|
TÓTH ILONKA a magyar Jeanne d'Arc
A földi ármány erősebbnek bizonyult Évtizedekkel ezelőtt, még a börtönben, cellai vitáink egyikén neveztem Tóth Ilonát Jeanne d’Arc-nak. Pontosabban a kor Jeanne d’Arcjának, a magyar Jeanne d’Arcnak. Ma már úton-útfélen használják ezt a kifejezést – hogy csak az ismertebbeket említsem, a nemrég elhunyt Benedek István professzor, Pardi Anna költő-újságíró (mindegyikük a velem való beszélgetésük után) és még számosan. Ez persze nem baj, mért is lenne baj? Örömömre szolgál. A baj csupán, hogy a név használói közül csak kevesen tudják: ki is volt tulajdonképpen Jeanne d’Arc. Miután az élet – öregségemre – megkínált a nagy lehetőséggel, hogy szembenézzek a fény városával, Párizzsal, első dolgaim közé tartozott, hogy egy kis terecskén, a Place des Pyramidas közepén találjak rá. Ott áll (ül) lóháton, büszkén – öntudatosan – aranyban. Amennyire fotóművészetemből tellett, megörökítettem, több változatban is. Egyiket ide mellékelem. Az írás e nélkül, akárcsak Tóth Ilonka bíróság előtti képe nélkül, nem lenne igazi. Jól összejátszik a kettő: a XX. század, amint visszahajol a középkorig. Bár a képeken ábrázolt történelmi helyzetükben nagy különbség mutatkozik: Tóth Ilonka még nincs a máglyán – vagy legalábbis XX. századi megfelelőjén, az akasztófán, Jeanne d’Arcot viszont már szentté avatottan látjuk szobor formájában, aranylován, amiként őt magát is aranyba foglaltan. Erős a gyanúm, hogy korunk is jobban járna – az ügy félelmetesen jellemző mellőzése helyett –, ha aranyba foglalná Tóth Ilonka ügyének tanulságait, hogy tanulhassanak belőle a jövendő korok, és megóvja a jogi gátlástalanságoktól, azoktól a justis mordoktól, melyekben a vádlók alacsonyodnak gyilkossá. Íme tehát, Jeanne d’Arc. Más néven az orleansi szűz. Nem, nem azért, mert ott született, Orleansban – többen ugyanis így vélik. Életét is tömörítsük tanulságig: Egy kis faluban látta meg a napvilágot, Dorenyben, 1412-ben, egyszerű parasztcsalád gyermekeként. Az „ég küldötteként”, aminek, látomásai alapján, vallotta magát. Jelentéktelen létszámú csapat élén felszabadította Orleanst, s egy seregnyi várost, melyet az angolok tartottak megszállva, majd Reimsben trónra segítette VII. Károly trónörököst. A földi ármány azonban erősebbnek bizonyult égi küldetésénél. Árulással fogságba esett, majd kiadták az angoloknak. Inkvizíciós törvényszék ítélte máglyahalálra. Az ítéletet 1431 május 30-án hajtották végre Rouen piacterén. Mindössze 19 éves volt. A XVIII. század végén, a XIX. század elején azonban feltámad halottaiból. Nemzeti hőssé válik, majd nemzetközileg is egyre nagyobb tiszteletre jut. 1920-ban szentté avatja az egyház. Így válik Szent Johannává. Halottat nem lehet megölni Hogy Tóth Ilonkát miként fogja elnevezni az utókor, nem tudhatom. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az önkény lélektorzító és egyúttal léleknemesítő hatásának elegyét adja majd. Az önkény minden szándékáról elmondható ugyanez. A börtönről sokszor hangoztatom ma is: amennyire rossz, annyira jó. A rosszakat még rosszabbá, a jókat még jobbá teszi. S még azt is hozzá mondom: nem tudom, hogyan lehet egykor lerombolni úgy a föld színéig, hogy mégis fennmaradjon. Persze, az elmondottak elemi feltétele, hogy életben maradjon a börtönlakó. Helyesebben, hogy túlélje és hasznosíthassa a börtön tanulságait, jólélekre gyakorolt jó hatásait. Tóth Ilonka esetében erről szó sem lehetett. Megölte az önkény. Megölte, bár ő maga nem ölt, amint ez már napjainkban egyértelművé vált. Az áldozat, közbelépése idején, már halott volt. Halott embert pedig megölni nem lehet. Halott emberért csak imádkozni lehet. Legalábbis a hívő léleknek. Túlvilági nyugalmáért, békességéért. És harsány röhögésére azoknak, akik, minden jogi princípiumok kizárásával, megfosztották a számukra egyedül valóságos létformától, az élettől. Az időközben összegyűlt kórboncnoki jegyzőkönyvek egybehangzóan mondják ezt el számunkra. Különösen perdöntő dr. Tamáska Lóránt, a nagyműveltségű és szaktudású, nemzetközi tekintélyű kórboncnok alapos tanulmánya, s talán még inkább az a beszélgetés, melyet otthonában folytattam vele napnyi hosszan, mélyrehatóan. (Tamáska a történések időszakában természetesen itthon tartózkodott, vezető kórboncnoki szerepet játszott.) Tamáska Máriához, Kádár János feleségéhez családi szálak fűzték, a tények ereje, a hazudozások és jogtörések kényszere mégis kiűzte hazájából, Aachenben élt haláláig. Itt nyitotta fel szememet, a szemem előtt lezajló bírósági cirkuszok ellenében. Ami az áldozat spirituszban tárolt szívének visszataszító hatású bemutatásában merült ki. S aminek, természetesen, semmilyen bizonyító ereje nem volt, hiszen a 96%-os tiszta szesz mindent kimosott. Nem akarok rózsafüzért adni az olvasó kezébe Ezt már azért sem tehetném, mert szemtelenség lenne, lévén, hogy Jeanne katolikusan, Ilona viszont reformátusan vallotta és szolgálta a keresztény (keresztyény) Urat. Ha így, ha úgy, méltóan hitükhöz. Minél igazabban, minél teljesebben. Tóth Ilona szülei korán elváltak. Édesanyja viszont – nála maradt a kislány – hívő, meggyőződéses református volt. És tanítónő, intenzív nevelési tudatossággal és ösztönösséggel nevelve gyermekét, aki ebben a szellemben felnőve, őszinte hitét a későbbiekben is megtartotta, megőrizte. Mindezt, természetesen, az oktalan állam erkölcstelen közegében, egyre rejtettebben, egyre titkosabban. Ugyanakkor fokozatosan növekvő hivatástudattal. Mint eminens hallgató, kivált társai közül.
1956
Akad-e skizofrénikusabb hatás egy ifjú lélekre? Aki az Édesanyjával templomba jár és buzgón imádkozik, miközben az egyetemi DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége), a KISZ elődje szervezet vezetője. Nem a maga akaratából, hanem minőségéből, mely elháríthatatlan tisztelettel övezi, s melyet már csak azért sem lehet visszautasítani, mert kell megszállott orvosi hivatástudatához, kell a biztos előmeneteléhez. De kell ahhoz is, hogy könnyítsen özvegy édesanyja