Szabó Dezső

Bevezető egy vitacsoportból:
Az alábbi cikket csak azért teszem fel ide, mert megdöbbentő a hasonlóság a cikkben szereplő illető és két-három itteni rendszeres levelező gondolkodásmódja, lelkivilága között... És hogy ez a gondolkodásmód nem a Holocaust következménye, azt bizonyítja, hogy az alábbi cikk 1908-ból való. A cikk szerzője kétségtelenül elfogult a zsidóság ellen, de attól tartok, ez nem cáfolja a cikk igazságtartalmát.

Faji morál

- aki pedig egy gójt szeret, az gyűlöli Istent.
Talmud

Van egy szerencsétlen, ártatlan, együgyű zsidó ismerősöm. Nappal könyvelő, este pedig imádkozik szegény, s a Talmud egyes részeibe éli bele magát. Egész a mániáig szereti faját, s még társaságba sem jár, mert a gój fáj a szemének. Az egész világot a Talmudon keresztül appercipiálja. Minden szombaton hűségesen felveszi szürke redingotját s szomorúan néz abba a levegőbe, melyből a gójok is életet lehelnek. Szerencsére a főnöke a keresztény magyar széles megértésével eltűri, hogy szombaton tollat ne fogjon kezébe.

Nekem szegény mostanáig megbocsátotta, hogy a világon vagyok. Én ugyanis rendkívül kíváncsi voltam erre a lélekre, mely mintegy tipikus kivirágzása egy több ezer éves fajnak. Szívesen beszélgettem vele és kerültem mindazt, ami világnézetét zavarta volna. Érdekes volt látnom ebben a nagy színes világban ezt a kis szürke sündisznót, mely a maga parányi életét egy nagy szeretetbe s egy nagy gyűlöletbe élte bele. Nincs talán kultúremberre nagyobb gyönyörűség, mint új meg új lélekbe mélyedni bele, s így száz, meg száz lelki folyamatban élni magát minél teljesebb emberré.

A napokban azonban szomorúan jött hozzám. Szemeiben haragos megvetés harapdosott kifelé. Hogy mertem a zsidókról ezt írni: faj, melynek minden morálja minden fegyvert megenged a küzdelemben. Érzem, hogy ennek az együgyű, de erős lelki életet élő embernek felelnem kell. Annál is inkább, mert magyar szempontból is rendkívül fontos e kérdés tisztázása. Beszéltek ugyan már sokat róla, de nem eleget.

Mindenki tudja, hogy milyen új fejlődést nyitott meg a kereszténység a morál terén. Azelőtt volt görög ember, római ember, zsidó ember, de ember nem volt. Ezt a legmagasabb földi fogalmat a kereszténység teremtette meg, hogy irgalmunkon át rokonnak lássuk mindazokat, kik lelkileg szeretni és szenvedni tudnak.

A kereszténység előtt a faji morál volt az emberi lélek törvényadója. Ez a morál, melyet együtt élő közösségek életösztöne teremtett meg, aszerint értékeli a tettet, hogy milyen hasznot hajt a fajnak. Ez a morál volt aztán az a nagy erő, mely egy ökölbe tudta szorítani a faj minden izomerejét. A faji morál legélesebb, legtipikusabb, legváltozatlanabb formáját a zsidóknál láthatjuk. Az a jeruzsálemi zsidó katona, ki szembeköpi Titus katonáját, s az a zsidó szocialista agitátor, ki szembeköpi a gój Magyarországot, ugyanazon erőnek a megnyilatkozásai: az intranzigens zsidó gyűlöletnek az idegen iránt.

A zsidó faj lelki gyökerei a Talmudban ágaznak szét. Ezt a talajt századokon át táplálta túltengő önérzetével, gyűlöletével. Ez a szentté lett könyv őrizte meg azután a zsidó lelkiformáját. Ezt a formát egyik generáció ráégette a másik lelkére, s ez a faj most is a Talmudot éli életté. Mik a fővonásai ennek a rengeteg nagy gyűjteménynek?

1. Kizárólagos, elvakult fajszeretet: csak a zsidó ember. Micsoda őrült önérzet van belegyömöszölve a Talmud következő mondatába: "Aki egy zsidót arcon üt, oly súlyos bűnt követ el, mintha az isteni felséget ütötte volna arcul."

