A mai irányított történetírás a Ludovika Akadémia ellenforradalmával eddig egyáltalán nem foglalkozott, pedig annak jelentősége nemcsak magyarországi vonatkozású, hanem annak hatása az egész emberi társadalomra kiterjedt. Ez a mozgalom volt ugyanis az, amely fegyverrel a kezében legelőször mondott nemet az 1917-es orosz összeomlás Marx és Lenin kommunizmusának és utasította el annak eszméit. Valóban e tekintetben alig lehet vele egyenértékűnek tekinteni azokat az eseményeket, amelyek Németországban 1919 márciusában zajlottak le és amelyeknek következtében véglegesen felszámolásra került a Luxemburgék Rózájának „Spartakus” mozgalma. Ez már azért sem, mert ebben egy nem kommunista kormány végzett az ellenzéki helyzetben levő vörösökkel és nem egy ellenzéki ellenforradalom saját bolseviki kormányzatával. Ami a többi, ebben az időben lezajlott forradalmat illeti – nevezetesen az 1919/20-as oroszországit, az 1920-as lengyelországit és a szintén 1920-as Balti államokéit – azok kitörése, kivétel nélkül, mind későbbre esett, mint az 1919-es budapesti Ludovika-ellenforradalomé.

A Ludovikás ellenforradalom eme tagadhatatlan időbeli elsőbbségén kívül, annak jelentőségét, a többiekét meghaladó nagyobb távlata még inkább kihangsúlyozza. Hiszen minden másként következhetett volna be, ha a „hajlékonyabb” Ludovikás ellenforradalomnak és nem a „merevebb” szegedi ellenforradalomnak lettek volna történelmi következményei. Ez esetben ugyanis nem csupán a történelmi Magyarország elavult intézményeinek felszámolása történt volna meg őszintébben, hanem ki lehetett volna kerülni több nem megfelelő divatos intézmény bevezetését is. És talán, ha kívül és belül, ha külföldön és ha Magyarországon egyaránt mindenki a józanabb eszét vette volna elő, a középeurópai államok még ma is annyira várt szolidaritása is több siker reményében következhetett volna be, ha az előbbi és nem az utóbbi ellenforradalom győzedelmeskedik. Ebben az esetben ugyanis sem a hitleri Németország, sem a sztalin-hruscsov-brezsnyevi Oroszország nem lett volna képes annyira kiterjeszkedni a Duna középső medencéjében. Hiszen a létrejött unió megakadályozhatta volna annyi kis nép elnyomását és kipusztítását, akik külön-külön – egymástól a clemenceaui politikának megfelelően elszigetelten, képtelenek voltak magukat megvédeni bármely nyugatról, vagy keletről jövő imperializmus ellen, amely uralmak – e népeket mintegy elnyelve – az egész emberiség részére váltak volna fenyegetőkké.

Mindazonáltal a külföld vonatkozó némasága a Ludovikás ellenforradalomról még sem lep meg bennünket, mert ez a szándékos agyonhallgatás beletartozik a világhódítók magyar vonatkozású sajtóprogramjába. Azután az sem csodálatos, hogy a hazai történetírás és sajtó is mellőzte ezt a megmozdulást, aminek oka abban rejlik, hogy a korabeliek általában opportunisták és csak kevés kivétellel említenek meg kedvezőtleneket a tényleges hatalom birtokosairól.

A Ludovikás ellenforradalom pedig se a volt Horthy-rendszernek, se a jelenlegi Tildy-Rákosi-Kádár uralomnak nem tetszett, illetve nem tetszik.

Horthy 1920-tól 1944-ig bezárólag tartó – mondjuk – „keresztény-fasiszta” rendszere „személyi okok” miatt azért mellőzte azt, mert önmagát tartotta az ellenforradalom forrásának, megtestesítőjének, és „elvi szempontok” miatt azért nem foglalkozott vele, mert nem a tőle idegen Ludovikás ellenforradalom, hanem a saját szegedi ellenforradalma aratta annak idején diadalát a bolsevizmus felett.

Tildy-Rákosi-Kádár 1944-ben kezdődő és még mindig tartó judeo-kommunista uralma pedig szintén személyi és elvi alapokon igyekszik elő nem hozni a Ludovikás ellenforradalmat, mert egyrészt nem akarja bemutatni az otthoniaknak a saját politikájától eltérő elgondolásokat, célkitűzéseket (mert ez a gondolkodásra adna alkalmat) és másrészt nem kívánja felidézni saját rendszere startjának; elindulásának, helyesebben elindításának, kínos emlékeit (mert ez rávilágítana kormányzata alapjának teljes törvénytelenségére).

Aztán azt a néhány ritka és sokban hézagos forrásmunkát, amely a Horthy időkben ebben a tárgykörben nagynehezen napvilágot látott, szintén elpusztították az azt követő Tildi-Rákosi-Kádár uralom alatt, hogy még a Ludovikás ellenforradalom emlékének se maradjon nyoma. Következésképpen ma már – 50 év távlatából – amikor az akkor élők már majdnem mind elhaltak, meglehetősen nehéz volna a szóban lévő antimarxista mozgalom eszméiről még csak meg is emlékezni. Arra csupán azért vállalkoztam, mert a történetek kivételes tanúja vagyok, aki – mint a Ludovika Akadémia ellenforradalmi évfolyamának tagja, abban részt vettem, bár a sors különös kegye folytán el tudtam mindezideig kerülni érte a judeo-kommunisták bosszúját. Ekként, mivel magam mindent láttam, ismertem a vezetőket és beszéltem minden lényeges személlyel, aki ebben a hősies mozgalomban részt vett, úgy vélem, elég hűségesen tudom újraéleszteni annak teljes eszmei, ideológiai világát.

Az alább elmondandókban – azoknak könnyebb megérthetése és áttekintése céljából – a szisztematikus rendszert fogom követni, annak anyagát 1. belpolitikai és 2. külpolitikai szempontok szerint bemutatva.

I.

Belpolitikai tekintetben a Ludovikás ellenforradalom eszméit mintegy eleve meghatározza az a tény, hogy annak időpontja Magyarország történetének kifejezetten átmeneti szakaszába esik. Az emberiség korszakai között általában átmenetek vannak, de itt – kivételesen – ez alig volt meg, hiszen a tárgyunkat képező ellenforradalom időpontja egy olyan határidőhöz hasonlít, amely élesen választotta el hazánk múltját annak jövőjétől. Valóban, az előbbi „királyi Magyarország” egyre inkább elhalványodó emlékei mellett ezidőben váltak először észrevehetőkké azok az eszmék, amelyek a későbbi „kormányzói Magyarország” politikájának lettek alapjaivá.

A régi világból eredő politikai gondolatok fokozódó elmosódását olyan események mozdították elő, amelyek egyrészt a népesség egészére, másrészt annak csak bizonyos részeire vonatkoztak.

Azon események közül, amelyek a népesség egészére hatottak ki, annak eszmekörét befolyásolva és mintegy megváltoztatva, mindenek előtt IV. Károly király eckartsani, 1918 november 13-án kelt lemondó nyilatkozatát kell kiemelnünk, amelynek létrejöttét általában a király túlzott népboldogító eszméire és engedékeny természetére vezették vissza. A tömegnek általában az olyan vezetők iránt van bizalma, akik rendíthetetlenek és akiknek erős a keze, és így a magyarság többsége úgy gondolkodott, hogy mire való a kitartás egy olyan személy mellett, aki – annak ellenére, hogy minden tekintetben törvényes uralkodó – ahelyett, hogy kitartana, bátran szembenézve az esetleges halállal, egyszerűen lemond és simán maga hagyja el a trónt. Annak ellenére, hogy ez a nyilatkozat a magyar közjog szempontjából értéktelen, annak hatása mégis rossz volt, és a királyság hívei joggal tették fel a kérdést: minek legyünk mi még nagyobb royalisták, mint a király maga, aminek következtében tábora nagyon meggyengült.

