Hozzászólás a Tel-Aviv-ban tervezett Orbán kormány elleni tüntetéshez

Megdöbbenve értesültünk „A Magyarországról Izraelbe vándoroltak Szervezete” által kezdeményezett, a kevesellt kárpótlási összeg miatti tüntetésekről.

A világsajtó, valamint neves amerikai zsidó lapok az antiszemitizmus világszerte való rohamos terjedéséről számolnak be. Indító okai között szerepel az a magatartás, melyet a tüntetést szervezők is képviselnek. Többnyire koholt vádak alapján zsarolni, fenyegetni, kifosztani a világot és ezen belül Magyarországot.

A „Miért a zsidók az antiszemitizmus okozói” című könyvében a tanulmány két zsidó írója – Rager és Telvskin – így jellemez: „A meglevő társadalmi rendszer esküdt ellenségei, akik mindent pusztítanak, maguk gyakran nihilisták, nem hisznek semmiben és mindent le akarnak rombolni.”

A szerzők ezen zsidók közé sorolják Marx Károly mellett mindazokat, akik a kommunizmus átkát zúdították a világra, hazánkra (Trockij, Kamenyev, Zinovjev, Kun Béla, Szamuelly stb.)

Vannak történészek, akik a második világháborút követő fél évszázados magyar tragédiát is ezen zsidók vagy azok követői, utódai bűnének tartják. (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas stb.)

A nemzetünket érintő vádak megcáfolására – amire a kártérítést követelők hivatkoznak – idézünk néhány tárgyilagos megállapítást, melynek alapján eldönthető a vitatott kérdés.

John Montgomery, volt budapesti amerikai nagykövet, „A kelletlen csatlós” c. könyve „Menedékhely 1 millió zsidó számára” című fejezetében írja: „Magyarország volt 1944 márciusáig az egyetlen európai ország, ahol a zsidók élete biztonságosnak volt tekinthető. A magyar zsidók mellett, akiknek száma akkor csaknem 1 millió volt, több mint 100 ezer zsidó menekült érkezett külországból Magyarországra és élt biztonságban, míg Hitler hadai meg nem szállták az országot és el nem rendelték a zsidók módszeres kiirtását. Hitlernek Magyarországgal szembeni haragját nagyrészt a zsidóknak nyújtott védelem keltette. Ezeknek jelentős része túlélte a náci időket Magyarországon. Amikorra ténylegesen átvette a hatalmat az országban, Hitler már közel állt a bukáshoz.”

Majd így folytatja Montgomery: „Magyarországon a zsidók biztonsága annak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában éppen ezek segítségével tudott fennmaradni, mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonsága kétségkívül sokkal hamarabb véget ért volna.”

Hasonló vélemény képviselője Levis Namier professzor, a nemzetközi zsidószervezet jeles vezetője. „Nagy aggodalommal tekintünk azokra a lehetséges következményekre, melyek Magyarország korai német megszállása folytán az ott viszonylagos biztonságban élő 800 ezer zsidóra vonatkozólag előállhatnak!” A professzor tovább folytatja: „A zsidók egyedüli reménysége abban van, hogy a magyarok mindaddig, ameddig a németek képesek visszaütni, nem tesznek olyat, ami az ország megszállását vonná maga után.”

Tehát a magyar zsidóság érdekében hazánk nem léphetett ki a vesztésre ítélt háborúból! A békekötések idején ezen tények ismerete ellenére mint „Hitler utolsó csatlósa” felett ítélkeztek a győztesek. Emberbaráti cselekedeteink következménye egy újabb Trianon lett.

Egyidejűleg ugyancsak befolyásos amerikai zsidó vezetők bizalmas utakon figyelmeztetik a magyar zsidóságot: „ne viseljenek – jó dolgukban – kihívólag, mert kiválthatják a szomszédos Hitleri hatalom ellenszenvét... A túlélés a legfőbb cél, tekintet nélkül arra, amit ezért fizetni kell!! A magyar gazdasági, pénzügyi élet zsidó vezetősége is a provokációmentes magatartás mellett foglal állást: „Őrizzük meg a békés oázist”, volt a közös zsidó-magyar jelszó. Nem sejthették vezetőink, hogy a háborúban való maradásnak, a zsidóság melletti kiállásnak borzalmas következményei lesznek. Ma már nemzeti létünk forog kockán emiatt.

