Mikor 1957 február elsején este elértem a kisgombosi tanyabejárót, átnéztem a Zagyva túlsó partján álló Mátravidéki Erőműre – akkor az ország egyik legnagyobb és legújabb áramtermelője –, s láttam, hogy tetejére már visszaszerelték a messzerikító vörös csillagot. Ez is a kommunisták eszelős türelmetlenségét bizonyította: Nem tudnak várni vele? Nem értik, hogy a magyar mennyire utálja elnyomásának, megkínzásának ezt a jelképét is?!

S abban a pillanatban hatalmas sistergés, ropogás, recsegés. Kisülések villámlottak az ég felé a szivárvány minden színében, szinte nappali fénybe borítva a tájat. „Mecseki reflexszel” vágódtam be az útmenti árokba, hogy meg ne lássanak, s hogy fedve legyek, ha az erőműben lévő fegyveresek (mert akkor minden fontos pontot seregestől őriztek) félelmükben lövöldözni kezdenek. De nem – noha pár másodperc után minden mély sötétségbe borult, s nemcsak az erőműben, hanem a hozzátartozó lakótelepen is.

Kivártam, majd elmentem a Zagyvapartig, hogy valamit halljak. Óriási rohangálás, ordítozás, zseblámpák cikázó fénye. Jó fél évtized múlva, börtönből szabadulván tudtam meg, hogy a szakszerűtlen kezelés okozta a balesetet. Persze, mert sok erőműi dolgozó akkor még mindig nem járt be, s köztük éppen a legjobb szakemberek.

Ezt azonban akkor nem tudhattam, ezért vártam a folyóparton, hogy érkezneke katonai egységek Hatvan felől, vagy az erőműi őrség indul-e átfésülni a környéket. Mert akkor a legsürgősebben el kell tűnnöm. De semmi. A rohangálás, kiabálás is abbamaradt lassan, csak a sötétség maradt, s nem hangzott fel az üzemelés jellegzetes zümmögése. Az áramszünet azonban Kisgombost nem érintette, mert oda, noha az erőmű légvonalban talán ezer méter, csak évekkel később vezették be a villanyt. A tanya népe persze kirohant a nagy zajra s egy darabig kint ácsorogtak, édesanyám lakása viszont a cselédházaktól távolabb volt, s óvatosságból kerülővel közelítettem meg. A zajt, villámlást az enyéim is hallották, de nem hederítettek rá, mert ilyen több is előfordult az elmúlt hetekben. - Működnek a felkelők – mondta Pista bátyám, s meg akarta gyújtani a petrólámpát. Merthogy addig, szokás szerint, a tűzhely világánál mulatták az időt lefekvésig. Én azonban kértem, hagyja, „drága a petró”. Valójában azért, mert sokkal otthonosabb, meghittebb volt úgy. Beszélgettünk valamennyit, de aztán mégiscsak világolni kellett, mert ugyan ők már vacsoráztak, én azonban nem. S akkor már „jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek...” Eszegettünk, ritkásan vetve a szót, különös hangulatban. Mert hogy talán örök életre ez az utolsó együttlétünk. De ez nem ejtődött ki, csak felfelidéztük édesapánkat, élő és holt testvéreinket – bárcsak ők is itt lennének, vehetnének ebből a sonkából, sajtból, kóstolnák a hordóskáposztát, amit ezúttal is Pista taposott az ősszel „sajátlábúlag”. Aztán evés után előkerült a foszlósszélű kártya, ez is mint szokásos téli mulatság... Ötleadós, vigahetes, ennyiből állt a kártyatudományunk. No meg a huszonegy (természetesen tét nélkül), ám az nem nyújt nagy élményt, mert hamar vége egy-egy játszmának, s nem kell hozzá nagy „finisz”, hiszen minden attól függ, hogy milyen lap következik a pakliból... Aztán volt még a hühü, de azt inkább csak szüleink kedvelték, mert az ő gyerekkorukban az volt a divatos a hosszú téli estéken.

Vertük a blattot, közbe-közbe felidézve nagy kártyacsatákat, malom- és sakk-játszmákat a hajdanvolt időkből, mikor még sokan voltunk... – És jókedvünk kerekedett . Édesanyánknak eszébe jutott, hogy van eldugva egy kis fináncnemlátta pálinka, s megittunk egy kupicát – de akkor sem említettük, hogy ez búcsúest. Aztán eltettük magunkat holnapra, merthogy reggel korán kelek, sötéttel indulok. Azt álmodtam, hogy a Mecsekben vagyok, csoportunkkal rohanok a fák között, hogy oldalba kapjunk egy ruszki csapatot, mert géppuskájuk tüze éppen szembe fröcsögött: ra-tata-ta-rata! Aztán újra... Kiugrottam az ágyból: Ez megtörtént eset volt, de most perszehogy az ajtót verik. Édesanyám reszkető kézzel gyújtott gyertyát (lámpánk csak egy volt, a konyhában), Pista kérdőleg nézett rám. – Mond, hogy várjanak egy percet, míg a kulcsot megtalálod a sötétben – mondtam, pedig tudtam, hogy az ajtót rendszerint be se zárjuk éjszakára. Pillanat alatt nadrágot, cipőt, kabátot rántottam. A lakás egy hosszú tehénistálló végén volt kialakítva. A kamrából fölmentem a padlásra, az öreg elválasztó deszkák könnyen engedtek. Az épület túlsó végén volt a padlásajtó. A létrát nem találtam, noha mindig oda volt támasztva. Mindegy. Lenéztem, nem láttam alakokat. Lelógattam magam kezemnél fogva s leugrottam. Ebben a pillanatban két alak rohant elő az épület két sarkától. Megmarkoltak. Egy harmadik távolabb maradt, s hallottam, ahogy a závárt fölhúzza. – Nem dulakodtam: hiábavaló. Vezettek a lakásunk felé, ahonnan már ketten rohantak szembe. Zseblámpájuk elvakított: – Á! Kunszabó! – mondták gyönyörteljes hangon. – Megvan a ritka madár! – Ebből gondoltam, hogy kaposváriak. De hogy kerültek ide?!

Bevittek a lakásba. Édesanyám nem sírt, nem háborgott, nem könyörgött. Fegyelmezett volt és kiszámított. Hideg fensőbbséggel kezelte a martalócokat – ahogyan ilyen helyzetben egy hős anyának kell. Pista bátyám viszont kitört, mikor az egyik nyomozó bilincset vett elő, azzal a felkiáltással, hogy szökevényeknek ez jár! – Te akarod megbilincselni az én öcsémet!?! Hozzálépett s fél kézzel fölemelte. Odaugrottam átöleltem: – Bátyám! Bátyám! Az Úristenre kérlek! – Nem akartam, hogy elvigyék, megverjék, fogva tartsák, mert ez az ő állapotában végzetes lehetett volna. Ő tartotta a hóttravált ávóst, én öleltem és könyörögtem. Majd éreztem, hogy a görcs enged izmaiban, és a pasas lehuppant. – Volt bent vagy hat pufajkás (mert mint kiderült, az ablakok alá is jutott), de egyik se mert közeledni. A másik nyomozó, aki láthatólag a főnök volt, észrevette bátyám állapotát, s megkérdezte, hogyan nyugodna meg. Mondtam, hogy ne fölényeskedjenek, mert azt nehezen tűri. Meg ezt a tumultust a géppisztolyokkal, hiszen a front alatt érte az idegsokk. Az ávós bólintott, kiküldte a pufajkásokat, csak két tanyai embernek kellett bentmaradni, hogy a házkutatásnál tanúskodjanak. Ezt jó jelnek vettem, hogy tudniillik, betartanak bizonyos formaságokat, ami az ÁVO „fénykorában” nem igazán volt jellemző. Úgy hogy igazolványt kértem tőlük. A parancsnok mindjárt megmutatta. A nevét rég elfelejtettem, a rangja főhadnagy volt... Megköszöntem és a másik felé fordultam. Az kekeckedni akart, hogy nem elég nekem, ha a főhadnagy elvtárs igazolja magát, de bátyámra sandított és gyorsan elővette ő is. Ez hadnagy volt, szintén Kaposvárról s a vezetékneve talál Farkas. Ezután megkérdetem, hogy van-e házkutatási parancsuk. Volt. S a főhadnagy azt mondta, hogy ők tulajdonképpen házkutatni jöttek, hátha így „fel tudják venni” a nyomomat. Amit én egy pillanatig sem hittem – s a következő években valóban ki is derült minden:

Az éjjeliőrnek feltűnt, hogy mi aránylag későn lámpát gyújtottunk, holott nem volt szokásunk, csak lefekvéskor gyertyát a szobában. Benézett, s a függöny ellenére is meg tudta állapítani, hogy hárman vagyunk, és megismerte a hangomat (biztosan mikor tromfot kiáltottam diadalmasan). Az éjjeliőr besúgó volt, s már szóltak is neki a hatvani pufajkások, hogy „keresett madár” vagyok. Dévánkozott, hogy nekem szóljon-e vagy a tanyagazdának, ahol is üzemi telefon volt, – de mivel sejtette, hogy a másik besúgó Kisgomboson éppen ez a tanyagazda, nem mert mulasztani. Betelefonáltak Nagygombosra, onnan pedig a hatvani kapitányságra. Ez este nyolc-kilenc között lehetett. Kaposvárról a két ávós azonnal indult, Hatvanban átvették a házkutatási parancsot, csatlakoztak hozzájuk a pufajkások és négy óra után értek Kisgombosra. Én ötkor keltem volna. ...Ez az éjjeliőr rongyember volt. Ivott, lopott (neki szabad volt, a besúgás fejében), verte a családját. Aztán egyszer a nagygombosi bögrecsárdában részegen elfecsegte, hogyan adtak engem az ávósok kezére. – A tanyagazda rendesebb ember volt, régi uradalmi altiszt, aki 1945 után csak kényszerből vállalta az aljas munkát. A hír elterjedése után édesanyámnak négyszemközt mindent töredelmesen bevallott, majd felmondott a gazdaságban – de mielőtt elköltözhetett volna, megverték. Ő persze azt mondta, hogy éjjel felbukott egy farakásban, de mindenki tudta, miről van szó. Hogy kik büntették meg a közösség nevében, máig nem tudom. Az ilyesmi iránt nem szokás érdeklődni. Megköszönni is csak egy módon lehet: becsületes, tisztességes élettel. Az éjjeliőrt is utolérte sorsa. Többször is érte „baleset”, jószágai megdöglöttek, felesége odahagyta a gyerekkel. S neki nem volt hova menni, mert sehol se vették volna föl. Állítólag könyörgött a rendőrségen, hogy zárják börtönbe, mert ott legalább biztonságban lesz, de kinevették. Úgy hogy nem volt más választása, mint a kötél.

A tanyagazda szinte sírva kérte bocsánatunkat édesanyámtól. Ő rögtön megbocsátott, mert „bűnbánat jutalma fölmentés”, s hazakerülve ehhez csatlakoztam én is. Az éjjeliőrnek, ha kérte volna se bocsáthattunk volna meg, mert az öngyilkosság az Ige szerint főbenjáró bűn, úgy hogy számára „Istennél a kegyelem” – mondta ki édesanyám ezt a verdiktet is. De az eseményekhez visszatérve: a házkutatásnál ez a két személy volt a „lakossági tanú”. Ám a két tiszt nem nagyon kutatott. A főhadnagy kihúzta az asztalfiát, ahol az iratainkat tartottuk, s megtalálta szakérettségis bizonyítványomat meg az egyetemi indexet. – No lám, mondta, magát mi taníttattuk! Hálából fordult a néphatalom ellen? – Nem volt kedvem primitív színvonalukra ereszkedni, ezt azonban még sem álltam meg szó nélkül: – Nem. Engem a bátyám, meg ez a két ember, meg a többi gombosi ember taníttatott, mert ők állítanak elő új értéket. Magukat is ők tartják el. – Főhadnagy elvtárs, ez itt a fülünk hallatán lázit! – acsargott a kis mitugrász. Pista bátyám azonban megmozdult a széken, a hadnagy ijedten ránézett s gyorsan kisepert a szobából. Én pedig befejeztem: – S én az igazi néphatalomért vettem részt a forradalomban! – Majd megtanulja ellenforradalomnak nevezni – mondta a főhadnagy, pillanatra elszigorodott képpel. Szerencsére nem folytathattuk, mert a mitugrász diadalmas üvöltéssel jött vissza, revolvert magasra tartva! Azt mondta, a fölmosó vödör mögött találta eldugva. A lakásban beépített árnyékszék volt, természetesen nem vízöblítéses, hanem csak amolyan „pottyantós”. A vödröt ott tartottuk, mellette tisztítószer, felmosórongy, felmosófa, amiket édesanyám naponta legalább egyszer megmozgatott. Hogy oda közülünk valaki bármit is elrejtsen, az képtelenség volt.

Látszott, hogy a főhadnagy magában igazat ad, azonban áthívott a konyhába, becsukta az ajtót, és azt mondta: – Nézze, Kunszabó! A nagy kapkodásban a letartóztatási parancsot nem hoztuk el. Kell valami ürügy, amivel elviszszük. Mert, hogy mi most innen maga nélkül távozzunk, az ugyanolyan elképzelhetetlen, mint az, hogy a hadnagy a klozetban találta meg a pisztolyt! – Igen-igen, mondtam, de a fegyverre statárium van. Csak azért tizenöt évet sózhatnak rám. – Nézze, lehet, hogy egy napot sem kap, de lehet, hogy.... – elharapta. – Ez magától függ. Hogy ez a két kihangsúlyozott mondat mit jelent, az már harmadnap kiderült, egyelőre azonban felöltöztem rendesen, elbúcsúztam enyéimtől – ölelésükből, csókjukból erő és bátorítás áradt –, és kimentünk az országút szélén várakozó autóhoz. Ott a hatvani pufajkások elbúcsúztak, a két tiszt engem beültetett a hátsó ülésre, bilincs nélkül, ők pedig visszamentek a majorba, nyilván a jegyzőkönyvet megírni és aláíratni. Öt óra múlhatott, szürkület előtt. A sofőr a volán mellett ült s pár perc hallgatás után megszólalt. Valami olyasmit, hogy nahát, ez borzasztó, hogy engem elfogtak! Miért nem szöktem ki, Nyugaton élhetnék, mint hal a vízben, itt meg ezek „fasírtot csinálnak” belőlem... A szavak részvétteljesek voltak, a hangszínben éreztem valami zavarót, s ezért nem is szóltam semmit. A sofőr azonban kisvártatva folytatta. Hogy üssem le őt és meneküljek.

Ez már nagyon primitív volt. Ráadásul nem hallottam a hatvani pufajkások autójának zaját. Pedig közvetlenül Kisgombos után Hatvan felé a régi országúton erős emelkedő van, ott egy dzsip vagy vipon motorjának keményen meg kell dolgoznia!.. – Azon töprengtem, hogy mi van itt? A főhadnagy mintegy titkot osztott meg velem az imént, a hadnagy viszont előzőleg bilincselni akart és pisztolyt „talált”. Ellentét az ávósok között? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a kaposvári fejesek alkudozni akarnak velem, ez a három ávós viszont szívesen belém eresztene néhány sorozatot?.. Ezt Rákosi idején úgy csinálták, hogy az áldozatot futásra kényszerítették, akár ütlegekkel is. Most viszont „kulturáltabb” módszerekre térnek át, mint például Siklósi Norbert az Írószövetség és a MUOSZ székházainak bezárásakor?

Akár így, akár úgy, nem töprengtem rajta sokat – és valami sajátos jókedvre derültem. Vagy pontosabb talán, ha azt írom, hogy jó érzés szállt meg. Az a tudat vagy lelkiállapot, hogy micsoda ordenáré csirkefogók ezek, hát legfeljebb tehetnek egy szívességet! A testemet fogságra vethetik, de a lelkem fölött nincs hatalmuk! – (Pedig akkor még nem is olvastam Széchenyi István meghatározását a lelki független emberről.)

Ez aztán egész rabságomon végigkísért, sőt, azon túl is.

Virradt, mire a két ávós megjött: – Na, nem unták el magukat itt üdöge’ni? – népieskedett a főhadnagy, noha inkább pesti zsidó úrigyereknek néztem mindkettőjüket. Hangjában csalódás volt, de lehet, hogy ezt csak én éreztem bele. A főhadnagy előre ült, a hadnagy mellém, jobb oldalra: – Merthogy jobbkezes vagyok – mondta olyan hangon, amit ő valószínűleg barátságos közeledésnek szánt, és jobb öklét orromig tolva mutatta, hogy így alkalmasabb az ütés! – Nagyon jó, mondtam, én meg balkezes! – S én is orra alá nyomtam öklömet.