A népesség egészére ugyancsak rossz hatást tett a köztársaságnak 1918 november 16-án történt „kikiáltása”, aminek következtében a régi rezsim de facto megszűnt létezni. Ezt a tényt alig csökkentette az említett aktus de iure szintén semmis volta, amelyet a kétes moralitású Lovászi Márton jelentett be, mert a farkastorkú gróf Károlyi Mihály nem tudott artikuláltan beszélni és ha az odvasfogú Hock János megszólalt volna, most nem a szószék távlatából, annak büdös szájától elájultak volna a jelenlevők és nem tudtak volna kikiáltani. Ez a micsoda különben csak néhányszáz jelenlevő előtt zajlott le, akiket – mint járókelőket – csak a kíváncsiság vonzott a parlament „Isten szabad ege alatti” lépcsőihez. De bármilyen kezdetleges is volt ez a közjogi paródia, a „kikiáltás” mégis megtörtént, és ez a tény – a kritikával sohasem bíró tömegek előtt – megint elég volt a királyság intézményeinek további gyengítésére.

Végül a kommunizmusra való minden akadály nélküli átsiklás 1919 március 21-ének éjjelén szintén nem volt előnyös a régi világra nézve. Kétségtelen ugyan a judeo-kommunista vezetőkkel szemben már hónapok óta fennálló antipátiának az új államforma bevezetésével való teljessé válása, de viszont eme átformálódás puszta ténye, tagadhatatlanul megint nem váltott ki kedvező hatást. Hiszen a köztársaság eme szélsőséges alakjának, a proletárdiktatúrának bevezetésével, az a szakadék, amely a múlttól az akkori jelent elválasztotta csak szélesebbé vált, ami ugyancsak nem volt előnyös a bolsevista kormányzattal szemben ellenzékivé vált konzervatív elvek erejének megtartására.

De e megnyilatkozásokon felül bizonyos események is átváltoztatták a népesség egy részének, illetve annak a népességnek eszméit, amely politikai érettséggel rendelkezett. A képviselőház feloszlatása és a főrendháznak 1918 november 16-án határozatlan időre való elnapolása mintegy pontot tettek nemcsak a régi parlament minden tevékenységére, hanem a múlt egész politikai életére egyaránt. Ez különben természetes is volt, mert az addigi pártok origramjai teljesen illuzórikussá váltak a bekövetkezett változások folyamán. Hiszen majdnem mindegyiküknek eszméi és célkitűzései – amelyek a múltban oly elkeseredett küzdelmeket idéztek elő – nem voltak másra alapozva, mint közjogi problémákra. A választójognak szűkebb vagy tágabb alkalmazásán kívül ugyanis, a pártok egymástól főként az Ausztriával szemben fennálló viszony tekintetében különböztek lényegében egymástól. Ezek közül egyesek igyekeztek megtartani a „personális és reális uniót” az 1867-es kiegyezési törvényeket továbbra is tiszteletben tartva, viszont mások tiszta „perszonális uniót” kívántak az 1848- as törvények alapján.

Ennek igazolására különben elég csak egy pillantást vetni az akkori pártokra, amelyek nagyjából a következők voltak:

a) Gróf Tisza István Munkapártja, amelyet bár régebben – nagybátyja, gróf Tisza Kálmán idejében – Szabadelvű Pártnak neveztek, de amely valójában mégis konzervatív célkitűzésű alakulat volt az 1867-es törvényekre támaszkodva;

b) Ifjabb gróf Andrássy Gyula Alkotmány Pártja, amely bár szélesebb és liberálisabb látókörrel, de szintén az 1867-es törvényeket vette alapul;

c) Gróf Zichy Nándor és Gisswein Sándor Katholikus Néppártja, illetve Keresztényszocialista Pártja, amelyek a szövetkezetek keresztény jellegű bevezetésének és megerősítésének gazdasági célkitűzésein kívül, ugyancsak az 1867-es törvényeket tartották tiszteletben;

d) Gróf Apponyi Albert Nemzeti Pártja, amely – noha megreformálva apja, gróf Apponyi György és báró Sennyei Pál 1847-es alapon álló Konzervatív Pártját – továbbra is konzervatív maradt, de függetlenségi alapon mégis az 1848-as törvények teljes érvényesítést kívánta;

e) Gróf Károlyi Mihály, gróf Batthyány Tivadar és Justh Gyula vezetése alatt álló, úgynevezett Egyesült Ellenzéki Blokk, amely nemcsak liberális, hanem szélsőséges demokrata alapon állott ugyancsak az 1848-as törvények maradéktalan érvényrejuttatását kívánva.

Eme öt párt közül négy minden létjogosultságát elvesztette Ausztriának Magyarországgal való kapcsolatai megszűntével. A helyzetet csak az ötödiknek említett Egyesült Ellenzéki Blokk – amely csaknem teljesen a gazdag Károlyi Mihály zsidó környezetének befolyása alá került – tudta átvészelni, magát egyszerűen Köztársasági Pártnak jelentve ki. Az adott kép teljessége végett itt említjük meg, hogy az I. Ferenc József és IV. Károly idejében létező, úgynevezett Köztársasági Párt – amelyet az előbbiekben azért nem említettünk, mert annak csupán egyetlen reprezentása volt, egy bolondos képviselő, Nagy György (a Gyuri) személyében – egyszerűen, minden zaj nélkül beleolvadt a gróf Károlyi Mihály féle Köztársasági Pártba. Ezzel szemben viszont a Szociál Demokrata Párt jelentősége, amelynek a régi parlamentben egy képviselője sem volt, egy ideig – mondjuk 1919 január végéig – egyre emelkedett Peidl Gyula irányítása alatt.

A „forradalmi események”, helyesebben a zűrzavar fokozatos és folytonos előrehaladásával nemcsak a régi társadalmi osztályok lettek valósággal törvényen kívül helyezve, hanem a kispolgárság és a munkásság befolyása is egyre inkább háttérbe szorult. Az ügyek irányítása ezzel egyidejűleg és mindjobban a Kommunista Párt kezébe került, amelynek vezetőit Kun Béla és társai képezték, akiknek legtöbbje csak a közelmúltban tért vissza Oroszországból.

* * *

Az „ancien régime” eme mindinkább bekövetkezett elmorzsolódásával szemben viszont a későbbi „kormányzói Magyarország” politikai eszméinek csírái már ebben az időben jelentkeztek. Keletkezésük mintegy természetes ellenhatását képezte a gróf Károlyi Mihály és Kun Béla-féle kormányzatok ízléstelen visszaéléseinek, és azok célkitűzései a) egyrészt a keresztény politikai eszmék egyre jobban való megerősödésével, és b) másrészt a parasztság sajátos és külön képviseletének gondolatában testesültek meg.

