|
A KERESZTÉNYSÉG ÚJABB SZÍNEVÁLTOZÁSA? HUNNIA 115. szám
Jézus Krisztus és Géza Vermes A zsidóság véleménye Jézus történeti személyéről, emberi alakjáról – különösen a II. Vatikáni zsinatot követően – laikusok által is érzékelhető átalakuláson megy keresztül. Egy előre megtervezett kisajátítási metamorfózis határozott programjának körvonala bontakozik ki előttünk. Persze, a történelem folyamán nem ez az első ilyen jellegű kezdeményezés, ám ezúttal csak a jelenleg érzékelhetőről ejtünk szót.1 A mostani munkálkodás első lépcsőfoka annak a nézetnek erőteljes hangsúlyozása, fokozott kiemelése, hogy Jézus, mint ember, zsidó volt. Ebből következően: tanításának lényege, gyökerei, kizárólag a judaizmusból erednek, elválaszthatatlanul hozzátapadó részét képezik. A gondolatsor végső következtetése pedig: a kereszténység egyértelműen a Jézus-korabeli zsidó kultúra oldalhajtása, azzal egylényegű, annak csupán populárisabb, alacsonyabb rendű elágazása. Ez a fokozódó agresszivitással meghirdetett kultúrimperialista felfogás és ellentmondást nem tűrő, dogmaként kezelt hangoztatása – különösen az ezredfordulóhoz közeledve – egyre határozottabbá válik. Aki ezeket a több oldalról is tapasztalható törekvéseket figyelmesen elemzi, könnyen arra a következtetésre juthat: az egyközpontúnak eltervezett gazdasági világrend harmadrendű páriái számára új vallást készítenek elő. És ezek a rendkívül határozott, sajátos feladattal megbízott „vallásreformátorok” talán ennek történeti, dogmatikai alapjait rendszerezgetik, rakosgatják le napjainkban. Úgy tűnik, az általuk elvégzendőnek ítélt feladat végrehajtása nemcsak felgyorsulóban van a II. Vatikáni zsinat óta, de az is kitetszik, hogy a globális világgazdaság új rabszolgái harmadrendűségi érzésének kifejlesztése mellett meg kell határozniok az új világelithez az uralkodási legitimációhoz való kapcsolódásuk módozatait is. Jézus zsidó származása, különösen a zsidók körében, korábban nem számított általánosan evidenciának. Ellenkezőleg, ennek a feltevésnek a lehetetlenségét, évszázadokon át, kivált zsidó történészek, talmudisták állították. Érvelésük alátámasztására számtalan, máig érvényesnek tekinthető bizonyítékot soroltak fel. Az is közismert, hogy korabeli zsidó történetírók, köztük Josephus Flavius: A zsidók története (Judaiké Archailogia) szerzője, a korról szóló krónikájában – legalábbis az eredetiben – nem emlékezik meg Jézus működéséről és keresztrefeszítéses haláláról. Az a rész ugyanis, amelyben erről mégis említés esik, bizonyítottan hamisítás, későbbi keresztény betoldás, a már megszerkesztett Evangélium hitelének erősítésére. Mindemellett az is vitathatatlan tény, hogy a Judeában élt zsidó kortársak számára, akik hiteles tanúk lehettek volna, nem minősült jelentős zsidó történeti eseménynek a galileai Jézus keresztre feszítése. Nem tesz róla említést a történetíró Tibériási Justus (Kr. u. 100) sem. A hatvanas években Oxfordban judaisztikai egyetemi katedrát kapott Géza Vermes, egykori hazánkfia, aki több könyvet írt Jézusról. A kötetek (Jesus the Jew, 1973, majd Jesus and the World of Judaism, 1983, és The Religion of Jesus the Jew, 1993) nem mostanában láttak napvilágot. Ám az első kettő magyar fordítása – Hajnal Piroska és Komoróczy Géza jóvoltából – csak a közelmúltban, 1995-ben, illetve 1997-ben jutott el a hazai könyvesboltokba, a Magyar Könyvalapítvány bőkezű támogatásával. A trilógiából eddig magyar nyelven megjelent két kötet – A zsidó Jézus meg a Jézus és a judeizmus világa – már a vázolt kultúrimperialista