyon kevés rabnak jelenthetett előnyt.
Ez mind logikus: vitatható csak a kiindulási tényállás. Természetesen minden táborban voltak rabcsoportok, titkos csoportosulások: közös céljuk az volt, hogy a közös sorsot megkönnyítsék (a tömegét), az önérdek, hogy hatalomra jussanak, hogy megtartsák azt vagy hogy azt jobban használják (a rabvezetésben).
Eugen Kogon jelenti, hogy a franciák, amikor egyedül ők kaptak Buchenwaldban csomagokat a Vöröskereszttől, elhatározták, hogy ezt az egész táborral igazságosan megosztják: "Amikor a francia bajtársak hajlandók voltak arra, hogy jelentős részt az egész tábornak leadjanak, azaz blokkok szerint, a szolidaritásnak ezt a jelét köszönettel fogadták. A gyakorlati szétosztás annyiban hetekig botrányos volt, hogy amíg például tíz francia csak egy csomagot kapott, míg a szétosztással megbízott rabok bizonyos franciák együttműködésével (élükön a francia csoport vezetőjével. Ezt a címet hatalmon levők klikk adta meg neki, neve Marcel Paul (lásd a 90. oldalt)), egész halom csomagot saját maguk számára tartottak fönt vagy azt "híres barátaik" számára használták föl. ("A szervezett pokol", 120. oldal)
Itt tehát- az élelmezést illetően- minden legendát cáfolnak, amely szerint "magasabb helyeken" olyan tervet dolgoztak volna ki, hogy a rabokat éhenhalasszák. A családoknak menő információ szerint Berlin minden szükségest elküld nekünk, hogy az előírt étkezést biztosítsa, de tudta nélkül az nem jut el hozzánk.
(Ugyanerről a jelenségről rántották le a leplet a versaillesi "Anya és gyerekek gondozóhelyének" tárgyalásán, ahol Pallu főnökasszony tevékenységét világították át. Az eset vizsgálata a következőt hozta napfényre: "A gyerekeket rosszul öltöztették és rettenetesen piszkosan voltak egy teremben, mely tele volt férgekkel. A szalmazsákok megrohadtak a vizelettől és ürüléktől, bennük kukacok nyüzsögtek. Egyetlen lepedő és egyetlen takaró volt csak. Minden WC el volt dugulva. A gyerekek ott vizeltek, ahol éppen voltak, tele voltak kiütéssel és tetvekkel. Illusztrációul: tizenhárom gyerek halt meg ott az éhségtől. A főnökasszony intézménye ennek ellenére a szokásos ellátáson felül is kapott plusz adagokat. Mindebből a gyerekek semmit sem láttak: A tejet félig vízzel keverték, a zsírt csak a személyzet étkezésénél használták, a cukorból csak nagyon keveset kaptak. "
És ki lopja el azokat? a szétosztással megbízott rabok. David Rousset azt mondja nekünk, hogy ez az SS parancsára történik, és annak szállítják a lopás eredményét: nem, először maguknak lopnak, szemünk előtt szolgálják ki magukat, és az SS-nek leadnak egy részt, hogy megvegyék cinkosságukat. Így ezek a híres forradalmi bizottságok a tábor lakóinak védelmére szorítkoztak vagy a háború utáni politikai terveikre, és a nyilvánosságot ennek ellenére ebben a pontban félrevezették; másokra hagyom az ok megkeresését, hogy ez miért volt így. csak azt a megjegyzést engedem meg magamnak, hogy azoknak, akiknek sikerült ezeket kialakítani, bennük résztvenni vagy nekik tekintélyt kölcsönözni, mert minden táborban voltak ilyenek, ezek a talpnyalás szellemét tartották ébren az SS-el szemben, melyben bűnösek voltak. A 48-as blokkban szervezett előadásoktól, melyeket előtérbe helyez, a következőt mondja David Rousset : "Én szerveztem egy első előadást; Egy orosz szobai szolgálatos, huszonkét-huszonhárom év körüli, a Leningrádi Marty művek munkása, hosszasan vitatkozott velünk a munkások helyzetéről a Szovjetunióban. Az ezt követő vita két napig tartott. A második előadást egy kolhozról tartották és a szovjetek mezőgazdasági szervezetéről. Én magam később csevegtem kicsit a Szovjetunióról, a forradalomról és a háborúról. . . " (77. oldal)
Résztvettem ezen az előadáson, Ez a bolsevikbarátság mesterműve volt, váratlan azoknak, akik David Rousset régebbi trockista tevékenységét ismerték. De Erich, blokkparancsnokunk kommunista volt és nagy tekintélye volt a magnál, mely pillanatnyilag a legnagyobb befolyással rendelkezett a rabvezetésnél; érdemes volt figyelmét fölhívni és arra a napra gondolni, amikor ő előnyöket oszt szét.
Egészen biztos. Ezenfelül Rousset három hónappal később Emil Künder kápónak udvarolt, hogy jóindulatát elnyerje, és az előadások idejének vége volt, most a Franciaországból jött csomagoké volt a szó. Ha jól értettem "Meghalásunk napjait", Rousset ezeket használta és én nem is gondolok arra, hogy ezt szemére hányjam: magam is ezeknek köszönhetem, hogy visszajöttem és ezt sohasem titkoltam. (Lásd az első részt, IV. fejezet).
Lehet azt állítani - és azok biztosan meg is fogják tenni, akik ezt a tényt jelentéktelennek tartják, vagy igazolni akarják - hogy nem volt előírva, hogy a rabvezetés minket sokkal rosszabbul kezeljen, mint ezt a náci vezetők akarták, és hogy semmi sem kötelezte őket erre. Erre én azt felelem, hogy nekem szükségesnek tűnt, hogy a szörnyűségek okát minden vonatkozásában pontosan meghatározzam, akár csak azért is, hogy azt a szubjektív érvet, melyet olyan gyakran használnak, és az olvasó tudni akarását a dolgok tulajdonképpeni természetére irányítsam abban a szellemben, amelyben a problémát eddig csak tökéletlenül és nem teljesen oldották meg.
"Birkenau, a legnagyobb halálváros. Megérkezésnél szelekció. A civilizáció díszei karikatúraként lesznek besorolva a butításba és a rabszolgasorba. Vasárnaponként rendszeres kiválasztás van. Hosszan kell várni az elkerülhetetlen megsemmisítésekre a 7. blokkban. A világtól teljesen elzárt külön munkacsoport (a krematóriumban dolgozó munkacsoport), akik arra volta ítélve, hogy minden idejüket megkínzott és elégett testekkel töltsék. A rémület úgy tönkreteszi az idegeket, hogy halálfélelemből minden megalázásra és árulásra képesek, és ha a gázkamra ajtaja elkerülhetetlenül bezárul, akkor mind lezuhan, összenyomják egymást azért, hogy még éljenek, annyira, hogy az ajtók kinyitásánál szétválaszthatatlanul összefonódott hullahegyek esnek le. " (51. oldal)
Még korai, hogy véglegesen ítéljünk a gázkamrákról. Dokumentumok ritkán vannak erről, a meglevőek pontatlanok, nem teljesek, vagy hiányosak, így nem keltenek bizalmat. A magam részéről meg vagyok arról győződve, hogy egy komoly vizsgálat az anyagokat, melyeket még bizonyosan találni fognak, ha a kutatásnál a becsületesség első helyen fog állni, új látóhatárok fognak megnyílni. Akkor meg fogunk lepődni az emberek számától, akik ezekről beszéltek, és hogy milyen hangon tették ezt.
Az összes tanú közül Eugen Kogon az, aki a legalaposabban foglalkozott az esettel, és akinek tanúvallomása véleményem szerint a legérdekesebb. A már említett művében, "A szervezett pokol"-ban ezt írja: "A legkevesebb koncentrációstáborban volta saját gázosítóberendezések. (166. oldal)" És aztán folytatja beszámolóját:
Miután Eugen Kogon a tényt olyan formában erősítette meg, amely a gázkamrák használatát illetően kétségeket vet föl, különösen annyiban, hogy csak olyan dokumentumokra hivatkozik, amelyek esetén kérdéses, hogy léteznek-e, de két másikat idéz, melyek számára bizonyító értékűnek tűnnek:
Weimar-Buchenwald, 2. 2. 1942.
Gyógy és gondozási intézet
Személyes beszélgetésünkre való hivatkozással elküldöm a függelékben két példányban a Buchenwaldi koncentrációstáborban levő munkaképtelen, beteg zsidók jegyzékét további intézkedés céljából.
A tábori orvos, buchenwaldi koncentrációstábor.
Észrevesszük, hogy a két nevezett függeléket, melyeket a küldeményhez mellékeltek, nem hozták nyilvánosságra.
Itt a másik irat:
Gyógy és gondozási intézet Bernburg
Koncentrációstábor Buchenwald
Utalás: iratunk 1942 március 3-án
Be kell vallani, hogy furcsa következtetést von az le, aki ezt a levélváltást használja annak bizonyítására, hogy itt gázkamrában való megsemmisítésről van szó. Még akkor is, ha kiegészíti a levélváltást egy jelentéssel, melyet ugyanebben az időben Dr. Hoven felettesével folytatott, és Eugen Kogon szeriont a következő volt a tartalma:
Egy vállalkozás, melyet minden táborban rendszeresen keresztülvittek, és aminek neve "kiválasztás" volt, a nyilvánosságban nem kis mértékben járult hozzá annak a véleménynek az elterjedéséhez, amely végül is a gázkamrák és annak áldozatainak számának megállapításában elterjedt. Egy szép napon minden gyógyászati hely a táborban parancsot kapott arra, hogy állítsák föl a betegek listáját, akik hosszabb ideig vagy állandóan munkaképtelenek voltak, és ezeket tegyék egy helyre egy bizonyos blokkba. Aztán vasúti kocsik vagy teherautók jöttek, fölrakták őket és ismeretlen helyre vitték őket. A koncentrációstáborban az a hír kapott lábra, hogy ezeket egyenesen a gázkamrába küldték, és kegyetlen gúnnyal az ilyen alkalommal összevont betegeket "égi csoportoknak" nevezték, ami azt jelentette, hogy ezek olyan emberekből állnak, akiket az égbe küldenek. Természetesen minden beteg megkísérelte ezt megúszni.