sorsán, mert az magától vonja el a falatot, hogy lányát jövőhöz segítse. És akkor ráadásul 56. Már csak természetes, hogy Tóth Ilonka 56-ból is kimagasodik. Azok közé tartozik, akik nem téblábolnak, vakaróznak, nem számolják a hasznukat. Pontosan tudja, merre van az igazság. Ahogy eddig is sejtette, érzékelte rejtett-titkolt ösztöneiben hosszú, álmatlan éjszakákon át, ám most egyszerre kimondatott. S a kétségbevonhatatlanság szaván. A forradalmi nép ajakáról. Már az első napokban ott találják az utcán. Tankokra mond ÁLLJ-t. És nem egy meg is áll előtte. Aztán rájön, hogy a harc szellemibb tevékenységet kíván tőle. Röplapok készítésében és terjesztésében vesz részt. Majd orvosi szolgálatra rendeli az Ügy. A Péterfy Sándor utcai kórházba. Az egyetemen viszont szigorlat előtt áll, s megbízzák a Péterfy Sándor utcai kórház Domonkos-utcai segédkórházának vezetésével. Bajtársai közül, persze, számosan követik. Így jut egyezségre benne végül is – hangozzék bármily patetikusnak – a forradalom akaratából: az orvos és a forradalmár. Ahogy a dolgok összejönnek Forradalmár társai még mint röplapterjesztők csapódtak hozzá. Volt közöttük börtönviselt is, akinek éppen elég elszámolni valója volt az ávósokkal.Az ifjak felfedezték, hogy valaki követi őket, lesi a kórház bejáratát, környezetét. Rácsaptak és becipelték a kórházba. Vallatni kezdték, és talán nem véletlen, hogy azokkal a módszerekkel, melyeket egyikük-másikuk elég jól megtapasztalt a saját bőrén. Különösen, miután corpus delicti kerül a kezükbe: fényképek, melyek államvédelmi egyenruhában ábrázolják a vallatottat. Kellett több abban a helyzetben? Csak hát mit kezdjenek vele? Hova rakhatják, hogy rejtve legyen az illetéktelenek szeme elől? Nem akadt más megoldásuk, mint hogy Tóth Ilonától – a kórház igazgatójától és egyúttal parancsnokuktól – tanácsot kérjenek. Ilonka meg a koffein tabletta „táplálékából” megint bekapott egyet. Hogyne tette volna szívszorító tanácstalanságában. Hiszen tudta, hogy perceken belül megérkezhet a kis stáb – írók, újságírók, széplelkek –, azzal az eltökéltségükkel, hogy az épület alagsorában illegális lapot alapítsanak. Alig várta, hogy az alagsorban dolgukra hagyja őket és rohant az ávóshoz. Hogy szót váltson vele. Megtudja, hogy csakugyan jól ítélték-e meg szerepét társai. Ám semmiféle beszélgetésre nem kerülhetett sor. Az áldozat ugyanis már halott volt. Tóth Ilona volt olyan orvos, hogy ezt rövid úton és könnyűszerrel megállapíthatta. Hogy akkor mért adott be neki injekciót? Mert – mondhatná most az ember szarkasztikusan. És így lenne legtökéletesebb a válasza.
Csakhogy a lélek bonyolít. A léleknek – különösen, ha Tóth Ilonka fajtájából való – tartása van. Nem választhatja le magát az Ügyről és az Ügyhöz tartozókról, még ha így menekülhetne is. – Te Gyula, – mondta dr. Tamáska Lóránd beszélgetésünkkor – ez a szerencsétlen lány, amikor ránézett arra a fickóra, már halálos pontossággal tudta, hogy halott, nem segíthet rajta és megölni sem tudja.