2. Gyűlölet, megvetés minden más ember ellen: "Ti zsidók emberek vagytok, de a gójok nem emberek."

3. Mivel csakis a zsidók emberek, erős morális szabályokat ad a zsidók egymáshoz való viszonyára, de minden más emberrel szemben minden eszközt megenged, sőt a zsidó faj érdekében kötelez minden immoralitásra.

Sok példában tárgyalták már ezt, azért csak egy pár jellemző mondást tépek ki a Talmudból:
1) A gójok (nem zsidók) teste szamártest és magvuk lómag.
2) Az a zsidó, aki egy gój javára bizonyítékot tudván, elmegy és tanúskodik mellette a gójok törvényszéke előtt egy zsidó ellen, azt a nagy kiközösítéssel sújtjuk.
3) Aki egy gójnak visszaadja elvesztett jószágát, annak az Isten nem fog megbocsátani.
4) Ha a zsidó törvénykedik nem zsidóval, testvéred részére döntöd el az ügyet, és azt mondod az idegennek: úgy kívánja a mi törvényünk; ha a népek törvényei kedveznek a zsidónak, akkor is testvéred javára döntöd el az ügyet, és az idegennek azt mondod: saját törvényetek kívánja így; ha ezen esetek egyike sem állana, úgy az idegent fortélyokkal addig kell zaklatni, míg végre a zsidó marad nyertes.

Majmonidesz szerint csak a zsidóktól nem szabad lopni, s a nem zsidó nővel való paráználkodás nem bűn. Az eskü nem zsidóval, tehát nem emberrel szemben nem kötelez.

Ez a pár mondat mintegy ábrázoló gerince ennek a sötét gyűlölettel, elszánt cinizmussal telt könyvnek, melynek utolsó lapjára oda lehetne írni: folytatása következik. S ez a soha be nem végződő folytatás maga a faj. Ez a könyv nevelt beléjük évszázadokon át olyan fegyvereket, hogy, egypár évtized alatt meghódíthatták az országot. Mert mi rég elhagytuk a faji morál stádiumát, s emberré keresztényesedtünk. Úgy teszünk minden tettünkkel, mint a vigyázó gazda a pénzzel: meghallgatjuk, milyen lelkiismeret cseng ki belőle. Száz meg száz morális lánc köti le kezünket. Ez az oka és ezt statisztikával bizonyítom, hogy a pornografikus írók, revolverező zsurnaliszták, lánykereskedők, prostituáltak, uzsorások, szédelgő bankárok, lebuj kávésok, milliomosok, 70-80 s még több százaléka is nem a gójok közül kerül ki.

A Talmudban Aschi rabbi elmondja, hogy látott egy szőlőfürtöt s azt mondta: "ha gójé, hozd el nekem, ha zsidóé, ne bántsd." Husz Ábrahám, mikor legelőször akarta kirabolni a postakocsit s megtudta, hogy a kocsis zsidó, megfékezte bírásvágyát: "Minek bántsuk szegény zsidót." A nevek változnak, a lélek marad. Elfogult, fanatikus lélek, melyet a kultúra még nem tudott emberré gyomlálni. S ez a lélek száz meg százezer emberből karmol bele a gój Magyarország testébe, s a magyar munkával, magyar vérrel, magyar tisztességgel kiérdemelt földön úrrá teszi a Talmud szavát: "Ha a zsidó ökre megdöfi az idegen ökrét, a zsidó ártatlan; de ha az idegen ökre megdöfi a zsidó ökrét, az idegennek meg kell téríteni az egész kárt."

Fejérmegyei Napló, 1908. március 5.

ELKERGETETT ISTENEK (Szabadság)

Lehet-e, szabad-e aggódni, látni, gondolkodni a roppant események között s az ismeretlen arcú holnapok előtt? Lehet-e, szabad-e vizsgálni a dolgok, események, emberek értelmét s az elmúltakból kiolvasni a mán át a jövő felé rohanó történelem irányát? Vagy jobb némán, önmagunkra parancsolt vaksággal tűrni a történelem ítéletidejét, mint a számum haragjába került karaván, mely holttá mozdulatlanulva, visszafojtott élettel várja a fellélegzés örömét, vagy az elintéző halált?

Lehet. Szabad. Kell. A történelem folyamán mindegyre elfogta az embereket az a szenvedély: hogy teljesen új kort, új világot teremtsenek. Hogy tabula rasat csináljanak az emberiség eddigi életéből, hogy megöljék a múltat a lelkek legtitkosabb rejtekeiben is és teljesen új emberrel teremtsenek egy teljesen új világrendet. Mintha a termő fa fejlődése bizonyos fokán elhatározná: hogy eddigi gyökereit megsemmisíti s egy teljesen új lombkoronával, teljesen új és más gyümölcsöket fog teremni.