Láttam, hogy Dorában kettő vagy három ilyen "kiválasztás" volt; az egyiket éppen csak sikerült megúsznom. Dora kis tábor volt. ha ott a munkaképes betegek száma mindig nagyobb volt, mint a kezelésükre rendelkezésre álló eszközök, csak nagyon ritkán ért el olyan méreteket, hogy a munkát korlátozta volna vagy a közigazgatást túlságosan gátolta volna.
A tábori régészet mai állása szerint semmi sem támogatja ezt az elvárást vagy reményt, de kizárni sem lehet azt.
Egy jellemző tényt minden esetre nagyon kevéssé hangsúlyoztak: a kevés táborban, ahol gázkamra volt, ezek egészségügyi létesítményként szolgáltak fertőtlenítésre és a zuhanyozók mellett voltak, mert vízre volt szükség működésükhöz, nem voltak a krematórium közelében, a fölhasznált gázok kéksó gázai voltak, tehát olyan termékeké, melyek színanyagokkal vegyülnek, főleg a kékkel, melyet Németországban a háború folyamán olyan gyakran használtak.
"Beszéltem egy német orvossal. . . Ez láthatóan nem volt náci. Sajnálta, hogy háború van és nem tudta, hogy hol van felesége és négy gyereke. Lakóhelyét, Drezdát kegyetlenül lebombázták. 'Látja' mondta nekem 'A háborút csak Danzig miatt vívták?' Én nemmel válaszoltam. 'Akkor, látja, Hitler politikája a koncentrációstáborokat illetően szörnyű volt ugyan, (meghajolok),, de a többiben teljesen igaza volt. ' (176 oldal)"
Ha tehát a nyilatkozat károsnak tartotta, hogy csak Danzigért háborúztak, és mert ez hamisnak bizonyult, ez az orvos ennek a kicsiségnek alapján ítélte meg Hitler egész politikáját és egyetértett azzal. Megrémülve kérdezem meg magamat, hogy hogyan fog akkor gondolkozni, ha David Rousset művét elolvassa.
A következőnek nincs nagy jelentősége:
Nyilatkozat eskü alatt
"Én alulírott Wolfgang Grosch, a következőt nyilatkozom és igazolom:
( David Rousset: "A bohóc nem nevet". c. művéből)
Ezt a tanúvallomást a nürnbergi törvényszék előtt tették. Ha nem csak az aláíró készítette, akkor a keveréknyelvet, amelyben írva van, a fordító lelkiismeretesen figyelembe vette, nyilvánvalóan azért, hogy a zavart fokozza. Az olvasónak viszont nem kerülheti el a figyelmét, hogy:
Egy Untersturmführer jelentése egy Obersturmführernek:
B. N. 440,42 Kiew, 1942. április 16 Titkos birodalmi ügy
SS-Obersturmführer Rauffnak
"A C és D csoport kocsijainak vizsgálata befejeződött. Míg az első sor kocsijai rossz időben is használhatók (de nem túl gyakran), a második sor kocsijai (Saurer) eső esetén az ingoványba ragadnak. (A szövegben alá van húzva). Ha esett, a kocsi fél napig használhatatlan, egyszerűen elcsúszik. Az egyetlen kérdés az, hogy a kocsi a végrehajtás helyén is használandó-e, ha leragad. El kell-e vinni a kocsit az adott helyre, ami csak szép időben lehetséges. A végrehajtás helye általában 10-15 km-re van a főúttól, és úgy van kiválasztva, hogy meglehetősen járatlan helyen van. Ha az idő nedves vagy esős, a hely megközelíthetetlen. Ha a személyeket t gyalog vagy kocsiban viszik a végrehajtási helyre, akkor rögtön fölismerik, miről van szó és nyugtalanok lesznek, ami elkerülendő. Így az egyetlen megoldás, őket a gyűjtőhelyen fölrakni és a végrehajtási helyre vinni. A D csoport kocsiját lakókocsinak festtettem ki és emiatt minden oldalra a kis kocsin kis ablakot tetettem föl, ahogy ez nálunk a parasztházakon szokásos, és a nagy kocsi minden oldalára két ilyen kis ablakot tetettem. Ezek a kocsik gyorsa föltűntek, és a "halálkocsi" nevet kapták. Nemcsak a hatóságok, hanem a civil lakosság is így nevezte őket, amikor föltűntek. Véleményem szerint ez a festés nem fogja sokáig hátráltatni fölismerésüket. A Saurerkocsu fékjéről , mely engem Szimferopolból Taganrogig vitt, útközben kiderült, hogy hibás. A Mariampoli S. K. megállapította, hogy a fékben az olaj és levegőnyomás kombinációja hat. Rábeszéléssel és megvesztegetéssel sikerült egy olyan formára átépíttetni, melyhez két fogó volt hozzáadható. Mikor pár nappal később megérkeztem, ezeknek a csoportoknak a vezetőivel folytatott megbeszélés után újra Mariampolba mentem, hogy minden kocsiba két fogót beépíttessek. Megbeszélésünk értelmében minden kocsira két fogót szereltek, és hat másik Mariampolban maradt tartalékként. További hatot Ernst, SS-Untersturmführer a C csoport kocsijainak küldött el. A B és A csoport részére tudtak Berlinből fogót küldeni, mert Mariampolból Norba küldésük túl nehéz és sok időt venne igénybe. A kocsikon levő kisebb károkat a csoportok saját műhelyeiben meg tudták javítani. A hepehupás utak és leírhatatlan állapotú utak erősen rongálják a tengelyeket és a tömítéseket. Megkérdeztek engem, hogy a hogy ezeket Berlinben kellene-e javítani. De ez az eljárás sokba kerülne és sok benzint fogyasztana. Hogy elkerüljem ezeket a kiadásokat, volt egy parancs, mely előírta, hogy helyben kell kis forrasztási helyeket csinálni és ha ez lehetetlen, akkor rögtön Berlinbe kell táviratozni, és jelenteni, hogy az xy számú kocsi használhatatlan. Ehhez megparancsoltam, hogy a gázosítás idején minden embernek ki kell szállni, nehogy egészségüket az esetleg kiszivárgó gáz károsítsa. Ez alkalommal még egy megfigyelést szeretnék közölni: Sok csoport saját embereivel rakatja ki a kocsit. Én fölhívtam a figyelmét ezeknek a csoportoknak az erkölcsi és fizikai károkra, melyeknek ezek az emberek ha nem is rögtön, de röviddel azután ki vannak téve. Az emberek minden kirakodás után fejfájásról panaszkodnak. Mégsem lehet a parancsot megváltoztatni (érdekes, hogy az SS-Untersturmführernek ezt a jelentését megtalálták, de azt a parancsot nem, amire hivatkozik, vagy legalábbis az, hogy az egyiket nyilvánosságra hozzák, a másikat nem), mert attól tartanak, hogy az erre a munkára használt rabok (melyik rabok?) adandó alkalommal megszöknének. Hogy az embereket megkíméljem ettől a kellemetlenségtől, megfelelő parancsokat adtam ki.
A gázosítás nem halad megfelelően. Hogy a lehető leggyorsabban befejezzük ezt a tevékenységet, a vezetők az indítót nyomják le tövig. (Ezek szerint a gázosítás a hajtóanyagok kipufogógázával történik: A technikusoké a szó. ) Ez a mennyiség megfullasztja a kivégzendő személyt, ahelyett hogy altatással ölné meg. Parancsom úgy hangzik, hogy a kézifogókat kell kinyitni, hogy a halál épp olyan gyorsan mint békésen jöjjön az illetőkre. Akkor nincs többé grimaszba merevült arc és a megsemmisítések szám sem lesz több az eddiginél. Ma B csoport szálláshelyére megyek és az esetleges hírek ott érhetnek el.
( David Rousset "A bohóc nem nevet" c. művéből)
Ez a jelentés Eugen Kogon könyvéből támogat egy megjegyzést a "A szervezett pokol" -ból:
Meg kell még jegyezni:
2. Hogy egyetlen legalább minisztertől származó parancsot sem tudnak bemutatni, de ehelyett egy levelet, melyben egy Untersturmführers jelentését Obersturmführerjéhez hozzák nyilvánosságra erről a kérdésről.
Találtak ugyan egy eredetit, de nem tűnik úgy, hogy a kocsit is megtalálták volna, legalábbis ez az esemény nagyon kevés hírrel járt, sokkal kevesebbel annál, mintha tényleg találtak volna egyet.
A Szociológusok Eugen Kogon és a szervezett pokol
Eugen Kogon "Az SS-állam" c. művének francia kiadása a "L'Enfer organise" = "A szervezett pokol" cím alatt jelent meg a "La Jeune Parque" kiadónál 1947 novemberében.
A továbbiakban Eugen Kogon az eseményeket saját szavaival "kíméletlenül. . . mint ember és keresztény" (előszó, 14 oldal) mutatja be és nem az a célja, hogy a német koncentrációstáborok történetét megírja, nem is az összes elkövetett kegyetlenséget akarja leírni, hanem egy elsősorban szociológiai művet akar írni. , melynek valóságos emberi, politikai és erkölcsi tartalma példaszerű jelentőségű (Bevezető, 20. oldal). A szándék jó volt. Úgy gondolta, hogy elég képzett a föladatra és talán az is volt. Így mutatkozik be: ". . öt év börtön volt a minimum nálunk. . . alulról kerültünk föl, de apránként olyan pozícióba kerültünk, hogy egyszerre volt befolyásunk és betekintésünk is. . . mivel egyikünk sem tartozott a tábor első emberei közé; egyikünk sem volt korrupt, egyikünknek sem volt része a táborbeli rosszcselekedetekben. (22. oldal)"
Gyakorlatilag egy évig dolgozott a raktárban, mely kivételezett állás, és az SS tábori orvos, Dr. Ding-Schuler írnoka lett, ami még kivételezettebb helyzet volt. Ez utóbbi állásában ismerte meg részletesen az internálásának utolsó éveiben lezajlott tábori intrikákat. Amikor a könyvet olvastam, bezártam. Aztán újra kinyitottam, és az első oldalon, ahol a címet megismétlik, alcímként odaírtam: vagy "védőbeszéd pro domo".