* * * Na és itt van, amit én jeanne d’arciságnak neveztem. Pontosabban: itt indul. Mert az angol pribékek is szabadulást ígértek Jeanne d’Arc-nak, ha megtagadja elhivatottságát. azaz megalázza magát. S mikor megtette, máglyára küldték. A szomorú és kérlelhetetlen csak az, hogy Jeanne d’Arc, az eredeti, még jócskán a középkorban élt, az 1400-as évek elején, Tóth Ilonka viszont, a felvilágosodás, a humanizmus „nagy százada”, a XX. század második felében. Vagyis az ő tette lélektani szempontból sokkal nagyobb, mint Jeanne d’Arcé. Ám ennek ellenére az illetékes bíróság mindeddig nem rehabilitálta. Közönséges gyilkosként tartják számon, miközben a gyilkosok – az övéi is –, ha még élnek, szabadon futnak. Obersovszky Gyula
Jobbágyi Gábor Tóth Ilona nem ölt embert. Tóth Ilonát ártatlanul ítélték halálra. Nehezen és több hónapos kutatás után írom le a súlyos és felelősséggel járó mondatokat. Véleményem ellenkezik a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség legmagasabb tisztségviselőinek véleményével, kik már a rendszerváltozás után, jogállami körülmények között, alapos és megfontolt vizsgálatot követően mondták ki határozatukat; Tóth Ilonát nem lehet mentesíteni napjainkban sem súlyos ítéletének hatálya alól. Véleményem ellenkezik magának Tóth Ilonának és két, szintén halálra ítélt társának vallomásával, kik az eljárás kezdetétől a halálos ítéletig folyamatosan elismerték teljes mértékben bűnösségüket. Talán a legnehezebb, majdhogynem megoldhatatlan feladat, amikor egy jogásznak az önmagát bűnösnek valló vádlottal szemben kell bebizonyítania az ártatlanságot. 1956. november 12-tol a politikai ellenállás kulcshelyszíne volt a Péterfy Sándor Utcai Kórház, ahol Tóth Ilona szigorló orvos a sebesültek ellátását vezette. A hatalom korán tudomást szerzett a csoport működéséről, ezért 1956. november 16-án razziát tartottak a kórházban. Tóth Ilonát 1956. november 19-én vették előzetes letartóztatásba Molnár Józseffel együtt. A csoport többi, ezen perben felelősségre vont tagja Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Obersovszky Gyula, Gáli József, Pribelszki István, Bagó Gyula, Lukács József, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János 1956. december 5-én, 6-án került előzetes letartóztatásba. Tóth Ilonát gyanúsítottként 1956. november 21-én hallgatták ki először a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A gyanúsítás kizárólag röplap-előállításra és -terjesztésre vonatkozott. A szigorló orvosnő elmondta, hogy 1956. október 25. és november 3. között sebesültszállításban vett részt, majd november 419. között a Péterfy Sándor Utcai Kórház Domonkos utcai részlegét vezette. A szükségkórház egyik helyiségében stencilgépet találtak, amellyel körülbelül 800 röplapot állítottak elő, amit majd a letartóztatásba került nyolctagú csoport tagjai terjesztettek. 1956. december 4-én Tóth Ilona ügye drámai fordulatot vett. Elismerte, hogy november 28-án (helyesen 18-án) Piri (Gyöngyösi Miklós) és Molnár József bevittek a kórházba egy személyt, akit ÁVH-snak hittek. Ekkor Maráczi József elvette iratait, a szóban forgó személy egy fényképen ÁVH-s ruhában volt látható törzsőrmesteri rangban. Gönczi Ferenc, Piri és ő el akarták altatni, hogy zajtalanul tudjuk megölni. Ezért ő elment klóretiles ampulláért és altatókosárért. Mire visszaért, az egyik fiú tűket és fecskendőket vitt a szobába. Tóth Ilona benzines ampullából benzint szívott fel a fecskendőbe, s azt a nyaki vénába akarta beadni, de ez nem sikerült, így valószínűleg bőr