A hasonlatban nincs megtévesztés. Mert az emberiség épp olyan szerves életegész, mint a fa. Éppúgy benne van a föld, az anyag, a tünemények, a millió kézzel formáló világ meghatározottságában. Ezek a meghatározó tényezők az évek százezrein át bizonyos folyamatok rendkívüli sokaságát idézték elő, fejlesztették ki benne s e folyamatok elsorolhatatlan kapcsolatban lettek egységes szerves életté benne. Az életnek ez a bonyolult mechanizmusa, gépisége a mi időlátásunk szerint időtlen s múltban és jövőben lényegében: meghatározottsága mikéntjében, elemei, mozgásai egymásra-hatásában: gépi törvényszerűségében egyazon valami.

Az embernél még hozzájárul az: hogy testi folyamatait úgynevezett lelki folyamatok kísérik. Pontosabban kifejezve: hogy minden folyamata egyaránt testi és lelki folyamat. Lelki folyamatai aztán függetlenülhetnek az előidéző tényezőktől s a lelki gépezet új meghatározói lehetnek. Mert minden gépiség, egy mechanizmus megnyilatkozása az emberben: minden testi és minden lelki mozdulata. Gépiség a jóság és a gonoszság, a heroizmus és a féltékenység, a fösvénység és az önfeládozás, a gyávaság és a tudományszomj: minden. Mint a vérkeringés, mint az emésztés, mint az egészség vagy a betegség. Ez a lelki gépiség hatalmasabb meghatározó minden talajnál, gyökérnél, az anyag minden parancsánál, bár mozgása törvényszerűségeit eredetileg azoktól kapta.

És éppen ez a tény az, mely elkerülhetetlenül szükségessé teszi: hogy mikor a történelmen átcsap az új világ, új kor teremtésének láza: gondos megvizsgálás alá vegyük azt a kort, melyet a halálos betegség gyűlöletével akar örökre múlttá lökni, azokat a gondolatokat, eszméket, melyeket végleg ki akar égetni még az emberek emlékezetéből is. Mert csak egy mély vizsgálat s az egyetemes összefüggések megpillantása után látjuk meg: vajon tényleg maguk e gondolatok, ezek az eszmék voltak-e a bajok, a romlás okozói. Vagy pedig ott volt a baj: hogy mikor ez önmagukban termékeny és hasznos gondolatokat az emberi együttélés történelmi tényezőivé tettük: működésüket, hatásukat nem biztosítottuk intézményesen az emberi lélek bizonyos örök gépiességével szemben?

Rendkívüli, végzetesen fontos kérdés ez. Mert mi az oka annak, hogy a történelem nagy általános forradalmai, az úgynevezett új kor, új világrend-teremtések újból és újból csődbe jutottak: a kialakító gondolatok kijátszásába, felemás, ötvenpercentes torzképletekbe züllöttek s végül önmaguk belső, legmélyebb céljaikkal halálosan ellenkező képleteket hoztak létre? Mert e forradalmak gondolati megindítói, tettes kirobbantói, vezérei, kalandorai, szatócsai és hisztriói nem értek rá, vagy féltek ráérni, vagy veszélyesnek, vagy nem jutányosnak tartották ráérni: hogy ezt a vizsgálatot elvégezzék. És így a már beidegzett, értékes eredményeket adható folyamatok továbbfejlesztése helyett, hogy biztosítsák magukat a múlt minden lappangó erőivel szemben: a szerves fejlődést az elmélet, a matematikai kigondolás mindennel szakító erőszakával vágták el. A katolicizmusnak éppen onnan van páratlanul nagy világtörténelmi ereje: hogy ez eljárás pusztító tévedését aránylag elég korán belátta s azután századok munkájával igyekezett szervesen beilleszteni a múlt eredményeit a maga rendszerébe.

Ma ismét, egyik és másik oldalról egyaránt, egyebet se hallunk: mint az új Európa, az új kor, az új világrend haragos vagy misztikusan fellengző hangoztatását. És vérbe borult szemű, öklöt rázó bírák állítják pellengérre, ültetik villanyos székbe a nagy francia forradalmat és a belőle kinőtt tizenkilencedik századot minden alkotó és formáló gondolatával. A másik oldalról viszont hasonlóan vérbe borult szemű és öklös bírák szórnak kiátkozó ítéleteket az új kezdések minden gondolata ellen. Mintha a 16-17-diki századok hitújítási harcának kettétépett emberisége vonaglana újból elénk. Csak éppen hogy az érvek megbővültek torpedókkal, torpedó-zúzókkal, motoros rohamosztagokkal, ejtőernyőkkel, zuhanó bombagépekkel, egy apokaliptikus végítélet minden borzalmával.

