Sz.Z.:

"Három évvel ezelőtt Németországot felrázta szellemi tespedtségéből az a nagy nyilvánosság előtti vita, amely Martin Walser német író és Ignatz Bubis, a Németországi Zsidó Hitközségek Központi Tanácsának elnöke között zajlott. A vita lényegét Walser azon bátor - és a mai német viszonyok között sajnos példátlan - kijelentése adta, hogy a németség mai nemzedékeire rá van kényszerítve a bűntudat, a nemzeti és birodalmi bűnösség, és ez az egész hazug, mesterséges állapot a legteljesebb társadalmi érdektelenségbe fullad. A hatalmas közérdeklődés mellett lefolytatott vitát követően Bubis rövidesen meghalt. Azt hihetnénk, hogy halálával a Walser-Bubis vita is véget ért. Pedig úgy tűnik, hogy most kezd csak igazán napirendre kerülni.

A jelenségre a - zsidó érdekek irányában felülmúlhatatlanul érzékeny - New York Times két alkalommal is felfigyelt a közelmúltban. Mint valami rémálom reinkarnációjáról, úgy számolt be 2000. november 9-ei szerkesztőségi cikkében arról, hogy Friedrich Merz, az ellenzéki CDU egyik vezetője azt merte mondani, hogy "a bevándorlóknak adoptálniuk kell a német vezető kultúrát" (Leitkultur). A példátlan skandalumra maga Schröder kancellár is reagált, mondván, hogy tűzzel játszik Merz, ha ilyeneket mond. És még szinte el sem múlt a botrány zavara, amikor a kereszténydemokraták főtitkára, Laurenz Meyer dobott egy féltéglát a poshadó német közérzet tócsájába, amikor kijelentette, hogy márpedig ő "büszke arra, hogy német". A minősíthetetlen vallomás hatására maga a feddhetetlen múltú Joschka Fischer ugrott ringbe, és nagy történelmi jártasságra valló tapasztalattal figyelmeztette a társadalmi konvenciókat felrúgó Meyert, hogy "a nacionalizmus emlegetése szükségszerűen felidézi Auschwitzot".

De hiába minden észérv és jó tanács, mert tavaly év végi beszédében még Rau köztársasági elnök is úgy vélte, hogy "Németországban igen sok dolog miatt örülhetünk... és néhány miatt büszkék is lehetünk". És mindez alig néhány héttel Meyer fentebbi kijelentése után! A New York Times még csak feltételezni sem meri, inkább csak remegve sejteti a döbbenetes gyanút: lehet, hogy a CSU és a szocdemek legitimizálni akarják a német nemzeti büszkeséget?

De, mert az arányokra nagyon vigyázni kell, már 2001. január 9-én hozott egy olyan - minden gyanú felett álló, egészséges és üde - német véleményt is a New York Times, amely nyilván megnyugtatni volt hivatva az amerikai közvéleményt: vannak még normális németek is, akik nem szédültek bele az éledő nacionalizmus bűzhödt mocsarába. Itt olvashatjuk ugyanis Cornelia Schmalz-Jacobsen asszony nyilatkozatát. A szabad demokrata politikus hölgy, aki Kohl kabinetjében főtisztviselő volt, egy mélylélektani válságát osztja meg a New York Times olvasóival: próbálta már sokszor, erőltette is, de "ha megölnek se, akkor sem tudom kimondani, hogy büszke vagyok németségemre. Még a nemzeti himnusz éneklése is nagyon nehezemre esik" - magyarázta R. Cohen riporternek, aki - efelől nincsen kétségem - nagyon megértően hallgathatta őt.

A liberalizmus őrült utópiája, miszerint az emberiség jövője csakis egy nemzetek nélküli, mert nemzetek feletti lakosságanyag lehető legglobalizáltabb fokú szervezettségét jelenti, szembeötlően rokon a klasszikus baloldali mozgósítással: "a múltat végképp eltörölni!" Aki ugyanis a nemzetek kibontakozásának, szellemi, lelki és anyagi gyarapodásának a jogát vitatja el, az a ma élő népek múltjának gyökeres kitépésére vállalkozik. Az emberiség ismert történelme a nemzetek történelméből áll, de mert létezik egy izgága diaszpóraetnikum, amely képtelen volt saját nemzetet létrehozni, és emiatti frusztráltságát évezredek óta hordozza magában, most hirtelen - az ő kedvükért - az egyetlen politikailag korrekt viselkedés, ha ősi, történelmi, államalkotó nemzetek miként a szánalmas tudati nyomorúságba döntött német - önként és dalolva lemondanak nemzeti tudatukról, önérzetükről és teljesen jogos büszkeségükről, csakhogy legitimizálják a diaszpóraetnikum házatlan csiga mivoltát. Sőt már jó ideje ők a modernek és a korszerűek, és mi vagyunk a reakciósok, mert ragaszkodunk nemzeti jellegünk megtartásához. Íme, korszakunk politikai csodája: a házatlan csiga irigylésre méltóbb és komfortosabbnak számít, mint a házzal rendelkező.

Magyar vagyok. Ha valaki, hát én joggal tarthatok a - Szabó Dezső mondta így - "német étvágy", a germán nemzeti erő veszedelmeitől. A 400 éves Habsburg-elnyomás, 1849, a két vesztes világháború, Burgenland elcsatolása, a Don-kanyari feláldozásunk, 1944-es megszállásunk külön-külön és együtt felhatalmaznak arra, hogy ne legyek németbarát, hogy ne nézzem jó szemmel a Budapestre tervezett német egyetemet. Mégis, mindezektől függetlenül is azt mondom, hogy őszintén drukkolok a német nemzetnek - nem azért, mert német, de azért, mert egy történelmi, keresztény nemzet - , hogy sikerüljön leráznia magáról azt az álomkórt, amit az Ignatz Bubisok, a Cornelia Schmalz-Jacobsenek, amit a New York Timesok szerkesztőségi cikkei szuggerálnak belé: szégyellni való, beteg, üldözendő a nemzeti büszkeség megjelenése lelkükben.

Merthogy ennek pontosan az ellenkezője az igaz. Semmi sem képes olyan sok rejtett erőt és energiát lopni egy európai nép gyermekének szívébe, mint hazájának ezernyi érzete és tudata, a nemzethez tartozás megnyugtató, felemelő és nagyszerű érzése. Ha valakik ezt akarják elvenni tőlem, az majdnem olyan, mintha a szemem világát kérnék. Úgy tűnik, nagyon tartanak tőlünk ezek a követelőzők, mert csak lebénításunk után érzik magukat biztonságban: miután nemzeti tudatunkat elzsibbasztották és megvakítottak bennünket, akkor kezdik otthon érezni magukat a mi hazánkban! Vajon mitől ilyen rossz a lelkiismeretük? Mit nem szabad meglátnia és felismernie egy átlagnémetnek az Ignatz Bubisok és Cornelia asszonyok mesterkedései mögött? Lehet-e nem bűnös, nem ördögi annak a tervnek a menedzselése, amelynek előfeltétele a német nemzet legteljesebb tudati manipulálása?"