alá adtam az injekciót. Közben állandóan adtuk a klóretilt, hogy esetleg túlaltatás következtében meg fog halni. Ezután kihívták a szobából. Utána visszamentem, de addigra már megfojtották. Gönczi Ferenc és Piri, ezt onnan veszem, hogy ketten voltak a szobában. Mikor én felértem, még egy-kettőt mozgott a fenti személy, és beállt a halál. Ezután ő, Piri, Gönczi Ferenc és Molnár József bevitték az áldozatot a WC-be. Ott, hogy biztosak legyünk abban, hogy meghalt, én beleszúrtam Piri bicskájával a jobb kamra táján a szívbe, hogy nehogy véletlenül életben maradjon. Ezután a holttestet a Domonkos utcai templom mellett eltemették. Ez Tóth Ilona első, teljes beismerő vallomása. Ezzel Tóth Ilona rendőrségi kihallgatása befejeződött. Kirívónak mondhatjuk, hogy a lényegtelen röplap-előállítással és -terjesztéssel kapcsolatban november 21-én, 24-én és december 3-án részletesen kihallgatják (összesen nyolc jegyzőkönyvi oldal!), addig a gyilkossági, lényegi ügyre vonatkozó teljes beismerése nagyságrendekkel rövidebb (december 4-én, 14-én és 21-én összesen 2 oldal!). Tóth Ilona nem nevezi meg az áldozatot, akinek a neve először az 1956. december 29-i terheltté nyilvánítási határozatban bukkan fel (Kollár István rakodómunkásként). Obersovszky Gyula és társai ügyét már kezdettől fogva hozzákapcsolják a gyilkossági ügyhöz holott, mint később kiderült, lényegében semmit nem tudtak róla. Mit lehet összegezni a nyomozás adataiból? 1. A nyomozati iratok közül alapvető dokumentumok hiányoznak. Így nincs az áldozat holttestének megtalálásáról helyszíniszemle-jegyzőkönyv holott pontos rajzok állnak rendelkezésre az áldozat eltemetéséről 1956. december 6-tól. Nincs boncjegyzőkönyv az áldozatról. (Helyszíniszemle-jegyzőkönyv és boncjegyzőkönyv a bírósági eljárásban sincs.) 2. Az áldozatot csak a nyomozás lezárásakor nevesítik annak ellenére, hogy a gyanúsítottak igazoltatták. Határozottan állítja viszont mindegyik gyanúsított, hogy ÁVH-s személyt igazoltattak. 3. Összességében nem történik meg az áldozat nevesítése és azonosítása a nyomozás során. 4. Tóth Ilonát és Molnár Józsefet cselekményük elkövetésének másnapján 1956. november 19. veszik őrizetbe, s emberölés miatt indul az eljárás holott ezt csak 1956. december 4-én vallja be Tóth Ilona. Eddig csak a röplap-előállításról és -terjesztésről hallgatják ki a gyanúsítottakat. Az eljárás megindítására vonatkozó határozat Tóth Ilona iratai közül eltűnik, Molnár Józsefnél azonban megmarad. Kérdés: honnan tudhatott a nyomozó hatóság mikor még semmi adat nincs gyilkosság elkövetéséről, s ha mégis tudott róla, erről miért nem hallgatják ki a gyanúsítottat? 5. Az eljárás iratai között nincs tanúvallomás. Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc és Molnár József vallomásai lényegi pontokon ellentmondanak saját maguknak és Tóth Ilona vallomásának. Az 1956. december 4,5,6-i beismerések rendkívül rövidek, s ezek december 19-re egyszerre lesznek hosszabbak. Budapest Főváros Ügyészségének vádirata rendkívül gyorsan, 1957. január 14-én elkészül. A vádirat mindössze nyolc oldal, annak ellenére, hogy újabb vádlottak szerepelnek a nyomozati eljárásban szereplő hat személy mellett Dr. Haranghy László egyetemi tanár 1957. február 13-án terjeszti elő véleményét a boncjegyzőkönyvről, melyet összehasonlít az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet, valamint az ORK laboratóriumában végzett vizsgálatokkal. Sem a boncjegyzőkönyv, sem a laboratóriumi vizsgálati leletek nem találhatók az eredeti iratanyagban. Dr. Haranghy