törekvések szolgálatában készült. Elárulja ezt a hátsó szándékot, hogy jellegzetesen egyoldalú megközelítésű és a történelmi tényeket elfogultan, helyenként tudatosan elhallgatva vagy megmásítva tárja elénk. Tömörnek tűnő megállapításunkat – melyet részletesen is kifejtünk – nem cáfolja meg az a látszatszerűen tudományos megközelítési módszer sem, amelyre – eredeti szándékát leplezendő – nagy súlyt helyez a szerző. Új vallás kreálásának szándéka, kultúrimperialista indíttatásból, talán utópisztikusnak tűnik. Legalábbis első hallásra. Ezzel természetesen korántsem azt akarjuk mondani – ismerve a liberális világtőke koncepcióját a globális világgazdaságról –, hogy a kísérlet teljesen veszélytelen. Egyáltalán nem. Elsősorban a súlyos válságban lévő kereszténység sorsát befolyásolhatja negatív irányban, mi több, rosszabb esetben akár lassú elhalását is jelentheti. Különösen akkor, ha ennek a metamorfózisnak a szándéka a Vatikánban is támogatókra talál. Márpedig ilyen jelek felfedezhetők a pisztolygolyóval „figyelmeztetett” pápa és egyes liberális, szabadkőművesnek tartott főpapok körében.2 Molnár Tamás, a nemzetközileg elismert, keresztény értékek mellett elkötelezett filozófus írja, Az Egyház – évszázadok zarándoka Szent István Társulat, 1997) c. gondolatébresztő munkájában: „Annak ellenére, hogy a liberális társadalom kényelmes körülményeket teremtett az Egyház számára, a katolikus értelmiségnek az a benyomása, hogy Róma megint eladta Jézust harminc ezüstpénzért. (...) A hívek a világiasság és az alkalmazkodás kövét kapják az életadó kenyér helyett, s ezért vannak, akik csak hagyománytiszteletből, megszokásból, vagy reménységtől ösztönözve ragaszkodnak a templomhoz, míg mások csendesen elmaradoznak vagy becsapják az ajtót maguk után...” Jól tudjuk, az utópisztikus társadalmi törekvések, ha nem is valósulnak meg, óriási károkat tudnak okozni az emberiségnek. Tapasztalhattuk: kezdetben a kommunizmus eszméje is utópiaként toppant az európai történelem színpadára. Véres gyakorlatát – a szociális igazságosság továbbfejlesztése helyett – mégis ráerőszakolták az emberiségre. Feláldozták sokmillió ártatlan ember életét, ugyanazok, akik most az új gazdasági világrendet, és – feltehetően – annak új vallását (is) készítik elő, a kereszténység metamorfózisával. De vizsgáljuk meg, vegyük sorra – legalábbis a lényegesebbeket –, hogy mit állít trilógiájában Géza Vermes, az „oxfordmagyar” professzor. Elsőként vessünk egy kurta pillantást a szerző tárgyilagosságára, vallási toleranciájára, azokra a módszerekre, melyek végeredményben művét és az általa felállított hipotézist meghatározzák. Már az első pillanatban kitűnik: nagyon szeretné elkerülni azt a vádat – maga írja így –, hogy munkáját „zsidó szempontból” készített eszmefuttatásnak tekintsék. Ő ennél többre vágyik. Egyetemes érvényre tör. Ezért rögtön a bevezetőben erőteljesen hangsúlyozza: feltevésének szeretné megnyerni a „keresztényeket, zsidókat, egyik hithez sem tartozókat, tudósokat és művelt laikusokat”. Már előre elárulhatjuk: nem sikerül neki. Miért? Álcázott alapállása miatt. Ami viszont – az adott ügyben – erősen szélsőséges, kizárólagosságra törő, és határozottan zsidó megközelítésű. Ugyanis, miközben roppant igyekezettel álcázza magát tárgyilagosnak, már az első könyv bevezetőjében, Martin Buberre hivatkozva, az alábbiakat jelenti ki Jézusról: „Mi, zsidók oly módon ismerjük őt – alapvetően zsidó volta impulzusain és érzelmein keresztül – mely mód mindvégig elérhetetlen marad a hozzá csatlakozó nem zsidók számára.”