Miután erről a témáról sokat és sokszor írtak, joggal hihetnénk, hogy már minden ága-bogát alaposan megtárgyalták. Tapasztalatom szerint nem így van. Legalábbis én még sehol sem olvastam egy olyan rövid, lényegre törő összefoglalást, amely felmutatja a „rendszerváltás” utáni törvényalkotás egyik legsandább, legvisszásabb, legnagyobb anyagi és lelki kárt okozó törvényét a maga teljes, visszataszító valóságában.

Nézzük hát, miről is van szó? A sokféle kár közül, amit a negyvenöt éves kommunista diktatúra okozott az állampolgároknak, én most csak az anyagi javakban okozott kárról, és annak „kárpótlásáról” fogok beszélni. Először is szögezzük le, hogy a ,,létező szocializmus" harcos megteremtésének idején, mikor annak anyagi bázisát, az „össznépi, vagy állami tulajdont" megteremtették, szinte minden magyar állampolgárt ért valamiféle anyagi kár – természetesen a rendszer kegyeltjeit és haszonélvezőit kivéve. Hiszen 1948–53-ig tartott nagyjából az a folyamat, mikor ezt a vagyont a rákosista diktatúra összerabolta. Ekkor vették el (államosítás, vagy egyéb címen) a kis- és középbirtokos paraszttól a földjét, a háztulajdonostól a házát, a kisiparostól a műhelyét, a kereskedőtől a boltját, patikustól a patikáját, hogy a nagyobb tulajdonokról (nagybirtok, gyár) már ne is beszéljek, amit nemcsak hogy elvettek, de tulajdonosait még meg is hurcolták, deportálták, „osztályidegenné” nyilvánították – ami a minden állampolgári jogból való teljes kirekesztéssel volt egyenértékű. Azok az emberek, akiket ez a folyamat bármilyen módon is érintett, évekig, vagy talán soha sem tudták magukat túltenni azon a lelki traumán, hogy a munkás életek gyümölcsét, sokszor több generáció szorgalmának eredményét csak így egyszerűen el lehet orozni. Ezek az emberek – sokszor halálukig – abból a hitből táplálkoztak, az a meggyőződés adott nekik erőt a nem egyszer alig elviselhető nélkülözések átvészelésére, hogy majd egyszer „megváltozik a rendszer”, s a rablott holmi vissza kerül jogos tulajdonosához. Ezen generáció tagjai közül (apáink, anyáink generációja!) sokan, nagyon sokan nem érhették meg a „rendszer megváltozását”. De talán nekik volt jobb, mert féltve őrzött reményüket dédelgetve mentek el ebből a világból. Akik viszont megélték a „rendszerváltozást”, azoknak át kellett élni azt a visszataszító csalást és szemfényvesztést is, amivel az „új” rendszer kifizette őket, vagyis a kárpótlási törvény kivitelezését és a folyamat lezárását. Huncut, csalárd, velejéig sanda volt ez a törvény és annak foganatosítása, s csak arra jó, hogy az egyszer már mindenükből kiforgatottaknak még az utolsó reményét is elvegye: nesze, ezzel ki vagy fizetve, most már kvittek vagyunk!

Valóban?! – Hát akkor nézzük sorjában:

A logika egyik alaptörvénye, hogy ha egy gondolatmenet kiinduló tétele hamis, szükségképpen hamis lesz az abból levont összes következtetés. Így van ez a Kárpótlási Törvénnyel is, amely azzal, hogy a károsultakat, a kifosztottakat kötelezte a hivatalos eljárás megindítására, vagyis annak bizonyítására, hogy őket tényleg kifosztották, eleve logikailag a feje tetejére állította az egész folyamatot. Jól átgondolt, csalárd szándék húzódott meg emögött, mivel ezzel eleve igen sokak számára elérhetetlenné vált az a folyamat, ami kárukat kellett volna enyhítse, ehelyett megalázó kutya-komédia lett belőle. Végig gondolta-e valaki, hogy ha egyszer egy jogi személy valakinek kárt okoz (ez esetben: maga az állam!) és ezt törvényalkotási szinten be is ismeri (hiszen maga a Törvény címe tartalmazza a beismerést: „az állam által az állampolgárok javaiban okozott kár kárpótlásáról szóló Törvény”) akkor az épeszű logika szerint nem a károkozónak kellett volna kezdeményeznie a folyamatot! Különösen akkor, ha eme kórokozó egyben birtokában van a fennhatósága alá tartozó Földhivatalok irattáraiban őrzött legpontosabb, és vitathatatlanul hiteles dokumentumoknak, amelyekből a kártétel teljes nagysága egészen pontosan követhető, bizonyítható és figyelemmel kísérhető lett volna. A normális és jóhiszemű válasz erre a kérdésre csakis igenlő lehet. Ehelyett – nagyon elítélendő kiszámítottsággal – tudjuk, mi történt: elégtelen tájékoztatás után, rövid határidővel a károsult lett kötelezve kára bizonyítására. Márpedig bizonyítani csak dokumentumokkal lehet. Ezek vagy léteztek, vagy egyáltalán nem is léteztek. (Elképzelhető-e, hogy amikor valakit a kék ÁVÓ-sok éppen géppisztollyal tuszkolnak kifelé otthonából „államosítási” céllal, a szenvedő alany bármiféle dokumentumot követelt volna? S ha követelt is, mit kapott ahelyett?!) De lépjünk tovább, tételezzük fel, hogy volt valamiféle okmány. A kommunista diktatúra több mint négy évtizede alatt vajon hány reményvesztett, kiábrándult károsult dobta szemétbe, semmisítette meg azt? Még megbecsülni sem lehet. Sokan, fájdalmasan sokan nem érték meg a kárt szenvedettek közül e sanda „kárpótlás” időpontját. Vajon az örökösök, akik még a diktatúra alatt örökölték meg szüleik hagyatékát, hány százalékban minősítették értéktelen kacatnak az örökhagyó ilyen tárgyú dokumentumait, és dobták el azokat? Ismét egy felbecsülhetetlen szám, ahol a károsultak részéről eltűnhettek, megsemmisülhettek a bizonyító erejű okmányok. Ám a rabló állam Földhivatalaiban végig birtokolta az összes bizonyítékot, de nem használta fel, hanem megalázó vesszőfutásra ismét csak a károsultakat kényszerítette, ugyan bizonyítsák már be, hogy őket tényleg kirabolták. Senkinek nem tűnt volna fel, hogy logikailag mennyire a feje tetején áll az egész, hogy a „farka csóválja a kutyát?” S aztán még a „Kárpótlási Hivatalok” nyűgösködtek, hogy mennyi dolguk van. Egyáltalán nem is lett volna szükség a felállításukra, egy jóhiszemű, jó szándékú kárpótlást a Földhivatalok is le tudtak volna vezetni, csupán azokat kellett volna kellő számú adminisztrátorral megerősíteni és megfelelő jogosítványokkal felruházni. Csak hát az egész folyamatban épp a jó szándék az, ami alapos okkal számon kérhető!