Azon történészek számára, akik ma is vitatják a magyar nép áldozatvállalását az üldözöttek megmentésében, tekintsük át a zsidó dr. Gosztonyi Péter hadtörténész legújabb kutatási eredményeit: „Adolf Hitler 1944 tavaszán, egy héttel az ország megszállása előtt megmagyarázza a Wehrmacht Magyarországra szabadított parancsnokainak az okokat, melyek őt arra kényszerítették, hogy Magyarországot megszállja.” A hadparancs így szól: „Huzamosabb idő óta nekem és a birodalmi kormánynak tudomásunk van arról, hogy a Kállay vezette magyar kormány a szövetséges európai nemzetek ellen árulást készít elő. E helyzetet a Magyarországot uraló zsidóság egyes reakciós vagy zsidóbeütéses, korrupt elemei a magyar arisztokráciával együtt idézik elő, félrevezetve így a velünk barátságos magyar népet.” (A magyar nép elismerése a német nép iránt akkor is, ma is fennáll. Ez független az ideológiáktól.) A hadparancs így folytatódik: „Tagadhatatlan bizonyítékaink vannak, hogy a magyar királyi honvédség egyes magas beosztású tisztjei is az árulókhoz tartoznak.” Gosztonyi végül azt mondja: „Hitler szerint a magyarországi helyzetet az országban élő zsidóság idézi elő. A megszállás egyik célja így kétségkívül az volt, hogy a nácik holocaust-politikáját a magyar királyságra kiterjesszék.”

Újból hangsúlyozzuk, az előbbiek egyértelműen azt bizonyítják, hogy a zsidók védelmében kifejtett Hitler elleni tevékenységünk eredményezte a német majd az orosz megszállást és ezzel az ország pusztulását.

A továbbiakban idézzük az előzőekben felsorolt tények kiegészítésére Lévay Jenő a „Fekete könyv”-ben leírt megállapításait: „Hogy kellően méltányolhassuk a Kállay-kormány nehéz helyzetét, amelybe a magyar zsidóság ügyében a náci nyomással való nyílt szembehelyezkedése sodorta, vegyük szemügyre a Magyarországgal szomszédos államok zsidó polgárai ellen ezideig alkalmazott intézkedéseit. Az osztrák zsidók sorsa már évekkel előbb beteljesült, csak azok menekültek meg élve, akik idejében kivándoroltak, avagy Magyarországra tudtak menekülni, és az Imrédy-kormány beleegyezésével menedékjogot élveztek.” Ismételjük: akkori miniszterelnökünk, Imrédy Béla, akit mint „háborús bűnöst”, a kommunisták 1946-ban kivégeztek.

Lévay a szlovák zsidók sorsát így összegezi: „Szlovákiában 1939-ben mindjárt az „önálló” szlovák állam megalakulása után kezdődött a zsidóüldözés. Megállapítható, hogy a szlovák zsidók elleni intézkedésekben a német karhatalom, a német hadsereg és a Gestapó nem vett részt! A deportálásra szánt zsidók egy részét fogadta ekkor be és mentette meg a magyar kormány!”

Lévai a legmegrázóbban a romániai zsidók sorsát ismerteti: „Romániában nem voltak deportálások, de mintegy 500 ezer zsidót kirabolva, megkínozva végeztek ki olyan módszerekkel, amelyeket felidézni sincs erőm.”

Egészítsük ki: Napjainkban a romániai zsidók létszáma elenyésző. Hova lettek azok, akik a háborút, a hitlerizmust túlélték? A folyamatos antiszemitizmus elől menekülve szétszóródtak a nagyvilágban. Legtöbbjük a Ceausescu által kierőszakolt váltságdíj fejében hagyhatta el az országot és találhatott Izraelben új hazát. Fizetnek kárpótlást a mai románok vagy szlovákok a zsidók elpusztításáért és kiirtásáért? Szobrot állítanak Antonescunak, Tisónak.

„A jugoszláviai zsidók sorsa már a háború első hónapjaiban megpecsétlődött. Írmagjuk sem maradt.”

Lévai írásának összefoglalója: „Amíg tehát Közép-Európa egész zsidóságát szinte tökéletesen megsemmisítették már a németek, a közel egymilliós magyar zsidóságot – mint érintetlen közép-európai szigetet – Horthy kormányzó és a Kállay kormány ‘védelme alatt’ tudja a hitlerizmus.” Nem járna-e hála vagy jutalom ezért a védelemért?

Lévai mellett nagy tárgyilagossággal ugyancsak a zsidó származású Randolph L. Braham jellemzi Kállay-t, a magyar miniszterelnököt: „Az tény, és tagadhatatlanul egyik legnagyobb érdeme, hogy a nácik több – gettósítás, deportálás – követelésének egyikét sem teljesítette. Konokul szembeszállt azzal, hogy a zsidókérdést Magyarországon szélsőségesen oldják meg, s mi sem bizonyítja azt szembetűnőbben, mint az, hogy amikor a németek megszállták az országot, a zsidóság tulajdonképpen fizikailag sértetlen volt! Mutatja bátorságát az is, hogy ezen álláspontját már akkor is képviselte, amikor Hitlerék még hatalmuk csúcsán voltak: nem volt még Sztálingrád.”