. Ez a kijelentés – aligha igényel különösebb bizonyítást – egyáltalán nem nevezhető a tárgyilagosság útjának, ha Jézus történeti alakját, emberi személyét közelítjük meg. Főként pedig, nem igaz. Már pedig ez a motívum, vezéreszmeként, mint a tényeket is semmibevevő prekoncepció, húzódik végig a judaisztikai professzor tanulmány-trilógiáján. Minduntalan bizonygatja, Jézust valójában csak a zsidók érthetik meg. A gondolatmenet következő fázisa – könnyen kikövetkeztethető, ha Vermes nem is mondja ki nyíltan, csak sugallja: a keresztények, ha érteni akarják Jézust, forduljanak a zsidókhoz. A megoldás kulcsa kizárólag az ő kezükben van. Csak tőlük lehet pontosan és hitelesen megtudni, ki volt Jézus és mit tanított a világnak. Ennek a végzetesen leszűkített, korlátok közé terelt tendenciózus feltevésnek törvényszerűen egyenes a következménye: olyan eltorzított Jézus-képet alakít ki, melynek nagyon csekély köze van a történelmi valósághoz, de különösen a kereszténység Krisztusához, a Teremtő Isten Egyszülött Fiához, aki a szeretet vallását hirdette, és lehozta a Világosságot az emberiségnek. „Ki is volt az Evangéliumok Jézusa? – teszi fel a költői kérdést a tudós a professzor. Véleménye szerint – és ezzel tökéletesen egyetértünk – erre csak akkor kapunk kielégítő választ, ha „megfelelő módszerek alkalmazásával a homályos történeti múltból rekonstruálhatjuk a galileai Mester viszonylag autentikus képét”. Így igaz. Ennek nehéz ellentmondani, annyira semmitmondó közhely, és nemcsak történész számára. Arra viszont tökéletesen elegendő, hogy a kételkedőkben előbújjon a kisördög: melyek azok a megfelelő módszerek? A tamáskodás nem alaptalan, ha a Géza Vermes által formálandó történeti Jézus-képről van szó. Hasonló a helyzet, mint az „itt a piros, hol a piros” piactéri beugratás esetében. Ugyanis Jézus emberi alakjának hiteles megismerését – Vermes szerint – csak azon az úton lehet megközelíteni, ha visszatérünk „ahhoz a judaizmushoz, amelyben Jézus élt és mozgott, s amelyben létezett”. Kétségtelen, kár lenne vitatni, ez is lehet egyik megközelítési mód. Hiszen Jézus egész életében a judaizmus ellen küzdött, azt ostorozta, ezért kellett meghalnia a keresztfán. Ám ez a megközelítési mód korántsem úgy történhet, ahogy szerzőnk elképzeli és ránk erőszakolná. Nála „Jézus zsidó volt és nem pedig keresztény”. Ezen a kinyilatkoztatáson azt kell értenünk – és ez még a radikális bibliakritikusok számára is nóvum lehet –, hogy az is maradt, egészen megfeszíttetéséig. Tehát zsidóként halt meg a keresztfán. Aki tehát, röpke pillanatig, úgy vélte, hogy a professzor valóban a „megfelelő módszerek alkalmazásával” akarja Jézus hús-vér személyét időszámításunk első századának palesztinai valóságába belehelyezni – az nagyot tévedett. Nincs ilyen szándéka. Nem is ezt akarja. Egészen mást. A trilógia áttanulmányozása után semmivel sincs több ismeretünk az Emberfiről, mint amit eddig az evangéliumokból is megtudhattunk. Ez viszont a történeti Jézus megismeréséhez, keresztény biblikusok is elismerik, nagyon kevés. Különösen azért, mert az evangéliumok révén ma már nem érhetjük el a történeti Jézust, csak az Isten Fiát, aki öröktől van. Ezzel a problémával – feltehetően – Vermes is tisztában van, amikor az Evangéliumokban fellelhető életrajzi adatok összegyűjtése után, „személyi kartont” állít ki Jézusról, az emberről, úgy, mint egy precíz bolsevik káderes. Ebben az adatösszegezésben a következő sorokat olvashatjuk. Apja neve: József, anyja neve: Mária, születési helye: bizonytalan. Lakhelye: Názáreth, amely „sem a Misna sem pedig a Talmud által nem említett, jelentéktelen helység (...) Hogy Jézus itt született-e vagy máshol, teljesen bizonytalan; a betlehemi legenda minden esetre eléggé gyanús”. Foglalkozása meghatározásánál ugyancsak kétségbe vonja az evangéliumok által valóban nem meggyőzően sugallt hagyományt, hogy Jézus eredeti, „atyjától” örökölt tanult szakmája, az ácsmesterség lett volna. Vermes más adatokat ír be az általa kiállított „személyi okmányba”. Nézete szerint vándor démonűző, csodadoktor és prédikátor volt. Végül lerögzíti még ezekben a sajátos káderlapokban az Evangéliumokban is fellelhető, közismert tényeket: Jézus talán egy, kettő vagy három évig taníthatott, kivégzésére az első század harmincas éveinek elején került sor Jeruzsálemben, valamint hogy tanulmányairól, képzettségéről, kapcsolatairól és azokról a hatásokról, amelyek tizenkettedik életévétől egészen közszereplésének kezdetéig érték – semmi konkrétumot nem tudunk. Ezek valóban kétezer éves talányok, és Vermes professzor sem ad rájuk elfogadható választ. A gond csupán az, hogy meg sem kísérli. Persze, az az út, melyen elindult, és az a módszer, melyet a történeti rejtélyek megoldására választott, nem is alkalmas erre. Ezért kell kételkednünk abban is: csakugyan ez volt őszinte célja a trilógia megírásával? Vagy netán valami más. Az általa megjelölt „megfelelő módszerek” ugyanis, kizárólag a rabbinikus irodalom erősen behatárolt, szűk területére kalauzolnak. Ezen belül is csak a Messiás-váró prófétai hagyományok, meg a démonűzés-gyógyítás zsidó módozatainak primitív analógiáit keresi. Ez utóbbi esetben például arra a profán következtetésre jut, hogy „a démonok által megszállt személyek valószínűleg elme- vagy idegbetegek lehettek”, és az evangéliumokban említett gadarai férfi „közveszélyes őrült volt”. Ez bizony nem sok. Mi következik ezekből a vermesi „felfedezésekből”? Felesleges rá a válasz. Az ilyen és ehhez hasonló fajsúlyú esetek bő lére eresztett „elemezgetése”, párhuzamok keresgélése a rabbinikus hagyományokban, ezek teszik ki a trilógia nagy részét. Így aztán nem jut lehetőség arra, hogy – akár változatosan is – bemutassa a Jézus korabeli Palesztina tényleges etnikai, vallási és politikai állapotát.4. Pedig erre a Talmud elfogulatlan értékelése lehetőséget adna. Ám a korabeli valóságos viszonyok mellőzése nem lehet véletlen Vermesnél. „Megfelelő módszerek alkalmazásával” ugyanis valóban lehetséges volna „a homályos történeti múltból rekonstruálni a galileai Jézus történeti alakját”! Minden bizonnyal a jelenleg köztudatban élőnél valamivel elfogadhatóbbat, reálisabbat. Erre pedig nagy szükségünk van. Már csak azért is, mert egy kanadai jezsuita, René Latourelle páter, a római Gergely egyetem professzora, az alapvető teológia ismert szakértője, maga is vallja: „... hogy Jézusnak adjam magam a hitben, előzőleg tudnom kell, hogy létezett, ismernem kell, mit mondott és tett.”5 Jézus teljes emberi, történeti képe is szükséges a modern ember hitéhez. Géza Vermes megkerüli, elhallgatja a lényeges szempontok vizsgálatát, mert ellenkezik előre felállított koncepciójával. Az az állítása ugyanis, hogy Jézus nemcsak életében, de halálában is zsidó volt és maradt – történetileg nincs bizonyítva. Már pedig, ami nincs, az nem tekinthető evidenciának. Még akkor sem, ha – netalán – hitdogmává teszik. Jézus zsidó volta azonban eddig még nem hitdogma, még a II. Vatikáni zsinat óta sem. Nem csak keresztény hívek sokasága, de mértékadó teológusok és biblikusok sem