A kis mitugrász felpaprikázódott. Elkezdett kiabálni, de a főhadnagy, hátra sem fordulva, csak felemelte mutató ujját, mire emez mint akit elvágtak.

Elindultunk – és az emelkedő aljában csatlakozott mögénk a hatvani vipon! Most kedvem lett volna leütni a sofőrt – de legalábbis leköpni.

A kocsi beállt a hatvani rendőrkapitányság udvarába, s engem a fogdába tettek. Nem voltam álmos, sem fáradt, sem ideges. Nem izgultam, hogy mi lesz. A Pobedában elnyert jó érzést – hogy mondjam? – élveztem. Úgy éreztem, hogy valami természetfölötti erő szállt meg s ad bizakodást. Ugyanezt éreztem a forradalom napjaiban meg a Mecsekben, s ez hagyogatott el a bujkálás idején – de most visszajött. Nyilván, mikor nagy szükségem van rá. Megköszöntem s feküdtem hanyatt, nyitott szemmel, gondolattalanul, semmit sem érezve a priccs pokróctalan keménységéből. Mintha csak lebegtem volna. Közben visszautasítottam a reggelit, ami egy darab száraz kenyérből és valami barnás löttyből állt. Az óra a karomon volt, de nem néztem meg – akkor sem, mikor a két ávós jött értem, hogy „na, hazamegyünk”. Nyilván ezt is kedélyeskedésnek szánták, mint azt, mikor Pesten a Rákóczi úton – talán a sok romos épület láttán – a hadnagy egyszercsak azt mondta, hogy „na, vége van a pünkösdi királyságnak”! Mire én békésen megjegyeztem, hogy az Pünkösdtől Pünkösdig tart. Erre a mitugrász megint elkezdett kárpálódni, hogy lám, újra lázítok! A főhadnagy hátrafordult: „Honnan tudod, hogy nem lesz még egy ellenforradalom?” De általában hallgattunk. Valahol a Dunántúlon, de még Fejér megyében, bementünk egy kapitányságra vizet inni. Itt föltették a bilincset, majd Kaposvár határában le kellett hajolnom, nehogy az emberek észrevegyék, hogy milyen „ritka madarat” fogtak. Nem a rendőrkapitányságra, hanem az ávóra vittek. Megkérdezték, melyik pihenőszoba üres és abba tettek. A kulcsot kívülről ráfordították, de az ablakon nem volt rács, s az ágyakon lepedő, párna, paplan... Azaz, nem szabályos letartóztatásban vagyok! Másnap reggel besereglettek a szobába vagy öten, élükön Hidas Mihállyal, a megyei ÁVO parancsnokával. Nem nyújtott kezet, de a többiek felé intve majdnem barátságos hangon mondta, hogy azok a megyei pártbizottságtól vannak (egyiket sem ismertem; vagy új emberek voltak, vagy harmadrendű kutyaütők), illetve, egy kicsi idős ember Budapestről. Nem volt elég szék, hozattak maguknak és engem is hellyel kínáltak.

Hidas vitte a szót, és mindjárt avval kezdte, hogy legjobb, ha nyílt kártyákkal játszunk. Bólintottam, ő folytatta: Megvizsgálták és megállapították, hogy bár én az „ellenforradalom” napjaiban „begőzöltem” és számos súlyos hibát, sőt bűnt elkövettem, de valóban, ahogy november 16-i levelemben írtam, nem voltam proletárdiktatúra-ellenes. Az más kérdés, hogy „magyar narodnyikizmus”-om miatt sokat ártottam, „ebbe a paraszti származású elvtársak gyakran beleesnek”, de azt hittem, hogy jót cselekszem. Sőt, erről máig meg vagyok győződve, nyilván. – Így van? – Így. Nahát, ez az én bajom! – folytatta. – Jó képességű vagyok, abban a 12 napban kiváló vezetési, szervezési képességről tettem bizonyságot, sőt, a megyei pártbizottságnak többször elmondtam, kritikaként, hogy miben hibás a taktikájuk – de önfejű vagyok, belemerevedtem saját sikereimbe, s nem veszem figyelembe a realitásokat. Kisgomboson a főhadnagy elvtársnak például azt mondtam, hogy igazi néphatalmat akarok, de nem veszem számításba, hogy a párt és a Szovjetunió nélkül semmilyen néphatalom nem lehetséges! – Elismeri, hogy hibázott?! Nagyszívesen bólintottam s ki akartam fejteni, hogy például olyasmit ígértem, amit nem tudtam megszervezni (pl. Kaposvár fegyveres védelmét), de neki elég volt a bólintás, s kivágta a tromfot: Egyetemet végeztem, jól tudok oroszul, mehetnék Moszkvába, aspranturára! Hiszen szovjet ösztöndíjas szakérettségit végeztem, csak nem vittek ki, mert ott is „gőzfejűsködtem”. Kivárt, bólintottam. Ekkor hangot váltott:

Ennek persze föltétele van: Be kell ismernem hibáimat, meg kell vallanom, hogy vétettem a nép és a párt ellen! És akkor lehetek főszerkesztő, esetleg helyettes, itt, vagy más megyében. Mert egy darabig bizonyítanom kell.

Eszembe jutott Erdős László decemberi mondása az Írószövetségben: „Minden hibád erénnyé változik, csak állj mellénk!” – Behunytam a szemem, mert hirtelen úgy éreztem, meredély szélén állok. Itt fent süt a Nap, csicseregnek a madarak, zöldell a fű, virágoznak a fák – lent a szakadékban viszont minden sivár, sziklás, havas – de akkor mellettem terem a Sátán, egy legyintéssel sivárrá teszi a fenti tájat, a lentit pedig Édenkertté varázsolja, és súgja: – Ugorj! Ugorj! Hidas hangja riasztott föl: – Nem kell most válaszolnia. Gondoljon mindent végig. – De akkor kiesett a fölvett szerepből és elröhhentette magát: Ideje van. És elmentek. Elfogyott a cigarettám. Próbaképpen kikopogtam. Egy rendőrruhás benyitott s csak annyit kérdezett, milyet szívok. Kossuthot. Egy perc múlva hozta. Rágyújtottam, s akkor eszembe jutott, hogy tegnap Hatvanban elutasítottam a reggelit, ebéd útközben nem volt, majd itt a vacsora s a reggeli sem kellett, úgyhogy egyszerre nagyon éhes lettem. Megint kikopogtam. Ugyanaz a rendőr nyitott be. Ránézett az órájára, hogy még nincs ebédidő, de megnézik. Talán tíz perc múlva hozta tálcán: leves, hús körettel, savanyúság, sütemény – s fél liter palackos bor!

Jóízűt ettem, utána a bort iszogattam békés, derűs hangulatban. Mert egy pillanatig sem gondoltam, hogy Hidas szövegéből akár egy szót is meg kellene fontolnom – de mostmár legalább tudom, merre hány méter. Azonban, e ponton tévedtem. Volt még a tarsolyukban meglepetés. Délután bejött a kis öregember. Hozott egy újabb üveg bort, s azt mondta, szólítsam nyugodtan ezredes elvtársnak.

Ittunk, s belekezdett, hogy én jószívű, naiv, hiszékeny forradalmár típus vagyok. Azt hiszem, mindent szó szerint kell venni a marxizmus-leninizmus eszméiből. Ezért ítélem el az ÁVO-t is. Nem arról van szó, követtek el hibákat, méghozzá súlyosakat, de az „ellenforradalom” megleckéztette őket(!) ám ne higgyem, hogy az ÁVO-nak csak egyetlen részlege volt, az, amelyik verte az embereket. – S itt áttért jelen időre: – Hozzátartoznak a titkosszolgálatok, a hírszerzés, az elhárítás, a „társadalmi mozgások szervezése”(!?) – de ami talán legfontosabb, a jövőkutató és jövő-alakító részleg, amely világszerte előkészíti a talajt az „élő szocializmus” számára! Talán ekkor hallottam először ezt a kifejezést, s rögtön komikusnak találtam. Mert ha van élő, akkor döglöttnek is kell lennie... Megkérdezte, mit mosolygok. Mondtam, hogy tetszik ez a kifejezés. Neki meg tetszett, hogy nekem tetszik, s élénkebben folytatta: Ő látta délelőtt, hogy nem lelkesedem Hidas elvtárs koncepciójáért, hogy alázzam meg magam, verjem a fejem a falba, és majd visszafogadnak bizalmukba. Ő egészen mást ajánl. Nem kell megtagadnom nacionalizmusomat, narodnyikizmusomat, hazaszeretetemet. Sőt! Mindezt kiélhetem. Mi több, emlegethetem Trianont, hiszen Lenin elvtárs is igazságtalannak ítélte, tiltakozhatok az elszakított magyarság sorsa ellen – ha ... Ha úgy megyek Nyugatra, hogy hajlandó vagyok velük együttműködni. Hiszen eszem, tehetségem és kaposvári szereplésem révén rövidesen az emigráció élvonalába kerülök, beszédeket mondok, interjúkat adok világlapoknak, államférfiakkal tárgyalok – és ők innen minden erkölcsi(?!) és anyagi támogatást megadnak! Mihez van kedvem: gyárhoz, kereskedelmi céghez? Vagy kiadót aka rok? Mint Hidassal, vele sem akartam vitába bocsátkozni, mert az adott helyzetben ez út az egyezkedés felé – most azonban nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem: Miért jó az élő szocializmusnak, ha az emigráció nacionalista és Trianon tekintetében revizionista?