Buchenwaldban volt egy osztály a kiütéses tífusz és a víruskutatásra. Ez a 46 és 50. blokkban volt. Vezetője az SS tábori főorvosa, Dr. Ding-Schuler volt. Tevékenységét Kogon így írja le: "A buchenwaldi koncentrációstábor 46 blokkjában, mely egyébként példaértékű módon tiszta volt és jól berendezett, nemcsak emberkísérleteket végeztek, hanem minden kiütéses tífuszbeteget különválasztottak, akik a táborban természetes úton fertőződtek meg, vagy akiket már kiütéses tífusszal szállítottak a táborba. Ha túlélték a szörnyű betegséget, itt egészségessé ápolták őket. A blokk vezetője a rabok oldalán Arthur Dietzsch volt, aki itt szerzett orvosi ismereteket. (Ez alatt az idő alatt Dr. Seguin soha nem tudta elérni, hogy a rabvezetés szakmájára tekintettel legyen. Dr. Seguin a 68. oldalon megnevezett Dr. X. . . Úgy halt meg, hogy a kommunisták, akik őt a kőfejtőbe küldték, soha nem ismerték el orvosként) Dietzsch kommunista volt és már több mint húsz éve volt börtönben. (Tehát a nemzeti szocializmus őt a weimari köztársaságtól vette át. Ebben van bizonyos humor, mert mert a két rendszer közös céljára jellemző). Nagyon kemény természete volt. és emiatt a leggyűlöltebb és legfélelmetesebb alak volt Buchenwaldban. (Egy Martin-Chauffierrel úgy tűnik, sohasem találkozott. ) Mivel az SS táborvezetés és a Scharführer nagyon félt a kiütéses tífusszal való fertőzéstől, és azt hitték, hogy az már érintés vagy a levegőn keresztül köhögés útján terjed, soha nem léptek be a 46-os blokkba. . . A rabok ezt Dietzsch kápóval egyetemben erősen kihasználták, egyrészt, amennyiben az illegális táborvezetőség megszabadult azoktól a személyektől, akik az SS-el dolgoztak együtt a tábor ellen, vagy egyszerűen népszerűtlenek voltak. (Vagy még egyszerűbben, akik útjában álltak, és félő volt, hogy magasabb pozícióra kerülnek. Az SS-el való együttműködés egyébként értéktelen volt: Ez az "illegális vezetés" nyíltan dolgozott együtt az SS-el, amelyre mág más helyen utalni fogunk), másrészt, amikor jelentős és veszélyeztetett politikai rabokat 1 46. blokkba tettek, ami időközben Dietzsch számára nagyon nehéz és veszélyes volt, mert takarítóként és ápolóként csak zöldek dolgoztak a blokkban. . . " (162. oldal). Az 50. blokkban a kiütéses tífusz elleni oltás kifejlesztésén dolgoztak egér és nyúltüdőből, Giroud, párizsi professzor módszere alapján. 1943 augusztusában alapították. A tábor legjobb szakembereit, orvosokat, bakteorológusokat, szerológusokat, vegyészeket választottak ki erre a föladatra (163. oldal)
És itt jön, hogyan jutott Eugen Kogon állásához:
Meg kell hagyni, hogy Eugen Kogonnak a tábor kommunista magjánál, amely a táborban uralkodott, szemben más csoportokkal, mint a zöldekkel és politikaiakkal, sőt a kommunistákkal szemben is komoly zálogai lehetek, hogy erre a bizalmi helyre őt kinevezték. Ezt a "Dr. Ding-Schuler tudtával és beleegyezésével. " -t ki kell emelni, mert ez sokat mond a rabvezetés és az SS kapcsolatáról.
"Dr. Ding-Schuler a kezemben volt (270. oldal)
Mindazok, akik koncentrációstáborban éltek, egyetértenek velem abban, hogy ilyen eredmény csak úgy volt lehetséges, hogy az illető vétkezett a táboron kívül elfogadott általános erkölcsi törvények ellen.
"Hogy bizonyos aggodalmakat szétszórjon, a jelentés (így írja le "szervezett pokol"-jában) egyfajta vádirattá alakulhatna a vezető táborlakók ellen, fölolvastam 1945 május elején, amennyiben az már le volt írva - az összesen tizenkettőből már csak az utolsó két fejezet hiányzott - egy 15 fős csoportnak akik vagy az illegális táborvezetéshez (Valójában ebben a legcsekélyebb "illegális" sem volt- P. R. ) , vagy bizonyos rabcsoportokat képviseltek. Ezek a tartalmat helyesnek és objektívnak ítélték. A fölolvasás résztvevői:
1. Walter Bartel, kommunista, Berlin, a nemzetközi táborbizottság elnöke;
Ez a bevezetésként szánt nyilatkozat elegendő arra, hogy az egész tanúvallomást gyanússá tegye.
A címekét, melyekkel ékesíti őket, mint bizonyos bizottságok tagjai, én semmitmondónak tartom, vagy a fantázia termékeinek: egymásnak adták ezeket a tábor amerikai fölszabadítása alkalmával vagy az után. A "bizottság" kifejezéssel sem tartom maga fönn, amiről vitatkoznak, erről más helyen ítéltem már: Ezt állították, és nagyon nemes indítékokkal (lásd I. rész, 90 és 91. oldal) elérték, hogy ezeket elfogadták. Véleményem az, hogy ez a tizenöt személy nagyon boldog volt, hogy Eugen Kogon ügyes tolla őket a világ szemei előtt minden felelősségtől szabadnak nyilvánítja.
A kiadó megjegyzése: Paul Rassinier véleményéhez azt fűzzük hozzá, hogy a Müncheni másodfokú törvényszék I, 10. polgári kamarája (Aktaszám: 10 - 0 409,58) 1958-as ítélet indoklásában 1958 december 13-án a következőket mondja: ". . a továbbiakban a vádlott csak egy értékítéletet adott le, amellyel az "S Állam" c. könyv tudományos jellegét, melyet a vádló mint annak írója könyvének tulajdonít, kétségbe vonja. Az általános szóhasználat a pamflet kifejezésnek olyan irányú mellékjelentést ad, hogy írója nem tárgyilagos állításokat ír le abban, hogy az általa támogatott irányzatot alátámassza. Egy műnél, amelyet tudományosnak tekintenek, vagy maga állítja ezt magáról, azt jelenti a pamfletként való jellemzés, hogy ez nem a szokásos, elfogadott, pontos módszereket használja. Ez a vád azért nem tűnik légbőlkapottnak, mert a vádló az KZ-ben lakó emberek viselkedési módjának szociológiai leírását az az elv vezette, hogy nem szabad a táborban lakók vezetőinek vádjává válnia.
Az olvasó pontosabb informálása céljából megemlítjük: Egy müncheni írásban, az "Alarm"-ban egy volt buchenwaldi politikai fogoly a következőt írta:
Itt jön, amit Kogon a táborvédelemről, amely a rabvezetés része, mond:
Marad a magyarázat, hogy fontos volt, egy SS elleni magot megtartani, mely annak helyébe fog lépni: ezt nem értem, az egész tábor természetesen az SS ellen volt. Lehetne azt állítani, hogy előnyösebb lett volna, mindenki életben tartani az SS ellenében, és nemcsak egy magot, ha ennek az is volt a feladata, hogy annak borsot törjön az orra alá. . . Ehelyett azzal a módszerrel dolgoztak, amely ezt az értékes magot megmentette ugyan, de a tömegeket megölte. Mert, ahogy Eugen Kogon ezt David Rousset után fölismerte, a tisztességes viselkedés önmagában nem volt mérvadó:
Szükséges volt pontosan leírni, hogy mindenki, akinek csak egy kis része is volt a tábori hatalomban, jogosult volt arra, hogy előre elvegyen: a rab táborparancsnok, aki az adagokat kiadta, a kápó, a blokkparancsnok, akik jócskán kiszolgálták magukat, a csoportparancsnok vagy a szobai szolgálat, akik a kenyeret vágták vagy a levest osztották ki az edényekbe, a rendőr, az írnok, stb. . . Sajátságos, hogy Eugen Kogon ezt meg sem említi. Mindezek az emberek elfogyasztották rablásuk eredményét és ragyogó arccal járkáltak a táborban. Nem volt lelkiismeretfurdalásuk: "A rabok kórterme számára speciális betegélelmezés volt, amit diétának neveztek. ezt nagyon népszerű volt pótlékként és legnagyobb részét a tábori személyiségek, blokkparancsnokok, kápók, stb. . lopták el. Minden táborban voltak kommunisták vagy bűnözők, akik évek óta más kivételezés mellett a betegek plusz porcióit is megkapták. Főleg a betegkonyhával való kapcsolat határozta meg ezt, ahol csak olyan emberek voltak, akik a tábort uralták, és ezek a rabok egymásnak tettek szívességeket. A szabászat, a ruharaktár, a készülékraktár, stb. . . kápói azt szállították, amit a többiek kívántak ennek az élelemnek a fejében. A buchenwaldi táborban 1939 és 1941 között körülbelül 40 000 tojást adtak-vettek így a táboron belül. " (110-111-112. oldal) Eközben meghaltak a kórház betegei, mert tőlük elvették a külön élelmet, melyet az SS nekik szánt. Magyarázatánál, hogy hogyan folytak ezek a tolvajlások, Kogon a "D-rendszernek" (ez a lopás szónak egy másik változata), melyet az élelmiszer területen dolgozó rabok kivétel nélkül megtettek, ártalmatlanként ábrázolja. Ez pontatlan és jóindulat a rabvezetéssel szemben. A valamilyen munkacsoportban dolgozó rab nem tudott lopni: a kápó és az előmunkás pontosan figyeltek rá és mindig hajlandóak voltak följelenteni. Maximum mikor megkapták élelmüket, megpróbálhatott szenvedőtársa részéből valamennyit elvenni, de a kápó és az előmunkás együttes erővel el tudtak venni az egész adagból kiosztás előtt, és ezt cinikus módon meg is tették. Büntetlenül, mert nem lehetett őket a szolgálati út, azaz önmaguk megkerülésével följelenteni. maguknak és barátaiknak loptak, akiknek állásukat köszönhették, és magasabb szolgálati helyeken az SS-nek, kiknek jóindulatát vagy védelmét akarták így biztosítani maguknak. A rabok élelméből vett a kórház kápója - ez ugyanaz, aki Kogon pontosságát és objektivitását elismerte -, egy hatalmas mennyiséget előre kollégái és az akkreditált kommunisták részére. (sok kommunista nem ilyen, de mások - ezek tisztességes emberek voltak, és elvegyültek a tömegbe, megosztva sorsukat vele. ) Buchenwaldi tartózkodásom idején reggelenként egy liter tejet és időnként más finom dolgot visszatartott a 48. blokk parancsnokának, Erichnek. Ha ezt az eljárást rávetítjük az egész táborra, akkor el tudjuk a tejmennyiséget képzelni, amelyet a kórház betegeitől így loptak el. Ezzel összehasonlítva a kiosztás folyamán elkövetett lopások jelentéktelenek.
