Zilizi Tihamér: Gyermekkora?

Janics Kálmán: 1912-ben Vágkirályfán születtem. Hat éves voltam, amikor 1918 végén hírek kezdtek szállingózni a háború végéről és arról, hogy megszállnak minket a csehek. Első elemibe kezdtem akkor járni és iskolánkon még a Magyar Királyság címere függött. Jól emlékszem, hogy egy napon az emberek sietnek a szövetkezet felé, melynek udvarára kigurítottak egy hordót. A hordóra nagybátyám, a pap állt fel – a falu plébánosa volt – és szónokolni kezdett: – Emberek meg kell védeni a falut, meg kell védeni a hazát... Gondoltam is magamban: hogyan, a faluban is háború lesz? Az emberek síri csendben hallgatták az erőteljes szónoklatot, mikor egy hang szólalt meg hátulról a tömegből: – Plébános úr, de hát csak egy puskánk van! Ezzel aztán vége is lett az izgalomnak, az emberek szétszéledtek.

Z.T.: Kun Béláról nem hallottak?

J.K.: Egyetlen egyszer hallottuk, hogy Érsekújvár felől jött vonat, amiről azt mondták, hogy jönnek a pesti kommunisták. Ez akkor lehetett, amikor már bizonytalan volt a helyzet és területünk, a Mátyus-föld, vitás kezdett lenni. Tőlünk távolabb csehszlovák-magyar háborúskodás folyt, a faluban a magyarokat várták, úgy mondták, hogy jön a „magyar vonat.”

Z.T.: S hogy történt a tulajdonképpeni impériumváltás?

J.K.: Nagyon jól emlékszem, ott laktunk akkor, ahol az iskola van, kint játszottunk az udvaron a bátyámmal, amikor hallottuk, hogy „Jönnek a csehek!” Bejött két katona, tollas kalap a fejükön, mint a vadászoknak (olaszországi légiósok voltak). Szaladtunk anyánkhoz: Anyuka, kik ezek? Anyám állt az udvaron, s a katonák beszéltek hozzá németül, ő meg csitított, hogy „Csöndben legyetek!” – aztán elmentek. Nagybátyám szónoklatán kívül nem volt semmiféle ellenállás. Hisz férfiak alig voltak otthon, apám 1914-ben bevonult, 3 év után orosz fogságba esett, s csak a változások után, 1919-ben került haza Szibériából. A kakastollas magyar csendőrök úgy észrevétlenül eltűntek. Eszébe sem jutott senkinek sem ellenállni. 1923-ban kerültem Pozsonyba, magyar gimnáziumba. Akkor is még zűrzavar volt. Mindenki felkészületlen volt, belecsöppentünk váratlanul a teljesen új helyzetbe. Jöttek a csehek és azt mondták, hogy most cseh uralom van. Mi tudomásul vettük, de vártuk, hogy ennek vége lesz. Voltak velem a gimnáziumban Nagyszombatról, Galgócról gyerekek, kik mondták, hogy otthon tótul beszélnek. Én ekkor csodálkoztam, hogy miért járnak velünk a magyar gimnáziumba? Ők nem hittek még a helyzetben. Otthon is magyar újságokat olvastak. De mire 1931-ben érettségiztem, már „rend” lett, konszolidálódott a helyzet. Nem emlékszem, hogy a cseh uralom elején letartóztatások, vagy üldözések lettek volna, nagybátyámnak sem lett semmi bántódása, lázításáért.” A pozsonyi Orvostudományi Egyetemen 1937-ben avattak orvossá. Részt vettem a keresztény magyar diákmozgalmakban, publikáltam az Új Élet című prohászkás-folyóiratban. 1938-ban Trencsénben voltam orvos és mikor már érezni lehetett – a Prágai Magyar Hírlap tükrözte –, hogy esik szét Csehszlovákia, eljöttem Vágsellyére.

Z.T.: Az akkor történt, 1938-as felszabadulásunkról még 1981/ 7-es Irodalmi Szemlében Simkó Tibor: Enyhe őszi éjjel címen írta, hogy egy zsidót a közelünkben, Diószegen gyereke láttára megöltek a magyarok!