És itt van még a reprivatizáció körül lefolytatott áldatlan, gusztustalan vita, aminek az igazi okait csak azok nem értették, akik nem látták, hogy az ellenzők tábora az orgazdák gyülekezete, akik még mindig valamilyen módon birtokon belüli haszonélvezői az egykor államilag rablott vagyonoknak, s most igen félnek, hogy azt vissza kell adni. Ez az egyetlen elfogadható magyarázat a habzó szájú ellenkezésre, ami e téma körül dúlt, mert a felhozott ellenérvek mind olyan blődek, hajánál fogva előrángatottak voltak, hogy azokat egy jogállamban aligha lehetett volna egy percig is komolyan venni. Adva volt az egyik nagy érv, miszerint nem lehet ám visszaadni természetben az eredeti tulajdont, mert az olyan formában (vagy esetleg semmilyen formában) nincs meg. No de valami csak van benne, a jogutódjában, vagy esetleg a helyén?! És annak a valaminek csak van talán gazdája, tulajdonosa, működtetője? És ha van, egy következetes törvénnyel csak talán lehet azt kötelezni, hogy a megállapított kár mértékéig kártalanítsa az egykori tulajdonost, vagy utódját? (A kártalanítás módját talán már kettejük megegyezésére lehetett volna bízni!) Bizony, ez egy jogállamban még csak nem is túl bonyolult jogügylet. Természetesen elindításához egy világos állami, törvényhozói akarat szükséges, ez az, ami nálunk az egész kárpótlásból, így ebből a mozzanatból is hiányzott! Aztán ott volt a másik nagy érv, miszerint a károsult már többnyire nincs az élők sorában (ez fájó igazság), és a jogutódok, örökösök felkutatására nincs mód. Ugyan- ugyan! Alig hiszem, hogy ezt az érvet egy pillanatig is bárki komolyan vehette volna! A magyar polgári jog méltán világhírű jól kidolgozottságáért, s az örökösödési ügyek (mert ez voltaképpen az) ide tartoznak. És itt voltaképp egy egygenerációs örökösödési ügy lebonyolításáról, esetleg szereplőinek, az örökösök felkutatásáról lett volna szó. A megbízást erre az államnak kellett volna adni (ha már egyszer kárt okozott, s most elhatározta annak kárpótlását, fizesse meg az ezzel járó ügyvédi költséget!), és innentől nem komplikáltabb az egész, mint egy népes családban lefolytatott hagyatéki ügy. Láthatjuk tehát, hogy a reprivatizációnak valódi ellenérvei nem voltak, viszont itt is tudták érvényesíteni akaratukat azok, akiknek célja a kárpótlási folyamat kisiklatása, önmaga céljai ellen való fordítása volt.

A reprivatizáció (ahol a pénzes buksza nem, vagy csak a károsult felé nyílhatott volna ki) asztalról való lesöprése nyomán jöhetett szóba az egész kárpótlási folyamat legszégyenteljesebb dokumentuma, az értékpapírként funkcionáló „kárpótlási jegy”. (Ma már a tőzsdén jegyzik). Vagyis a kárpótolt nem ám tulajdont, hanem ezt a kis papírt kapta hosszas ügyintézése után, amit aztán tulajdonra válthatott – ha válthatott. Mert azt külön kijelölték, hogy mely tulajdonok „privatizálhatók”, annak hány százaléka fizethető kárpótlási jeggyel (hol itt a kárpótlás?!). Azt viszont senki nem tiltotta meg, hogy a szándékosan több mint fél évtizedre elhúzott kárpótlási folyamat alatt, (a kiagyalók és haszonélvezők jól tudták, hogy miért kapcsolják össze a privatizációt a kárpótlással, holott az egyiknek a másikhoz semmi köze!) – nos, az nem volt tilos, hogy a kárpótlási jegyet készpénzért adják-vegyék. Vagyis, ha a károsult (vagy örököse) azon szerencsés kevesek közé tartozott, hogy voltak dokumentumai, s azokat határidőre benyújtotta, a Hivatal azokat elfogadta, és kárpótlásul értékpapírokat adott neki, még mindig fennáll az a veszély, hogy a „kárpótolt” esetleg szorult anyagi helyzetében (mert ez a réteg negyven éve egyfolytában szorult anyagi helyzetben volt!!) régi tulajdonát vissza nem kaphatván, a papírjait eladja készpénzért, kezdetben kissé, később sokkal névértéke alatt. Amely értékpapírokat azok vásárolták fel, akiknek a „rendszerváltás” után sok pénzük volt. Ők viszont a kommunista éra vezetői voltak, vagyis azok, vagy azok valódi, vagy pozícióbeli örökösei, akik annak idején a kárt okozták.

Így esett meg az a szégyen, hogy nálunk a kárpótlásnak nevezett sajnálatos események újra csak a kommunista elitet gazdagították, és azokat fosztották meg ismét nemcsak vagyonuktól, de utolsó reménységüktől is, akik ezt a traumát egyszer már elszenvedték.

Ám a tisztességes kárpótlás még mindig megvalósítható (a török kor után 150 év távolságából is megcsinálták), csak politikai akarat kellene hozzá – s ez képezné a tisztességes jövő egyik igazság-alapját. (A másik a bűnök megbüntetése.)

Mert különben: trágyadombra csak újabb trágyadomb épülhet.

Hegedűs Endre