A menekülés útja

Jörg Haider, de más osztrák politikusok is többször kijelentették, hogy ne vegyék föl a volt szovjet hódoltság országait az Európai Unióba addig, amíg az itteni fizetések, bérek s a munkából származó egyéb jövedelmek el nem érik az uniós átlagot. A most megalakult osztrák kormány illetékesei, szorult helyzetükben, most viszont degeszre tiltakozzák magukat, hogy ez nincs így, Ausztria ehhez nem ragaszkodik, sőt, már maga Haider sem.

Könyörgünk mindenre, ami nekik kedves és szent, ne tegyék!

Magyarország lakosságának (nyugdíjasokkal együtt) mintegy nyolcvan százalékát létbizonytalanságba, még a kommunista érát is alulmúló nyomorba döntötték az elmúlt tíz évben. S ez a nyomor nem enyhül, sőt, évről évre ütemesen nő.

Kérjük az új osztrák kormányt, a józan osztrák politikusokat, tartsanak ki követelésük mellett, s általában se retiráljanak, mert ezzel nem csupán rajtunk segítenek, hanem önmagukon is. Szabad legyen emlékeztetni, hogy az elmúlt évtizedekben volt már egy időszak, amikor Ausztria hősiesen ellenállt az ember- és emberiség-ellenes nagy világmaffiák nyomásának. Jelesül, amikor Kurt Waldheim ENSZ főtitkárként nem engedelmeskedett a titkos parancsoknak, ezért elűzték – s azt sem akarták megengedni, hogy saját népe államelnökké válassza.

Ám az osztrákok nagy többsége azt mondta, majd ők eldöntik, ki lesz jó elnöknek! És megválasztották Waldheimet, noha a rózsaszín világsajtó hazug mocskolódással árasztotta el. És akkor Ausztriát a világmaffiák szintén karanténba zárták. Minimálisra csökkentették a gazdasági kapcsolatokat (is), nem vittek be tőkét, sőt, a bentlévő nagyobb részét is kivonták. És akkor alapozódott meg az ország nagy gazdasági föllendülése. Ami természetes, hiszen ezen intézkedések következménye az lett, hogy kevesebbet tudtak kirabolni a szorgalmas és tisztességes osztrákok nemzeti jövedelméből!

Ausztria gazdasága addig a középmezőnyben volt, s ezután ívelt föl a világ élvonalába. Álljanak most is ellent, legyenek hűségesek önmagukhoz, s megszerezhetik a nagyobb politikai, állami önállóságot, ami a folyamatos föllendülés biztosítéka.

És Magyarország számára is ez a menekülés útja. Ezt hangoztatják immár több mint tíz éve a tisztességesnek megmaradt szakemberek, s ezt közvetíti a népnemzethez változatlanul hűséges sajtó. Köztük, ha szabad emlékeztetni, a Hunnia is.

S mert hazugságokkal árasztanak el bennünket ezen a téren is, és az emberek többségének fejét már megzavarták, ez is alapos műhelymunkát kíván. Folyamatos elemzést, az alapfogalmak tisztázását. Íme Csath Magdolna párját ritkító dolgozata.

Munkára fel!

***

Miért nem fontos nálunk még mindig a tudás?

A kormány bejelentette, hogy a közszférában, a tanárok kivételével, 5%-os béremelés várható ebben az évben. A közszféra köztudottan az ún. „tudás-szféra" egyik fő területe. Ezen a területen dolgoznak például az orvosok, akiknek tudásától emberi életek függnek. De ide tartozik, a pedagógusokon kívül, az ország ügyeivel foglalkozó közhivatalnokok többsége is, akik munkájuk minőségével, emberi elkötelezettségükkel sokat tehetnek az ország sikeréért.

Ennek a területnek a további megalázó leértékelését jelenti a tervezett 5%-os béremelés. Ismert, hogy a kormány erre az évre 6–8%-os inflációval számol. Feltételezve, hogy ezt sikerül is elérni, az 5%-os béremelés ténye eleve jelentős életszínvonal-romlást hoz az ezen a területen dolgozók számára. Pedig a 6–8%-os infláció tarthatóságát különböző aggasztó jelek, mint pl. a drasztikus benzináremelések, a gyógyszeráremelések, a MATÁV ravasz áremelései, és további – kevesebb nyilvánosságot kapó – áremelések miatt sok szakember megkérdőjelezi. A gyanakvást az is indokolja, hogy 1999-ben is legalább 2%-kal magasabb lett az infláció, mint amit a kormány „tervbe vett", és ami alapján a közszférában a béremelések történtek. Az infláció alulértékelése, és így az alacsonyabb béremelések miatti életszínvonal-romlás korrekciója azonban a mai napig nem történt meg.