A rabok éhenhalásának tehát két oka volt, melyek egymást kiegészítik, mind a standard, mind a diéta esetén, betegeknél és nem betegeknél: Az SS elővétele (ehhez meg kell jegyezni, hogy az SS általában nem vett ki előre vagy legföljebb nagyon tartózkodóan: neki mások vettek el, és így jobban volt kiszolgálva), a rabvezetés elővétele. Ezért két ok is volt, ami miatt verték őket és nagyon rosszul bántak velük. Ilyen körülmények között nagyon kevés rab volt, aki ne részesítette volna előnyben az SS-el való közvetlen érintkezést: a kápó, aki mértéktelenül lopott, erősebben is ütött, hogy tetsszen az SS-nek. Ritkaságszámba ment, hogy egy SS ember egyszerű utalását ne követte volna egy további adag verés, mely a kápótól jött.
Az érvek, melyek egy mag mentését mindenki más előtt és minden áron igazolják, nem hitelesebbek, mint a tények. "Mi lett volna a táborból a fölszabadításkor?" (275. oldal) kérdezi Kogon rémült hangon. Az előzőekből kiderül, hogy az egész tábornak egy okkal kevesebbje lett volna, hogy az adott ritmusban haljon meg. Nem elegendő hozzáfűzni: "Ők találták meg az első amerikai páncélost, amely északkeletről közeledett, és amely Buchenwaldot fölszabadította. "( 304. oldal) és azt, hogy ez így történt, a rabvezetés érdemének föltüntetni. Ilyen szemlélettel azt is lehetne állítani, hogy ezek egy fölszabadított Franciaországba jöttek be, ami nevetséges lenne. A valóság az, hogy az SS az amerikaiak érkezése előtt kitért, és hogy azzal a céllal, hogy olyan sok rabot vigyenek magukkal, amennyit csak lehetséges, kiküldte a rabvezetést gumibottal kezében embervadászatra a táborba.
Ennek köszönhető, hogy a vállalkozás minimális zavarral folyt le. Ha az amerikaiak támadását egy csoda folytán föltartóztatták volna a tábor előtt, ha ugyanis egy erős német ellentámadás a háború kimenetelét a másik irányba vitte volna, akkor a sorokból sugárzó meggondolás előnyt jelentett volna:
A most következő szöveg megjelenhetett volna anélkül, hogy akár csak egy vesszőt is megváltoztattak volna benne: "Az állandó harc során az SS módszere az volt, hogy a különböző rabcsoportokat egymás között keverte, a természetes ellentéteket megtartotta és újakat hozott, hogy megtörje őket és hatástalanná tegye. Ennek az okai a vörösöknél világosak voltak. A zöldeknél, a nem politikai zöldeknél az volt az ok, hogy ezek szabad pályát akartak szokásos eljárásaikhoz, a korrupcióhoz, a zsaroláshoz, az anyagi hasznot hajtó tevékenységekhez. Minden ellenőrzés, különösen a táboron belüli elviselhetetlen volt számukra. " (278. oldal)
Az alkalmazott módszerek nem voltak arra alkalmasak, hogy ezt az eredményt érjék el, és a kitűzött - és bevallott- cél nem a mag kialakítása volt: az oszd meg és uralkodj, amely minden erőszak alapelve, a kormánynál akar maradni, ez éppen úgy igaz volt a rabvezetésre mint az SS-re. Míg az utóbbi a gyakorlatban a rabokat kivétel nélkül azokkal az emberekkel állította szembe, akiket kiválasztott, hogy ezek kormányozzák őket, az első egy szentségtörő árnyékpolitikát játszott, és egy mag kiválasztását, melynek egy bizonyos tulajdonsága volt. Ami - egy bizonyos távolságból szemlélve - humoros ezen a tételen, az a különbségtevés a hatalmon levő zöldek és vörösök között, amennyiben az elsőket korrupcióval, zsarolással és anyagi előnyökre való vadászattal vádolja: mit tettek a vörösök, ha nem éppenséggel ezt? És mi volt az átlagrab számára a különbség, ha nem volt lehetséges az eredmény szerint mérlegelnie?
És ezt meg is tartották, mint erősebbek, mert szellemileg ők voltak az ügyesebbek. De az erkölcsi alaptételek, melyeket a koncentrációstáborokon kívül világból ismerünk, nem szólt be ebbe az eseményláncba, mert ezek itt hiányoztak.
De ez csak egy általános leírás, mely, ha még annyira tele is van dicsérettel, nem tudja elrejteni, hogy minden politikai rabot - azokat is, akik sohasem szándékoztak társaiknak a szerencsétlenségben parancsolni - azonos mértékkel mér, mint azok leglelkiismeretlenebbjeit. A vallomást sem rejti el: Magukat minden eszközzel megvédelmezni. . .
Már megjegyeztem hogy nem a nem életképtelenek, hanem a munkaképtelenek kiválogatásáról volt szó. A különbség érezhető volt. Ha valaki ezt semmi áron nem akarja elismerni, akkor elismerem, hogy jobb lett volna megkockáztatni egy vélt - szeretném hangsúlyozni, csak vélt - visszavonulást a táborban az irányításból, mint lelkiismeretének ezt az aktív cinkosságot, melyre a gyakorlatban mindig készek voltak, magára vállalni. Akkor a zöldek kerültek volna hatalomra? Először is nem voltak arra képesek, hogy azt meg is tartsák. Másodszor, éppen így ilyen esetben ők sem lettek volna rosszabbak elődjeiknél. Nem választottak volna több munkaképtelent ki, és a minőség sem különbözött volna elődjeikétől, mert ezeknél a kiválasztásoknál a vörösök jobban törődtek a politikai színezettel, mint a zöldek, ha a rabvezetést nem érdeklődött egyikük iránt.
Ha az ember az erkölcs előtt ugyanazt a bűnt vette magára, akkor miért akarták elvenni a zöldek hatalmát, vagy ezek ellen helytállni? Ha a zöldek lettek volna hatalmon, lehet, hogy ők másokat választottak volna ki mint a vörösök. De ez a számon semmit sem változtatott volna, melyet az határozott meg, hogy a munkásstatisztika és a tábor anyagi lehetőségeit figyelembe vették olyan szempontból, hogy hány nemdolgozót tudnak fönntartani. Eugen Kogonnak talán nem lett volna olyan könnyű, az SS tábori orvos, Dr. Ding-Schuler bizalmasává válni, hanem esetleg maga is a nem-munkaképesek egyikévé vált volna, ha ő is a tömeg részeként éhezett volna. Ez a tizenöt másikra is áll, akik tanúvallomásával egyetértettek. Akkor a legelképzelhetetlenebb katasztrófa történt volna meg: csak akkor történhetett volna meg, ha . . .
Mintha a történelem álláspontjából nézve nagyobb jelentősége lett volna, hogy Eugen Kogon és klikkje voltak a tanúk vagy mások - mint Michelin von Clermont-Ferrant, mint Francois de Tessan, mint Dr. Seguin, mint Cremieux, mint Desnos stb. . . . mert ez a mi és ez a mindenki természetesen csak a rabvezetés előjogokkal bíró tagjaira vonatkozik és nem minden politikaira, akik a tömeg nagyobb részét képezték. Egy pillanatra sem jutott a szerző eszébe, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia, ha arra szorítkozott volna, hogy kevesebbet eszik és kevesebbet ver, akkor majdnem minden rabot meg lehetett volna menteni, és ma csak előnyük lenne belőle, ha ezek tanúk lennének.
Ha egy ilyen jól informált ember, aki bizonyos kulturáltságot is mutat ennyire szánalomra méltó következtetésekre jutott, akkor ennek az oka abban keresendő, hogy ő az egyént és a koncentrációstáborok világát olyan mértékkel ítélte meg, mely rajta kívül áll. Ugyanezt a hibát követjük el, ha mindent, ami Oroszországban vagy Kínában történik, azok szerint a szabályok szerint ítéljük meg, melyek a nyugati világra igazak, és az oroszok és kínaiak ezt éppen úgy csinálják. Itt is és ott is egy rend állt elő, amelynek elképzelései a társadalmi életről és az egyén viselkedéséről egymástól eltérnek, ha nem egymással ellentétesek.
Ezzel a megállapítással egyetértésben és amennyiben be kell ismerni, hogy ez nem lelki konstrukció, a koncentrációstáboron kívüli világban érvényes erkölcs szabályai ugyan megbocsátóan fölléphetnek, de semmi esetre sem igazolhatják azokat.