a) Magyarországon a keresztény politika eszméje – leszámítva a gróf Zichy Nándor és Gisswein Sándor-féle megnyilatkozásokat – egészen új és még eddig el nem terjedt valami volt, amely a Dualizmus 1867-től 1918-ig terjedő félszázada alatt egyáltalán nem tudott kifejlődni. Az antiszemitizmus ugyanis – bár egyes esetekben (pl. a többszörös gyilkos Husz Ábrahám felakasztása, a tiszaeszlári per stb.) már ekkor is megnyilatkozott, de az mindig elfojtott és így jelentéktelen maradt. A dolgok fordítottjaként, az akkori királyi kormányok vitán kívül mindig filoszemita politikát folytattak, amelynek talán egyik legfőbb bizonyítéka, hogy I. Ferenc József és IV. Károly uralkodása alatt 18 zsidó vagy zsidó eredetű család tudta elérni a bárói rangot (így Wodianer 1894-ben, Lévay 1897-ben, Guttmann 1904-ben, Herzog 1904-ben, Orosdy 1905-ben, Groedel 1905-ben, Dirsztay 1905- ben, Schlossberger 1907-ben, Beck 1908-ban, Korányi 1908-ban, Kornfeld 1910-ben, Hatvani-Deutsch 1910- ben, Kohner 1912-ben, Hazai 1912-ben, Rosenberg 1916-ban, Ullmann 1918-ban, Weiss 1918-ban és Wolfner 1918-ban) és 245 nyerte el a magyar nemesi rangot .1)

Megjegyezzük, hogy ezek a kedvezményezettek, általánosságban igen érdemes és derék emberek voltak, akik – még a közvélemény szerint is – ezt a szociális emelkedést ügyességük, érdemeik és vagyonuk alapján érték el. Aztán az érdemesítettek, az említett királyi adományok után, legnagyobb részükben, a magyar nemzethez idomultak, átvéve annak minden erényét hibáival együtt. Ennek az asszimilációs irányzatnak talán a legtipikusabb képviselője a joviális és dúsgazdag Schiffer Maxinak az esete, aki nyíltan kijelentette, hogy három szép leányát csak vagy magyar vagy osztrák arisztokratához adja, nem sokra becsülve minden más „megbabrált” külföldi (főleg angol és francia) arisztokráciát, amely törekvése különben teljes mértékben sikerült. A zsidók közalkalmazásba jutásának ezidőben annyira nem volt akadálya, hogy gróf Tisza István „reakciós kormányában” az első világháború csaknem egész tartalma alatt a honvédelmi miniszteri tárcát a bárósított Hazai Samu töltötte be, altábornagyi rangban, minden zsidó származása ellenére.

De a „forradalmi időkben” egyre inkább felszínre kerültek azok a zsidók, akik a közelmúltban vándoroltak be az országba Galíciából és azok – igen természetesen – teljesen távol állottak a magyar nép eszmei beállítottságától, szokásaitól, világnézetétől. Ezek az újonnan érkezettek aztán hihetetlen mohósággal vetették rá magukat minden szereplési és érvényesülési lehetőségre. A gazdasági életben és a sajtón kívül – amely már úgyis a zsidók kezében volt – nem létezett egy megnyilvánulása sem a magyar életnek, amelybe ezek ne férkőztek, furkóztak volna be, és amelyet rövid időn belül ne uraltak volna. A régi zsidó rétegek, amelyeket az úgynevezett „nagy zsidók” (big Jews) tettek ki, már gróf Károlyi Mihály idejében – mint ahogy az legjobban báró Hatvani Lajos esete bizonyítja a Franchet d’Esperey eset után – vissza húzódtak a közéleti szerepléstől és passzivitásuk pedig a Kun Béla-féle kommunizmussal szemben valóságos ellenállássá változott.

E tekintetben nem említettünk mást, mint a „demokrata” Vázsonyi (Weisfeld) Vilmos esetét, aki IV. Károly uralkodása alatt az igazságügyminiszteri széket töltötte be, és aki bár hű maradt régi izraelita vallásához, de mégis kénytelen volt Ausztriába menekülni, hogy elkerülhesse a judeo-kommunisták általi elfogatását. Kun Béla diktatúrája pontosan 62 nagyzsidót börtönzött be a budapesti Gyűjtőfogházban (közöttük a Bachruch, a Dirsztay, a Freudliger, a Freund, az Orosdy stb. családok több tagját) és 7 jelentős zsidót akasztatott fel (nevezetesen Berger Albertet, Engel Sándort, Mellinger Andort, Rosenthal Jenőt, Oesterreicher Manót, Elkán Lajost, Weit Ignácot). De ezeken kívül azok között, akik a Ludovikás ellenforradalomban fegyverrel vettek részt, voltak zsidó származásúak, akik teljesen magyarokká váltak (mint Beck Móric, Deutsch Oszkár, Gara István stb.). Végül a ludovikások között, akik az ellenforradalomban részvettek, is volt zsidó származású, akik közül megemlítjük Tótváradi-Asbóth Andrást, és a valóban hős Szűcs Andrást, aki egyedül rohamozta meg és foglalta el a József telefonközpont egyik vörös géppuskafészkét. A későbbi Horthy-éra alatt, az első zsidótörvényig, az előbbi egyik huszárezredben, az utóbbi pedig egyik tüzérezredben szolgált, mint tényleges tiszt. A Kun Béla-féle szovjet idejében a Kis Komédia színpadán pedig a „kis Roth” és felesége, az örökszép Türk Berta, valamint az „azesz pónem” Steinhardt, akik elismert komikusai voltak az akkori Budapestnek, egy jelenetet játszottak, azon ügyetlenkedve, hogy egy képet – amely a kommunizmust képviselte – akasszanak fel a falra. És felváltva – sarlóval és kalapáccsal a kézben jelentették ki jiddis zsargonban, hogy „ziecach, ziecach, es wird nicht zu halten”. Amely kijelentésekre, mivel azok nyílt célzások voltak a bolsi uralom várható rövid tartamára, a közönség minden este, amíg a kommunista rendőrség kopói a színházat be nem zárták, tomboló tetszésben és szűnni nem akaró tapsban tört ki.

De mindezekkel és más hasonló megnyilatkozásokkal egyidejűleg – amelyek mindegyikét e cikk korlátolt terjedelme folytán el nem sorolhatunk – az újonnan jött galicánerek befolyása, akiket kizárólag az „alzsidók”, vagyis a „kiszsidók” (little Jews) tettek ki, már leküzdhetetlenné és tűrhetetlenné vált. Ez már azért is, mert Leipniker Márk rabbi mondása, hogy a „zsidó szeresse a zsidót”, megdöbbentően valóra vált e jött-mentek között és az ő összetartásuk, szolidaritásuk sokkal nagyobb volt, mint a régieké.2) Így eltekintve a hamis tanúvallomásoktól, a jövevények – minden kritika nélkül – raktak tele minden létező állást és kulcspozíciót az ő „mish pohemjükkel”, vagyis a saját szemetjükkel. Ennél a manővernél a hatalom új birtokosai egyáltalán nem vették tekintetbe mások érzékenységét, érdemeit vagy az övéiknek a betöltendő helyekre való gyengébb képzettségét, illetve felkészültségét, mert a régieket egyszerűen félretették. Erre talán a legklasszikusabb példa Kun Béla egyik haverjának, Vadász (Waldmann) Miklósnak „párizsi magyar követté” való kinevezése. Ez a tehetséges rajzoló, de aki még a francia nyelvet is rosszul beszélte: soha életében nem foglalkozott politikával. Ez a kinevezés nemcsak nevetséges és eszeveszett, hanem katasztrofális is volt abban az időben, amikor a Wilson-Masaryk, a Clémenceau-Benes, a Lloyd George-Passich és az Orlando-Titulescu féle szabadkőműves ölelkezés már megtörtént, és mintegy előrevetette az árnyékát annak a tragédiának, amely az 1920 június 4-ei trianoni békével zúdult szerencsétlen magyar hazánkra.3) De az ilyen kinevezések, vagy ahhoz hasonlók Kun Béla idejében százával fordultak elő, és azokban az atavisztikus zsidó „hücpeség”, a szereplési viszketegség, egyszóval a zsidó pimaszság nem ismert határt. És ha valaki ez ellen meg mert nyikkanni, azt rögtön skartba tették, a sajtóban kifigurázták, ráfogták az illetőre „reakciós” voltát, bojkottálták, róla rossz híreket terjesztve állásából kitették, bíróság elé vitték és ha lehetett – gajdeszba küldték. Ennek a cionista térhódításnak, illetve honfoglalásnak eredménye aztán az volt, hogy a Ludovikás ellenforradalom idejében a „kormányzatot” már kizárólag zsidók tették ki.