Várható, hogy ez a helyzet 2000-ben is megismétlődik. Ezzel pedig halmozottan romlik majd a közszférában dolgozók életszínvonala. A pedagógusok béremeléséről pedig még nem is indult el a vita.

Ezzel a problémakörrel foglalkozott Solymosi Frigyes akadémikus is a Magyar Nemzet február 12-i számában. „Mivé lesztek, diákolimpikonok?" tette fel a kérdést. Kérdését így folytathatta volna: mikor lesz végre nálunk is akkora becsülete a tudásnak, mint azon európai uniós országokban, amelyek közé kerülni szeretnénk? Mikor jutunk el oda, hogy a tudás megszerzésére és frissen tartására rengeteg időt, energiát és pénzt fordító tanárok, kutatók, orvosok fizetése eléri a banki takarítószemélyzet fizetését? Mikor billen helyre végre nálunk az értékrend?

A fejlett országokban jelentős erőforrásokat fordítanak arra, hogy a lakosság tudásszintje állandóan növekedjék. Ennek oka, hogy a tudás megszerzése és állandó megújítása nem csak az egyén, hanem a nemzet sikerességének is előfeltétele, hiszen már ma is, de a jövőben egyre inkább a nemzetek és a cégek versenyében a tudás lép elő a legfontosabb versenyfegyverré. Nem véletlen ezért, hogy az európai Unió egyik fontos dokumentuma, az Amszterdami Szerződés így fogalmaz:

„Az EU biztosítani kívánja, hogy polgárai a legmagasabb szintű tudást megszerezhessék és azt folyamatosan megújíthassák."

A közszférában dolgozó szakemberek kiemelkedő szerepet játszanak a nemzet tudásszintjének általános emelésében: az oktatásban és a kutatás-fejlesztésben. Munkájuk, megbecsülésük ezért nálunk is közügy. Versenyképes gazdaságot nálunk is csak nagy tudású, felkészült és jó egészségnek örvendő lakossággal lehet teremteni. Versenyképes gazdaság nélkül pedig nincs és nem is lesz általános életszínvonal-javulás, vagy ahogy a miniszterelnök Vigadó-béli beszédében fogalmazott: „tömeges felemelkedés".

De hogyan lesz versenyképes gazdaság leépülő tudású és romló egészségű lakossággal?

A közszférában dolgozók tudásának tartós alulértékelése, életszínvonaluk folyamatos csökkenése ugyanis általános tudásleépüléshez és további egészségromláshoz vezet. A politikai felelőssége ezért óriási. Hiszen a politikusok elsődleges feladata kell, hogy legyen, hogy mindent megtegyenek a gazdaság megerősítéséért, és ezzel összhangban a nemzet anyagi és erkölcsi felemeléséért. Ehhez pedig versenyképes minőségű gazdaság- és társadalom-fejlesztési stratégiára van szükség. Ennek fő elemei a tudásba, az innovációba, a kutatás-fejlesztésbe és az egészségügybe való beruházás, ezen területek fontosságának elismerése és társadalmi tudatosítása, valamint az ennek megfelelő bérarányok kialakítása. Ezt valószínűleg jól tudja a jelenlegi kormány- koalíció is, hiszen hangsúlyozottan szerepeltette választási programjában az e területekre történő befektetések dinamikus bővítésének ígéretét. Az ígéretek azonban, a cselekedetek terepén, úgy tűnik, gellert kaptak. A növekvő nemzeti jövedelem ellenére egyre hátrább szorul a szellemi építkezés, a jövő versenyképességét megalapozó, a tudásba és egészségbe történő beruházások ügye. Az egészségügy továbbra is csődben van, és az oktatás, úgy tűnik, hamarosan hasonló helyzetbe kerül. Az értékrend sem változik. Egyre kisebb a becsülete az igényes szellemi munkának. Lassan szégyenkeznie kell pl. egy egyetemi tanárnak, hogy „csak ennyire vitte", hiszen diákjai, már nappalis korukban biztosítási és egyéb ügynökként, brókerként, külföldi tanácsadó cégek bedolgozóiként 4-5-szörösét keresik tanáruk fizetésének. Szép gondolat a kormány részéről az, hogy növelni akarja az oktatási intézményekből kikerülő versenyképes tudású fiatalok számát, de még meddig lesz, aki megfelelően felkészíti őket? Hiszen a tanárnak egyre inkább gondot okoz az, hogy saját tudását versenyképes szinten tartsa, hogy a drága szakkönyveket megvegye, és hogy eljusson a szakterületén rendezett nemzetközi konferenciákra. Hogy tudnak majd az elkopó tudású tanárok versenyképes tudású fiatalokat, diákolimpikonokat nevelni?