tekintik kétségtelen ténynek, hogy a galileai Jézus, mint ember, zsidó etnikai származású lett volna. A Jézus korabeli, három politikai egységből álló Palesztina (Judea, Szamária, Galilea) etnikai állapotának felvázolásához, a történeti adatok mellett, az Ótestamentum is hasznos adatokkal szolgál. Csak sokan nem szeretik figyelembe venni. Alapvető történelmi tény: Kr. e. 721-ben az asszírok elfoglalják Szamáriát, majd 701- ben Jeruzsálemet is. A zsidóság asszír uralom alá kerül, megszűnik a korábbi északi királyság, mely földrajzilag Judea fölött (Szamária és Galilea földjén) terült el. „Aztán Assziria királya az egész ország ellen hadba szállt, Szamária alá vonult és három évig ostromolta. Hosea 9. esztendejében Assziria királya bevette Szamáriát és fogságba hurcolta Izraelt Asszíriába; Halachban, Gozán egyik folyója, a Habor mellé, valamint Média városaiba telepítette őket”. (2. Kir. 17,5–6) A maguk mögött hagyott terület, ahol Kr. e. a XII. században a zsidó törzsek megtelepedtek, lakatlanná vált. Később a babiloni uralkodók Szamáriába és Galileába szkíta fajú népeket telepítettek. A Jézus korát bemutató történelmi térképeken (így az 1979-ben a Szent István társulat által kiadott Bibliában is), a Názáreth-hez néhány kilométerre található város neve: Szkytopolisz (Szkíták városa). A betelepítést, a szamáriak (szamaritánok) eredetét, a Királyok könyve így őrizte meg: „Assziria királya embereket hívott oda Babilóniából, Kutából, Avvából, Hamatból és Szefarvajumból és letelepítette őket Szamária városaiba; ezek birtokba vették Szamáriát és megtelepedtek városaiban”. (2. Kir, 17,24–25) A betelepülők hozták magukkal ősi keleti vallásukat is, melyet még a sumér mágus papok, az írás feltalálói fejlesztettek ki, őriztek meg ékírásos tábláikon évezredeken át. Ezt megerősíti az Ótestamentum: „Csakhogy ezek a népségek mind bálványt csináltak maguknak és felállították azokon a magaslatokon berendezett szentélyekben, amelyeket a szamáriak emeltek, mindegyik nép a maga városában, ahol élt.” (2. Kir. 17,29) Milyen volt a szamaritánusok és a galileiak hagyományos hitvilága, melyet ősi szülőföldjükről hoztak magukkal?Milyen kultúrába született bele a történelmi Jézus, az Emberfia, a 11 apostol és a hozzá legközelebb álló tanítvány, Magdalai Mária?6 A történetírás kielégítő feleletet ad rá, bár a judeó-keresztény hittudósok alig-alig emlegetik fel. Az akkor ismert Keleten, a Parthus birodalomban (Kr. e. 247-től Kr. u. 227-ig), mely a Római birodalom legyőzhetetlen versenytársa volt még Jézus idejében is és Galileát–Szíriát közvetlenül is határolta, a csillag és bolygóimádók vallása dominált. Ez a vallás a Talmudban is megtalálható7, Jézussal kapcsolatban is, és a zsidók obdé kokabim umazzalátnak nevezték. Híveit a leggyalázatosabb „pogánynak” tartották. Vallási központjuk – Badiny Jós Ferenc kutatásai szerint – a hajdani Suméria területén fekvő Szippárban volt.8 Erősen valószínűsíthető, – gazdag irodalma van –, hogy innen érkeztek Jézus születését üdvözölni az úgynevezett – Napkeleti bölcsek is9, akiket, mint az Újszövetségből is tudjuk, csillagok vezettek a kisdedhez, a megszületett Fény Fiához, akit a Teremtő Isten küldött le a földre. (A Napkeleti bölcsek feltehetően hasonló hitelvek alapján jöttek megkeresni Jézust, miként a tibeti láma utódját szokás az újszülöttek között.) Miután a perzsa Kirusz legyőzi Krőzuszt, rendeletére (Kr. e. 538-ban) a Babilóniába hurcolt zsidók egy része visszatérhet Judeába. Ettől kezdve a szomszédos Szamária és Galilea területére