Hiszen nem szólva a „sabesz gój” Garbai Sándorról, a 13 népbiztos a következőkből állott: Ágoston Péter (alias Augenstein), Bettelheim Ernő, Böhm Vilmos (a „Nimoli”), Garami Ernő (alias Grünfeld), Grosz Izidor, Hamburger Jenő, Kun Béla (alias Kohn Abeles), Kunfi Zsigmond (alias Kunstadter), Landler Jenő, Pogány József (a „Napoleon”, alias Schwarz), Rónai Zoltán (alias Rosenberg), Szabados Sándor (alias Singer), Szántó Béla (alias Schreiber), akik mind, kivétel nélkül, a kis zsidó galiciánerek köreiből rajzottak ki.

Csaknem ugyanez a helyzet újult meg a 15 helyettes népbiztos (vagyis jiddis kifejezéssel élve, az „écesz géberek”, illetve a „sameszok”) állásainál is, mert közöttük volt található: Dénes Lajos (alias Diener), Hevesi Gyula (alias Honig), Lukács György (alias Löwinger), Pór Ernő (alias Poolatschek), Rákosi Mátyás (alias Roth), Szamuelly Tibor (alias Samuel), Vas Sami (alias Weisz), Vágó Béla (alias Wiener), Varga Jenő (alias Grünbaum).4

Itt jegyezzük meg azt is, hogy a legfőbb hóhérok – kivéve a közönséges bűnöző Cserny Jóskát és Nik Gusztit – mind kizárólag zsidókból kerültek ki. Ekként Ausch Vilmos, Barabás Artúr (alias Bartmann, aki saját maga 80 embert ölt meg), Baumgarten Ernő, Bergfeld Izidor (aki 155 személyt végzett ki), Korvin Ottó (alias Klein), Groó Béla, Grünfeld Ernő vagy Jenő (aki saját kezével akasztott fel 68 szerencsétlent), Kerekes Árpád (alias Kohn, aki 19 embert ölt meg, közülük ötöt agyonlőve és 14-et felakasztva), Löbl Móric (aki két személyt gyilkolt meg), Radó Lipót (alias Roth), Reinheimer Dezső (aki 25 emberrel végzett, azokat részben felakasztva, részben agyonlőve), Szamuelly Tibor (alias Samuel, aki 28 embert lőtt agyon, 59-et akasztott és egyet agyonvert)5), Schön Gábor, Weis Fülöp, Sturz Béla vagy Jenő (aki 49 embert végzett ki), Warga Gyula (alias Weninger), Víg Sándor (alias Weinberger, aki a saját kezével akasztott 8 ártatlan embert).

Ennek a rémségnek ellenhatása persze nem maradhatott el, mert a magyar társadalomból, már a kommunizmus ideje alatt, kisarjadt a keresztény politika eszméje. Ennek ereje már természetszerűleg jóval meghaladta a királyi rezsim gyenge antiszemitizmusát, amely nem nyilatkozott meg másban, mint ízléstelen tréfákban, durva káromkodásokban és néhány sértő szövegű dalban. Az új keresztény irányzat ugyanis már nem ilyen „kitörésekkel” és „elvétett zsidóverésekkel” kívánta ezt a szörnyűséget rendezni, hanem egy tervbevett új megoldással: a törvényhozás útján. A későbbi Horthy-rezsim elvetélt „numerus clasus” intézményét, vagyis azt, hogy a zsidók számarányuk szerint vehessenek részt bármely emberi megélhetési tevékenységben, már Kun Béla diktatúrája alatt is susogták az emberek, azt mindenfelé terjesztve. És éppen eme eszme teljes elterjedése volt az oka annak, hogy annak politikai lerögzítése már oly gyorsan abban a rövid időben megtörtént, amely a Kun-féle judeo-kommunizmust a Horthy-féle barokkos kormányzattól elválasztotta. Hiszen Friedrich István miniszterelnök (gróf Károlyi Mihály volt titkára!) volt az, aki – az ő „jobb kezének”, Haller Istvánnak tanácsára – ezt az intézményt felvette az általa alapított keresztény párt programjába.

b) A parasztság külön képviseletének eszméje, helyesebben kívánalma régebbi keletű, mint az októberista vértelen forradalom, illetve „forcsi”6), mert már az első világháború előtti időkben is megnyilatkozott. Helyi jelentőségéből azonban országossá nem tudott válni, főként idejétmúlt ideológiája miatt, amely – anakronisztikusan – a régi földesurak és volt jobbágyok középkori ellentéteire volt felépítve. E helyzet folytán – és pénz hiányában – ez a paraszt önállóskodás nem tudott a maga részére tért nyerni az akkori pártok versenyében. Aztán a nagybirtok nem-független földművelői tartottak földbirtokos munkaadóiktól és nem volt bátorságuk részt venni e mozgalomban, viszont a kisbirtokok független mezőgazdászai nem találtak magukra nézve semmi előnyt e politikai irányzat célkitűzéseiből, programjából. Mindezeken felül pedig, ennek a paraszt mozgalomnak a vezére Achim András, nem volt magyar, hanem szerb beállítottságú, ki különben hamar kiszenvedett a két Zsilinszky testvér revolvergolyóitól, akiket – fegyvertelennel állva szemben, szerintünk, és minden felmentő ítélet ellenére – nem korrekten ragadott el a „hazafiúi hevület”.

Gróf Károlyi Mihály októberi cécója azonban újra felszínre vetette a parasztság külön érdekvédelmét. Annak eszméje – a vidék elszigeteltsége miatt – ugyan eléggé rejtve maradt az akkori rendőrség előtt, de azt mégis beszélték faluhelyen és így az helyi jelentőségéből lassan-lassan kivetkőzve országossá vált. Ez a fejlődés főként annak volt tulajdonítható, hogy a parasztság eme mozgalma mintegy irányelvet változtatott, és régebbi elévült középkori doktrináit elhagyva, egyre inkább vette alapul azokat a modern ellentéteket, amelyek Kun Béla diktatúrája alatt a város és a falu között fennálltak. A parasztság szemében ugyanis a város volt a kommunizmussal megfertőzve és a falu, a tanya, attól távol állott. Ez a feltételezett különbség különben, a kommunizmus előrehaladtával, mintha igazzá is vált volna, hiszen a szegény keresztény városi nem- kommunisták pénz hiányában nem váltak a parasztok kundschaftjaivá a bekövetkezett éhínségben,7) és viszont a kialakult „fekete piac” vevői a gazdag zsidó városi kommunistákból teltek ki, akik valósággal dobálták a jó „kék” (tehát nem „fehér”) pénzt. Betetőzte ezt még az is, hogy a forradalmi kormányzatok, a saját szempontjaik miatt, a városok és nem a falu oldalán állottak, mert – és ez igaz is volt – azok és nem emezek voltak, mondjuk, forradalmi gócpontok. Ennek következtében pedig a nem-kommunista parasztok a városiak egészét, keresztényestől és zsidóstól együtt, mint „nadrágosembereket” tekintették a kommunizmus híveinek. Ennélfogva., a földjéhez ragaszkodó vidékhez Kun Béla nem is mert hozzányúlni, és nem kommunizálta el – ellentétben a városi házakkal – se a nagybirtokokat, se a kisbirtokokat. De a kommunista ügyeskedés és gesztus a vidék népe előtt mégse adott Kun Béla bandája részére egy jó pontot, mert azt a hivatalos árak bevezetése teljesen lerontotta. A rekvirálások, amelyeket csak terrorista karhatalommal lehetett végrehajtani, a legtöbb esetben véres verekedésekké fajultak, sok sebesülttel és halottal, ami a város és a falu közötti ellentéteket még inkább kiélezte. Így, anélkül, hogy a vidék, a falu és a tanya, egységes akciót tudott volna kifejteni, és annak ellenére, hogy az anyagilag szegényen és politikailag elszigetelten állott: halálos ellenségévé vált a fennálló judeo-kommunista kormányzatnak8)

II.

