Numerus clausus. Mit is jelent ez a két világháború közti magyar történelemben a magyarságot ért trianoni tragédián, és a meglóduló gazdaság folyamatain messze túl emlegetett, a hivatalos történelemtudományban egyértelműen pejoratív fogalom? Latin nyelvből magyarra fordítva a jelentése “zárt szám”. De mit is takart a mindennapi életben ez a kifejezés? Az alábbiakban ezt a kérdést fogom megvilágítani az előzmények tükrében.

A Deák Ferenc neve által fémjelzett osztrák-magyar kiegyezés idejétől a frissen alakult dualista állam a galíciai zsidók tömeges bevándorlásának úticélja lett. Az Oroszországban és Lengyelországban a keresztényi elvekkel teljes ellentmondásban álló, a Krisztus előtti idők barbár Ázsiájának erkölcsi nihilizmusát tükröző, rasszista alapú értékrend és az abban gyökerező, kirekesztő és gátlástalanul nyerészkedő magatartásformák mindenütt felszították az antiszemitizmus tüzét, és a zsidóság ellen fordították az őket jóhiszeműen befogadó gazdanép haragját. A helyenként állami szintre emelt, zsidóellenes intézkedések a befogadó ország földjéhez és a gazdanéphez nem kötődő zsidóságot újabb vándorlásokra késztették. Mivel a magyar nép legendásan jóindulatú és vendégszerető hírében állott, s mert a Dr. Istóczy Győző által 1882. június 9-én beterjesztett bevándorlási törvényt a parlament nem szavazta meg, minden feltétel adott volt a galíciai zsidóság számára egy új honfoglaláshoz.

A zsidóság saját számarányait sokszorosan meghaladó mértékben volt jelen a magyar felsőoktatásban, egyre inkább kiszorítva a tanulni vágyó magyar fiatalokat az egyetemi helyekről. Ennek az évtizedek óta tartó folyamatnak szembeszökő jegyei voltak: egyre inkább zsidókkal teltek meg a különböző értelmiségi pályák, főként az orvosi és jogi területeken. Budapesten például az orvosoknak háromnegyede zsidó származású volt. Erős érdekcsoportjaik nem engedtek másnak szakmai előbbrejutást és érvényesülést, csak a népükbe tartozóknak. Jellemző példa erre a Ritoók Zsigmond, a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) elnökének alábbi kijelentése:

“Remélhető-e, hogy a fajmagyarság vezetése alatt maradjon ez az ország, ha orvosai 2/3-ában, egyetemi intézeteink orvosi segédszemélyzete 80%-ban, budapesti kórházainké 90-95%-ban zsidó?”

Tovább növelte a magyarság elégedetlenségét az, hogy a zsidó tanárok gyakran nyíltan vagy alig titkoltan előnyhöz juttatták fajbéli társaikat a többségi nemzet fiaihoz képest. A hagyományosan kontraszelektált zsidó magatartásformák oly mértékben felszították a gazdanép haragját, hogy az több egyetemen is antiszemita kilengésekhez vezetett. A magyarság rovására terjeszkedő, azt az összefogás protekcionista elveivel minduntalan háttérbe kényszerítő zsidó tevékenység furcsa anomáliákhoz vezetett: Csonka-Magyarország, a háborúban messze legnagyobb veszteségeket elszenvedett agrárország a világon első helyen állt a lakosság számarányához mérten az ügyvédek és orvosok számában! A zsidóság, látva saját értelmiségen belüli elszaporodását, egyre nyíltabban hangoztatta a gój társadalommal szembeni felsőbbrendűségét, és nélkülözhetetlenségét, egyre inkább felingerelve és maga ellen fordítva az addig csendes, békésen tűrő, a gátlástalan kivételezés felett szemet hunyó többséget. Szekfű Gyula, korának méltatlanul, felemelt, zsidó származású írója a Három nemzedék című, 1920-ban megjelentetett művében már egyenesen így fogalmaz:

,,A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelőt és embert"; valamint, hogy az ország kulturális haladása ,,alapjában véve nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal való átitatása". A kapitalizmus és a zsidóság ,,szövetségének" Szekfű szerint az a ,,legújabb történetünkre fontos tény" képezi az alapját, hogy ,,az új kapitalizmusban a magyarság nemcsak tőkével nem, de vezető szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli munkával sem vett részt".