Az ezredes bólintott, mint aki várta ezt a kérdést, s új lendülettel folytatta: Sőt, legyek antikommunista! Szidjam a Szovjetuniót, Kádár elvtársat, mindent!... Mert ettől leszek hiteles. Aztán: a nacionalizmussal és a revizionizmussal olyan igényt támasztunk a nyugati nagyhatalmak felé, amit azok nem vállalnak, hiszen ők sem nemzetiek, hanem világpolgárok: kozmopoliták! De főként: Sztálin idején elsikkadt az a lenini tétel is, amit pl. A nagyoroszok nemzeti büszkesége című cikkében is megírt, hogy a nacionalizmus, a nemzeti szellem, jellem, történelem mélyen gyökerezik az emberekben, ezért azokat nem letarolni vagy kiszaggatni kell, hanem kivirágoztatni, persze, szocialista módon, mert akkor fog leghamarabb elhervadni, s válik a világ internacionalistává! Úgy hogy most, ahogyan Hruscsov elvtársék már elkezdték, az MSZMP is hozzákezd ehhez – hiszen mit mondott Mikszáth Kálmán: a magyar hátán szántani lehet, ha az eke nemzeti színűre van festve –, csak jussunk túl az alapvető bajokon. Elhallgatott. Hallgattam én is. Ő engem nézett mereven, én a padlót. Aztán azt gondoltam, nem kerülöm meg a választ. És a szemébe néztem. Megértette. Felállt, fogta a bort és szó, gesztus nélkül távozott. Még vacsora előtt levittek a fogdába, elszedtek tőlem mindent, a bakancsfűzőmet is, ujjlenyomatot vettek, lefényképeztek jobbról, balról, elölről, hátulról, aláírattak velem egy papírt, hogy tudomásul veszem 72 órás „rendészeti őrizetbe vételemet”, majd belöktek egy cellába, ahol egyetlenegy keskeny fapriccs volt, ugyanúgy minden tartozék nélkül, mint Hatvanban. Majd takarodókor beadtak egy pokrócot, amiből dőlt a por, a bűz és olyan kopott volt, hogy bátran szitának lehetett volna használni. Az ajtó melletti egyik sarokban alumínium kanna volt, félig vízzel, a másikban egy mocskos vödör, félreérthetetlen rendeltetéssel. A cella olyan keskeny volt, hogy csak hosszában nyújthattam ki a két karomat, keresztben nem.

A vacsorát ütött-kopott csajkában lökték be, hozzá egy törött nyelű kanál – a végén mindkettőt el kellett mosnom, a kannában lévő hideg vízzel. Nem emlékszem, mi volt a vacsora, csak arra, hogy nagyon vacak, de én megettem, s nemcsak hogy jóízűen, hanem kimondottan vidám hangulatban. Mert úgy számítottam, hogy túl vagyok a nehezén: Isten segítségével ellenálltam a csábításoknak! Takarodó után rögtön elnyomott az álom. Valamikor éjjel arra riadtam, hogy nyitják az ajtó zárait. Betódult egy csomó részeg, melyik katonai, melyik rendőrtiszti egyenruhában, vagy éppen civilben. Álomittas kábulatomból magamhoz térve némelyiket megismertem: Azok voltak, akik október 27-én a Iparos székházban tartott gyűlésen körém telepedtek, anyámat szidták, válogatott kínzásokat helyeztek kilátásba... Körülröhögtek, némelyik leköpött, majd kimentek. Csak három maradt bent. Nyilván, mert többen úgyse fértek volna hozzám a szűk cellában. – Gyere nagyokos, mondták, labdázzunk! Ők voltak a játékosok, én a labda. Egyik lökött a másikhoz, az „felháborodott”, hogy „még az anyámat szidod!”, és továbblökött. Mikor elunták, felcserért kiáltottak: – Tedd rendbe, még ne dögöljön meg! A felcser nyírt, jódozott, öltött, kötözött, bennem pedig vad öröm kélt: Úristen, köszönöm! Legyőztem a gyenge, esendő testet!

Mert csak az első ütéseket éreztem. Utána csak tompa puffanásokat – de azokat is inkább hallottam, mint érzékeltem. Mintha nem is én lennék. És nem tudtak megalázni, mert nem ordítoztam, nem sikoltoztam, nem könyörögtem, mint ezt annyiszor hallottam a későbbiekben éjszakánként, de olykor nappal is. – Ez persze fokozta a banditák dühét, de végül is, fáradtságtól lihegve, abbahagyták.

Megjegyzendő, hogy nem módszeresen kínoztak. Nem „utaztak” pl. vesére, nem vizeltek szájba, nem ütöttek tűt a köröm alá, nem verték dagadtra a heréket, és a többi, amik az ávós módszerek közül akkor ár ismertek voltak. Nem. Ezek „csupán” olyan megveszekedett állatok voltak, akik saját lelki nyomorúságukat, kisebbrendűségi érzésüket próbálták kiegyenlíteni a mi kínzásunkkal. De csak önmagukat sikerült tovább alázniok. S ezt ők is tudták, de legalábbis érezték: Már a börtönévek alatt eljutottak hozzám hírek a később letartóztatott somogyiak révén, hogy melyik lett delírium tremens, melyiket szerelték le botrányai miatt, s melyiket állították hadbíróság elé. És így tovább. A Farkas nevű mitugrász szerencsétlenül járt, már nem emlékszem, hogyan, az egyik kihallgató tisztem leszerelt és eltűnt Somogyból, a másik pedig öngyilkos lett. (Még a szélső sztálinista Martics Pál ezredest, a kaposvári hadosztályparancsnokot is utolérte sorsa. Nem tudjuk miért, de fegyelmivel távolították el a hadseregből, valószínűleg lefokozták, s még az egyenruha viselésétől is eltiltották.) Mikor a felcser végzett, megpróbáltam elhelyezkedni a priccsen. Hála Istennek, hanyatt viszonylag sikerült. Igaz, hogy így a cellában örökké égő villany éppen a szemembe sütött, de megállapodtam magammal, hogy amin nem tudunk változtatni, avval nem foglalkozunk. – Valami lázas önkívületi állapotban telt az éjszaka hátralévő része, de mégiscsak aludhattam, mert a reggelit hozó őr azt mondta, hogy az ébresztőt nem hallottam. S ezek szerint hagytak aludni... Igen, tapasztaltam valami együttérzést a fogdások részéről. No, ők sem voltak ma született bárányok, hiszen hivatásosok lévén, nekik kötelességük volt a verés, de úgy látszik, a tisztek állatiasságát mégis sokallták. Vagy az irigység, hogy azok akkor verekednek, amikor akarnak, ők viszont inkább csak parancsra tehetik? Nem tudom. Mindesetre, megnyilvánuló együttérzésükre csak igen mérsékelten reagáltam, hátha beugratás.