A Ludovikás ellenforradalom külpolitikai eszméi, bár szintén a múltból eredtek, de azok – az előbbiekkel ellentétben – nemcsak annakidején nem lettek megvalósítva, hanem még mind a mai napig sem mások, mint a jövőre vonatkozó szempontok, elgondolások.

A helyzetnek eme teljes elmérgesedése se tette lehetővé azt, hogy a Ludovikás ellenforradalom idejében a parasztság, a teljesen zsidó kézben lévő „Kommunista munkás és paraszt párt” keretein kívül egy saját külön nemzsidó párt keretében tömörülhessen. És így nem volt meg már akkor annak a lehetősége, hogy e társadalmi és foglalkozási rétegnek – a párt programjának megfelelően – egy külön politikai képviselete legyen. Mindazonáltal a gyümölcs már akkor érett volt, és így a Kun Béla-féle kommunizmus bukása és a Horthy- rendszer közötti pár hónapos időszakban ez a parasztpárt mégis megalakult „Független kisgazda és paraszt párt” elnevezéssel. Vezére ennek az alakulatnak Nagyatádi Szabó István volt, aki szintén az ő „jobb kezére” Esküdt Lajosra hallgatva, igyekezett még Trianon után is megosztani a nemzetet társadalmi, illetve foglalkozási kategóriák szerint.

A vonatkozó részleteket illetően mindenekelőtt azt állapítjuk meg, hogy Magyarország egésze az ország régi tekintélye helyreállításának szándékával volt átitatva, bár ezt a célt különböző módokon óhajtotta elérni. A népesség egy része ugyanis már századok óta egy „teljes állami függetlenséget” óhajtott, viszont annak másik része újabban az ország jövőjét egy „államszövetség” keretében vélte megtalálhatni. Az eszméknek ezt a különbözőségét még az is kiélezte, hogy azok, akik az ellenforradalmi törekvéseket nem csupán elméletileg, hanem a gyakorlatban (tehát fegyverrel a kézben) is keresztül kívánták vinni, tényleges tisztek voltak, akiknek vonatkozó állásfoglalását katonai múltjuk már eleve lerögzítette, meghatározta.

Valóban e tisztek ama része, amely azelőtt szolgálatát a honvédség keretében látta el, vagyis a régi monarchia magyar katonai alakulataiban már a múltban is azon volt, hogy Magyarország Ausztriától minél előbb függetlenüljön. Szempontjaiknak eme nemzeti jellege abból keletkezett, hogy ők szolgálatukat Magyarország területén látták el, ahol az ország hazafias lakosságával állandóan kapcsolatban állottak. Elgondolásaikat nem gyengítette az első világháború elvesztése és az Ausztriától való elszakadás ténye, mert ők a mohácsi vésszel eltűnt „nagyhatalmi Magyarország” visszaállítására fordították minden erejüket. Eddig ezek a tisztek azon voltak, hogy a fennálló közösségeket gyengítsék az ország függetlenségének érdekében, és most arra törekedtek, hogy a területcsonkításokat kiküszöbölve a volt határokig terjesszék ki ismételten az ország hatalmát.

A másik része a tiszteknek, amely azelőtt szolgálatát a közös hadsereg osztrák-magyar alakulataiban teljesítette, a monarchia összeomlásával egy államszövetség létesítésére törekedett. Álláspontjuknak „nemzetközi” jellege legfőképpen abból adódott, hogy ők szolgálatukat nem magyar területen látták el, ahol az ottani népességgel alig érintkeztek. Ezek az elemek az összeomlás után Galíciából, Csehországból, Tirolból vagy a régi monarchia más részeiből visszatértek Magyarországba, mert állampolgárságuk magyar volt, vagy magukhoz – házasságuk vagy rokonságuk révén – Magyarországot közelebbnek érezték. Ez az átültetés azonban e tisztek eszmekörét nem változtatta meg, hanem csak átalakította, mert ezek régebben, bár a fennálló közösség megerősítésére törekedtek, de a monarchia keretében egy túlsúlyban lévő Magyarországért szálltak síkra, most – a változott viszonyok folytán – egy nagy középeurópai konföderációt kívántak nemcsak helyreállítani, hanem még ki is bővítve a régi monarchia határait, amely államalakulatokban Magyarország részére kulcshelyzetet szántak.

Eme elgondolások következtében az előzők tekintete önkéntelenül is Szeged felé irányul, ahol már ezidőben is Horthy kezében volt a hatalom, viszont az utóbbiak érdeklődése ösztönösen Svájc felé terelődött, ahol IV. Károly élt számkivetettségben.

A „nemzeti” politikai irányzatnak híveit az ország lakosai közül főként a tiszántúli régiók tették ki, akik református valláson voltak, akiknek a régi kisnemességgel, illetve az akkori parasztpolgársággal voltak kapcsolataik, és erősen át voltak itatva az antiszemitizmussal. Ezzel ellentétben a „nemzetközi” politikai felfogás követőit a dunántúli régió lakosai alkották, akik általában a katolikus vallást vallották, akiknek kapcsolatuk volt a régi főnemességgel, illetve a városi patrícius jellegű emberekkel, és akik nagyjából filoszemita alapokon állottak.

A két felfogás közül ideológiai szempontból kétségtelen volt a „nemzetiek” hátránya a „nemzetköziekkel” szemben. Hiszen a nemzetiek nehezen tudtak volna a magyarságnak megfelelő jövőt remélhetni a világ nagy nemzetei között, még akkor is, ha nem a lecsonkított ország 10 milliót alig meghaladó lakosával, hanem a régi történelmi Magyarország 20 millió lakosával tudtak volna rendelkezni. Amely hátrányt nem kapcsolt ki az, hogy a monarchia feldarabolása után keletkezett valamennyi utódállam heterogén lakosságának létszáma is alig haladta meg a csonka Ausztriáét vagy a szétdarabolt Magyarországét. A nemzetköziek ennél már azért is jobb képet mutattak, mert már akkor nyilvánvaló volt, hogy a fejlődés, a jövő, a nagy államalakulatoknak kedvez.

A Ludovikás ellenforradalomban a többséget nem a „nemzetiek”, hanem a „nemzetköziek” tették ki, azzal a koncepcióval, hogy a Közép-Duna völgyének minden kis népét egy nagyhatalmi szervezetben egyesítsék. Az illetők már akkor látták, hogy Közép-Európa kis népeinek ellenségeskedése, féltékenykedése, egymástól való elzárkózása és a mindegyikükben meglévő sovinizmus rájuk csak végzetes lehet, és azok – előbb vagy utóbb – kész zsákmányaivá fognak válni minden nyugatról vagy keletről jövő támadásnak. Így hát ezek a népek civilizációjuk, nyelvük és életnívójuk fenntartása érdekében az egyesülést – vagyis ahogy akkor mondották: az uniót – nem nélkülözhetik. E meggondolások és a vonatkozó tervek a Ludovikás ellenforradalom idejében már annyira előrehaladottak voltak, hogy több tüzértiszt (Így Czigler Gusztáv és Neusser Gyula századosok) már akkor egy „Dunai Konföderációról” beszéltek, amely 6–8 államból állott volna, 45–55 millió összlakossággal.