Az egyre kihívóbb, egyre magyarellenesebb, azt becsmérlő zsidó kérkedés megtette a magáét. A parlament 1920 szeptember 22-én 55 igen és 7 nem szavazattal megszavazta a XXV. törvénycikket, “A tudományegyetemre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról.” Egy évvel a törvény hatálybalépését követően a Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata az alábbaiakban fogalmazta meg az elérni kívánt célkitűzéseket:

“Miután a legfőbb baj abból származott, hogy a magyar állam legfőbb iskoláján, az egyetemen a keresztény tanuló ifjúság egészen háttérbe szorult, s a kis számú zsidóság már teljesen lefoglalta az ügyvédi, orvosi, mérnöki, építészi stb. pályát, s így a munkásság parancsolója, a hivatalok vezetője, a legjobban jövedelmező állások birtokosa mindenütt a zsidóság lett, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva... Így lehet elérni, hogy idővel a magyar nép vezetése megint saját fiaiból kikerült intelligens emberek kezébe fog kerülni és nem fog fölöttünk ítéletet zsidó mondani, betegségben zsidó gyógyítani, perben zsidó védeni, a házunkat zsidó építeni, kereskedésünkben, bankunkban zsidó tulajdonos ülni. Ez a tettek keresztény politikája.”

Az új jogszabály leglényegesebb, és egyben legtöbbet vitatott eleme kimondta:

“Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől e felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.”

A törvény szövege, de még csak indoklása sem említi meg név szerint a zsidóságot, a mai hivatalos történelemírás által sugalmazottal szemben. Miért is hívják hát e törvényt mégis többen az első zsidótörvénynek? A törvény ugyanis - dacára a többségi magyar társadalom kárára elkövetett gátlástalan eszközökkel folytatott zsidó előretörésnek – nem diszkriminál, ellentétben a mai kor hatalom által fizetett politológusainak, történészeinek állításával.

A törvény célja egyértelmű - egyértelműen dicséretes és magasztos: meg kell teremteni a Magyarországon élő összes nép együttes felemelkedésének esélyeit, a felsőfokú tanintézetekben történő taníttatásuk által. Az első zsidótörvényként a köztudatba dobott jogszabály népek számarányaira vonatkozó kitételeit 1928-ban, Bethlen István miniszterelnöksége idején törölték. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy minden törvény annyit ér, amennyit végre is hajtanak belőle, így hát fennállásának nyolc éve alatt ez a törvény sem tudta eredeti célját maradéktalanul teljesíteni: a zsidóság hazai számarányainak többszörösével képviseltette magát továbbra is az orvosi, jogi és mérnöki területeken. A magyarság kiszorítása ezen a területen gyengült ugyan, de korántsem szűnt meg, sőt a zsidóság számaránya a teljes magyar felsőoktatásban a törvény 1920-as hatálybalépését követően, a különböző adminisztratív csalások ellenére is 1921-re jelentős emelkedést mutatott.

Min bukott meg a törvényalkotók jó szándéka? Nem máson, mint ismét csak a hagyományos zsidó összefogáson: zsidó tanárok biztatták fajtársaikat a színleg történő kikeresztelkedésre, minden cselre és ármányra, mely a törvény kikerüléséhez vezethetett. A zsidó tanárok másik, az előbbinél jóval nagyobb része még kihívóbban viselkedett: a törvényes rendért és az ország haladásáért felelős Magyar Parlament által megalkotott törvényt egyszerűen nem hajtotta végre, illetve annak teljesülését minden létező eszközzel szabotálta. A többségi magyar hatalom túlzott türelmére és toleranciájára jellemző, hogy ezeknek a törvénysértő cselekedeteknek az elkövetőit egyetlenegy esetben sem vonták felelősségre! Csoda-e hát ezek után, hogy minden maradt a régiben, és 1928, a törvény részleges hatályon kívül helyezése után ismét a gátlástalan összefogáson alapuló zsidó térnyerésé lett a főszerep?

Az események csak egyre inkább súlyosbodtak. A Kohn Béla és társai által a háborúban elárult, a trianoni békediktátum következtében szétszakított testű, megtiport ország ideális terepet nyújtott egy látványos zsidó előretöréshez. Az egymást faji-vallási alapon, a tehetség és a rátermettség figyelmen kívül hagyásával előnyhöz juttató zsidó protekcionizmus újra és újra elégedetlenséget szült az ország területi és gazdasági veszteségeivel egyre feleslegesebbé váló magyar értelmiség soraiban. Tovább súlyosbította a helyzetet az, hogy a minket körülvevő, háborúban győztes, ekkoriban alakuló, mesterségesen összeeszkábált államalakulatok szinte mindegyikében tervszerű magyarüldözés folyt. Ennek gyakorlati erőre emelt eszközei voltak az állami szinten végrehajtott, csupán a magyar lakosságot ért jogfosztások, a szélsőséges erők által szított sorozatos magyarellenes pogromok.