megállapítja, hogy Kollár István halálát a szívszúrás okozta, de megállapítja azt is, hogy a nyakon lévő fojtogatási nyomok olyan kiterjedtek, a gégebemeneten okozott elváltozás is olyan, hogy ezek a sérülések fulladás útján halálhoz vezettek volna, ha időközben más körülmény a szívnek szúrása nem oltja ki a sértett életét. A boncjegyzőkönyvben befecskendezésnek nyomai sem a bőrön, sem a karon, sem a nyaki verőereken leírva nincsenek Tehát amennyiben a fejverőereken ilyen befecskendezés történt volna, úgy a boncjegyzőkönyv szerint pontosan átvizsgált verőérben, ha nem is a bőrben, a vérben magában a behatolás helyét fel lehetett volna találni. Hasonló a helyzet a szív tekintetében. A szívbe adott befecskendezés helye ha ilyen volt megtalálható lett volna. Márpedig a boncjegyzőkönyvben injekciós tű behatolási helye a szívben leírva nincs. Az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet chlorethylt, morfint és benzint a holttest részeiből még nyomokban sem tudott kimutatni. Hasonló nemleges eredménnyel jártak az ORK laboratóriumában végzett vizsgálatok. Mit bizonyít egyértelműen dr. Haranghy László véleményem szerint alapvetően tisztességes szakvéleménye? Azt, hogy a Tóth Ilona által elismert altatás és többszöri injekciózás nem történt meg. Az iratok között jelenleg fellelhető boncjegyzőkönyv 1956. december 15-én kelt. A boncjegyzőkönyv részletesen leírja a holttest ruházatát, kül- és belvizsgálatát. Az iratot dr. Földes Vilmos igazságügyi orvosszakértő és dr. Kelemen Endre bírósági orvos írja alá. A holttestet nem azonosították, pusztán annyit rögzítenek, hogy a Domonkos templom mellett találták meg a 161 cm hosszú, közepesen táplált, jó izomerejű fiatal férfi holttestét. Az azonosítás hiányát már itt megmagyarázhatatlannak tarthatjuk. Dr. Buris László egyetemi tanár, igazságügyi orvosszakértő 1992. szeptember 30-án dr. Kahler Frigyes felkérése alapján részletes szakvéleményben értékeli a boncjegyzőkönyvet és dr. Haranghy László véleményét. A boncolást végző szakértők és az ellenőrző szakértői feladatokat ellátó szakértők rendkívül felületesen és a szakma szabályait megszegve jártak el: az ismeretlen holttestnél az azonosítást meg sem kísérelték, így csak feltételezhetjük, hogy valóban Kollár István holttestét boncolták Összegezve: 1. Nincs azonosított holttest. 2. A boncolt holttesten nem fedezhetők fel injekcióbeadás, altatás nyomai. Ha ilyen beavatkozás lett is volna, az nem okozhatott halált. 3. Az áldozat halálát fulladásos nyaksérülés okozta. Ennek okozója vallomása szerint Gönczi Ferenc, ha a beismerése igaz. 4. A Tóth Ilona által elismert szívszúrás már egy halottat ért. Összegezve ezen adatokból megállapítható, hogy Tóth Ilonának egyetlen elismert cselekedete sem okozhatta a sértett halálát, annak nyomai egyébként sincsenek a holttesten, vagy nem halált okozók voltak. Dr. Balassa László igazságügyi elmeorvos-szakértő, dr. Kelemen Endre egyetemi tanár, dr. Juhász Pál egyetemi tanár és dr. Nyírő Gyula egyetemi tanár által 1957. február 22-én írt szakvélemény rendkívül fontos ténymegállapításokat tartalmaz Tóth Ilonáról. Így például azt, hogy: "mindkét oldalt néma talp A feltüntetett neurológiai tüneteket maguk a korabeli szakértők is kórosnak minősítik. A súlyos neurológiai tüneteknek egyetlen oka lehet az egyébként egészséges, sportoló fiatal lánynál: a vizsgálat során elszenvedett súlyos fizikai bántalmazás. Nem felejthető, ekkor már több mint két hónapja megtette beismerő vallomását, tünetei azonban még mindig súlyosak. Összefoglalva a vádiratból és a szakvéleményből leírt következtetéseket: 1. A vádirat értékelhetetlenül rövid, bizonyítékot a vádlottak beismerésén túl nem tartalmaz. Ezért pótvádiratot nyújtanak be, s gyakorlatilag négy egymással össze nem függő ügyet kapcsolnak össze. 