* * *

A belső és külső politikának eme részben eltűnő, részben pedig fejlődésben levő elemei annak idején teljesen megfeleltek a magyar nép érzelmeinek.

Ez a megállapítás a Károlyi- és Kun-féle kormányoknak a népre, illetve a proletáriátus akaratára való állandó hivatkozása ellenére is fennállt. E rendszerek egyike sem volt ugyanis népi vagy proletár jellegű, aminek legfőbb bizonyítéka egyrészt az említett rezsimek választásokat vagy teljesen vagy részben elkerülő irányzata, és másrészt a kommunizmus utáni országos választásoknak eredményei.

A Károlyi-éra alatt tudniillik egyáltalán nem volt semmiféle választás, és a Kun-rezsim alatt is csak részleges választásokat tartottak meg 1919 július elején. Ez utóbbiak nem voltak általánosak, hanem csak részlegesek, mert ezeket csak a törvényhatósági városokban rendezték, kizárva azokból a rendezett tanácsú városok, a nagy- és kisközségek minden lakosát. Mondanunk sem kell, hogy e korlátolt és a népesség nyolctized részét kizáró választások sem voltak teljesek, mert azoknál csak az akkor létező két pártra, a kommunistára és a szociáldemokratára lehetett szavazni, amely pártok között abban az időben sem volt nagy különbség. E választások nem-általános jellegükön kívül se titkosak nem voltak, és az elrendelt „fogyasztói tilalom” pedig csak névleges volt.9)

A szóbanlevő zavaros idők lezajlása után, az 1919 szeptember 1-re kitűzött választások a Ludovikás ellenforradalom eszméit juttatták diadalra. Ez már azért is, mert a városokban mindenütt a Keresztény párt és vidéken a legtöbb helyen a Független Kisgazda és paraszt párt vitték el a szavazatok csaknem egészét. Így ennél a választásnál – amelynél szervezeti hiány miatt semmiféle kormányzati befolyás vagy beavatkozás nem történt, és amely annyi év politikai harca után végre az első olyan általános, egyenlő és titkos választás volt, amelyben nők is szavaztak – nemcsak a Polgári demokrata párt, hanem a Szociáldemokrata párt sem tudott elérni mást, mint egy-egy képviselői helyet.

A Ludovikás ellenforradalom eszméinek alapja – ellentétben a Kun-féle judeokommunizmus tiranniájával – a „szabadság” volt, minden korlátozás nélkül, amely még a szabadkőművességet, amely „államot képez az államban” sem igyekezett korlátozni. Ezeknek az első világháború előtti befolyása a Károlyi-kormány ideje alatt már csak azért is fokozódott, mert általuk – ezek „nyugati testvérei” révén gondoltak egyesek segítséget remélni az ország részére. De ezek az elgondolások nem vezettek sikerre, mert a nyugati szabadkőművesek ekkor már állást foglaltak cseh, román és szerb barátaik mellett. És mivel a magyar szabadkőművesek nyugati beállítottságúak voltak, ezek a Kun-féle kommunizmus keleti jellegével kerültek szembe, aminek folytán – legalább is a papírforma szerint – a Ludovikás ellenforradalomban nagy mértékben kellett volna résztvenniök. Hogy ez mégsem így történt, annak nem ideológiai, hanem adottsági okai voltak, nevezetesen az, hogy az katonai jellegű volt. Annak vezetői tényleges tisztekből állottak, akik részére a Szolgálati szabályzat határozottan megtiltott minden titkos társaságban való részvételt. Az összeomlás világának fegyelmezetlenségei ebben csak kevés kivételt hoztak létre, amire talán a legjobb példa a Ludovikás ellenforradalomban résztvett Dobner Rudolf gyalogsági százados esete.

Hogy miért nem volt ellenforradalom az egész Károlyi rezsim alatt, és az miért nem azonnal a Kun-fajta diktatúra elején következett be: azt kül- és belpolitikai okok egyaránt megmagyarázzák.

Az első világháború után – amelynek elvesztését gróf Tisza István hihetetlen politikamentesen és teljesen ügyetlenül jelentette be a parlamentben – a Károlyi kormányzat úgy tűnt fel a közvélemény szemében, mint az egyedüli mentsvár. Károlyi összeköttetéseit azután a győztes hatalmak felé, annak zsidó környezete még fel is nagyította és így még azok is, akik ezeket a „sogenannte” kapcsolatokat a maguk szegénységében látták is, úgy gondolkoztak, hogy szabad kezet kell részére adni az ügyek intézésében.

Aztán a magyar társadalom – amely informálatlanul és az elfoglalt területek káprázatában még a legutolsó időben is bízott egy tisztességes békében – az egymásután következő katasztrofális események zuhatagában valósággal elveszítette a fejét és bekövetkezett levertségében teljesen védtelenül állott. Ez a pszichológiai állapot, amelyet a régi vezetők tehetetlensége és gyávasága mégcsak fokozott, minden ellenhatást csaknem teljesen kizárt, annak ellenére, hogy az ellentábor alig jelentett komoly erőt, annak szempontjai nem voltak egységesek, és bármely erélyes fellépéssel meglehetett volna semmisíteni a bomlasztó ellenséges erőket.

Kun diktatúrája elején úgy látszott, hogy a kommunizmus által beharangozott világforradalom nyújtja az egyedüli kiutat abból a megsemmisítő irányzatból és megalázásból, amelybe a győztes kapitalista hatalmak vetették az országot. Belső tekintetben pedig a magyar társadalom közönye az idő előrehaladtával csak növekedett és előtte már nem sok különbséget jelentett a Károlyi-féle „demokrácia” és a Kun-féle diktatúra. Maga az a tény, hogy a kommunizmus, amely annyira távol állott a magyarságtól, minden zökkenés nélkül kerülhetett átültetésre: a legteljesebb bizonyítéka annak a teljes letargiának, amely akkor a lelkeken úrrá lett.

De ezeken a megfontolásokon felül azt sem szabad elfelejteni, hogy az említett kormányzatok terrorja mindig elégnek bizonyult a főváros és a nagyobb városok iránta ellenséges népének sakkban tartására, amely fegyvert magánál csak az azonnali kivégzés veszélye mellett tarthatott.

* * *

A Ludovikás ellenforradalom kétségen kívül nem következhetett volna be, ha a kommunista kormányzat nem lett volna mintegy kényszerítve saját fegyveres erejének növelésére, a vörös hadsereget előbb megszervezve, majd annak kereteit kibővítve.

A Kun Béla-féle zsidó és nemproletár diktatúra ugyanis az idő előrehaladtával egyre inkább kényszerítve volt arra, hogy – akarva vagy nem akarva – de előbb vagy utóbb szembe kerüljön a győztes kapitalista hatalmakkal. Ez már azért is, mert ezek 1918 október óta – annak ellenére, hogy a Magyarországot később körülvevő és megfojtó államoknak, Ausztriának, Csehszlovákiának, Romániának és Jugoszláviának határai ekkor még nem voltak megállapítva – egy egyre szorosabbá váló blokádot alkalmaztak az országgal szemben. Az Entente parancsára egyre-másra létesített és mindig előbbre tolt újabb „demarkációs” vonalak gyűrűje már ezidőben is egyre jobban összeszorult, elvéve Magyarország területének már akkor is kétharmadát és lakossága felét, ami már mintegy előre éreztette a későbbi trianoni tragédiát. A terület és a lakosság állandó fogyása következtében az Entente valóban el is érte célját, mert az ország erői már csak valósággal Budapestre, a várost körülvevő megyékre és a Dunántúlra zsugorodtak össze. Ez a helyzet persze a Kun-féle uralom részére is végzetes volt és ezért annak vezetői a fegyveres ellenállást határozták el az állandó közelebbre tolt határok visszaszorítására. Ezt az elhatározást aztán az amerikai, angol és az olasz katonáknak a megalakuló Kis-Entente táborában való teljes hiánya is megerősítette, mert abban csak a francia gyarmati katonák voltak, akik harcértékkel egyáltalán nem rendelkeztek.

