Egész generációk nőttek fel a II. világháború befejezése óta úgy, hogy a legcsekélyebb lehetőségük sem volt annak tanulmányozására: milyen szégyenletesen jártak el, ítéltek halálra és csikartak ki terhelő vallomásokat középkori módszerekkel az újkori inkvizítorok a Harmadik Birodalom kommunistaellenes vezetőivel szemben. A nürnbergi vérbíróság “kiválasztottjainak” faji hátterét nem is kell bizonyítani. 1946–ban az európai civilizációt és a nemzetközi egyetemes jogokat oly mértékben, oly intenzíven taposták, gyalázták meg, hogy bizony a ma embere jogosan kérdezhetné: miképpen tudtak jóérzésű, keresztény emberek szemet hunyni és abszolút semmit sem tenni, még csak egy szóval sem kritizálni?

Miért nem jelentkezett a Führer ideje alatt oly hangos Katolikus Egyház?

Nahum Goldman, a WJC (Zsidó Világkongresszus) egykori elnöke könyvében a The Jewish Paradox (A Zsidó Ellentmondás)–ban írja: “Mindeddig amikor egy ország elvesztette a háborút egy másikkal szemben, ez az érdekelt államok közötti ügy maradt, győztes és vesztes állt szemben. Most először egy nemzetet arra ítéltek, hogy jóvátételt fizessen egy olyan országnak – Izraelnek – amely Hitler idejében, de még jóval halála után sem létezett!” Goldman rezignáltan jegyzi meg. “A háború alatt a WJC létrehozta a háború utáni jóvátételek rendezésére az Institute Of Jewish Affairs–t (Zsidó Ügyek Intézete) New Yorkban, aminek a székháza ma Londonban van. Az igazgatók, két litván zsidó, Jacob és Nehemiah Robinson, testvérek voltak. Hála nekik, kemény munkával kidolgoztak két teljesen forradalmi ötletet: a nürnbergi tárgyalásokat és a német jóvátételi intézkedéseket.”

Minden tisztelet azoknak az ügyvédeknek, akik mindent megmozgattak, hogy védenceiknek tiszta tárgyalást próbáljanak kieszközölni: ahol persze könnyedén bebizonyosodott volna ártatlanságuk. A megrendezett tárgyalásoknak azonban éppen az volt a céljuk, amit akkor még nem láthattak ezek a hősies védők: a tanúk elhallgattatása, a szemtanúk kiirtása, hogy az igazat soha senki el ne mondhassa, a hazugságokat soha senki meg ne cáfolhassa. Végső soron ezért kellett meghalnia Rudolf Hess–nek is a berlini Spandau börtönében: fogvatartói féltek, hogy beszélni fog. Esetleg azt is meg meri kockáztatni, hogy az angol szabadkőművesség akarta égetően a háborút, hogy eltávolítsa az útból Németországot, hogy életre hívják a döglődő “nagy angol birodalmat”, amivel az ingadozó Churchillt “etették” zsidajai. A “szövetségesek” által megszállt országokban a szabadságjogokat drasztikusan korlátozták: csak arról volt szabad írni, amit alaposan cenzúráztak. Tilos volt a “felszabadítók” legcsekélyebb becsmérlése, bűntetteik közlése.

Szabad volt viszont írni Hitler “rémtetteiről”. No nem, a munkanélküliség, vagy a nyomor felszámolásával kapcsolatosan, hanem a koncentrációs táborok kápóiról, SS–katonák kegyetlenkedéseiről, stb. A volt kommunista táborlakók, akiket a “demokrácia újjászületésekor” betettek az újságok főszerkesztői székeibe, éltek is a lehetőséggel. Ennek ellenére a Nürnbergben lebonyolított per sok amerikai bírót felháborított, köztük Harlan Fiske Stone–t is, aki akkor a Chief Justice Of the U.S. Supreme Court (az amerikai Alkotmánybíróság Legfelsőbb bírája) volt, aggodalmának adott hangot, amikor azt nyilatkozta: “Különösen ellenzem a nürnbergi tárgyalásokat, főleg illegalitása és a joggyakorlatban nem létező szankciói miatt!’ De amiről még ő sem tudott: Nürnbergben az “amerikai” katonai bíróság szelektálta és válogatta a bizonyítékokat. Ám a katonai hírszerzés (Military Intelligence Service) már előzőleg is meghamisított nemzetiszocialista bélyegeket, parancsok másolatait, útleveleket, fejléceket, igazolványokat, oly tökéletes módon, hogy maguk a GESTAPO (Német Titkosrendőrség) erre specializálódott tisztjei is csak nehezen ismerték fel.

A hamis vallomások kicsikarása közül is kiemelkedett az a brutális kínzás, amelyet az auschwitzi gyűjtőtábor parancsnokával, Rudolf Hoess–el szemben alkalmaztak. Itt a jegyzőkönyvi lista, miképpen csikarták ki a “bűnös” vallomását: Tíz ujjáról harapófogóval tépték le a körmöket, majd a lábain folytatták... nyelvét ugyancsak harapófogóval kifeszítették, majd az íróasztalhoz szögelték egy nagy 100–as szöggel... ujjait egyenként tördelték össze, majd amikor a fájdalomtól elájulva fellocsolták, az egyik zsidó javasolta a “pipettázást”: nemi szervébe egy vékony üvegcsövet erőltettek fel, amit aztán kalapáccsal összetörtek...szemébe előbb kénsavas oldatot öntöttek egy óvatlan pillanatban, majd félórával később, a fájdalmak csökkenése után, ecetes–sós vízzel locsolták... füleit forró csipeszekkel és harapófogóval tépdesték...Mindezek után fabotokkal ütlegelték a fejét, gyomrát, nemi szervét, és a súlyosan vérző, sebesült embert a földre rugdosták, majd ugráltak a testén. Amikor elájult, ápolót hívtak be, aki felélesztette a szerencsétlen embert.

Kínzói gondosan ügyeltek arra, hogy addig ne haljon meg, amíg “be nem ismeri bűneit”. Ilyen körülmények közepette érthető, hogy aláírt bármit, bár erős a gyanú, hogy már fogalma sem volt, mit. Rudolf Hoess “vallomása” lett az alapja – és az ma is – a zsidók “elgázosításának”. A mese még folytatódik ma is, különösen, hogy számos európai országban súlyos börtönbüntetéssel “jutalmazzák” az igazság kimondását. Stone főbíró ítélete: “Magasszintű lincselő parti”. Amikor Julius Streicher, a Der Stürmer nemzetiszocialista újság főszerkesztője a tárgyaláson panaszt nyújtott be, hogy vallomását veréssel, kínzással csikarta ki néhány amerikai egyenruhába öltöztetett zsidó inkvizítor, a tárgyalás elnöke kitöröltette szavait a jegyzőkönyvből és ügyvédjét is menesztette! Ma, amikor a holocaust tagadása nemcsak hogy “antiszemitizmus és náci újjáélesztési kísérlet”, hanem a “halottak gyalázása” is, a tények egyszerű kimondása bizonyítja a silány képmutatást.

Füzessy Tibor
USA