Elie Wiesel

ELIE WIESEL nyerte meg a békenóbeldíjat 1986-ban. Általánosan elfogadták mint a zsidó 'holokauszt' tanúját, és ezen belül a legendás náci megsemmisítő gázkamrák tanújaként. A párizsi napilap, a Le Monde hangsúlyozta, amikor Wieselt a nóbeldíjra javasolták, mert: (1. megjegyzés)

Az utóbbi években látható volt, hogy az ún. 'történelmi revízionizmus' nevében elméletekről volt szó, különösen Franciaországban, amelyek a náci gázkamrákat és talán azon túl is, a zsidók megsemmisítését is kétségbe vonták.

De milyen szempontból volt Elie Wiesel tanúja az állítólagos gázkamráknak? Milyen jogon kéri, hogy higgyünk a megsemmisítésben? Egy önéletrajzi könyvben, amely feltételezhetőleg tapasztalatait írja le Auschwitzban és Buchenwaldban, sehol sem említi a gázkamrákat. (2. megjegyzés). Valóban mondja, hogy németek kivégeztek zsidókat, de.. tűzzel; Úgy hogy elevenen tüzes árkokba dobják őket, a deportáltak szeme előtt!Ennyit és nem kevesebbet!

Itt Wieselnek, a hamistanúnak pechje van. Kényszerűségében, hogy a szövetségesek hadi propaganda hazugságaiból válasszon, a tűzhazugság védelmét választotta, a forróvizes hazugság, a gázosítási és az elektromos áramos helyett. 1956-ban, amikor tanúvallomását jiddis nyelven megírta, a tűzhazugság még bizonyos körökben életben volt. Ez a hazugság a holokauszt kifejezés eredete. Ma egyetlen történész sem hisz abban, hogy zsidókat elevenen megégettek volna. A forró víz és az elektromos áram elmélete is eltűnt azóta. Csak a gáz maradt meg.

A gázos hazugságot az amerikaiak találták ki. (3. megjegyzés). Azt a hazugságot, hogy zsidókat forró vízben vagy gázban öltek meg (Treblinkában), lengyelek találták ki. Az elektromos áramos hazugságot a szovjetek terjesztették. (5. megjegyzés).

A tüzes hazugság eredete ismeretlen. Az egy értelemben olyan régi, mint a hadi propaganda vagy a gyűlölet propagandája. 'Éjjel' című emlékezésében, amely a régebbi jiddis tanúvallomásnak egy változata, Wiesel arról számol be, hogy Auschwitzban egy lángoló gödör volt felnőtteknek és egy csecsemőknek. Ezt írja: (6. megjegyzés).

Tőlünk nem messze, lángok jöttek ki egy gödörből, hatalmas lángok. Valamit égettek. Egy teherautó hajtott föl a gödör mellé és terhét oda szállította: Kisgyerekeket. Csecsemőket! Igen, láttam - saját szememmel láttam... Azokat a gyerekeket a lángokban. (Meglepő, hogy nem tudtam utána aludni? nem jött álom a szemeimre.)

Kissé távolabb egy másik gödör volt hatalmas lángokkal, ahol az áldozatok szenvedték 'a lángok lassú haláltusáját'. Wiesel sorát először 'három lépésre', majd 'két lépésre' vezették a németek az árok mellé. 'Két lépésre az árok mellett aztán elrendelték, hogy forduljunk balra és menjünk a barakkokba'.

Kivételes tanúként Wiesel biztosít bennünket, hogy más kivételes tanúkkal is találkozott. Babi Jart illetően, amely egy ukrajnai település, amely mellett a németek szovjet állampolgárokat végeztek ki, köztük zsidókat, Wiesel ezt írja: (7. megjegyzés).

Később megtudtam egy tanútól, hogy hónapról hónapra a föld nem szűnt meg mozogni: és, hogy időről időre vérforrások törtek ki belőle.

Ezek a szavak nem egy pillanatnyi elmezavar során jöttek ki írójukból. Először megírta őket, aztán, több alkalommal (de legalább egyszer) újraolvasta őket ellenőrzés céljából; végül szavait több nyelvre lefordították, mint minden más írását.

Hogy Wiesel személyesen túlélte a szörnyűségeket, az természetesen egy csoda eredménye. Azt mondja: (8. megjegyzés).