Két állítást állítok szembe egymással:
Valójában a rabvezetés azon igyekezett, hogy az SS vezetés ne tudjon meg semmit. Míg ő magát "rab-igazságszolgáltatásnak" nevezte és azt használta ki, hogy határozatai ellen nem volt föllebbezés - feltéve ezt a nagyon valószínűtlen kívánságot - mindig az SS-nél keresett menedéket, hogy megerősítse tekintélyét, mikor az tűnőben volt. Ettől eltekintve szívesebben látta, ha az S nem avatkozik bele a dolgokba, mert attól félt, hogy ezek kevésbé szigorúak, ami az ő vezetési pozíciójukat gyöngítené a tömegek előtt, aminek következménye akár leváltásuk és az állás más emberrel való elfoglalása lenne. Gyakorlatilag minden kompromisszummal oldódott meg: a rabvezetés "elkerüli az ilyen történeteket", amennyiben megakadályozza, hogy az ilyen esetekről valaki is megtudjon valamit a tábor kerítésén kívül, az SS pedig azt kívánja, hogy rend legyen és ez érintetlen maradjon, és ilyesmikről nem kíván hallani. Ha a leírt esetben Osterloh, a blokkparancsnok vörös lett volna, akkor az SS-nek csak annyi jutott volna a fülébe, hogy valaki öngyilkos lett, melynek nem lettek volna további következményei. De ő zöld volt, az egyik utolsó zöld, aki még hatalmon volt. A vörösök abban a reményben árulták be, hogy így eltüntetik útjukból. Az SS nem olyan értelemben határozott, ami nekik tetszett. Ezt írta elő a rendtartás: még egy bűnös blokkparancsnokra is csak közvetlen elöljárói gyanakodhattak vagy ítélhették el; ez semmi esetre sem történhetett panaszok alapján vagy a tömeg reakciója alapján. Hogy zöld vagy vörös volt-e az illető, az nem játszott szerepet.
A mondat szavait meg is lehet fordítani, és a vádlottat áldozatként tekinteni és az áldozatot gyilkossá változtatni: ebben az esetben a rabvezetés a következőképpen viselkedett volna: nem törődve Osterloh színével úgy vélte volna, hogy előjogait megsértették és őt fenyegetik, és jelentette volna az esetet az SS-nek kérve, hogy példásan büntessék meg a tettest; akkor, ha nem, ami valószínű, maga büntette volna meg a tettest és ezt csak utána gyónta volna meg az SS-nek, hogy az igazolja tettét. Az első esetben az SS valószínűleg felettes hatóságának jelentette volna az ügyet és kivárta volna annak döntését. Nem akarok azokról az ütésekről beszélni, melyek minden oldalról a gyilkost érték volna, mikor a bunkerbe megy (a tábor belső börtöne. Ha Kogonnak hinni lehet, nem az SS találta föl, hanem az első rab táborparancsnok, aki bíró volt (174. oldal), az SS nem is gondolt ilyesmire). A második esetben az SS biztosan egyetértett volna a rabvezetés tettével, hogy elejét vegye egy vizsgálatnak, önigazolásoknak, stb. . és más kellemetlenségeknek a felsőbb SS hatóság részéről. Egyik lehetőség sem egyeztethető össze a hely rendjével annak elnéző értelmében, akkor sem, ha ott helyben átnézték és kijavították a lehetőségeket.
Ha valaki kételkedik ebben, itt egy másik hely:
Ha Berlin mindannak ellenére, amit eltitkoltak előtte valami rendkívülit vett észre a tábor közigazgatásában, az SS táborvezetőket ennek megfelelően rendre utasították. Az egyik ilyen rendreutasítás, amely a D osztály vezetőjétől jött, a következőt határozta 1942 április 4-én:
Nem kell külön elmondani, hogy a verési büntetést majdnem mindig a meztelen fenékre adták, és a kérdéses körlevelet azért küldték el minden táborba, hogy ezt a helytelen gyakorlatot leállítsák és nem azért, hogy megszigorítsák a büntetést.
A kiadó megjegyzése: A szerző téved a büntetéseket illetően. Miután a porosz Nagy Frigyes megtiltotta a veréssel való büntetést, a német birodalom büntetőjoga az első világháború előtt és után nem tartalmazott olyan rendelkezéseket, melyek a veréssel való büntetést előírták volna. A táborokban átélt verések, melyeket a szerző látott, éppen annyira törvénytelenek voltak, mint azok, melyeket a megszállók és szolgáik a nácitlanító táborokban a legbrutálisabb formában alkalmaztak. Ebben az összefüggésben jelentős megemlíteni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban ( a delawarei büntetőtörvénykönyv 11. cikkelye szerint 1959-ben újra bevezették a veréssel való büntetést. Ott a törvényszék 60 botütésig rendelhet el büntetést. Ezen kívül a francia idegenlégióban is újra alkalmazzák a verést.
Egy másik körlevél 1942 december 28-áról, melyet a gazdasági közigazgatási hivatal adott ki (titkos, naplószáma 66,42 D,III,14h,82. 42 Lg,Wy), és amelyet az SS és Waffen-SS tábornok, Krüger írt alá, a következőt mondja:
Talán léteznek más dokumentumok is, akik tételemet alátámasztják: ezek még a német archívumokban vannak, ha már látták őket, azok, akiknek lehetőségük volt megnézni őket, nem hozták őket nyilvánosságra. Módszerük, melyet munkájuk során használtak, meglepő. Példa: "A bohóc nem nevet" cím alatt David Rosset kiadott egy dokumentumgyűjteményt a németek kegyetlenségéről minden területen, a második fent idézett körlevélről hallgat, és amikor az elsőt idézi, teljesen megváltoztatja annak értelmét.
A rabokkal foglalkozó egészségügyi személyzet az első években teljesen tanulatlan munkaerőkből állt, de apránként nagy gyakorlati tapasztalatra tett szert. Az első kórházi kápó Buchenwaldban foglalkozására nézve nyomdász volt, követője, Walter Krämer erős, bátor személy volt, nagyon szorgalmas és nagyon tehetséges szervező. Az idők folyamán kitűnő sebkezelő és sebész lett belőle. A kórházi kápó állása minden koncentrációstáborban rendkívül nagy befolyással bírt a tábor összviszonyaira. A rabok által adott személyzet soha nem állt szakemberekből, még ha erre lehetőség is lett volna, (Ez az általánosítás félrevezető. Mindig olyanokról volt szó, akiket főnökeik annak az erőszaknak a segítségével állítottak oda, melyet ők az SS-től kaptak. ), hanem mindig olyan személlyel, aki a tábor uralkodó rétegét a legjobban képviselte. Mikor például 1941 novemberében Krämer kápót és legközelebbi munkatársát Peixet az SS agyonlőtte, a rabkórház vezetését nem orvos vette át, hanem a korábbi kommunista reichstagképviselő, Ernst Busse, aki helyettesével, a drezdai Otto Kippel együtt belenőtt a szervezési és személyzeti munkába, és behatárolta a kórház további növekedését (minden buchenwaldi fogoly tanúsíthatja, hogy első sorban egészségügyi és ORVOSI szinten gondolkozott), és sokat tett hozzá a körülmények további stabilizálódásához. Egy szakember a kórház élén föltétlenül katasztrófához vezetett volna, mert ez nem lett volna képes megbirkózni a kórházban mindenütt jelenlevő, gyakran halálos kimenetelű intrikákkal. " (135. oldal) Elszörnyedünk a gondolatnál. hogy a szerző arca sem mozdul meg, mikor ilyen véleményeket ír le és a nyilvánosság elé hoz, anélkül, hogy felháborodott tiltakozás hangjai szólalnának meg. Hogy minden ebben rejlő szörnyűséget észrevegyünk, tudni kell, hogy a kápó a maga részéről munkatársait olyan szempontok szerint választotta ki, melyeknek a tevékenységhez semmi közük sincs, és e lehet képzelni, hogy ezek az úgynevezett rabvezetők, akik szerencsétlen ezreket tettek ki különféle betegségeknek, amikor verték őket és ellopták élelmüket, és végül olyan emberekkel ápoltatták őket, akik erre teljesen alkalmatlanok voltak, anélkül, hogy az SS kényszerítette volna őket erre. A dráma a kórház kapujában kezdődött: "Ha a beteg megérkezett, először hosszú sorokban kellett a szabadban várni a minden időjárásban tiszta cipővel. Mert egyszerűen lehetetlen volt minden beteget kezelni, és mert azonkívül állandóan olyanok keveredtek a rabok közé, akik érthető módon a munkától akartak távol maradni, egy erőteljes rab portás végezte az első betegkiválasztást. " (130. oldal) A kápó, akit csak azért választottak ki, mert kommunista volt, írnokának nem olyan rabot szemelt ki, aki meg tudott különböztetni egy beteget egy nem betegtől, hanem egy erős rabot, aki jól tudott ütlegelni. Fölösleges mondani, hogy ezt plusz élelem fejében tette, Az okok, melyek a választásnál határoztak, akkor is, ha nem ugyanilyen fajták voltak, ugyanebből a nemes elvből fakadtak. Ha később a tábor kórtermeiben orvosok voltak, akkor csak azért, mert az SS oda rakta őket. Ahhoz, hogy ez odáig jusson, ezeket már a transzportok megérkezésekor ki kellett választani a tömegből. Nem foglalkozom a megalázásokkal vagy akár a bosszúval, melynek ezek az orvosok mindig akkor lettek áldozatai, amikor a hivatási becsületet a politikai követelésekkel állították szembe.