Azt hiszem, még aznap délelőtt meglátogatott a letartóztató főhadnagy. Kárörvendő vigyorát nem tudta elrejteni, de együttérzést mímelt: „Mit csináltak magával ezek a vadállatok? Hát kellett ez, Kunszabó?! Ha hallgat a jó szóra, már szabadon lenne!” Leült a priccsre, s mint jó testvér, maga mellé húzott, állapotom iránt érdeklődött. Majd beszélni kezdett. Kiderült, hogy ő is akar valamit: Megérti, hogy nem fogadtam el a felkínált lehetőségeket. Nyilván nem tudtam öszszeegyeztetni elveimmel. Persze, ezek az elvek rosszak, mert „ködös ideálokon” alapulnak, de hát majd kinövöm. A lényeg, hogy nem akarnak elveszíteni engem, ezért lehetővé akarják tenni, hogy hűségemet a néphez, a párthoz bebizonyítsam. Ezért felajánlják, sőt, megengedik, hogy együttműködjek velük! Tájékoztassam őket a hangulatról, a környezetemben lévő „izgága elemekről”, esetleges szervezkedésekről a néphatalom ellen. Hiszen, ugyebár, ők is, én is igazi néphatalmat akarunk... S ha vállalom – nem kényszer, önálló, felelős döntés! – akkor csak internálnak, s ha jól „működök”, akkor hat hónap után nem hosszabbítják meg. Szabadulok, jó állást kapok, s még az egyetemi kizárásom miatt elmaradt államvizsgáimat is letehetem. Elővett két papírt. Az egyik a beszervezésem, amit csak alá kell írnom, a másik pedig a kész internálási határozat. Már beszéde alatt keveregni kezdett a gyomrom, a két papír láttán azonban a pöcevödörhöz kellett ugranom. S az járt a fejemben, hogy ezek valóban ekkora barmok?! Elveket, eszméket hangoztatnak, mikor az emberiség söpredékébe, ti., a testvéreit eláruló férgek közé akarnak belökni?! S lehetséges, hogy az Isten sokáig karmaikban hagyja emberek százmillióit? Nem-nem! A főhadnagy avval távozott, hogy nyilván gyenge állapotban vagyok, ami érthető. Orvoshoz küld, s ha megerősödtem visszatérünk a dologra.

Valóban felvittek egy rendelőbe, ami emlékezetem szerint ugyanabban az épületben volt. Sebeimet jobban ellátták, erőnlétemet elégtelennek találták és injekciót akartak adni. Ez ellen tiltakoztam, mert ki tudja, mi van abban a fecskendőben. És különben is fölösleges. Jó étvágyam volt, és éreztem, hogy szervezetem keményen dolgozik felépülésemen. Mindezt nem mondtam, csak magamban tudtam, az orvos pedig nem erősködött. A főhadnagy pár nap múlva jött vissza, de nem egyedül, hanem Farkas kollégájával, meg a kis pesti ezredessel. Ahogy megláttam őket, már megmozdult a gyomrom, hogy Jóisten, milyen újabb óhéber dumákat kell végighallgatnom, azonban kellemesen csalódtam. Az ezredes rövid volt és tárgyszerű: Mindent elmondtak, „elvtársi őszinteséggel”, mindent meg is indokoltak, hogy milyen módon lehetnék újra „a társadalom hasznos tagja”. Minden eddigi javaslatuk fönnáll, amit ők a „kommunista humanizmus”(!) szellemében ajánlottak „megmentésemre”. Bejőve azt mondták, hogy én csak maradjak ülve. Ők meg körülálltak, középen az ezredes. Csend volt, és arra gondoltam, hogy igen sok besúgót veszthettek a forradalom alatt és után, ha ennyit könyörögnek. S ezen derülni kezdtem magamban, de akkor észrevettem, hogy egyre hevesebben lélegeznek. S ekkor rájöttem, hogy ezek betegek! Az orvosi műszót nem tudom, de önmagukat képesek „felhúzni”, „begerjeszteni”! Ahogyan, egyébként, mind a többinél tapasztalható, kezdve Kádáron. Tudják, hogy ők hitvány semmirekellők, s emiatti dühüket rajtunk vezetik le. Érik a verés – gondoltam, de közben nem hittem, hogy a két pribék a magas beosztású, művelt és választékos viselkedésű ezredes előtt verekedni kezd. Tévedtem. Az ütött elsőnek. – Úgy látszik, ez előjog a kommunista hierarchiában – gondoltam, miközben újra hálát adtam a Gondviselésnek, mert ez alkalommal már az első ütést sem éreztem.

...A verések leírásából az tűnhet elő, hogy én milyen fenemód szilárd és erős voltam. Ó, nem! Előttük és utánuk, de nemegyszer közben is támadtak bennem félelmek és irtózatok. Ismételten hullt rám a rettenet, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még bírom, és nincs tovább! Többször úgy éreztem, hogy mélységes mély szakadék szélén állok s mint szélfújta falevél, belehullok. De újra és újra részesültem a hit kegyelmében. Soha senkinek erről nem beszéltem, még életem legjobb barátjának, Dér Marcinak, s leghívebb társamnak, feleségemnek sem. Határozott kérdésekre legfeljebb annyit válaszoltam, hogy igen, vertek, s elvétve hozzátettem humorosan, hogy kilenc fogam bánja – de soha nem részleteztem, nem jellemeztem, egyetlen jelző vagy határozó erejéig sem. Mert mindig úgy éreztem és érzem, hogy a verések engem nem megaláztak, hanem fölemeltek – de ha elmondom, ha ecsetelem, az már megalázó. Most azonban, mikor hosszú készülődés után végre hozzá tudtam, bírtam fogni életutam megírásához, most nem hallgathatom el. Mert sorsomhoz tartozik, mely – merem hinni – a magyarság huszadik századi sorsának típusa. Cseppben a tenger. ...Az ezredest s a két letartóztató tisztet többé nem láttam. „Régi jó ismerőseim”, az ávós vadállatok még vagy kétszer „meglátogattak” a következő négy vagy öt hétben. Volt amikor kivittek tágasabb helyre, hogy jobban hozzám férjenek. De az ajánlatokat többé senki sem ismételte meg a rendőrségi fogvatartás alatt.

Viszont múltak a napok, és senki sem szólt hozzám. Már ti., hogy miért is vagyok itt. Úgy különben be-benéztek különféle emberek, kivétel nélkül víg elégedettséggel, hogy „megvagy hát, te csirkefogó!”, de hát ezek csak látni akartak, mint vadat az állatkertben. Ezt a vélekedésemet erősítette, hogy nők is voltak köztük, sőt, gyerekek! Egy nő például 8-10 éves fiát vezette kézen, s azt mondta neki: „Látod, ez akart bennünket meggyilkolni!” A gyerek borzadállyal nézett rám, én pedig ugyanúgy rájuk. Hogy: Úristen, ez anya?! S mi lesz az ilyen hazugságon nevelt gyerekből?! Így akarnak ezek társadalmi békét?! Igen, határozottan úgy látszott, hogy gyűlöletre hergelik magukat a kommunisták. Mert csak így tudják elhitetni magukkal, hogy a forradalom „gyilkos banditák lázadása” volt, s ők cselekedtek helyesen, mikor november negyedike után újra az elnyomók szolgálatába álltak. Én, a legvadabb verekedőtől a legostobábban vigyorgó látogatóig, egyiket sem gyűlöltem. Inkább sajnáltam – és aggódtam hazámért, melynek sorsa ilyenek kezében van. Aztán rájöttem, hogy mind a várakoztatás, mind a látogatások – akárcsak a verések – egyúttal a „puhítás” eszközei. Így fog a vádlott engedelmesen vallani. Igyekeztem hát fölkészülni. Végiggondoltam a forradalom napjait, időrendben, esetszerűen, többször is, de nem azért, hogy mit tagadjak le, mit másítsak meg, mert abba a vallatások alatt csak belegabalyodnék, hanem éppen azért, hogy a tiszta igazat mondjam. Elhatároztam, mindent vállalok, nem próbálom magam mentegetni, szerepemet kisebbíteni, másokra mutogatni. Ez utóbbitól egyenesen undorodtam. Meg azért sem akartam másokat bekeverni, mert akkor azok meg rám vallanak, s csak súlyosbodik a helyzet. Egyetlen kivételt tettem, Petőcz Sándort, az MTI megyei szerkesztőségének munkatársát. Mert mikor – még szabadlábon – arról értesültem, hogy már novemberben a szolnoki MTI-hez helyezték át, s végiggondoltam még egyszer szerepét a forradalom napjaiban, akkor arra jutottam, hogy ha valaki, ő bizony beépített provokátor volt. Lehetett több is, de azokban nem voltam biztos.