A felrajzolódó tendenciák alapján úgy tűnik, mintha lenne olyan érdek, amely az igényes szellemi építkezés, az önálló gondolkodás, és az ehhez szükséges jobb életkörülmények, magasabb életszínvonal ellen munkálna. Hiszen dicséretet is legtöbbször azért kapunk, mert nálunk alacsonyak a bérek. Hiszen így olcsó és jól kihasználható munkaerő vagyunk a külföldi befektetők számára. Nem véletlen, hogy a média kedvencei, a rendszeresen megszólaltatott neoliberális közgazdászok is ezt sulykolják a lakosság fejébe: „Ne akarjatok több pénzt, mert akkor elmegy innen külföldi befektető". Legutóbb egy reggeli rádióriportban a megkérdezett nyíltan így fogalmazott: „Bolond lenne a külföldi befektető többet fizetni. Nem azért jött ide." Egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a kormány is beletörődött abba, hogy nem tudással, intelligenciával, kreativitással, hanem olcsóságunkkal fogunk a jövőben is versenyezni. Állandósulni látszik az a megalázó helyzet, hogy a környező országok közül több éve nálunk nő leggyorsabban a munkatermelékenység, és leglassabban a bérek. Vagyis egyre többet kell dolgoznunk egyre kevesebbért. Ezt a tendenciát igazolja az a nem régen készült elemzés is, amely Budapestet a külföldi befektetők számára harmadik legkedvezőbb üzleti környezetet biztosító városnak választotta. Az előkelő helyezés egyik fő oka pedig éppen a munkaerő olcsósága volt. Talán az sem véletlen, hogy egy osztrák vizsgálat szerint legalább 35 évre lesz szükségünk ahhoz, hogy az Európai Unió átlagos életszínvonalát elérjük. Azonban ha folytatjuk az olcsó munkaerővel való versenyzést, a tudás alulértékelését, továbbá ha hagyjuk, hogy továbbra is a kevésbé igényes, összeszerelő és bedolgozó munkahelyek száma növekedjék nálunk, akkor ez a 35 év is csak optimista becslés lesz.

Éppen ezért talpára kell állítani az értékrendet. Csak a nagy tudást igénylő, és azt tisztességesen megfizető cégeket szabad befektetésekre bátorítani. Emellett jelentős összegeket kell szánni – úgy, ahogy azt a választási program ígérte – a hazai tudás-szektor anyagi és erkölcsi felvértezésére, és meg kell teremteni a feltételeit annak is, hogy a tudás a lehető leghatékonyabban hasznosulhasson. Ma ugyanis a szakemberek jelentős arányának tudása vész el a nemzet számára például azért, mert a külföldi cégek összeszerelő munkahelyein nincs rá szükség. Az ilyen munkahelyeken foglalkoztatottak közül sokan szellemileg alulfoglalkoztatottak, és ezért tudásuk idővel elkopik. De tudás-leépüléssel jár az is, ha – munkahelye elvesztése, vagy a szégyenletesen alacsony fizetés miatt – az orvos gyógyszer-értékesítő orvoslátogatónak, vagy a tanár biztosítási ügynöknek megy el. A hazai szellemi kapacitás megőrzéséhez, ill. megerősítéséhez éppen ezért feltétlenül szükség van erős nemzeti vállalatokra. Ehhez kevés néhány hazai vállalkozás beszállítói képességének állami erőforrásokkal való kifejlesztése. Olyan üzleti környezetre van szükség, amely a magyar kis- és közepes vállalkozások tömegei számára teremti meg az önálló, a szellemi műhelyekkel, egyetemekkel és kutatóintézetekkel szövetségben történő minőségi fejlődés lehetőségét. Ez az irány segítené a jelenlegi szellemi alulfoglalkoztatottság és a tudás-kopás felszámolását is. Bizonyítható, hogy csak azok a nemzetek tudnak a tartós és minőségi fejlődés útjára lépni, amelyek a tudásra építenek.