Az elszakított országrészekben élő értelmiség jelentős hányada az őket ért üldöztetés és hátrányos megkülönböztetés elől az Anyaországba menekült, tovább emelve az értelmiségi pályákon dolgozók nemzetközi összehasonlításban amúgy is nagyon magas számát. Az értelmiségi pályák túlzsúfoltsága - melyet komoly részben a gójokat kirekesztő zsidó előretörésnek tudhatunk be – sürgetőleg hatott a hatalomra, mely ismét engedte a különlegességét és faji felsőbbrendűségét nyíltan és arcátlanul világgá rikoltó zsidó elit számára a minden eszközzel történő hódítást. Az eltúlzott türelem és tolerancia politikája 1938-ra már olyan válsághelyzetet és elégedetlenséget idézett elő, melyet csak egy újabb, immár a 18 évvel előbb hozott törvénnyel szemben pontosan meghatározó, és az abban foglaltakat maradéktalanul teljesítő jogszabállyal lehetett enyhíteni. Így fogadta el a parlament 1938. május 29-én a XV. törvénycikket a “Társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának biztosításáról", mely elődjével szemben kevésbé volt szégyenlősen megfogalmazva, és konkrétan megnevezte a célját, a magyar értelmiség zsidók általi kiszorításának megakadályozásában:

“A kormányzat úgy érezte, hogy ezekre az intézkedésekre a társadalom békéjének és a gazdasági rend megóvásának érdekében feltétlenül szükség van. Szükség van főként a nemcsak területében, népességében, de gazdasági lehetőségeiben is megcsonkított ország nem zsidó fiatal értelmiségének jogos elhelyezkedési és kereseti igényeinek méltányos kielégítése szempontjából, de abból a szempontból is, hogy a legutóbbi évtizedek közismert birtokpolitikai intézkedései következtében megszaporodott és új erőhöz jutott földmíves rétegek erre hivatott gyermekei a helyes és az egészséges társadalmi emelkedés követelményeinek megfelelően jussanak be az ország szellemi, kulturális és gazdasági életfolyamatait ellátó és irányító értelmiségi foglalkozások keretei közé. E szempontok figyelmen kívül hagyása és a kellő intézkedések elmulasztása beláthatatlan zavarokat és komplikációkat idézne elő az ország gazdasági és társadalmi életében és hátrányosan befolyásolná a békés nemzeti evolúció folyamatát.”

Fel kell tennünk a kérdést: bűn, vagy hiba volt-e az, hogy a magyar vezetők meg merték nevezni a zsidóságot a törvényben? Milyen más megoldások kínálkoztak számukra a magyarság helyzetének e téren történő jobbítására, az értelmiségen belül betöltött szerepének számarányához mért emelésére? Teljesen nyilvánvaló, hogy erre a törvényre szükség volt. A Talmud farkasainak vonítása a magyarországi értelmiségen belül hangosabb volt, mint a többségi magyarság halk szava. Meddig kellett volna még eltűrni a faji alapon történő kivételezést, mellyel a zsidók évezredek óta egymást segítették a többségi nemzetek rovására? Meddig kellett volna eltűrni a magyar értelmiség tisztességtelen eszközökkel, tisztességtelen célok érdekében történő kiszorítását? Meddig kellett volna még eltűrni a szekfűgyulák zsidó diadalénekét az elsorvasztott és tulajdon hazájában kirekesztett magyar értelmiség hamvai felett? Eddig sem, nemhogy tovább!

Vajon miért nem jut a numerus clausus kifejezés eszébe olyankor annak a sok zsidó származású, SZDSZ-es politikusnak, akik manapság a cigányok alanyi jogon történő parlamenti képviseletéért lobbyznak? Hiszen a numerus clausus törvény is a hazai népcsoportok alanyi jogú, számarányuknak megfelelő képviseletére szavazott! Az mitől más? Azért, mert annak nem a zsidó, hanem ismét a többségi magyar a vesztese? Úgy tűnik, igen. Ez lenne a zsidó igazság? Ez lenne a zsidó erkölcs? Semmi sem fáj, semmi sem baj, egészen addig, míg a zsidóknak nem származik hátránya abból? A válasz egyértelműen igen. Ez az IGEN segít megvilágítani a hagyományos zsidó neveltetés és világszemlélet torz voltát: a zsidó magát soha nem azzal a mércével méri, mint az őt körülvevő gój világot; amit neki lehet, az másnak már tilos, sőt elítélendő! De ez még mind nem elég: a gój szájából kell hallania a gój tetteket elítélő nyilatkozatot és az elhatárolódást, mert csak akkor lesz elégedett.

Ezzel a kicsinyes, a külvilágot kirekesztő előbbrejutáson alapuló, az igaztalanság kizsarolt morzsáiból táplálkozó magatartásformával indult világhódító útjára ez a faj.

Politikai Üldözött