Ezért történt, hogy míg harmad-negyedrendű perekre népes társaságokat „hajtott föl” az ÁVÓ, addig a legfontosabbra csak kettőt: Petőczöt és engem. Mert a kihallgatások alatt, majd a bíróság előtt is arra támaszkodtam, hogy pár hónapja voltam csak Kaposváron, nem sok embert ismertem – akikkel pedig a forradalom napjaiban ismerkedtem meg, azoknak igazán nem jegyeztem meg a nevét. Ami nem volt egészen igaz, de amely nevekre emlékeztem, még azokat is igyekeztem elfelejteni, sőt, mint már a maga helyén megírtam, fohászkodtam Istenhez, hogy felejtsem el! Végül elhatároztam, hogy a nagy őszinteség csak addig tart, míg el nem indultam a Mecsek felé. Hogy ez is sikerült, azt végül is nem magamnak köszönhettem, mint rövidesen kiderül. Egyszer aztán a foglár beadott egy csomó papírt meg ceruzát! Ami különben tipikus ávós jogtiprás. Mert nekik kellene megmondani, hogy mivel vádolnak, nem pedig nekem, hogy mivel vádolhatnak. De tudtam, nincs apelláta. Megírtam, kiadtam – aztán megint semmi. A cellában végig egyedül voltam, pedig az ÁVO fogdája annyira megtelt, hogy ilyen kicsi helyen is többen szorongtak. De nekem mintha még a létemet is rejtegették volna. Még mosdani sem engedtek ki, úgy hogy, lavór nem lévén, tíz hétig számba vettem a vizet, s úgy kentem szét az arcomon. Fürödni talán háromszor vagy négyszer vittek ki egész idő alatt, s úgy, hogy senki se lásson. Én voltam az a „méltóságos úr” – mint fülem hallatán mondták az őrök a folyosón – akinek a pöcevödröt sem kellett kihordani. Sőt, a többieknek csak éjszakára adták be, kisdologra, különben úgy eresztették őket, kérésre – ha eresztették. Úgy hogy ez nekem még „komfortosabb” is volt, leszámítva persze a szagot. Mert fedőt nem adtak a vödörhöz. Igaz, sohasem kértem. Mert elvem volt, hogy lehetőleg semmit sem kérni, hiszen azzal még nagyobb függőségbe kerülök.

Rejtegetésem mellett szólt az is, hogy hiába neveztem meg háziasszonyomat meg Katát, mint akikhez a szennyest kiküldhetném, első hetekben nem engedték meg. Inkább kincstári fehérneműt adtak. Gondolhatnánk ennek okául, hogy a véres ruhadarabokat nem akarták megfitogtatni, hanem később a börtönben kiderült, hogy másokéit kiadták.

Lehetséges, hogy hivatalosan nem is létezem, s akkor tesznek el nyomtalanul láb alól, amikor akarnak! – csapott belém időnként a rémület. Aztán elhessegettem: hiszen ujjlenyomatot vettek tőlem, beírtak a fogdai nyilvántartóba, s mikor az ideiglenes őrizetbe vételem letelt, akkor közölték velem a megyei ügyészség határozatát nyomozati fogvatartásomról.

Később mindenre fény derült, egyelőre azonban ott tartunk, hogy egyedüllétem kényelmes is volt, meg nem is: zavartalanul gondolkodhattam, viszont nem volt kihez szólni.

Az idő fonalát pár nap után elvesztettem, nem tudtam, de nem is érdekelt, hogy milyen nap van és hányadika. Mindez elvesztette jelentőségét – viszont napjaimat igyekeztem megszervezni. Reggeli, ebéd és vacsora után hosszú séta, ameddig csak bírtam (a zárka hossza öt nagy, vagy nyolc kicsi lépés volt, s egy idő után megtanultam, hogy egyik irányba visszafelé lépkedjek, mert a sok fordulástól néha megszédültem). Délelőtt, friss fejjel, vagy az életemen gondolkodtam, szigorúan szakaszokra osztva, hogy sokáig eltartson s hogy ne összevissza járjon az agyam; vagy a tizenkét napot, illetve, később a december-januári bujkálást elemeztem. Délután olvasmányaimat idéztem föl, de ezt is rendszerezve, hogy például egyik nap a Kőszívű ember fiai, kezdve az elején, esetről esetre, s valamely részlet nem jutott eszembe, akkor nagyvonalúan kiegészítettem. Ez akkor volt nehezebb, amikor „verses délutánt” tartottam, s ha kiesett egy-egy sor vagy versszak, azt ki kellett pótolni. Ami, mondjuk, egy Petőfi vagy Arany költeménynél avagy Poe Hollójánál bizony gyakran csikorgott. Viszont jól elment vele az idő. S ez volt a legfontosabb. Ebben a tíz hétben tudtam meg igazán, hogy micsoda nagy kincs az irodalom – s milyen szerencse, hogy kicsi koromtól fogva kerestem a nyomtatott betűt, bújtam a könyveket. Legjobban azonban az estéket szerettem. Vacsora, azt hiszem, hat körül volt, takarodó kilenckor – s ebben az időben mindig „kimenőt” adtam magamnak. Bejártam gyermekkorom tájait, meg a később meglakott vidékeket, otthon voltam enyéimmel, vagy Katával. És talán nehéz elhinni, de ezek után nagyokat aludtam. Már persze amikor hagytak. Egy este, pár nappal az írásos vallomásom után, betettek hozzám egy embert. Ez, több heti magány után, nagy élmény volt. Bemutatkozott (a nevet elfelejtettem) s azt mondta, ő azon tisztek közé tartozik, akikkel Kaposvár védelmét szerveztettem az utolsó napokban. Mindjárt el is kezdtünk erről beszélni, de egy idő után furcsa érzésem támadt. Nem tudtam, miért, míg egyszerre rádöbbentem: csak azon részletekre „emlékezik”, amiket én önvallomásomban erről leírtam! Azonban ez a szerencsétlen láthatólag nem lelkesedett feladatáért. Izzadt, nyögött, dadogott. Nyilván kényszerből vállalta a piszkos munkát. Megsajnáltam s igyekeztem neki információkkal segíteni. Hiszen úgyis az volt az alapállásom, hogy november 4-ig semmit le nem tagadni! S a végén azt mondtam csendesen: – Remélem, ezzel segítek rajtad. Kijött a könny a szeméből. Elmondta, hogy ő valóban tiszt, november 4 után nem írta alá az ún. hűségnyilatkozatot, ezért leszerelték, feleségét kirúgták, ott álltak két gyerekkel éhen, – míg most vállalta, hogy „együttműködik”. – Hálát adtam az Úrnak, hogy nekem eddig erőt adott ezt a sorsot elkerülni, s arra gondoltam, hogy vajon hány ilyen szerencsétlent tudtak behálózni?

Bizonyára sokat, ezt a börtönévek idején, de az utána következő évtizedekben is bőven tapasztalhattuk. De tapasztaltam már ott, a rendőrségen is. Mert ezután pár nappal ismét leíratták velem cselekményeimet, majd még vagy kétszer. Ez az ÁVO „mesterfogásai” közé tartozott: A delikvens elfelejti, mit hazudott korábban, s az ellentmondásokon rajta lehet kapni. S talán minden újabb leíratás után betettek hozzám egy-egy „téglát”. Ez tkp. kellemes változást hozott napjaimban, ráadásul tanulmányozhattam a besúgók különféle típusait. Mert nem mindet lehetett megsajnálni. Volt amelyik sunyi természeténél fogva igen alkalmas volt erre az aljas munkára. S némelyik még élvezte is. Nos ezekkel – mint majd a börtönben is általános szokás volt – igyekeztem kiszúrni: Vad dolgokat meséltem neki, nagy titokként, amiket ha meggyőződéssel továbbadott, nem kapott dicséretet érte, sőt, verést. Amit nagyon is megérdemelt, s felfoghattam úgy is, hogy éntőlem kapta. Ez a módszer a téglák kiszűrésére is jó volt. Ha új fiú került közénk, s gyanúsat szimatoltunk rajta, akkor fantáziáltunk neki, s ha ezután az elhárító tisztek e kitalációk iránt érdeklődtek, akkor nem lehettek kétségeink. – Persze, a dolog veszélyes volt, mert ha a D-tisztek fölhergelődtek (hiszen ők is „öngerjesztésesek” voltak), akkor „ruhát” lehetett érte kapni, sőt, olyan is előfordult, hogy valakinek „sárga csikót” (új pert) kreáltak, de hát Istenem, valamit valamiért. Végre aztán, úgy február végén, fölvezettek az első kihallgatásra. Az íróasztalnál egy sovány, beesett képű, ideggyenge kinézetű, fekete hajú pasas ült, azt hiszem, főhadnagynak kellett szólítani. Szemben vele, nekem rézsut háttal pedig egy nő az írógép előtt, láthatólag várandós volt, igencsak az utolsó időszakban.