Ha versenyben akarunk maradni, akkor mi sem tehetünk mást. A kormány intellektuális és morális erejével és programjai minőségével maga is a gazdaság versenyképességének építője kell hogy legyen. Végre meg kellene fogalmazni a nemzet jövőképét is, vagyis azt az állapotot, ahová el akarunk jutni. Ez segítséget adna a helyes stratégiai döntések meghozatalához is. Ha ugyanis nem így teszünk, akkor mások fognak dönteni helyettünk és kiszolgáltatottságunk csak nőni fog. Akkor nem lesz esélyünk a tudás-alapú társadalom megteremtésére. Akkor olyan szakemberek is egyre kevesebben lesznek, akik fel tudják nevelni és készíteni a jövő diák-olimpikonjait, és a kiváló diákok sem látnak majd fantáziát abban, hogy az alkotópályát válasszák. Legalábbis nem itthon. És akkor Inotai Andrásnak, a Világgazdasági Kutatóintézet igazgatójának is igaza lesz. Egyik legutóbbi rádiónyilatkozatában ugyanis a következőképpen nyugtatott meg bennünket: nem kell félnünk attól, hogy az uniós csatlakozásunk után elönt bennünket a nyugat-európai munkaerő. „Ugyanis a segédmunkások úgy sem akarnak majd idejönni dolgozni" mondta. Ezt úgy is érthetnénk, hogy ha így megy minden tovább, akkor nálunk a tipikus munkahelyek az igénytelen, rosszul fizető munkahelyek lesznek, de legalább ezeket nem akarja majd senki elvenni tőlünk. Ez a nyilatkozat egyébként mintha éppen arra utalna, hogy léteznek olyan érdekek, amelyek az ország lakosságának többségét elhúzódóan alacsony életszínvonalon akarják tartani, és ellenérdekeltek a tudásszektor megerősödésében is.

Ezeket az érdekeket szolgálják azok, akik az esetleges európai uniós csatlakozásunk kapcsán elfogadják majd azt a feltételt, hogy az egyik fő EU-s szabadságjogot, a munkaerő szabad mozgásának jogát mi ne élvezhessük. Vagyis, hogy továbbra is fenntartható legyen a magyar és az EU-s bérek közötti jelentős különbség.

De ezeket az érdekeket szolgálják azok is, akik hagyják, hogy tudásszintünk, a tudásszféra kivéreztetésével folyamatosan romoljék, sőt a jól felkészült fiatal szakembereket is arra biztatják, hogy jövőjüket ne itthon, hanem külföldön próbálják felépíteni.

A nemzet egészének fejlődése fogja megsínyleni, hogy a tudás nálunk nem megbecsülendő érték, hogy még ma is könnyebben lehet korrupcióval és kétes üzletekkel jó életszínvonalat teremteni, mint tudással, felkészültséggel és kemény munkával. Ráadásul, megfelelő kapcsolatok esetén, a korrupciót és a kétes üzleteket a büntetés veszélye nélkül lehet a meggazdagodás szolgálatába állítani. Ebből is következik, hogy sajnos mi még ma is „sodródó ország" vagyunk. Nincs olyan jövőképünk, amelyre büszkék lehetnénk, amely felszabadítaná és mozgósítaná a lakosság tudását, energiáit és cselekvőképességét. Ennek egyik oka éppen a tudás, az alkotómunka folyamatos leértékelésében keresendő. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor a többségnek semmi esélye nem lesz arra, hogy számára valamikor is reálissá váljék a miniszterelnök által felvázolt „tizes jövőkép", vagyis a „három gyermek, három szoba és négy kerék".

A valódi, a lakosság által is érzékelhető, gazdasági sikerhez ezért gyökeres változtatásra van szükség: tudatos építkezésre, a tudásszféra megerősítésére, és dinamikusan növekvő befektetésekre az oktatás, a kutatás-fejlesztés és az egészségügy területén. Akkor is, ha léteznek erős ellenérdekek. Hiszen, ahogy Virág Benedek, a XVIII–XIX. században élt költő fogalmazott: „Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen."

Csath Magdolna

egyetemi tanár
a professzorok Batthyány Körének
és a 100-ak Tanácsának tagja

***

Egy közgazdász számításai szerint (M. Rádió, Vasárnapi Újság, 2000 márc. 26.) az ország éves bruttó nemzeti termékéből (GDP) különböző legális módokon és formákban (adósságszolgálat, külföldi vállalatok és érdekeltségek, banki műveletek, stb.) évente 3 milliárd dollárt szivattyúznak ki az országból.