Az idők végeztéig büszkék lehetünk Lévai és Braham értékelésére. Valótlanságokra épített kártérítés további nyomorba dönti, irtja nemzetünket és érthető ellenszenvet vált ki a jóérzésű emberekben.

Külön foglalkoznunk kell a jogtalan kártérítési követelések idején a zsidó munkaszolgálatosok ügyével.

A magyar holokauszt legismertebb szakértője, a már említett Randolph Braham írja könyvében: „Sok százezer katonakorban lévő zsidó fiatal férfi és leány életét a munkaszolgálat országon belüli intézménye mentette meg. (Lásd a Magyar Holokauszt könyve 10-ik fejezetét). Míg rosszul felfegyverzett katonáink az első vonalban harcoltak az óriási létszámban lévő szovjet hadsereg ellen, azalatt a munkaszolgálatosok, noha ugyancsak embertelen viszonyok között, ásóval, kapával, de kevésbé veszélyes segédszemélyzeti szolgálatot teljesítettek. A szovjet katonák felső parancsra, kíméletben részesítették a fegyvertelen munkaszolgálatosokat, nem lőttek rájuk. Tízezrével szöktek át az ellenséghez, váltak partizánokká. (A „felszabadulás” után főleg ezekből lettek a legelszántabb ÁVÓ-sok, hatósági közegek). Az egész ország korlátlan uraivá váltak.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a munkaszolgálatot teljesítőkre eredetileg ugyanazon szabályok voltak érvényesek, mint a harcoló alakulatokra. Vagyis: zsoldjuk, szabadság-idejük, családi pótlékuk stb. stb. egyezett a honvédség tagjaival. Ruházatuk hasonló volt mindaddig a frontszolgálat idején is, míg a németek legszigorúbb követelésére civil ruhában volt csak szabad szolgálniuk, melynek a megaláztatás mellett fő előnye abban mutatkozott, hogy ezzel is el voltak különítve a harci alakulatoktól.

Befejezésül a zsidó vagyonok „eltűnésével” kell foglalkoznunk. A német megszállásig szigorú rendeletek írták elő a zsidó vagyon védelmét. A németek által diktált zsidó törvények kijátszása az „Aladárok”, strohmanok által, közismert. Ennek következtében a zsidó lakosság életszínvonala változatlanul felülmúlta a keresztények átlagát, még a német megszállás idején is.

A megszállás után a zsidók által birtokolt mamut vagyonok – Weiss Manfréd, Goldberger, Chorin, Mauthner stb. stb. – a zsidó tulajdonosok által eladva kerültek a németek, illetve az SS-ek birtokába. A magyaroknak nem volt beleszólása a németek és zsidók egymással kötött üzleti adásvételébe. Jó példa rá, amikor Imrédy igyekezett a zsidó vagyon német kézrekerülése ellen tiltakozni, állásából elmozdították.

Egy népet sem lehet felelősségre vonni az ellenség által elfoglalt országban történtekért. Magyarország függetlensége megszűnt a német megszállás idején. (Hasonlóan mint Franciaország, Norvégia, Hollandia stb.)

Amikor 1945-ben hazánkat elfoglalta a Szovjet hadsereg, a magyarság kiirtása tovább folytatódik. Most már zsidó vezetés alatt. (Rákosi, Gerő, Révai, Vas Zoltán, Farkas Mihály stb. stb.)

Az 1956-os forradalom után a helyzet nem változott. A Kádár korszakban minden kulcspozíciót Ők töltöttek be. A hatalmas nyugati kölcsönöket Ők vették fel a magyar nép nevében, nyugati tőkésektől.

A Magyar Föld, a magyar rabszolga a biztosíték a felvett kölcsönök visszafizetésére.

A dollármilliárdok soha nem jutottak be az országba. Ma sem szabad felelősségre vonni a kölcsön felvevőit. Nem szabad, hogy az ország lakói megtudják, hova tűntek el a magyar nép nevében felvett megszámlálhatatlan dollármilliárdok!

Ismeretes, hogy a felvett kölcsönök sokszorosát már kamat formájában visszafizettük. Mikor és ki fogja a magyarságot kárpótolni azért a nemzetirtásért, mely a pénzvilág irányítása alatt hazánkban ma is folyamatban van? (Az ország lakossága évi 50.000 fővel csökken a többnyire nemkívánatos bevándorlók ellenére.)

Javasoljuk az Orbán kormánynak, forduljon a magyarság védelmében a Hágai Nemzetközi Bírósághoz igazságtételért.

Független szerv döntse el, ki tartozik kinek, mennyivel? Ne tüntetések vagy idegen hatalmak döntsenek a magyar nép sorsáról! Ladislaus Csatay