betelepített, többségében szkíta fajú népek és a Judeába visszatelepedett zsidók között állandó az etnikai-vallási viszály. A zsidók megkezdik újjátelepíteni a lerombolt Jeruzsálemet és a templomot. Emiatt a szkíták, I. Xerxész uralkodása idejében, panaszlevelet írnak az uralkodóhoz, arám írással, arám nyelven. (Ezdrás 4, 6–23) Megírják, hogy ők korábban „Uruk, Babilon és Szuza lakói, az elamiták és más népek, akiket a Nagy Asszurbanipál hozott és telepített ide Szamária városaiba és más helyekre a folyamon túlra”. Kérik Xerxészt, hogy akadályozza meg Jeruzsálem és a templom újjáépítését, mert – szerintük – a zsidók összeférhetetlenek, uralkodni és parancsolni akarnak felettük. A perzsa király megszívlelte a panaszlevelet, megbízottai „Jeruzsálembe siettek a zsidókhoz, és fegyveres erővel akadályozták meg munkájukat”. (Ezdrás 4, 23) A kutik által benépesült Szamáriában és a még északabbra fekvő Galileában élőket a zsidók nemcsak megvetették, de gyűlölték is. Ennek oka az eltérő vallásban és hagyományban keresendő. A kuti népmegjelölést a zsidók a Babilóniából betelepült valamennyi népcsoportra használták, pejoratív értelemben. Egyes történészek a kuti népcsoportot a szkítával azonosnak tekintik.10 A perzsák pedig a keleti szkítákat (szakákat) parthusoknak nevezték.11 A kutik (szkíták) iránti megvetés Jézus korában is elevenen élt. Ezt Vermes is megerősíti: „A Jézus és Galileán kívüli vallási és világi hatóságok közötti konfliktus legalább részben annak tudható be, hogy Jézus galileai volt, és tudták róla.” Bizony tudták. Az pedig teljesen nyilvánvaló: Jézusnak kizárólag csak a jeruzsálemi vallási (egyben világi) hatóságokkal volt „konfliktusa”. Az ugyancsak nem elhanyagolható szempont, hogy csak Judea és Szamária tartozott közös római provincia alá, Galilea már másik politikai-etnikai egységet alkotott. Vermes is írja: „Az első keresztény évszázadban római fennhatóság alatt áll Palesztina kormányzati rendszerében Galileában Judeától eltérő adminisztratív gépezet működött”. Említésre méltó, hogy Jézus tevékenységének kezdetekor Palesztina (Judea, Szamária, Galilea) már közel harminc esztendeje római provincia, de a birodalmon belüli stabil helyzete még nem alakult ki. Ez vonatkozott különösen Galileára, ahol a nép erősen rokonszenvezett a parthusokkal. Itt, Judea római gyarmatosítása után, megszűnt a zsidó vallási (egyben világi) elnyomás lehetősége. A galileiak egyébként is közvetlenebbül kapcsolódhattak ősi hagyományaikhoz, mert közelebb feküdtek a Parthus birodalomhoz, könnyebb volt hozzájuk az átjárás. Még elevenen élt bennük az a történelmi tény is, hogy a párthusok Kr. e. 38–40 között kétszer is elfoglalták Szíriát és Galileát, sőt megostromolták Jeruzsálemet is. A Szamáriában és Galileában élő szkíta fajú népek visszavárták őket, mint felszabadítókat, akik lehetővé tették ősi hitük szabad gyakorlását. A zsidók ellenszenvét a galileiakkal szemben Vermes azzal magyarázza: „Jeruzsálemben a galileiakat műveletlen népnek tartották. A rabbinikus szóhasználat a galileiait leggyakrabban gelili sote, vagyis ostoba galileai szavakkal emlegeti. A galileait mint tipikus ‘parasztot’, durva, faragatlan fickót, ‘am haarec-et, vallási dolgokban járatlan személyt ábrázolják”. Hát hogyne lettek volna járatlanok a zsidó vallásban! Hiszen nem voltak sem etnikailag, sem hitükben valóságos zsidók. Vermes professzor megállapítása tökéletesen helytálló, de a lekezelő, kirekesztő magatartás oka egyáltalán nem az általa mondottakban keresendő. A galileai földműves semmivel sem