J.K.: Minden rendes magyar ember ezt hülyeségnek tartja, hülyének egy köpedelme. Annyi hazudozást összeírtak történészek is, hogy semmilyen bíróság nem fog ezzel foglalkozni. Hogy mit lehet tenni Simkó Tiborral? (Aki ismert gyermekvers-írónk, nemrég hunyt el megbecsülten!) Rá kellene mutatni, hogy hová süllyedt a magyarság: 1981-ben még mit műveltek magyarok. Hazugságokkal köpték szembe magukat és minket is. Minket is és mindenkit, az úgynevezett magyarok.

Z.T.: Simkó Tibor azt állította, hogy őneki ezt meg kellett írnia, mert ő így tudja, és így számolt le magában nacionalizmusával.

J.K.: Buta beszéd.

Z.T.: Simkóhoz hasonlók, akik sulykolják az ifjakba „bűneiket”, bűnpártolók! Mert elhallgatják, ha egyáltalán tudnak, a konkrétumot. Faludy György azt írja Pokolbéli víg napjaim c. könyvében (9. oldal), hogy Ipolyság környékén tanúja volt, hogy zsidó ékszerészt családja szeme láttára kiheréltek a bevonulók, és még azt is tudja, hogy melyik pesti bizományiba kerültek az elrablott ékszerek! Rákérdeztem. Csak arra „nem emlékszik”, hogy hol történt az atrocitás.

J.K.: Hogyan, megálmodta? Semmi ilyen erőszak nem volt, akkor tudtunk volna róla – 1938 őszén ilyen nem történt.

Z.T.: Fábry Zoltán is biztosan említette volna.

J.K.: Egészen biztos. Persze, hogy semmiféle nyoma nincs annak.

Z.T.: Hogy élte meg a háborút?

J.K.: Nádszegről vonultam be, ahol körzeti orvos voltam, 1943-ban a 48/3-as zászlóaljhoz. E zászlóalj orvosaként kerültem frontszolgálatra. Ukrajnában. Kint álltunk a lövészárkokban. Ácsorogtunk s ott volt az ukrán falu. A lakosok szegények voltak, jöttek, enni kéregettek, s mi adtunk nekik. Nagyon elmaradottak voltak, együtt laktak szegényes viskóikban háziállataikkal, egy helyiségben. Írtam ki nekik receptet, bárkinek, aki jött. Természetesen nem fizettek érte.

Z.T.: Hallott-e partizántevékenységről, ehhez lehetett bátorságuk a falusiaknak?

J.K.: Ez nem igaz. Terjedtek partizánokról, robbantgatásokról hírek, de én ilyet nem hallottam, nem láttam.

Z.T.: A magyaroknak át kellett adniuk hadifoglyaikat a németeknek, miért?

J.K.: Mert ott kint nem voltak magyar hadifogolytáborok. Nem tudtuk volna őket hová tenni, így a magyarok nem gyűjtötték a foglyokat. Egy-két oroszra emlékszem, akik átszöktek hozzánk, de elvitték őket hátra. Egyetlen esetet nem láttam, nem hallottam, hogy a német katona durván bánt vagy beszélt volna a helyi civil lakossággal. Nem is féltek tőlünk. A társadalommal együtt éltünk. Sem a magyar, sem a német katona egyetlen orosz nőt nem erőszakolt meg. Nekünk parancsba volt adva, hogy nőkhöz nyúlni tilos. Visszaemlékszem egy esetre, amikor élelemre volt szükségünk. Egy ukrán paraszttól elvittük a tehenét. Letérdelt előttünk – Bozse moj, Bozse moj! – jajveszékelni kezdett. Mondtam neki: ne félj semmit, öreg, kapsz helyette lovat. – Hozzátok a lovat – parancsoltam. Hozták is. Gyönyörű szép ló volt. – Te je tvoj kony! (Ez a te lovad). Jaj de nagyon örült az ukrán, kezet csókolt, boldog volt. Nagyon örült.

Z.T.: Magyar katonai erények?

J.K.: A magyarok mind kitartottak a fronton, amíg lehetett, hősiesen küzdöttek. De amikor már a németek is visszavonultak, akkor már mi is. Nem is az, hogy nem volt esélyünk, hanem az Igazság az, hogy a nyugati zsidóság Hitlert akarta elpusztítani és mi magyarok csak mellékszereplők voltunk. Akármilyen történethamisítás ellenére, ha úgymond: átállunk, akkor visszafoglalnak bennünket itt a Dunáig a csehek, de a románok is viszik a területet egészen a Tiszáig. Nemhogy még Erdélyből visszakaptunk volna. Ki kellett tartani, így volt jó, ahogy volt. Ezt tudatosítani kellene a magyarságnak. Azok a legnagyobb hülyeségek, hogy át kellett volna állni! S ki állt volna át és kihez? És melyik magyar katona harcolt volna a másik magyar katona ellen? Eszébe sem jutott egy magyarnak sem. A románok azért álltak át, mert tudták, hogy megkapják Erdélyt.