Eugen Kogon előnyöket lát ebben az eljárásban: Krämer kápó figyelemreméltó specialistája lett a sebkezelésnek és az operációknak, és hozzáteszi:
Most nem akarok a hivatásos egészségügyi személyzet alkalmazásáról beszélni, melyet a rabvezetés egyenként és egészében kevéssé érdekesnek ítélt meg, mint Krämer és Jellinek urak alkalmazását. Nem akarok a halottak számáról sem beszélni, melybe ez utóbbi kettő nagyszerű tökéletesedése került. De ha már jó az, hogy az ilyen megfontolások lényegtelenek, akkor annál több okunk van arra, hogy ezt a tapasztalatot kiterjesszük a koncentrációstáboron kívüli világra és általánosítsuk azt. Teljesen nyugodtan két rendelkezést lehet hozni: Az első megszüntetné az orvosi karokat és ezt a cukrász és vasesztergályos tanoncidejével pótolná. A második a meglévő orvosokat, akikkel ma tele vannak a kórházak vagy akik rendelnek, különféle vállalatokhoz küldeni nyilvános tevékenység ellátására, és őket kommunista vagy a kommunistákkal szimpatizáló cukrászokkal vagy vasesztergályosokkal pótolni. Nem kételkedem abban, hogy ez utóbbiak kitüntetéssel vizsgáznának: nem kellene nekik szemükre vetni az okozott haláleseteket, ehelyett a tapintatot írni jóvá nekik, mellyel a politikai élet intrikáiban győzedelmeskednek. Ez is egy mód, ahogy az életet látni lehet. "A rabszemélyzet (A fogorvosi rendelőkben) elejétől végig azon dolgozott, hogy a bajtársaknak olyan sokat segítsen, amennyit csak lehet. Minden állomáson saját, súlyos kockázatot vállalva illegálisan dolgoztak, amelyet nehezen lehet elképzelni. Fogsorokat, protéziseket, hidakat készítettek a rabok számára, akiknek fogát az SS beverte, vagy melyeket az általános tábori viszonyok miatt vesztettek el. " (131. oldal)
Ez igaz. A "bajtársak", akiknek segítettek, mindig ugyanazok voltak: egy kápó, egy blokkparancsnok, egy rab táborparancsnok, egy írnok stb. . . Azok a tömegből, akik fogaikat a megadott okok miatt elvesztették, úgy haltak meg, hogy nem kaptak pótlást, vagy várniuk kellett a kezeléssel a fölszabadításig.
Ennek hatását és következményeit úgy kell lemérni, hogy figyelembe kell venni, hogy a fogorvosi és sebészeti berendezések a tábor minden rabja számára nyitva álltak és bizonyos magas állású SS-tagok segítségével a rabvezetés céljaira tudták használni ezeket. Véleményem szerint azok, akik abban segítettek, hogy ezek a berendezések a rabvezetés céljait szolgálják "súlyos kockázatot vállaltak", és ez alulról nézve jogosnak tűnik.
Ezt nyilvánvalóan így is le lehet fordítani: Ha az SS a politikaiaknak nagyjában egészében sok mindenben szabadságot adott, ez azért történt, mert "kifáradt" vagy "hozzászokott" a dolgokhoz: Ez is egy mód a dolgok szemlélésére. . .
A "mindenki érdekében hozott pozitív intézkedéseket" illetően , ezek talán megakadályozták az SS beavatkozását, de erre az egyetlen "előnyre" volt minden katasztrófa visszavezethető, melyek a tömegeket érintették; jobb, ha Isten törődik velünk, mint ha szentjei teszik azt. Ezenkívül, ha a hatalom annyira megszilárdul, hogy sikerül neki a lehető ellenállást fölosztani, akkor éppen ellenkezőleg, a hasadások fogják fölosztani, melyek elválasztják részeit: e szempont figyelembevételével az SS, amely mindent állandóan és pontosan ellenőrzött, ami a táborban folyt, a gyanakvást elnézéssel pótolta minden tekintetben a rabvezetés irányában. Hogy az SS ezt nem akarta, könnyen érthető. DE a másik fél sem akarta ezt már: Ez önként átlépte Rubikonját, és előnyben részesítette - bármennyibe is került ez a közösségnek - azt a lehetőséget, hogy hízelegjen, ami miatt a kis előnyök megmentették az életét, mert ezek egymást követték a másik lehetőséggel szemben, hogy azonosuljon a táborlakók tömegeivel és magát azok közé valónak tekintse.
"hetente vagy kéthetente hosszasabb megszakítással szórakoztató vagy kultúrfilmeket mutattak be. A tábor rettenetes általános viszonyaira való tekintettel némelyik bajtárs soha nem ment moziba. " "Érdekes módon volt a táborban sport. A kürülmények ehhez nem voltak éppen rózsásak. Mégis voltak fiatal emberek, akik úgy vélték, még van erre erejük. Ezek engedélyt szereztek az SS-től futballozásra!" "A gyöngék, ha még visítani tudtak, a leromlottak, a félholtak ingó lábaikon, a kiéhezettek örömmel nézték ezt. . . " (124-125. oldal)
Ezek a gyöngék, a leromlottak, a félholtak, akikről Eugen Kogon jelenti, hogy szívesen nézték meg a futballmeccset, noha ott állniuk kellett, ugyanazok, akikről azt hiszi, hogy a rettenetes általános viszonyokra való tekintettel nem mentek moziba, ahol ülhettek.
"A tábor nyilvánosházát szemérmesen "Sonderbau" = "Különleges épület"-nek nevezték. A kapcsolatokkal nem rendelkezők számára a látogatási idő húsz perc volt. . . Az SS számára a gyakorlat célja az volt, hogy a politikai rabokat korrupttá tegye. . . A buchenwaldi táborban azt a belső utasítást adták ki, hogy ne használják ezt az intézményt. . . Nagyjában- egészében a politikaiak a politikaiak ezt az irányvonalat betartották, agy az SS terveit keresztülhúzták. " (170-171 oldal) Mint a moziba, a nyilvánosházba is csak a rabvezetés emberei mehettek be, egyébként ők voltak csak olyan állapotban, hogy ezt használni is tudták. Senki sem panaszkodott sohasem, és bármilyen vita, melyet erről az intézményről folytattak, érdektelen volt. Mégis a következőre akarom fölhívni az olvasó figyelmét:
"Gerinctelen foglyok, politikaiak is, először homoszexualitással aztán a fiatalok megérkezése után gyerekrontással rettenetes viszonyokat hoztak létre. " (236. oldal)
"Az (SS táborvezetés" ezért kémekkel akart a tábor belső történéseiről tudomást szerezni. Sikere az SS-nek csak az táboron belüli kémek segítségével volt, az olyan rabok segítségével akik ideiglenesen voltak bezárva, (BV-esek, ideiglenesen becsukottak) aszociálisak és politikaiak is. (276. oldal). "A gestapo ritkán használta föl a védőfogságban levőket kém és bizalmi tevékenységre. . . nyilvánvalóan a gestapo rossz tapasztalatokat szerzett ezirányú kísérleteivel, és így ritkán nyúlt ehhez az eszközhöz. " (255. oldal)
Más szavakkal, az árulás rossztett volt, ha a zöldektől indult ki, de hőstetté vált, amikor a vörösöktől jött elővigyázatként. Milyen boldogok a vörösök, akik kihúzhatják magukat az esetből, mert ellenfelük homlokára a "fasiszta" bélyeget nyomhatják!"
De ez még jobb:
A nevezett Gregorij Kushnir-Kushnarew valószínűleg hibás volt mindabban, amit szemére vetnek, de mindenki, aki a koncentrációstábor fokozatain fölszállt, és ugyanazt a pozíciót előtte foglalta el, ugyanúgy viselkedtek, és lelkiismeretüket ugyanazok a bűnök terhelték. Ezzel az emberrel Eugen Kogon nem értett egyet. Bárhogyan is volt, nehéz föltételezni, hogy az SS-nek Dr. Hoven személyében ilyen aktív része volt az ő megsemmisítésében.
Eugen Kogon még hozzáfűzi:
A tanú klikkjében megkönnyebültek, ez érthető, mivel ez a halál szabad utat jelentett számukra a hatalomhoz vezető úton. De a tábor többi részében akkor hallatszott megkönnyebbülés sóhaja, amikor a rabvezetés egy tekintélyes tagját kivégezték, mert annak halálát a közös sors javulására való reménnyel kötötték egybe. Egy idő után észrevettük, hogy semmi sem történt, és a következő kivégzésig mindenkinek mindegy volt, hogy a valóság oltárán hal-e meg vagy egy hazugság áldozata lesz-e, mert a rémségek azonosak voltak mindkét esetben.
A munkásstatisztika rabirodája vezette, mint ismeretes a táborban a munkaerők beosztását, és ezt a munkabevetési és a munkaszolgálati főnök utasításai alapján. Az SS az évek során nem volt képes ellátni ezt a feladatot. Buchenwaldban SS-Hauptsturmführer Schwarz egyszer megkísérelte, egy ezer fős rabcsoport transzportját összeállítani. Miután az egész tábor fél napig állt a sorakozó és létszámellenőrzési téren, hogy kiválaszthassa embereit, összehozott 600 embert. A kiválasztott emberek, akiknek ki kellett volna lépniük blokkjuk sorából, egyszerűen minden irányba eltűntek. Egy ember sem teljesítette készségesen Schwarz utasítását. . " (286. oldal)
Véleményem szerint nem volt akadálya annak, hogy Schwarz tapasztalata mindig megismétlődjön, amikor arról volt szó, hogy egy csoportot állítsanak össze valamilyen munkafajtára. Ha ez sohasem sikerült volna az SS-nek, akkor nem is volt arra érdemes. De:
"A második lehetőség, a "Hatalom korrupció által"-t használni, a személyes vagy csoportos szerzés volt mások kárára. A táborokban ez részben szégyentelen méretű lett, ott is, ahol politikaiak uralkodtak. Néhány hatalmi pozíció tulajdonosa olyan életet élt, mint egy báró, míg bajtársai százszámra haltak meg. Mikor egész ládákat zsírral, fölvágottal, konzervekkel, liszttel, cukorral csempésztek a lopásban részes SS tagok a táborból, és az árut a megbízó rabok családjainak küldték, ezt biztosan nem lehet igazolni. Bosszantó volt, mikor a rabok egy vékony rétege olyankor, amikor az SS sem hordott már magas csizmát hanem csak katonai cipőt, mint mágnások sétálgattak, a legújabb divat szerint ruházkodtak, hiún, némelyikük kis kutyákat vezetett pórázon! És mindez egy nyomorúságból, piszokból, betegségből, éhségből és halálból álló káosz kellős közepén. Itt az "önfenntartási ösztön" minden értelmes határon túlnőtt és egy nevetséges, de kőkemény farizeusságban végződött, mely az ezzel egy időben szociális és politikai ideálokhoz úgy illett, mind tehénre a gatya. " (287. oldal)
Így volt ez minden táborban. A szörnyűségek minden okát bizonyos elnézhető és elhallgatható dolgok mellett nem lehetett se jobban se rosszabbul szavakba önteni, mint ezzel: önfenntartási ösztön, és ennek minden eszközét a korrupció szó jellemezte.