2. A szakértői véleményekből rögzíthető: a vádlottak egy részét bizonyíthatóan súlyosan bántalmazták; a Tóth Ilona által elismert, a vádirat szerint általa okozott sérülések nyomai nem találhatók a holttesten, amely egyébként sem azonosítható; Tóth Ilona beismerésének valóságalapja a szakértői vélemények alapján is megkérdőjelezhető. Az ügyben a Budapesti fővárosi Bíróság 1957. február 18., 20., 22., 26., 28., március 4., 6., 8., 12., 14., 16., 18., 20., 22., 26., 28., 29. és április 1-jén tartott tárgyalást, és 1957. április 8-án hirdetett ítéletet. A vádlottak az utolsó szó jogán hosszan szólhattak. Tóth Ilona többek között azt mondja: Mikor láttam, hogy mit tettem, akkor már ez az ember halott volt. (!!!) Azóta magammal nem tudok szembenézni, amit tettem, azért vállalom a felelősséget, most pedig vége Jegyezzük meg, Tóth Ilona ismét kimondja, hogy már egy halottal találkozott. Összességében a bíróság a 85 oldalas ítélet ellenére semmivel nem bizonyítja döntését a beismeréseken kívül, vagyis nem indokol. Ezután az ügy a fellebbezések folytán a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságához került. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. június 10-én, 11-én, 14-én és 15-én tartott tárgyalást az ügyben, majd 1957. június 10-én hirdette ki ítéletét. A tanács elnöke: dr. Radó Zoltán, népbírák: Bíró Mihály, Dudás János, Fehér Kálmán, Maróti Károly. Tárgyalási jegyzőkönyv azonban nem áll rendelkezésre az iratok között. A Legfelsőbb Bíróság az ügy megítélésében teljes koncepciós fordulatot hajtott végre. Kiderült az ügy lényege: az elsőfokú eljárás során a gyilkosság középpontba állításával kizárólag a külföld és belföld előtti propagandacélokat szolgáltak, s a cél az volt, hogy az ellenállási csoport értelmiségi vezetőit (Obersovszky Gyula, Gáli József) hozzákapcsolják egy köztörvényes bűncselekményhez. A Legfelsőbb Bíróság ítéletéből kiderül, hogy a fő veszélyt már ők jelentik, s ezért kell a minősítést megváltoztatni, s halálra ítélni őket. Tóth Ilonán a halálbüntetést 1957. június 27-én hajtották végre. A kivégzés megkezdésének időpontja 6.37, a halál 6.48-kor következett be. Ezután kivégzett holtteste 30 percen keresztül a bitófán függ. Befejezésül értékelni kell a Tóth Ilona ártatlansága mellett szóló tényeket, és kísérletet kell tenni arra, hogy válaszoljunk: mi is történhetett 1956. november 18-án a kórházban. I. Tóth Ilona ártatlanságát alátámasztó bizonyítékok. 1. Az egész eljárásnak a sarokpontja, melyen összedől a vád koncepciója, a holttest és az áldozat azonosítatlansága, illetve egy meglévő holttesttel kapcsolatos alapvető kételyek. A holttest azonosítatlanságát a korabeli és a jelenkori orvosi iratok, szakvélemények egyértelműen rögzítik (boncjegyzőkönyv, dr. Haranghy László, dr. Buris László, dr. Benedek István szakvéleménye). Nem tudjuk meg, hogy kinek a holtteste szerepel az eljárásban. Ugyanúgy kiderítetlen az áldozat személye, alapvető személyi adatai ismeretlenek maradnak. Az áldozat azonosítatlanságát bizonyítja, hogy a vádlottak a korabeli jegyzőkönyvekben ÁVH-snak tartják egyértelműen, míg Bak Istvánné olyan meghatározó jel alapján azonosítja az áldozatot, ami nem szerepel a boncjegyzőkönyvben. 