volt műveletlenebb, mint a judeai, csupán más műveltséggel rendelkezett. Ezért nem gyakorolta a zsidó hitet, nem imádta Jahvét. Ők Jahvében egy nacionalista Isten-lépet tapasztaltak meg, akit a zsidók erőszakkal rájuk kényszerítettek, saját hitük ellenében. Így ír erről az Ótestamentum: „Imádták az Urat, de ugyanakkor papokat választottak maguk közül a magaslatokra, hogy a magaslati szentélyekben ellássák a szolgálatot. Így imádták az urat, de egyszersmind a maguk isteneinek is szolgáltak, azoknak a népeknek a szokásaihoz híven, amelyek oda kerültek. Mind a mai napig korábbi szokásaik szerint élnek. Nem félik az Urat, nem igazodnak a törvényeihez és parancsaihoz, ahhoz a törvényhez és parancshoz, amelyet Jákob fiainak adott...” (2. Kir. 17, 32–33) Pedig állították a zsidók, és az Ótestamentum is rögzítette, hogy Jahve velük is szövetséget kötött, és kiadta számukra is a parancsot, hogy egyedül csak őt imádják és neki mutassanak be áldozatot, a szamaritánok azonban – mivel nem voltak sémiták – kitértek a parancs elől. Idegen volt számukra a nacionalista, állandó véráldozatot kívánó, bosszúálló Jahve. És amint az Írás mondja: „De ők nem hallgattak rá és korábbi szokásaikhoz híven éltek”. (2. Kir. 17, 40) A kor és a történelmi helyzet pontos megértéséhez tudnunk kell – erről Vermes egy szót sem szól –, hogy abban az időben a jeruzsálemi papság és a farizeusok szüntelenül arra törekedtek: a környezetükben élő, általuk „pogánynak” vagy „bálványimádónak” tartott népeket a maguk hitére térítsék meg. Vonják befolyásuk alá.12 Ha módjukban áll, akár erőszak árán is. Ilyen esetekre Josephus Flavius is szolgál példákkal. Megírja: a zsidók olyan kijelentéseket tettek a nemzsidó galileiakra, hogy szomszédos jelenlétüket csak abban az esetben fogják eltűrni, ha készek körülmetélkedni és a zsidók törvényei szerint élni. Ha egy nemzsidó lemondott korábbi vallási (egyben nemzeti) identitásáról és Jahvét kezdte imádni – a Talmud szerint – gérnek nevezték. Ezek a megtértek azonban, a zsidó vallásnak csak a küszöbén álltak, így Jahve imádása mellett csak a szombat megünneplésére és a Noé-féle hét parancsolat megtartására voltak kötelezve.13 A géreknek két típusa létezett. Akik önként vállalták, és akikre – mint Szamária és Galilea nemzsidó népeire – hatalmi szóval erőszakolták rá a hitet és a hozzákapcsolódó törvényeket, ha a pillanatnyi politikai helyzet ezt lehetővé tette. Az önként vállaltakat kapubeli prozelitáknak, akikre pedig kollektíve erőszakolták rá, megtelepült prozelitáknak nevezték. Mindkettőt csak félzsidónak tekintették. Ilyen megtelepedett prozelita állapotban voltak Jézus működésének éveiben a szamáriaiak és a galileiak. Természetesen Jézus és – karióti Júdás kivételével – az apostolok is. (Ezzel a „térítő” gyakorlattal csak a jeruzsálemi templom lerombolása után, Kr. u. 70-től szakítottak a zsidók). A zsinagógiai istentiszteletnél mindkét típusú prozeliták jelen lehettek, a kapu mellett számukra kijelölt helyen. A választott nép az ilyen félzsidónak csak akkor adott teljes polgárjogot – jogegyenlőséget –, ha erre a papság, bizonyos idő után, alkalmasnak találta és javasolta az ünnepélyes szertartás megtartását, amikor is kiterjesztették rájuk a teljes mózesi törvény hatályát. A szertartás a férfiaknál a körülmetélésből és a tisztító fürdőből és áldozat bemutatásából állott, nőknél csupán a két utóbbiból. Az ilyen egészen zsidókká letteket szövetségi prozelitáknak nevezték. Formailag egyenlő jogokat bírtak Ábrahám utódaival, a vérszerinti zsidókkal, ám a