Z.T.: Itt kell megjegyeznem, hogy, mint ahogy pl. idén Cséfalvy Ferenc, május 8-án az ún. Győzelmet méltatják még mindig a Rádióban.

J.K.: Én mindenképpen féltem a nyugati szövetségesek győzelmétől. Tudtam, hogy katasztrófa fogja érni a magyarságot. És pontosan úgy is lett, abszolút megszállás jött, abszolút jogfosztás, rablás, tömeggyilkosság kezdődött. Amit velünk csináltak 1945-től 1950-ig! A szövetségesek teljesen támogatták a benesi, a sztálini vonalat, és hagyták, hogy kifejlődjön minden pontosan úgy, disznó módon, ahogy az be is következett! Legnagyobb megbotránkozásom az volt, amikor 1945-ben kiadták a benesi dekrétumokat, s Nyugaton egyetlen egy szó nem hangzott el ellene. Tétlenül nézték, angol nyugalommal, hogyan irtják ki a magyar kisebbséget!

Z.T.: Németekkel milyen volt a kapcsolata?

J.K.: 1944 tavaszán, német tisztekkel többször iszogatva, megmondtam nekik, hogy másképpen kellett volna csinálniok a politikát a magyarokkal. Többet kellett volna engedniük a magyaroknak. Ők válaszolták, hogy hát a románoknak is, tótoknak is kellett kedvezniük. Egyikükre emlékszem, aki azt mondta, hogy hát magyarok, miért nem vagytok 30 millióan? – Megmondtam a németeknek, hogy valahogy másképp kellett volna viszonyulni angolokhoz, Amerikához is. Azt válaszolták letargikusan 1944 tavaszán, hogy már késő. És ezután mégsem volt az, hogy akkor most már vége, gyerünk, fussunk haza. Nem. A német teljesítette becsületesen a kötelességét. Én nem láttam németet megfutamodni.

Z.T.: Voltak-e gázkamrák?

J.K.: Ilyenről nem tudtunk akkor, de nem is lehettek. Utólag kitalált dolgok, melyeket nem lehet bizonyítani. Ha igaz lett volna, akkor suttogás formájában teret kapott volna, de nem lehetett ilyet hallgatni, hogy gázosítás történt volna.

Z.T.: Véleménye a németek „nácitlanításáról?”

J.K.: Ez is szerintem badarság. És egyáltalán: a szlávokat miért nem pánszlávtalanítják, denacionalizálják? És a soviniszta franciákat? Ők megengedhetik maguknak?! Minket ezzel szemben magyartalanítani kell! Szörnyű.

Z.T.: Akkor most Jaross Andorról beszéljen

J.K.: Jaross az itteni magyarság vezetője volt, már újra elismerik érdemeit. Szent-Iványi akkor már öreg volt, Jaross volt a Nemzeti Párt elnöke, a keresztényszocialistáké Esterházy János. Egyesültek. Jaross felakasztása kimondott gazemberség. Nem volt háborús bűnös. Kivégzése undorító gyilkosság volt. Jaross nem akasztott fel, nem gyilkoltatott meg soha senkit. Kitűnő vezetője volt az itteni magyar politikának. A zsidók deportálásával kapcsolatban azt mondhatom, hogy mert én sem tudtam, ő sem tudhatta, hogy mi vár rájuk. Jaross Andor józan politikus, jó szónok volt. A felvidéki magyarság IGENIS VALLHATJA magáénak Jarosst, vállalhatjuk a múltját.

Z.T.: Kálmán bátyám beszéljen a mai felvidéki magyar politizálásról.