– bonc –

HUNNIA Műhely 2. szám
Nemzeti cselekvési terv III.

Globális gazdaság - globális pusztulás

1992 novemberében tették közzé „A világ tudósai az emberiséghez" c. dokumentumot, 71 ország több mint 1600 vezető tudósának aláírásával. Ez volt eddig a legkeményebb figyelmeztetés. Így kezdődik:

„Az ember és a természet szöges ellentétben áll. Az ember tevékenysége súlyos és sokszor maradandó károkat okoz a környezetben s a legfontosabb erőforrásokban. Ha nem vetünk véget számos tevékenységünknek, veszélybe sodorjuk azt a jövőt, melyet mind magunknak, mind az állatvilágnak szükségesnek tartunk. S előfordulhat, hogy cselekedeteink olymértékű változást idéznek elő Földünkön, mely az élővilág pusztulásával jár.

Egy-két évtized, s végleg elveszítjük a lehetőséget a fenyegető veszedelem elhárítására; és az emberiség életben maradásának minden reménye odavész."

Megmenekülésünk legfőbb akadálya a pénz hatalma, mely modern civilizációnkat állandó többtermelésre kényszeríti, s ami Föld Anyánkat jóvátehetetlenül megfosztja alapvető alkotó elemeitől, visszafordíthatatlanul beszennyezte a termőtalajt, az édesvizeket, az óceánokat bolygónk légkörét. S hogy ez milyen borzalmas folyamat, megmutatja Tiszánk sorsa. A pusztító folyamat egy közismert példája, hogy Tesla ingyenes és korlátlan energiaforrást fedezett föl, azonban J. P. Morgan, több rézbánya tulajdonosa, azt akarta, hogy az elektromos áram rézvezetékeken keresztül jusson el a fogyasztóhoz, s ezáltal ő pénzhez jusson. De ugyanez vezette az energiahordozók előállítóit is, úgyhogy Teslát elnémították. – De a Teslához hasonló fölfedezőket azóta is sorra meggyilkolják, dokumentumaikat eltüntetik.

Megmenekülésünk második nagy akadálya mi vagyunk, a százmilliók és milliárdok, akik napjainkra elvesztettük eredendő, szerves kapcsolatunkat a Természettel, s többszáz éves csábítgatás után elfogadtuk az anyagelvűséget, a fogyasztói társadalmat, mint létformát.

A pénzhatalom birtokosai s kiszolgálóik nem fognak megváltozni. Nekünk kell visszatalálni Föld Anyánkhoz, és elismerni, hogy annak nem urai, hanem alkotó eleme vagyunk. Nekünk kell esetről esetre eldönteni, hogy mi mond ellent a Lét örök Törvényeinek, mi nem – s a Jót követni.

Ne húzódozz, ne lankadj, mert e munkához nekünk, magyaroknak kitüntetett szerep juthat!

***

Nemzeti cselekvési terv IV.

Szabadulni a legsúlyosabb anyagi tehertől

Az adósságcsökkentés módjai: tőkecsökkentés, kamatelengedés, átütemezés, fizetési haladék. Az elmúlt tíz évben a következő országok részesültek ily módokon jelentős csökkentésben: Argentína, Bolívia, Brazília, Bulgária, Chile, Costa Rica, Dominika, Ecuador, Fülöp szigetek, Guayana, Jamaica, Jordánia, Kolumbia, Lengyelország, Malawi, Marokkó, Mexico, Nigéria, Oroszország, Panama, Peru, Sierra Leone, Urugay, Venezuela.

Magyarország ugyanezen idő alatt tudomásunk szerint nem is kért semmilyen csökkentést. A világbanki kölcsönök kezdete óta a fölvett tőkét már többszörösen visszafizettük. A valós adatokat titokban tartják, mindig más és más, félrevezető adatokat közölnek, de az adósság negyvenmilliárd US Dollár lehet, a Forinttá változtatott pedig talán feleannyi. Az éves törlesztés és kamat az állami költségvetés legsúlyosabb tétele, az összeg mégis ütemesen emelkedik. Nyilvánvaló, hogy ebből a csapdából csak úgy szabadulhatunk, ha a többségi vélemény határozott lépésre kényszeríti az ország vezetését. Így történt ez számos olyan országban is, melyek az elmúlt tíz évben könnyítést harcoltak ki.

Munkára fel!

Kunszabó Ferenc