mindennapi életben a köznép továbbra sem tekintette őket egyenrangúnak. A szamáriai és galileai megtelepült prozeliták tehát, mivel kényszernek engedtek, betartották ugyan a Noé- féle parancsolatokból a gyilkolás, vérfertőzés, rablás, a vérnek és véres húsnak evési tilalmát, de ezen kívül, saját ősi hagyományaik, szokásaik és hitük szerint élték mindennapjaikat. Hol nyíltan megvallották ezt, hol csak kevésbé nyíltan – attól függően, hogy milyen külső politikai hatalom érvényesült a térségben. Beszédre és írásra az arámi – nem sémi, ősi káld – nyelv szír-arám dialektusát használták. (A babiloni fogság után a zsidók óhéber nyelve is átalakult, az újhéber ugyancsak erős arámi hatásra alakult ki. Az arám [káld] eredetéről több évszázados vita folyik.) A történelmi helyzet ismeretében felesleges megismételni a bibliai kérdést: jöhetett az ortodox zsidó hitvilág Messiása Galileából? Nyilvánvaló, hogy nem. Az egyetemes emberiség Jézusa, a Fény Fia, a földre szállt, emberi alakot öltött isteni személy azonban – igen. A zsidók ugyanis olyan Messiást vártak, aki megszabadítja őket a római elnyomástól, és Judeát világhatalommá teszi. Olyanná, mint a Római vagy a Párthus birodalom. Krisztussal nem ilyen jött el. Jézus, a megtelepült prozelita tanítása tehát nem kellett, mert a keleti misztériumokra épülő szeretet vallása ellentétes volt az ortodox zsidó hagyományokkal. Nem evilági – másokat leigázó – politikai hatalmat hirdetett, hanem lelki ország eljöveteléről prédikált. Ők pedig földi királyt vártak. Vermes professzor azt állítja a trilógiájában: „Kedvemre való az a felismerés is, hogy a római katolikus egyház határozott állásfoglalásra jutott Jézus zsidó voltának elismerésében...” Erre csak azt válaszolhatjuk: valós történelmi tényekkel szemben lehet állást foglalni – de csak ideig-óráig. Az igazság mindig napfényre jut. Az oxfordi judaisztikai professzor által megrajzolt tendenciózus Jézus-kép nem az első ilyen jellegű kísérlet. Szép számú elődje volt már. Most sem azért érdemel figyelmet, mert állításai eredeti meglátásokat tartalmaznának. Inkább azért, mert tanulmányából erőteljesen kitetszik egy tudatos metamorfózis – előkészítő szándéka. Mintha ismét a kapuban álló prozeliták új státuszát, vallását készítené elő. 12
Hajdú Demeter Dénes
1. Pál (Saul rabbi) több ízben erős konfliktusba került Péter apostollal, akire – az Újszövetség szerint – Jézus az Egyház vezetését hagyta. Az ellentmondások annyira kiéleződtek, hogy az első században több városban is kettős püspökség létesült, egyiket Pál, a másikat Péter vagy az apostolok alapították. Ezek a korai Egyházak szemben álltak egymással. A megtért rabbi nem fogadta el Péter és az apostolok fennhatóságát, miként Jézus rendelte. Önkényesen ruházta fel magát az apostoli címmel is. Jézust életében nem ismerte, tanításait nem hallotta, hosszú ideig kegyetlenül üldözte a keresztényeket, később azonban azt állította, hogy a damaszkuszi úton megjelent előtte a feltámadt Jézus, az apostoli címet ezúttal kapta, közvetlenül Jézustól. Mint helenizált zsidó, főként a római birodalom zsidó kolóniáinak zsinagógáiban tanított, a zsidó vallás reformátoraként. Közvetlenül halála után elfelejtették, de a II. században a birodalom fővárosában megerősödött zsidókeresztények felújították irányzatát és kultuszát, s ezáltal háttérbe szorították a galileai származású apostolok hatását. A birodalmi vallássá emelt kereszténység főpapjai az első zsinatokon a Pál által megkezdett – zsidóság reformjára épített – teológiát fejlesztették tovább.
|