J.K.: Összegezve: gyenge. És azért, mert gyávák politizálóink. Mondjuk ki, hogy keményebben és határozottabban kell fellépni, mert hatszázezres kisebbség oly kis országban, mint Szlovákia, erőt jelenhetne. Ténylegesen komoly erő lennénk, ha vezetőink meg tudnák szervezni a magyar társadalmat. Mindenki látná, hogy kemény legények vagyunk, és nem lehet velünk úgy beszélni és úgy bánni, ahogy eddig. El kéne menni házról-házraa magyarokhoz, fölrázni őket. És a magyar sajtónak keményebb hangúvá kell válnia. Megmondani a társadalomnak, hogy mindig és mindenütt keményebbek legyetek.

Z.T.: De hát e cél érdekében le kellene váltani a volt kommunistákat.

J.K.: Igen, ők be is vallották, hogy kommunisták voltak, de kinek, milyen csoportnak van rá ereje és lehetősége, hogy leváltsa őket. És kiket teszünk a helyükre?

Z.T.: Gosztonyi Péter svájci történész mondta a Vasárnapi Újságban, hogy a nyugati magyarság lelkéből kiiktatták a határok megváltoztathatóságát.

J.K.: Határokat megváltoztatni csak egy harmadik világháborúval lehetne. Hogy békében, népszavazással lehetne változtatni a határokon, az nem igaz. Mert például, ha az egész Magyarország is megszavazná, hogy Erdély felét akarjuk, a románok röhögnének rajta. Németország határváltoztatása, az más, mert Németországgal nem volt és nincs is békeszerződés. Egy biztos, hogy csak Németország segítségére számíthatunk. Egyetértek azzal, hogy szudétanémetekkel együttműködjünk. Ezt kellene erősítenünk.

Z.T.: Egyszer említette, hogy Szekfű Gyulával beszélgetve, ő is megváltoztathatatlanságról beszélt valamikor 1945 előtt.

J.K.: Igen, határozottan emlékszem, és akkor én is megdöbbentem.

Z.T.: Háborút nem akar senki, legalábbis támadót nem, és hogyha a magyar szülőben elvész a remény, hogy gyermekének valaha magyarként is jobb lesz, akkor nem várható el, hogy magyarnak maradjon.

J.K.: Nagyon csöndesen mondom ki: katasztrofális a helyzetünk. Pedig ha kitartana a magyar lakosság a Felvidéken, akkor megérnénk a gyökeres változást.

Z.T.: És vannak a mai korban is csecsenek, írek, déltiroliak, s nekünk is voltak rongyosgárdistáink. Nem lehetnek ők példamutatók?

J.K. Egyetértek, élesebbé kellene tenni az ellenállást, a védekezést.

Z.T.: Székelyek, székely hadosztály, Prónay Pál szellemét felújítani?

J.K.: Hát valami kellene. – Mert így Nyugat-Európa szemében minden rendben van, a magyarok ezt is elfogadták, minden szép és jó.

Z.T.: Öllős Lászlónak cikke volt nemrég, hogy csakis a többségi néppel, valamint a szomszéd népekkel együttműködve lehet javulást elérni. De hát látjuk, hogy az RMDSZ is csak statisztál.

J.K.: Igen, ostobaság. Értelmes magyar nem hiheti, nem lehet Öllőssel egyetérteni. Ilyen cikkekkel vitába kell szállni.

Z.T.: De hát mit mondjunk a csüggedőknek?

J.K.: Fönn kell tartani a reményt, hogy meg tudjuk változtatni a helyzetet, és hinni kell ebben.

Z.T.: Sérelmeink orvoslása nélkül nem lehet hitet tartani magyarságunkban. És hol van már Csehszlovákia és Jugoszlávia, melyek nem kaptak teljes szuverenitási jogot felettünk, nemhogy ezek utódai. Miért félünk kimondani, hogy ám legyen nemzetállamotok, de nélkülünk, ha nem tartjátok be vállalt kötelezettségeiteket velünk szemben. Európában ma is léteznek területi autonómiák. Nekünk úgy kellene beállítanunk, hogyha nem adtok autonómiát, akkor élni fogunk az önrendelkezési jogunkkal és Magyarországhoz csatlakozunk.

J.K.: Ez bekövetkezhet. Ki kell mondanunk, ha nem kapunk autonómiát, akkor ne csodálkozzatok, és fenyegető az elszakadás. De ebben Budapestnek is segítenie kellene.

Z.T.: Ez azonban kockázatos. Újabb tragédiához vezethet.

J.K.: Vállalni kell, mert a legnagyobb tragédia az lenne, ha puszta létünket kockáznánk el.

Lejegyezte:
Zilizi Tihamér