A főhadnagy inkább csak „kóstolgatott”. Holmijaim között megtalálták a Kardosfán született kis írásomat, amiben egy valaha szabad, büszke ménes véres leigázását írtam meg – s megkérdezte, mi ez? Elkezdtem mondani, hogy ezt mindjárt negyedike után írtam, s természetesen képes beszéd... – de nem folytathattam. Elkezdett ordítozni: – Képes beszéd? Te mocskos gazember! – Odarohant hozzám és menetből lendítette az öklét. Ösztönösen félrehajoltam s a mögöttem lévő üveges szekrénybe trafált bele teljes erővel. Zubogott a vér a karjából, vinnyogott mint a patkány. A nő hangos „Jesszusom!” kiáltással kirohant, a szomszédból pedig rendőrök zúdultak be. Kettő elvitte a főhadnagyot, a többi pedig nekem esett, hogy mit csináltam, ezért lógni fogok! – A későbbiekben bebizonyosodott, hogy ahányszor fölvittek, a szomszédban mindig ott várakoztak ezek a verőlegények. De nem igazi lelkesedéssel űzték szakmájukat, sem ekkor, sem a későbbiekben – kivéve egy esetet, amire a maga helyén majd sort kerítek... Hamarost abba is hagyták, s elmentek. Percekig ott álldogáltam egyedül, kivettem egy fogamat s azon töprengtem, hogy hova köphetném a számban gyülemlő vért, mikor visszajött a gépírónő, végigmért, mintha bélpoklos látna, majd helyére ült. Aztán bejött egy civil ruhás férfi, akinek – szájat nyitni már nem tudván – mutogattam a fogam, és hogy hova köphetném a vért. Kivitt a vécébe s még valami öblögető szert is hozott. Közben pedig bőven sajnálkozott rajtam: „Szegény Ferike! Hát kellett ez magának? Miért húzta föl a főhadnagy elvtársat?! Hiszen az a légynek se tudna ártani!”
Meg ilyenek.

Ez a nyomozó, pontosabban: vizsgáló, akit szintén főhadnagy úrnak kellett szólítani (a nevüket sohasem mondták meg), tőlem is magasabb, jó húsban lévő, fehérbőrű világosbarna hajú férfi volt. Pár évvel később ő lett öngyilkos – de egyelőre csupán az derült ki, hogy az ÁVO „mesterfogásainak” rendjében ő a jó, a megértő, melegszívű humanista, a másik pedig a „szigorú, de igazságos”. S váltogatják egymást, szükség szerint: Ha a szigorú már kellőleg kétségbe ejtett, akkor jön a „megértő”, hogy könnyedén kiszedje belőled, amit akar. Vagy viszont, ha a „megértő” úgy gondolja, hogy visszaéltél az ő „jóságával”, akkor indignálódva kimegy, és jön a vadállat, hogy „tisztességre neveljen – ha már a rohadék apukád meg kurva anyukád elmulasztotta”. Visszatérve a kihallgató szobába, a főhadnagy mindjárt hellyel kínált, s megkérdezte, kérek-e cigarettát? Elfogadtam, mert mióta levittek a fogdába, egyet se kaptam. Igaz, nem is kértem. – A főhadnagy biztosított, hogy ez csak valami tévedés lehet, hiszen ő tudja, hogy ki fogom érdemelni. S hozzá is kezdett a kihallgatáshoz – úgy, az összevérzett „díszletek” előtt. Úgy látszik, gondoltam, a szolgálati szabályzatban nincs arra paszszus, hogy ilyen esetekben előbb takaríttatni kellene. – Hamar kiderült azonban, hogy nem érdemlem meg a cigarettát. S azt hiszem, a tíz hét alatt ez volt az egyetlen, amit elszívtam, mert „alapvető ellentét” támadt közöttünk. Én azon az állásponton voltam, hogy írásban minden lényegest előadtam, többször is, szépítés nélkül. Azokat persze ki lehet egészíteni, némely mozzanatokat részletezni, hiszen nem akartam egész könyvrevalót írni – de attól eltérni nem tudok. A főhadnagy azonban nyájas hangon figyelmeztetett, hogy szereptévesztésben vagyok, mert a kihallgatást nem én vezetem, hanem ő! S majd – szíves engedelmemmel – ő mondja meg, hogy mi a valóságos, mi nem, mi történt meg, mi nem! Mert én bűnöztem az „ellenforradalom” alatt, nem ő, s ő tartott ki a néphatalom mellett, nem én! Körülbelül ennyi volt az első nap kvintesszenciája, s a következő kihallgatásokon is ezen a nyomon maradtunk.

Pár nap múlva, visszatért a vadállat is – jobb karja csuklóig bepólyálva a kabátujj alatt – s mindkettőt nem a forradalom valóságos lefolyása, hanem egészen mások érdekelték. Hogy például hány ávóst vertünk meg; hányat gyilkoltunk le („mert tűntek ám el jó elvtársak nyomtalanul!” Persze, gondoltam, kiküldtétek őket Nyugatra!), milyen ordenáré jelszavakat kiabáltunk, miket loptunk az elfoglalt középületekből, meg ilyesmi. Eleinte azt gondoltam, tettetik magukat, hogy semmire sem akarnak emlékezni a forradalmi eseményekből, aztán kiderült, hogy november negyedike után jórészüket kicserélték az egyes megyék között (1989-90-ben ugyanezt csinálták), tehát valóban nem sokat tudtak, de a lényeg, hogy olyan összképet akartak, aminek alapján részeges, csavargó, közbűntényes bandának lehet bennünket feltüntetni. S ennek tükrében nyilvánvaló, hogy véletlenül sem érdekelte őket a forradalom valóságos menete, lényege. Aminek következtében saját cselekményeimből is éppen a leglényegesebb dolgok maradtak ki, vagy elferdítve kerültek be. Például bujkálásom és szervezéseim október 27-30 között, a város védelmének szervezése – na és a pisztoly, amit Farkas hadnagy „talált” édesanyám felmosóvödre mögött... Kihallgatásom jegyzőkönyvei sajátosan készültek. A „melegszívű” kérdezett, én válaszoltam, és utána egészen mást diktált gépbe. S volt, hogy kérdés nélkül is: lista feküdt előtte az asztalon. A koncepció. Abba pislogott. Ilyenkor én eleinte megjegyeztem, hogy ez nem lesz jó, nem fogom aláírni. De erre a „jóságos” fölállt, duzzogva kivonult, s jött a „népnevelő”. Úgy hogy ezzel fölhagytam, mert láttam, hogy egyetlen szó megváltoztatását sem érhetem el, legfeljebb agyonveretem magam. (Megjegyzendő, hogy a gépírónő a verések alatt rendszerint nem vonult ki, hanem a széken arra fordulva szemlélte érdeklődéssel a „kioktatást”. – Milyen érzések táplálódhattak be abba a magzatba?!)

Mégis, a kihallgatás időszakának legizgalmasabb mozzanatai a szembesítések voltak. Először Jáger Sándorral, a kardosfai erdésszel, aztán a zselickisfaludi öreggel, végül a dombóvári emberrel – szóval azokkal, akiknél november négy és huszonhárom között megfordultam. Bizony, hogy minden alkalommal meglöttyent a szívem, s azt hittem, hogy na, most szakad rám az ég – aztán kiderült, hogy e legrázósabbnak hitt mozzanatokon jutottam túl a legkönnyebben. A három ember igazolta, hogy végig náluk voltam! Elmondták, hogyan vezettek egyik helyről a másikra, náluk időzve mit csináltam, mit mondtam, milyenek az étkezési, stb. szokásaim!... És az egész olyan szépen klappolt, hogy már akkor nyilvánvaló lett előttem, amit majd csak szabadulásom után tudtam meg, hogy lefogásom után Kósa István szervezte meg az egészet! Mert a hír, hogy elfogtak, persze hogy rögtön elterjedt a városban, hiába volt a nagy titkolódzás... És a három ember vállalta, és az ÁVO előtt sem tántorodtak meg, noha minden szembesítést a vadállat vezetett, s félreérthetetlen sérülések mutatták, hogy előzőleg „dolgoztak rajtuk”. Úgy hogy, kedves olvasó, ne veszítsd el reményedet a magyar nép erkölcsi erejében, mert gondolt el, hány ilyen névtelen hős lehetett az országban – és lehet újra, ha a Sors úgy hozza!