Buchenwaldban naponta 10 000 embert küldtek halálba. Én mindig az utolsó százban voltam a kapu környékén. Megálltak. Miért?

1954-ben egy francia tudós, Germaine Tillion analizálta az 'alaptalan hazugságot' a német koncentrációs táborokról. Ezt írta: (8. megjegyzés).

Azok a személyek [akik véletlenül élnek], hogy elmondják az igazat, sokkal számosabban vannak, mint ezt általában föltételezik, és egy olyan téma, amely a koncentrációs táborok világával foglalkozik, amely jól megtervezve, szado-mazochista elképzeléseket hív életre, különleges terepet nyújtott nekik.Tudtunk sok szellemileg defektes személyről. Félig csalók és félig őrültek, akik egy kitalált deportációról számoltak be. Mások (tényleg deportáltak) beteg elméje túlhaladta azokat a szörnyűségeket, amelyeket láttak, vagy amelyeket más emberek meséltek el nekik, mint velük megtörténteket. Voltak olyan kiadók, akik ezek némelyikét kiadták, és többé-kevésbé hivatalos összeállítások használják ezeket, de a kiadók és a szerkesztők tette teljesen megbocsájthatatlan, mivel a legelemibb megkérdezés is nyilvánvalóvá tette volna, hogy hazudnak.

Tillionnak nem volt bátorsága ahhoz, hogy példákat és neveket hozzon.De ez általában így van. Az emberek véleménye az, hogy hamis gázkamrákat mutatnak olyan helyeken, amelyeket turistáknak mutatnak, de nem mondják meg, hol. Egyetértenek abban, hogy vannak hamis 'szemtanúk', de általában csak Martin Grayt nevezik meg, aki közismert csaló, akinek kérésére Max Gallo, annak teljes tudatában, hogy mit csinál. megírta a nagy számban eladott művet: 'Azoknak akiket szerettem'.

Jean-François Steinert is megemlítik néha. Nagy példányszámban eladott művét Treblinkáról (1966) úgy reklámozták, mint aminek minden részletét szóbeli vagy írott vallomások tanúsítják. Valójában ez egy, legalábbis részben Gilles Perrault által írt regény volt. (10. megjegyzés). Marek Halter az 'Ábrahám visszaemlékezéseit' 1983-ban adta ki. Ahogy gyakran teszi azt a rádióban, a varsói gettóban szerzett élményeiről beszél. De, ha elhisszük Nicolas Beau cikkét, amely Halterénél hihetőbb, (11. megjegyzés), a kis Marek, kb. 3 éves volt és édesanyja nem 1941-ben hanem 1939-ben hagyta el Varsót, azelőtt, mielőtt a németek a gettót létrehozták volna. Úgy tűnik, hogy Halter könyvét egy Jean-Noël Gurgan. nevű 'szellemíró' írta.

Filip Müller a 'Auschwitzi szemtanú: Három év a gázkamrákban', (11. megjegyzés) c. könyv írója, amely 1980-ban díjat nyert a nemzetközi ligától a rasszizmus és antiszemitizmus ellen. Ez az émelyítő mű egy német szellemíró, Helmut Freitag műve, aki egy másik művet plagizál itt, 'Auschwitz:Egy orvos szemtanú jelentése', (13. megjegyzés), amelyet Nyiszli Miklós (állítólag Nagyváradról - a fordító) írt. (14. megjegyzés),

Így művek egész sora jelent meg, amelyeket eredeti írásokként reklámoztak és amelyek különféle szellemírók munkái: Max Gallo, Gilles Perrault, Jean-Noël Gurgan (?), Helmut Freitag, és mások.

Érdekes lenne tudni, hogy mit gondol Germaine Tillion ma Elie Wieselről. Az ő hazugsága biztosan nem indokolatlan. Wiesel azt állítja, hogy szereti az emberiséget. Ez nem akadályozza meg abban, hogy gyűlöletre buzdítson. Véleménye szerint: (15. megjegyzés),

Minden zsidó lényében kell egy külön gyűlöleti területnek lenni - gyűlölet, eleven gyűlölet - azzal szemben, akit a német megszemélyesít, és azzal szemben, ami a németben van. Más módon megtagadná a halottakat.