A valóságban nagyon jól érezhető, hogy az önfenntartási ösztönön kívül amely minden rétegnél szerepet játszott, az egyszerű rabnál a bürokrácia előtt, az bürokratánál az SS előtt és az SS-nél elöljárói előtt, de ez nem ad elfogadható magyarázatot a világ koncentrációstáboraiban lejátszódó eseményekre. Ezt nagyon jól érzik, de nem akarják bevallani. A pszichoanalízishez folyamodnak: már Moliere orvosai is latinul beszéltek betegeikkel, melyet nem ismerték jobban, mint szakmájukat, és a közvélemény már akkor alázatosan egyetértett velük.
"A koncentrációstáborok eseményei tele vannak pszichológiai furcsaságokkal, mind az SS oldalán, mind a rabokén. Általában a rabok reakciói érthetőbbek mint az elnyomóké, mert ezek hogy úgy mondjuk az emberi oldalon maradnak, míg azok az embertelen jellegét viselték. " (305. oldal)
Lejjebb Eugen Kogon elmagyarázza:
Talán. De el kell ismerni, hogy a koncentrációstáborok miliője, ha nem is volt olyan, hogy egy aszociálisban vagy egy hivatásos bűnözőben egy politikai mentalitását ébresztette föl, egy politikainak viszont gazdagon adott okokat arra, hogy gazemberré legyen. Ez a jelenség nem volt különleges a koncentrációstáborokban: minden javítóházban és minden börtönben megfigyelhető, melyekben az erkölcsi javulás helyett erkölcsileg elromlanak.
A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a tanú nem tartotta be ígéretét: egész művében hiába keressük azt a politikai típust, akit vádol. Ezzel szemben elejétől végéig a kommunista párt mellett foglal állást.
"A rugalmas válaszfal az SS-el szemben. . . Ennek a feladatnak elvégzésére a német kommunistáknak voltak meg a legjobb előfeltételeik. "
Itt a következtetés mindebből:
Csöndben átmentem egy bizonyos számú valószínűtlen történet és a stilisztikai remek mellett.
Este, táborba való visszatérésemkor halkan közöltem barátaimmal, Delarbrevel (Belfort) és Bourgettel (Le Creusot) és nagyon ajánlottam nekik, hogy tartsák meg maguknak az információt, vagy csak nagyon megbízható bajtársaknak mondják tovább, és akkor is csak olyan formában, hogy ne keltsenek feltűnést, és hogy senki sem tudja azonosítani a hírek forrását. És nem lett semmi bajunk. (Nem alakítottunk 'bizottságot', és egyikük sem mondta minden bejövőnek, hogy a szövetségesekkel állunk kapcsolatban) Ugyanebben az időben a táborban eljárás folyt külföldi adók lehallgatása miatt, amelybe, azt hiszem, Debeaumarche bele volt keveredve. Soha nem tudtam meg pontosan, hogy miről volt szó: egy nap ez a csoport megállított és elmondta, hogy a a táborban van egy titkos rádióvevő, egy politikai mozgalom tartja fönt, az angoloktól kapnak utasításokat, stb. . . ; és elbeszélését azzal igazolta, hogy olyan híreket mondott el, melyeket aznap reggel vagy előző este hallottam Oberscharführeremnél. Kétkedésemet mutattam, és erre olyan embernek tekintett, akivel szemben óvatosnak kell lennie. Ez volt a szerencsém: néhány nappal később a táborban csoportos letartóztatások történtek, ezek között volt az említett személy, maga Debeaumarche is. Végül néhányat fölakasztottak. Valószínű a kiváltó ok egy hozzám hasonló rab lehetett, aki túl sokat beszélt és akinek szavai egy kémen keresztül a rabvezetésig és onnan az SS biztonsági szolgálatához is továbbjutottak.
Ha Eugen Kogon ezt írja:
(Disszertációjában: "Horogkereszt az orvosi bot ellen" Dr. Francois Bayle Kogon következő sajátságos vallomásáról ír a nürnbergi perben: Ding-Schuler, a buchenwaldi tábori orvos kérte őt, hogy Németország veresége esetén törődjön feleségével és gyerekeivel (!). . . Ha ez a kéréshez hasonló ellenszolgáltatás tartozott, akkor - amit Kogon soha nem mondana el! - akkor ennek a furcsa rabnak a különleges helyzetét egy együttműködési szerződés magyaráz meg, melynek kiindulási pontja és szándékai sokkal kevésbé nemesek, mint amit itt bevallani hajlandó. Erről az elméletről tovább filozofálni túlzás lenne; szorítkozzunk arra a föltevésre, hogy Kogon és az SS együttműködése saját vallomása szerint megbízható, barátságos és gyakran közeli volt. Amilyen árat ezért a rabok tömege fizetett, az egy másik történet. Mivel Kogon a kommunista párttal is együttműködött. )
Az összes többi csak annak módja, hogy kidíszítse a képet, egyrészt, hogy azt a képet keltse, hogy azok, akiknek kezében a hatalom volt, forradalmárként viselkedtek, másrészt, hogy jobban védje ezek hihetetlen zsarolásait.
Utánam mások is fognak a koncentrációstáborok irodalmával foglalkozni: ehhez kétség nem fér. Talán ugyanígy fognak eljárni és kutatásuknál arra fognak szorítkozni, hogy jól érveljenek. Talán más beosztást fognak követni és más munkamódszereket. Talán nagyobb jelentőséget fognak a tisztán irodalmi résznek tulajdonítani. Talán egy új Norton Cru (Egy "tanú") kedvet kap arra, amit amit az első világháború háborús irodalmát illetően már megtettek, hogy egy napon minden irányból és minden oldalról kritikusan megnézzen mindent, amit a koncentrációstáborokról írtak. Talán.. . Mivel célkitűzésem az volt, hogy utat nyissak egy kritikus vizsgálatra, tevékenységem csak néhány fontos megfigyelésre szorítkozott és elsősorban a vita kiindulási pontjára kellett hogy koncentráljon, azaz a tárgyi anyagra. Ha csak néhány tipikus esetet sorol föl, melyek a gyengéim, azt gondolván, hogy ezeket okosan választottam ki, és átfogja a koncentrációstáborok életének teljességét annak észrevehető pontjaiban és így lehetővé teszi az olvasónak, hogy minderről véleményt alakítson ki, amit erről a témáról olvasott és még olvasni fog. Ennyiben munkám elérte célját.
Kerülő utakon továbbiakhoz érhet el.
A koncentrációstáborok tanúinak lelkiismerete úgy tűnik, nem ismer ilyen követelményeket és nem tesz fel ilyen indiszkrét kérdéseket. De nem lehet olyan könnyen megkerülni egy kérdést, amely a dolgok természetében van és ha az egyén lelkiismerete nem hívja ezt szemrehányás formájában elő az illető ajkára, akkor is ott van nyilvánosság, mely csak ritkán ismeri a jóakarat pillanatait és ezt a kérdést közvetlenül tesz föl: "Mondd, hogyan tudsz te életben lenni? . . " elnézést kérek, ah azt a benyomást keltem, hogy rögtön megadtam a választ.
Minden kapcsolatban áll egymással. Egyik kérdés hozza a másikat, és amikor a nyilvánosság elkezd kérdezni, . . egy "hogyhogy" után mindig jön a "miért", ha az előbbiből nem következtethető ki, és a fenti esetben egészen természetesen jön a kérdés: miért adtak bizonyos deportáltak olyan vitatható képeket? Erre a válasz csiklandós: meg kell találni a különbséget a között, akit a tapasztalat uralma alá hajtott, ha nem ölte meg, és a másikok között, akik politikai vagy személyes okokból vallanak hamisan, erre a pszichoanalízist kellene segítségül hívni - ha már a szót kimondtuk- éspedig mindenkinél, és ezt a munkát gyakorlott szakemberekre kéne bízni.
Itt mint mindenütt példáját adták feloldhatatlan kötődésüknek egymáshoz, és a civilizált világ azokból a következtetésekből, melyeket egyszerű börtönőrök jelentéseiből vett, egy egészen új politika alapját vethette meg Németországgal szemben. Jobbat nem kívánt akkor sem: saját börtönőreit úgy mutatta be, mint az emberiesség mintaképeit.
A nem-kommunistáknál ez kicsit másképpen van, és itt nem szeretnék könnyelmű szavakat használni. Azok mellett, akik kalandjukból nem csináltak pénzt, olyanok is állnak, akik a kommunisták erkölcsi erejében tényleg hittek, vagy mások, akik arról álmodtak, hogy a szovjetek Oroszországával szövetkezni lehet egy testvéri és szabad világbéke érdekében, továbbá azok, akik köszönettel tartoztak valamint azok, akik a szél irányába fordultak és azért mondtak bizonyos dolgokat, mert az akkor divat volt stb. . . stb. . . Ehhez még azok akik azt hitték, hogy a kommunizmus ellepi Európát, és elővigyázatossági intézkedéseket akartak tenni, miután látták annak működését a koncentrációstáborokban.