Vadállat elvtárs persze velem is próbálkozott, hogy nem jártam-e mégis a Mecsekben, ha másként nem, csak puszta kíváncsiságból is – de hát érthető, hogy ha valamely mozzanatnál, akkor ennél kértem legkivált az Úristen segítségét, hogy adjon erőt. – S meg kell hagyni, hogy az ÁVO is meglehetősen nehéz helyzetben volt ezügyben. Hiszen egyszerű hamis tanúkat állítani arra, hogy Kaposváron itt vagy ott mit mondtam, mert gyűléseken résztvenni önmagában nem büntetendő, hiszen akkor a fél országot lezárhatták volna, ám aki azt bizonyítaná, hogy ott voltam a Mecsekben és ezt meg ezt csináltam – ő látta! –, hát annak magának is akasztófa járna. Kihallgatásom talán két hétig tartott. S akkor „felvirradt a nagy nap”, mint „jóságos” nyomozóm mondta, hogy a „kész remekművet parafáljuk”. Ekkor volt az egyetlen alkalom, mikor a vadállattal együtt fogadtak, s elmondták, hogy noha csak a „fegyverrejtegetésért” bevarrhatnának tizenöt évre, de nekik van szívük, s csupán izgatás meg szervezkedésben való részvétel vádjával adnak át az „igazságszolgáltatásnak”, ami pár évet jelent. Írjam hát alá a jegyzőkönyvet, akár elolvasás nélkül, de ha akarom, olvassam el, mert ők törvénytisztelők s nem akarnak megfosztani ettől a jogomtól! (Apropó jogok: hogy ügyvéd is van a világon, az a tíz hét alatt föl sem merült.) Azt mondtam, mégis inkább elolvasnám. Rendben van, mondták; de vadállat elvtársnak dolga akadt, „melegszívű” elvtárs is elrohant valahová, maradt pusztán a gépírónő. Akihez viszont folyton jöttek. Barátnők, ismerősök, néha csoportosan. S „mellesleg” mind észrevett engem a szoba sarkában: „Jé! Ez meg itt az a bandita Kunszabó?!... Nézd, hozzá beszélek, és a füle botját se mozdítja!... Viselkedjünk, hé!” Úgy hogy a jegyzőkönyvre nem tudtam figyelni, abba is hagytam és tollat kértem, hogy aláírhassam – oldalanként kellett. Mikor aztán ezzel is megvoltam, egyszeribe ott termett a „megértő” tiszt. Levette nyájas orcáját s tőle addig nem tapasztalt hangon közölte: „Na, Ferike, most jön a fekete leves!” Két kezére valami védőpántot húzott: „Azt hitted, te alávaló csirkefogó, hogy én nem gyűlöllek?!” – És nekem esett. Jött, hogy felvegyem vele a harcot, hiszen a látható erőnlétkülönbségek ellenére is talán győznék, mert velem van az igazság, de maradt annyi józan eszem, hogy a szomszéd szobából rögtön segítségére jönnének. Nem is tévedtem. Egy ütéstől nekiestem az asztalnak, onnan a padlóra, de úgy, hogy őt majdnem elsodortam.

Felordított, a pribékjei azonnal berohantak. Az egyik, különösen vad verőlegény (Horn Gyula méltó társa azokból az időkből), ahogy tápászkodtam föl, beletalpalt a hátamba. Pontosan a gerincemre. Patkós csizmával.
Elvesztettem az eszméletem.

A cellában tértem magamhoz, hanyatt fekve. Föl akartam kelni, de akárhogy próbálkoztam, nem sikerült. Az ijedelemtől, hogy végzetes baj van, bevizeltem... Szabadulásom után derült ki, hogy két csigolyám is megsérült, ami aztán egész életemen végigkísért.

Tudom, ki ugrott a hátamra. Tisztként ment nyugdíjba. Tudom, hol lakik, de még a fiaimnak se mondom meg, nehogy oda menjenek.... Nem humánumból, hiszen a gazemberséget védeni nem emberiesség, hanem emberellenes bűncselekmény. Hanem nyilvánvaló, hogy nem azt a pribéket, hanem a fiaimat ítélnék börtönre.

S ameddig így van, addig nekem rendszerváltozásról senki ne papoljon. Csak ez az egyetlen egy: a bűnök megbüntetésének bűnös elmulasztása igazolja, hogy továbbra is a patkolt csizmásoké ez az ország – és akkor gyalogolnak beléd, amikor kedvük tartja – mint ezt az 1997 november eleji METÉSZ tüntetés is igazolja.

S minden „ellenzéki” csoportosulás, mely a hivatalos politikában részt vesz, akarva akaratlan az ő uralmukat szentesíti.

...Feküdtem hanyatt a priccsen, és úgy éreztem, elérkezett a vég. Valami könnyű, lebegő révületbe kerültem, s Istenemhez fohászkodtam: – Értem, Uram! Eddig volt, ennyi volt – szép volt, köszönöm!

Elaludtam, avval a felvillanó utolsó gondolattal, hogy a másvilágon ébredek. Nem. Itt ébredtem. S úgy éreztem, hogy fel tudok kelni. Lassan, óvatosan, de sikerült. Közben valami ropogott a gerincemben. Járni is tudtam.

Később jött az orvos, hogy megvizsgál. Elutasítottam. Akkor legalább injekciót ad. „Köszönöm, nem fáj.” Néztek rám, mint őrültre, de kimentek. Különben ez volt az utolsó verés. Mert ugyan csak egy jó hónap múlva vittek át ügyészségibe, de nyilván azt akarták, hogy gyógyuljanak be sebeim. Ezután engedték meg azt is, hogy fehérneműmet Kata váltsa. Mikor beadták a tisztát, arról tudtam, hogy elmúlt egy hét. Katát nem láthattam, még csak nem is hallhattam, de tudtam, hogy míg levetem a szennyest, és fölveszem a tisztát, addig valahol itt van a közelben. S már ez is jó volt. Múltak a hetek, s felém se néztek. Folytattam az első hetekben kialakított „szigorú programot”. S napról napra többet tudtam sétálni bár még a börtönben is húztam a bal lábamat egy darabig, s máig szinte érzéketlen. Egyébként a megyei börtönben kiderült, hogy miért tartottak annyi ideig az ÁVÓ-n. Ott kezdődött, hogy állítólag már letartóztatásom előtt hetekkel követtek – amit nehezen hiszek, mert olykor még én sem tudtam, hogy másnap hol hajtom le a fejem –, de nem akartak elkapni, Kaposvárra hozni. Mert ha kiszivárog, az nyugtalanságot kelt a városban – erről tanúskodtak , gondolom a besúgók jelentései. Aztán, mikor a jegyzőkönyv elkészült s a MUK-on is túl voltak, március végén „kísérleti ballont” bocsátottak föl. Cikksorozat jelent meg a megyei szennylapban a forradalom „rémtetteiről” (ami meglehetős pofátlanság, hiszen olybá vették, hogy a város, a megye népe nem itt lakott a forradalom alatt, azaz semmit sem tud). A cikkekben „természetesen” főleg engem gyaláztak. Csakhogy a förmedvény valóban felháborodást váltott ki. @KETPONT = (Amit nekem az ávósok így ferdítettek: „Félünk magát átvinni, mert ha a kijózanodott emberek meglátják, széttépik”!)

Feltehető, hogy a viszonylag enyhe vádiratot is a népharagtól való félelem diktálta nekik.

A cikkíró különben a hétpróbás ávós ügynök, Káplár József volt, s „vonalvezetése” feltűnően megegyezett az ÁVO koncepciójával. Április elején megint át akartak vinni, de akkor állítólag a börtönparancsnok kérte, hogy még ne, mert esetleg nem tudja fönntartani a fegyelmet. Úgy hogy csak valamikor április közepén vittek oda. Ám a tárgyalást, mint annyi más esetben az országban, csak májusban tűzték ki, miután elsején sikerült vagy kétszázezer embert összeszedni s felvonultatni Sztálin árválkodó csizmái alatt. S Marosán György is ekkoriban jelentette ki, talán éppen elsején, hogy az országban végképpen helyreállt a rend, a párt és államhatalom szervei kiválóan működnek – s a történelem őket igazolta! Ez a ribanc történelem, mely mindig a győzteseknek fekszik le.

Kunszabó Ferenc