1986 kezdetén, a német szövetségi gyűlés javasolta Wieselt békenóbeldíjra. Ez, így mondták: ' mindenkit nagyon fölbátorítana, aki a megbékélés ügyén dolgozik.' (16. megjegyzés). Ezt úgy lehet nevezni, mint az utat a nemzeti szocializmustól a nemzeti mazochizmus felé.

Jimmy Carternek szüksége volt egy történészre, aki az elnök alá rendelt holokauszt bizottságot vezeti. Ahogy Dr. Arthur Butz találóan mondta, nem történészt választott, hanem 'történőt': Elie Wieselt. Még a Le Monde újság is, amelyben a fentebb említett cikk megjelent, úgy érezte, hogy szükséges azokról a jellegzetességekről írnia, amelyeket bizonyos történészek Wieselben helytelenítenek:

Természetesen, még azok között is, akik elfogadják ennek az amerikai zsidó írónak a harcát, akit a francia katolikus, François Mauriac fedezett föl, néhányan szemére hányják, hogy túl erősen akarja a zsidó szomorúságot betegséggé változtatni, vagy hogy a 'holokauszt tervezett vezetésének a főpapja' akar lenni.

A zsidó író, Leon A. Jick ezt írta: 'Az ellenállhatatlan tény az, hogy 'nincs olyan üzlet mint a shoa üzlet', ez a szomorú, de fölismerhető igazság. (17. megjegyzés).

Elie Wiesel aggódó és gyújtó hangú felhívásokat ad ki revizionista írók ellen. Érzi, hogy a dolgok kicsúsznak a kezéből. Mind nehezebben tudja fönntartani azt az őrült hitet, hogy a zsidókat megsemmisítették vagy egy megsemmisítési politika tárgyai lettek volna, különösen az ún. gázkamrákban. Serge Klarsfeld nyilatkozta, hogy a gázkamrák létezését még soha senki sem bizonyította be. Bizonyítékokat ígér. (17. megjegyzés).

A tudományban a gázkamra mítosz terjesztése befejeződött. Az igazat megvallva, a mítosz utolsó lélegzetét néhány éve, a Sorbonne párizsi kollokviumán, 1982 június 29-július 2 között lehelte ki, ahol Raymond Aron és François Furet elnökölt. Ami megmaradt az az, hogy az újdonságokat a köztudatba kell hívni. Elie Wiesel számára elsőrendűen fontos az újdonságok eltitkolása. Ezért van a növekvő lárma a sajtóban: minél többet beszélnek az újságírók, annál inkább hallgatnak a történészek.

De vannak történészek, akik föl emelik emelni hangjukat a hazugságok és gyűlölet ellen. Ez az eset Michel de Bouard esetében, aki a háborúban az ellenállásban volt, Mauthausenbe deportálták, a második vh. történeti bizottságának tagja 1945-től 1981-ig, és a francia intézet tagja. Egy szívbe markoló interjúban 1986-ban bátran elismerte, hogy 1954-ben amellett tanúskodott, hogy Mauthausenben voltak gázkamrák, és végülis kiderült, hogy ott ilyenek nem voltak. (19. megjegyzés).

Az a tisztelet, amellyel a II. vh áldozatainak tartozunk, különösen pedig a deportáltak szenvedésének, követeli, hogy a történészek visszatérjenek a történelmi kritikusság bevált módszeréhez.

Megjegyzések:

1.Október 17, 1986. Front page.
2. Egy célzás van, nagyon bizonytalan és mulandó, a 78-79. oldalon: Wiesel, aki nagyon szeret Istennel beszélgetni, azt mindja Neki:'De ezek az emberek, akiket elárultál, akiket megengedted, hogy kínozzanak, lemészároljanak, elgázosítsanak, elégessenek, mit tegyenek? Előtted imádkoznak!' (Éjszaka, New York, Discus/Avon Books, 1969, 79 o.) Ugyanennek a könyvnek az előszavában François Mauriac megemlítette a gázkamrákat és a krematóriumot. (8.o.) Elie Wiesel 'tanúvallomásának' négy fontos oldalát eredeti kézírásban reprodukálta Pierre Guillaume, Droit et Histoire (La Vieille Taupe, 1986),. 147-150 o. Az éjszaka német nyelvű kiadásában (Die Nacht zu begraben, Elischa [Ullstein, 1962]), 14-szer fordították a 'krematórium' szót helytelenül 'gázkamrának'. 1945 januárjában, amikor az oroszok közeledtek, a németek kiürítették Auschwitzot. A teenager Elie Wiesel akkor éppen a birkenaui 'megsemmisítőtábor' kórházában feküdt, ahol fertőzött lábát operálták meg. Az orvosa két hét nyugalmat javasolt és jó élelmezést, de még mielőtt a láb meggyógyult volna, küszöbön állt az oroszok bevonulása. A kórházi ápoltakat nem tartották alkalmasnak a hosszú utazásra a németországi táborokba, és így Elie Birkenauban maradhatott volna az oroszokra várva. Noha apjának is engedélye volt arra, hogy vele maradjon, mint kórházi ápolt, apa és fia úgy határoztak, hogy a németekkel mennek. (Éjszaka, 93. o. valamint D. Calder, The Sunday Sun [Toronto, Canada], May 31, 1987, p. C4.)
3. Amerikai jelentés a háborús menekültekről, német koncentrációs táborok, Auschwitz és Birkenau (Washington, DC), November 1944.
4. Nürnbergi irat, PS-3311 (USA-293). Publikált az IMT "kék sorozat," Vol. 32, pp. 153-158.
5. A pravda jelentése Feb. 2, 1945, p. 4, Up jelentés Washington (DC) Daily News, Feb. 2, 1945, p. 2.
6.Éjszaka (Avon/Discus). lásd különösen a 41, 42, 43, 44, 79, 93. oldalakat.
7.Paroles d'étranger (Editions du Seuil, 1982), p. 86.
8."Author, Teacher, Witness," Time magazine, March 18, 1985, p. 79.
9."Le Systčme concentrationnaire allemand [1940-1944]," Revue d'histoire de la Deuxičme Guerre mondiale, July 1954, p. 18, n. 2.
10.Le Journal du Dimanche, March 30, 1985, p. 5.
11.Libération, Jan. 24, 1986, p. 19.
12.Kiadó: Stein and Day (New York). Paperback edition of 1984. (xii + 180 pages.) Yehuda Bauer a korabeli zsidóság intézetéből előszavával, Hebrew University, Jerusalem.
13.Carlo Mattogno, Auschwitz: un caso di plagio, Parma (Italy): 1986. Szintén: C. Mattogno, "Auschwitz: plagizálási eset," The Journal of Historical Review, Spring 1990, pp. 5-24.
14.Paperback edition, 1961, és később, kiadó Fawcett Crest (New York).
15.Legends of Our Time (chapter 12: "Appointment with Hate"), New York: Schocken Books, 1982, p. 142, or, New York: Avon, 1968, pp. 177-178.
16.The Week in Germany (A bonni német kormány kiadványa New Yorkban), Jan. 31, 1986, p. 2.
17."A holokauszt használata és helytelen használata nyilvánosan," Yad Vashem Studies (Jerusalem), 1981, p. 316.
18.VSD, May 29, 1986, p. 37.
19.Ouest-France, August 2-3, 1986, p. 6.

Összefoglalás.

Elie Wiesel az állítólagos holokauszt egyik legünnepeltebb szemtanúja. A feltehetőleg önéletrajzi könyvében, az éjszakában, nem említi meg a gázkamrákat. Ehelyett azt állítja, hogy látta, hogy zsidókat elevenen elégettek, egy történet, amelyet a mai történészek nem ismerenek el. Wiesel hitelt ad más 'szemtanúk' legabszurdabb történeteinek. Fantasztikus történeteket mesél napi 10 000 ember halálba küldéséről Buchenwaldban.

Mikor Elie Wieselnek és apjának, akik Auschwitzban foglyok, lehetősége nyílik a választásra, hogy német 'kivégzőikkel' menjenek vagy szovjet 'felszabadítóikra' várjanak, akkor önként német fogvatartóikkal mentek.

Itt az ideje, hogy az igazság és a II. vh. ténylegesen szenvedett áldozatai iránti tiszteletből a történészek visszatérjenek a történelmi kritikusság bevált módszeréhez, és a holokauszt 'szemtanúinak' tanúvallomásait kritikusan megvizsgálják a kérdezés nélküli elfogadás helyett.