E körülmények és okok folytán következett be a változás, amely a Károlyi- és Kun-féle kormányzatok katonai politikájában bekövetkezett.

A Károlyi-rezsim ugyanis radikálisan antimilitarista volt, mert az „előbbi bűnös kormányzatokkal semmi közösséget nem vállaló” puszta állásfoglalásával, abban a tévhitben ringatta magát, hogy magáról minden bajt el tud majd hárítani. Naivságában azt remélte, hogy ez a nyilatkozata is elég lesz az Entente barátságának elnyerésére és egy elfogadható béke megkötésére. Károlyi és kormányának tagjai már csak azért is ezen az állásponton voltak, mert szerintük a békés engedelmesség több eredményt nyújthatott, mint bármely katonai engedetlenség. Linder Béla, Károlyi honvédelmi minisztere, ezért tette a „nem akarok többé katonát látni” kijelentését, és ezért oszlatott fel oly sok ezredet, amelyek kifogástalan fegyelemben érkeztek haza a frontokról a haza megvédésére.

Ezzel ellentétben a Kun-féle önkényuralom már látta a saját elpusztulását az esetben, ha a Károlyiéktól átvett defetizmust tovább folytatja és nem nyúl fegyverhez saját léte biztosítása érdekében. Addig nem volt fegyverben más, mint néhány tucat minden bűntényre képes terrorista „Lenin fiú” és néhány száz teljesen vagy részlegesen demobilizált katona, akik ingyen koszton, céltalanul és semmibe se téve lézengtek a kaszárnyákban. Katonai értéke ezeknek a fegyelmezetlenségük folytán semmit sem jelentett, és így Kun Béla és écesz héberjei érdekeik megvédésére és saját létük megtartása érdekében kénytelenek voltak behívni a nemzet egy részét.

A „magyar vörös csapatok”, amelyeknek létszáma ezidőben már növekedőben volt, indították el az úgynevezett „májusi offenzívát” és – Miskolc körzetéből kiindulva – tönkreverték a „cseh fehér csapatokat”, amely támadásnak rögtönös eredménye lett Kassa visszafoglalása. A kommunista kormányzat propagandája ezt a győzelmet a közkatonáknak igyekezett tulajdonítani, de a valóságban az elért siker érdeme Stromfeld Aurél régi vezérkari alezredesé, aki azt Tombor Jenő és Julier Ferenc őrnagyok és még más néhány ludovikás akadémikus – mint Halmos Lajos és Szilágyi György – segítségével hajtottak végre.

A „magyar vörös hadsereg” létesítésével a magyar nemzet igen kényes alternatíva elé került. Választhatott a kommunistákkal való együttműködés és az ország azonnali megmentésének reménye, illetve a további ellenzékben való maradás mellett abban a meggyőződésben, hogy az ország üdve az ilyen vezetők mellett nem következhet be. Végeredményben a magyar nép antikommunista érzelmei – amelyet olyan sokszor használtak fel ellene ellenségei – erősebbek voltak, mint nemzeti érzésének megcsillogtatásával várható eredmények. Ezért az első megoldás helyett a másodikat választotta, és elhatározta, hogy előbb megszabadítja magát a Kun-féle oligarchiától és csak azután hagyja érvényre juttatni saját nemzeti érzelmeit.

Kun Béla és „sameszei”, bár előre látták ezt a veszélyt, mégis – az entente miatt – kénytelenek voltak folytatni a megkezdett katonai politikát, egyre növelve az újonnan felállított pótkeretek révén a magyar vörös hadsereg létszámát, amivel persze annak nem-kommunista elemei szintén gyarapodtak.

A kiadott behívó parancsok után, a bevonultak régi egyenruháikban jelentek meg, és az általuk adott kép önkéntelenül is felélesztette a múltat. A behívások szakszerűtlensége folytán a kaszárnyákban egy nagytömegű emberfelesleg zsúfolódott össze, amelyet mér nem lehetett se a terror eszközeivel uralni, se szép szavakkal meggyőzni. A civil megoldások ebben eredménytelenek voltak, és így újra a régi tisztek és altisztek rendelkeztek a katonák felett és nem az azok mellé beosztott politikai megbízottak. Mely helyzet folytán, az egyre fegyelmezettebbé váló tömeg lassanként már kész eszköznek mutatkozott az olyan vállalkozó részére, aki a judeo-kommunisták terrorját meg akarta dönteni.10)

A behívásokkal főként három tényező volt hátrányos a népbiztos elvtársakra nézve. Elsősorban a behívottak között, bár őket a vezetők mindig gyanúsnak tekintették, kénytelen-kelletlen sok volt a tényleges tiszt, akiket a politikai megbízottak őszintén vagy nem őszintén, de mégis kedvezően fogadtak, mert szükség volt a szakemberekre. Másodsorban a kormányzat június elején elhatározta egy úgynevezett vörös parancsnokképző tanfolyam felállítását, amelyet igen ügyetlenül a Ludovika Akadémiában helyeztek el. Ennek az épületnek légköre felidézte az elmúlt időket már csak azért is, mert az oktatásokat a régi tisztek látták el és az oktatottak csaknem mind a régi akadémikus növendékekből teltek ki. Ezáltal Budapest szívében egy fegyveres központ alakult, amely annak felállításától kezdve kész volt mindent megtenni a Kun-féle kommunizmus ellen. Harmadsorban több civil vezető, akiket a kommunista párt katonai politikai megbízottként vezényelt oda, hajlamos volt „eszméi revíziójára”, és mivel ezeket kiküldőik szintén „megbízhatatlanoknak” tekintették, ezek, hogy a maguk részére valahogy biztosítsák az egyre csuszamlósabb talajt, mindjobban barátságot kötöttek a Ludovika Akadémiában lévő nem-vörös érzelmű tisztekkel, akadémikusokkal és katonákkal.

Ez a fejlődés azzal érte el csúcspontját, hogy Haubrich József hadügyi népbiztos-helyettes – végre egy keresztény samesz a Kun-féle rezsimben – azonos álláspontra jutott segédtisztjével, Lemberkovics István tényleges gyalogsági századossal. Ez utóbbi kezdeményezésére Haubrich találkozott – egy Baross-utca és a Szentkirályi-utca sarkán levő lakásban 1919 június 23-án – Bartha Lajos tényleges gyalogos alezredessel, a vörös parancsnok-képző tanfolyam parancsnokával.

E találkozás eredményeként mindketten az azonnali cselekvést: a Ludovikás ellenforradalmat határozták el – amely végülis, leveretése ellenére, a kommunizmus bukásának közvetlen belpolitikai oka volt.

Eszlári Károly
Hídfő könyvtár

1970
**********
J e g y z e t e k :

1 A dinasztia és a zsidók ezidőben való viszonyára jól rámutat az a korabeli vicc, hogy amikor Bernstein Bélát megkérdezték, miként fogadta őt I. Ferenc József, a nevezett azt mondta, hogy császár-király mindjárt leültette magával szemben egy karosszékbe és rögtön kiszól a felséges asszonynak: „Elisabeth, csinálj egy jó rántottát a rabbilébennek, de vajjal, mert a zsírt nem eszi.”