2. A boncjegyzőkönyvben nem szerepelnek a Tóth Ilona által elismert injekcióbeadások, s az altatás nyomai. 3. Hiányoznak a holttestre vonatkozó alapvető dokumentumok, ezekre hivatkozás sem történik. Így nincs az iratok között: a holttest kihantolásáról felvett helyszíni szemle jegyzőkönyve; a holttest azonosításáról felvett jegyzőkönyv; kilopták és meghamisították a bírósági jegyzőkönyvben a boncolóorvosok és dr. Haranghy László meghallgatásáról szóló részt; kiveszik az iratok közül a boncjegyzőkönyvet, amit dr. Kahler Frigyes szerez be 1992-ben. Jogosan feltételezhetjük, hogy ezen iratok azért hiányoznak, mert egyértelműen bizonyítják Tóth Ilona ártatlanságát, mint ahogy az előkerült boncjegyzőkönyv, illetve szakértői vélemények bizonyítják is. 4. Egyértelműen bizonyítható, hogy Tóth Ilonát a rendőrségi eljárás során fizikailag súlyosan bántalmazták. 5. A bíróságon tett Tóth Ilona-féle beismerő vallomás is súlyos aggályokat kelt. Idézzük dr. Iván László pszichiáter professzor, igazságügyi orvosszakértő véleményét: Tóth Ilona megváltozottságát többünk véleménye szerint kombinált manipulációs módszerrel érték el, fizikális behatásokkal, lelki gyötrésekkel végzett agymosás formájában. II. Mi történhetett ezek után 1956. november 18-án a Péterfy Sándor Utcai Kórházban? Teljes bizonyossággal ma már rekonstruálhatatlanok az események. Két kiindulópontot azonban bizonyossággal rögzíteni lehet: 1. Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós súlyosan bántalmaztak ekkor valakit a kórházban. 2. Tóth Ilonának a bántalmazáshoz és az áldozat esetleges halálához semmi köze. Nagyon valószínű azonban, hogy az előbbi két bizonyság mellett a következő esetek fordulhattak elő. Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós a fizikai bántalmazás után egy halotthoz hívják Tóth Ilonát, aki megállapítja a halál beálltát. Az ezután következő szívszúrás már egy halottat ért, végrehajtója nem is Tóth Ilona, sőt, elképzelhető az is, hogy utólag a Hatóság emberei szúrták szíven a holttestet. Elképzelhető, hogy Tóth Ilonát egy, a klinikai halál állapotában lévő emberhez hívták segíteni. Ő orvosi eszközökkel megkísérelte életre kelteni sikertelenül a klinikai halál állapotában lévő embert. Végül nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy egyáltalán nem történt haláleset. Ebben az esetben a súlyosan bántalmazott ismeretlent akit lehet, hogy halottnak is véltek eszméletlen állapotban kivitték a kórházból, s magára hagyták. A halottnak vélt ember azonban valamilyen módon életben maradt, s ezután a Hatóság gyártott egy holttestet esetleg a börtönben lévő forradalmárok közül. Ezt a változatot két körülmény támasztja alá: a holttest körüli teljes bizonyítatlanság; az a tény, hogy Kollár István ÁVH-s létezett! Dr. Kahler Frigyes 1992-es feltárásai során megkereste a BM-et, ahol közölték, hogy az 1930-ban született (tehát akkor, amikor a holttest) Kollár István 1952-tol 1981-ig szolgált a BM kötelékében, s halálakor 1981-ben ezredes volt. Teljes bizonyossággal egyik változat sem támasztható alá, s így lehetséges, hogy egy negyedik változat volt a valóságos. Kétséget kizáróan kijelenthető viszont a feltárt bizonyítékok alapján, hogy Tóth Ilona teljesen ártatlan volt, s koncepciós-konstrukciós perben ítélték halálra az orvosi kar mártírját. A szerző intézetvezető egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog és Államtudományi Kar) (A perfeldolgozás teljes terjedelmében a Magyar Szemle februári és áprilisi számában, illetve könyv alakban a Püski Kiadónál jelenik meg)
|