A történtek anyagi jellegét és működésük célszerűségét kell meghatároznunk. Egy cikkben ("Életünk napjai" - "Temps modernes" - 1950 januárjában), amely föltűnést keltett, Jean-Paul Sartre és Merleau-Ponty a következő írására voltak képesek:
Bizonyos vitatható jelentések, melyek inkább magyarázatok mint tanúvallomások állításairól: Franciaországban a fölszabadítás által létrehozott pszichózis hatására megengedett lett, hogy szinte hátrányos következmények nélkül le lehessen írni: ". . ha a volt rabok tanúvallomásait olvassuk, akkor nem találjuk a szovjet táborokban azt a szadizmust stb. . . " (már a 238 oldalon idéztük) De ez a pszichózis csak azok lelkiismeretének ad nyugalmat, akiknél az általános állásfoglalás minden gondolkodás előtt van, és akik emellett sem az egyikkel, sem a másikkal nem kerültek közvetlen kapcsolatba. Egyrészt nem maradhat észrevétlenül, hogy Franciaországban és a nyugati világban szám szerint sokkal kevesebb a szovjet táborok túlélője mint a náci táboroké, és azt sem, hogy tanúvallomásaikról nem lehet azt állítani, hogy ezek alapvetően jobbak vagy jobb hitben mondták el őket vagy eléggé objektívek, de az nem tagadható, hogy egészségesebb időkben jöttek létre. Másrészt minden volt koncentrációstáborlakó, aki Németországban oroszokkal élt együtt, arról volt meggyőződve, hogy ezeknek az embereknek hosszú gyakorlatuk van a tábori életben.
A dorai táborban én is tizenhat hónapig voltam néhány ezer ukránnal együtt: viselkedésükből látható volt, hogy legnagyobb részük csak a tábort változtatta: beszélgetéseikben nem csináltak titkot abból, hogy a bánásmód mindkét esetben ugyanolyan volt. Mondjam azt, hogy Margaret Buber-Neumann könyve nem mond ellent ennek a személyes megfigyelésnek? És a többivel kapcsolatban a történelemre kell hagyni annak megállapítását, hogy miért lettek a német táborok, melyeket szintén egy "paradicsomi szocializmus" elvei alapján terveztek, miért váltak de facto (ténylegesen) -de csak de facto - megsemmisítőtáborokká.
Az alapvető vélemény drámája marad, mely csak úgy talál lehetőséget arra, hogy a koncentrációstábor problémája iránt érdeklődjön, ha a vitákba beleszól, amikor is vagy részt vesz a harmadik világháború ideológiai előkészítésében, amikor a nyugati hatalmak híveire hallgat, vagy amikor a bolsevizmus visszatérésének körmönfontságaival foglalkozik, amikor a kommunistákat hallgatja. A vita ürügye erről a témáról gyerekes. Egyrészt a Kreml sohasem egyezik abba bele, hogy egy, a kényszermunkáról adatokat gyűjtő vizsgálóbizottság szovjet területen szabadon utazgat. Másrészt a szovjet koncentrációs táborok lakosainak addig nem lehet komolyan segíteni, amíg a bolsevista rendszer létezik. Reményemet, hogy ez eltűnjön, három lehetőség adja: Vagy magától tűnik el (ilyen már volt a történelemben: az antik Görögország már szétesett, mikor a rómaiak elfoglalták), vagy egy belső forradalom tünteti el, vagy pedig egy háború semmisíti meg. Mivel Oroszország teljes ipari fölfejlődésben van, és igényeit a meglevőkre lehetőségekre korlátozta, az első kettő visszavonhatatlanul hosszú ideig ki van zárva, úgy hogy csak a harmadik lehetőség marad: nekem ez nagyon kevés, ebből elegem van, és a tapasztalat, melyet dicsérnek, mert Hitler ellen olyan sikeres volt, elég nekem. A tény, hogy David Rousset egy ideje a kutatási bizottság kutatási feladatát "minden országra ki akarja terjeszteni, ahol koncentrációstáborok vannak" nem változtat semmit sem a feladat jellegén, sem annak értelmén. Se Görögország se Spanyolország - és még kevésbé Franciaország! - nem fogják megengedni, hogy a kényszermunka vizsgálata fedőnév alatt náluk kémkedjenek. Az ehhez szükséges kezdeményezésnek az ENSZ-ből kellene jönnie, és azokat kizárással kellene fenyegetni, akik ne akarnak engedelmeskedni, ami nem érthető, hiszen Svájc kivételével senki sem maradna, aki nem lenne ebben részes. "A koncentrációstábor világa" c. művében David Rousset a tábort mint a rendszer egyik problémájának lefolyását mutatja; ez meghozta neki a megérdemelt sikert. Ezután következő műveiben, mint a "Meghalásunk napjai" és számos más írásban elkezdte a kommunista rabok viselkedését kiemelni és dicsérni, amennyiben ellenőrizetlen tényeket hozott elő, amit csak azért hittek el neki, mert a háború olyan rendetlenséget és zavart okozott. Egyik művével. a "A bohóc nem nevet" c. gyűjteményével, amely egyedül Németországot vádolja, a tiszta dokumentáció területére merészkedett. De mégsem tudott hallgatni az oroszok táborairól, amelyekről azt állítják, hogy már 1935-1956-ban a könyvkereskedésekben kaphatók voltak oroszból lefordított dokumentumok, melyek létezésével tehát már akkor tisztában kellett lennie, amikor még a trotzkisták soraiban harcolt. Tehát célzatosan nagyon hatásosan segítette ezen a területen a légkör rosszabbodását, ezzel a "kart karba öltve utasítsuk századunkat korlátai közé", amely a bolsevista bűnöket elhallgatja vagy lényegtelennek tekinti, tette lehetővé, hogy 1945 után Franciaországban a hatalom közelébe jusson. Külső téren elmélyítette a Franciaország és Németország közötti árkot. Mikor ebben az összefüggésben fölfedezte az orosz táborokat, csak az elhallgatás taktikáját követte, amely a kormány politikájának lényeges ismertetőjele a Thorez klikk elmenetele óta. május beállítottsága logikus következménye tegnapi beállítottságának, és így természetes volt, hogy miután érvet szállított a bolsevista hárompárti rendszer érdekében, most az anglo-amerikaiaknak szállítja a szükséges ideológiai alapot a háborúhoz. Legyen elég az a megjegyzés, hogy Victor Serge, Margaret Neumann, Guy Vinatrel, barátaim Vassia stb. . . hihető tanúvallomásai után David Rousset semmit sem ad a vitához, semmi újat nem hoz, mint még egy tanúvallomást eseményekről, melyeket nem maga élt át, ás csak egy, másoknak hasznos politika csődjét megakadályozza, amely, ha nem is ítéletünk után, de a történelem előtt kétségtelenül csődbe fog menni. Németországban Eugen Kogon ugyanígy és ugyanezekből az okokból kifolyólag megváltoztatta hozzáállását, miután a háború végén tollát rögtön a kommunisták szolgálatába állította, és amikor abból már nem tudott megélni, a legkisebb aggódás nélkül a különbség miatt, az amerikaiak szolgálatába állt. Elegendő megtudni, hogy a a háború előtt szükségben élő újságíró ma egy főiskolán professzor Hesszenben. Ez mindent elmagyaráz és elmond. Ezekhez a gyanúalapokhoz, melyek két férfi ügyességéből származnak, akik jól értenek ahhoz, hogy viselkedésüket a világ különböző területei urainak kívánságaihoz illesszék, kiknek fokozatosan alattvalói lesznek, azok is csatlakoznak, amelyek a tapasztalatból következnek. 1939-ben és a megelőző években ugyanilyen módon hozták nyilvánosságra Hitler-Németország támadásait. A sajtó csak ezekről írt. Minden másról elfeledkeztek: senki sem kételkedett abban, hogy ideológiailag a háborút készítették elő, melyre anyagilag már fölfegyverkezve érezték magukat. Tényleg háborút kezdtek. . . Ma az egész sajtó csak Szovjet-Oroszország támadásairól beszél az emberi jogok területén, és csakis Szovjet-Oroszországéiról. Emellett elfelejtenek minden mást és főleg azokat a problémákat, melyeket a végtelenül rugalmas koncentrációstábori gyakorlat vet föl mint a kormányzat eszköze. Ugyanolyan okok ugyanolyan hatásokat hívnak elő. A közvélemény, melynek kinyílt a szeme azoknál a dolgoknál, melyeket a német koncentrációstáborokról mondtak neki, sejti a forma folytán, melyet akkor használnak, mikor az orosz táborokról beszélnek és a hallgatás folytán, melyet ezekre alkalmaznak, mindezeket a dolgokat és azt tűnik várni, hogy ezeket a dolgokat objektív nyelven meg fogják beszélni. Az objektív nyelvnek ennél a témánál nincs szüksége sem nagy elővigyázatosságra sem sok szóra. A koncentrációstáborok esete, a kényszermunka és a deportálások csak emberi szinten az államközi határozatok és az emberekre vonatkozó szabályok szem előtt tartásával vizsgálható. Minden országban vannak táborok állami uralom alatt, ahol a táborlakók a körülmények vagy események változásakor változnak. Mindenütt minden ember veszélyben van, és jelenlegi lakosaik számára csak olyan mértékben van remény a kijutásra, mint azoknak, akik még nincsenek ott, de bejutásukat már elhatározták.
Ennek a fenyegetésnek ellent kell állni, és ezt a tábort magát és azokat a rendszereket, akik azt alkalmazzák, kell szigorúan megvizsgálni, teljesen függetlenül attól a helytől, ahol van, és azoktól a céloktól, amelyekre használják. Ugyanolyan formában, mint ahogy a börtön vagy a halálos büntetés ellen tiltakoznak. Minden részrehajlás, minden tett, amely az egyik népet inkább teszi büntetendővé, mint másokat, amely bizonyos esetekben a tábort számító vagy nem számító semmittevéssel tűr, gyöngíti az egyén vagy a tömegek harcát a szabadságért, értelmétől elirányít, és eltávolít minket a céltól, ahelyett hogy közelebb hozna hozzá.
- Vége -
|