2 E tekintetben csak két kivétel fordult elő. Ezek közül az egyik az volt, hogy a Ludovikás ellenforradalom kitörésekor Reichmann Béla politikai megbízott ötmillió korona kék pénzt lopott el a Hungária szálló pincéjébe bújt népbiztosoktól és a pénzzel azonnal külföldre szökött. A másik pedig Krausz Simi, az Angol-Magyar Bank későbbi elnök-vezérigazgatójának az esete, aki a népbiztosoknak a bécsi Bankgasseban elhelyezett 140 millió korona kék pénzét „volatillizáltatta”, amely pénzből később Titkos Ilona – aki a judeo-kommunizmus alatt még csak a Hadadaj-ban dolgozott Hlavicza Etával – is kapott. Ezen ügy miatt még a mostani judeo-kommunista sábesz gójok is folyton zokognak.

3 Ezidőben persze rögvest a dölyfös és buta Vázsonyi (Weissfeld) Jenő, a Vilmos öccse, lett a MÁV elnök- vezérigazgatója, aki – ellentétben testvérével – jól beleilleszkedett a Kun-féle diktatúrába és akinek égisze alatt a következő telefonbeszélgetés zajlott le:

– Halló, itt a MÁV igazgatóságának elnöki osztálya. – Itt pedig Vadász Miklós, Magyarország párizsi követe beszél. – Párizsból beszél, kegyelmes elvtárs?
– Nem, New Yorkból. Igen, a New York kávéházból, mert sürgősen szeretném tudni, mikor megy a legközelebbi vonat Párizsba.
– Sajnos, kegyelmes elvtárs, egyelőre semmi vonatunk nincs. – Hát akkor hogy tudok kimenni Párizsba?
– Elnézését kérjük, de erre mi nem tudunk feleletet adni.

És így Vadász (Waldmann) Miklós, Magyarország párizsi követe – a párizsi békekonferencia ránk nézve olya végzetes idejében – továbbra is Budapesten maradt, hogy megrajzolja a már akkor öregedő Wabits Lujza kerítőnő megrendelésére a városligeti Jardin de Paris mulató halljának dekorációját.

4 Ezért mondták akkor, hogy régebben „Ő Felsége”, volt az uralkodó, most pedig „Ő Pajeszségei” uralkodnak.
5 Bródy Sándor őt az Otthon Körben mindezek ellenére is „Kis Tiborunknak, a mi prófétánknak” nevezte.
6 Az októberi eseményeknek egyáltalán nem volt emberáldozata. A Kun Béla-féle kommunizmusnak mágnás áldozata szintén nem volt, és annak vértanúi mind a középosztályból és a munkás-paraszt osztályokból kerültek ki.

A Ludovikás ellenforradalomban a fegyvertelen Lemberkovics István gyalogsági századost és Filipecz Dezső gyalogsági zászlóst a zsidó Weisz Fülöp lőtte agyon, kijelentvén, hogy „néhány hulla az nulla”. A derék Karácsony István tüzérszázadost parlamenteri szerepében szintén fegyvertelenül ölték meg Csebi Pogány Jenő akadémikussal együtt. A mindenkivel olyan előzékeny, csendes Mildner Ferenc tüzérszázadost a lakásán Polnitzer Ármin nevű zsidó konyhakéssel ölte meg és úgy földarabolta, hogy a hullát csak a csizmákról lehetett agnoszkálni. Erődi Ödön polgári iskolai igazgatót a vörösök titokban akasztották fel és hulláját a Ludovika uszodájánának lefolyó csövébe dugták, ahol azt Kunder Antal és én találtuk meg. Ugyancsak a Ludovika kertjében akasztottak fel egy Bús István nevű ismeretlen katonát, akinek hullája még ma sem került elő.

A vörösök halottjai közül a zsidó Lövy Béla hátulról lőtt rá a fegyvertelen Bartha Lajos gyalogsági alezredesre és vele egy gyorsabb kezű ludovikás végzett. Blazsek Lajos, Csőr István, Deutsch János, Gosztonyi Gyula, Grósz Móric, Gyulasi Gusztáv, Gyenis Géza, Hennig Mihály, Korbély Ferenc, Kósa Miklós, Lajkó Ferenc, Melegh János, Pető Gyula, Pigecz István, L. Szabó István, Szentgály Ferenc, Szokoll József a Ludovika körüli házakból tüzelve estek el.

7 A Kun Béla-féle kommunizmusnak élelmiszer hiányában már régen vége lett volna, ha nem terjesztik el azt a mesét, hogy „jönnek már segíteni az oroszok, akik többszázezer disznót hajtanak maguk előtt.” Oroszországban pedig ezalatt azt mondták, hogy „a magyarok jönnek segíteni, előttük többszázezer disznót hajtva”. Ezeket a meséket úgy Magyarországon, mint Oroszországban, elhitték.

8 És persze a munkásság türelme is kezdett elfogyni a 800 detektívvel őrzött zsidó-maffia vezetőivel szemben, de ezek – mint ahogy Varga Jenő (alias Grünbaum) népbiztos-helyettes megjegyezte – nem azért lázadoznak, mert most nincs mit enniük, hanem azért, mert régebben jól tudtak zabálni”.

9 A választások alkalmával ugyan még a dohánytőzsdék is be voltak zárva, de az utcai zug cigaretta árusok mégis kínálták a Szovjetnek nevezett cigarettákat: „Gyenge a Szovjet, urak” felkiáltással.

Persze a választás napján is minden „Pitli Bár” nyitva volt, mert a konflis standok lóitató vödreiben ekkor is állt a pálinka, a kocsisok által odarejtett üvegekben.

10 Mivel Kun Béláék teljesen tisztában voltak a propaganda erejével, az akkori képeslapokban számos olyan fotográfia látott napvilágot, amelyet Esser Károly fotográfus elvtárs vagy „utólag vett fel”, vagy „retusált”.

Szerettek ezenkívül a judeo-kommunisták még felvonulásokat is rendeztetni, amelyek azonban nem mindig sikerültek.

Amikor Bányai József tényleges huszárfőhadnagy kiváló kiképzése révén végre 300 fegyveres „vörös huszárt” lóra tudtak ültetni, azokat – frontraindításuk előtt – végigjártatták Budapest összes főútvonalain. A páncélsisakos menet élén Bányai lovagolt, aztán jött a lovasok osztaga, amelyet – hogy senki meg ne lógjon – egy konfliskocsiban szivarozó politikai megbízott, Steiner Jenő zárt be, aki nem szállt nyeregbe. Amikor a menet a József-körút és a Baross-utca sarkára ért, Bányai irányt mutatott ki a Baross-utca vége felé és ügetést rendelt el, amire előtte elrajzottak az összes „vörös ördögök” a konflisban ülő Steinerrel együtt. Bányai ezután leszállt a lováról, azt egyszerűen egy körúti fához kötötte, és bement a Deák-kávéházba, ahol Nagy Annával, a későbbi „Simi királynővel” volt egy értékes „megbeszélése”.

A józsefvárosi pályaudvarra ügetésben kiérő huszárok ott megtorpantak és köztük teljes lett a zűrzavar. De Steiner Jenő hamar feltalálta magát és – miután Kun Bélának telefonált – az egész menetet a Soroksári-úti lóvágóhídra irányította, hogy – mint ahogy mondta – legalább a vezető elvtársaknak legyen egy kis friss lovasított „vadászkolbászuk”.