Mi, akit a sok ezer éves egyetemes emberi kultúra mélyre gyökerezett minden arcú emberségben és emberségünk nyugodt és határtalan szélességéből nem tudunk sem jobb-, sem baloldalivá szűkülni: magánosságunk szigetén, egységbe látva az egymás ellen habzó tegnapot és mát, egészen más eredményekre jutunk Ez a magános sziget nem elefántcsont torony, nem fényesség, és semmiképpen sem a középút felelősség irtózó szatócs bölcsessége. Hogyan tudnók mímelni elefántcsont torony előkelősködő érzéketlenségét: mikor bármily arcú emberségben mély gyökerekkel szívjuk énünkké a világot és magunk fájunk minden eme szenvedésben? Hogyan tudnók felmentesíteni magunkat a fölényesség nyomorultul törpe Ararátjára: mikor a nagy vérözön minden hulláma a mi vérzésünk pusztulása, szétpazarlása mindannak, amiért élet az életünk? És hogyan keresnők a középút gyáva és ostoba biztonságát, mikor az emberi dolgokban éppen azok legszervesebb igazságok: melyek öklösen és halálosan ellentmondanak egymásnak? A középút mindent hazuggá ötvenpercentesítő igazsága a legszervetlenebb legmeddőbb igazság, mely semmit sem intéz el és mindent megrohaszt. A mi látásunk határozott tanítás, életet és halált vállaló elszánt felelősség, mely halálos ellenséggé taszít, vagy hősi hitvallóvá mozdít.

A nagy francia forradalom és a tizenkilencedik század öt elkergetett istenét veszem vizsgálat alá. Először a forradalomból felhajnallott szentháromságot: a Szabadságot, az Egyenlőséget, a Testvériséget. Azután a Liberalizmust és a Demokráciát. Távol minden párt iránytól, érdekszövetségtől, rögzött gondolattól: az én világnézetem: a két szemem s millió gyökerű szeretetem a tragikus ember iránt. Minden gondolatom meghatározó oka és mozdító célja: hogy kevesebb legyen az emberi szenvedés és vidámabb és dúsabb legyen az emberi termés. Úgy születtem, hogy bár minden húrjával bennem zengő életem a múlt: legbenső, örök arcom mindig a jövő felé van fordulva. Nem is annyira a ma hátralevő felé és a holnap felé, hanem a holnap-titánok felé. Hiszen a ma és a holnap esetleg a túlerők muszája számunkra s így akaratunkra és kezdeményezésünkre kevesebb szerep vár.

És így - bármily különösnek is látszik - nem is annyira a mai és holnapi kényszerektől féltem az embert és fajtámat. Hanem: a holnaptitánoktól, amikor a túlerők igézetének megszűnésével az ellenhatás halálos örvényekbe sodorhatja az örvényekre oly esendő emberi lelket.Vizsgálódásaimban mindig be fogom tartani a mai napoktól parancsolt önfegyelmet. Nem sértek meg senkit azzal a gyanúval, hogy félne annak a gondolatától, vagy el akarná gátolni írását: akinek minden fegyvertára egy pár öreg óra, melyekben az örök Idő intését, és egy pár könyv, melyekből az örök Prométheusz szárnycsattogásait hallgatja. És akinek tolla sohasem volt engedetlen a lelkiismeret mélyebb parancsaival szemben.

SZABADSÁG

A nagy francia Forradalomból teremtett új mitológia legegyetemesebb ragyogású istensége kétségtelenül a Szabadság volt és a tizenkilencedik század végig kitartott ez istentisztelet mellett. E kor kifejezőinek lelkében a szabadság a legfőbb jó, mely nélkül nem érdemes élni s melyért gyönyörűség meghalni. Az emberi együttélés törvényeinek, formáinak megalkotásánál a szabadság gondolata a legfőbb meghatározó, a legfőbb érv. E gondolat követelményei szerint igyekeznek megépíteni a politikai, gazdasági és szellemi életet.

A mai kezdések prófétái szerint elsősorban a Szabadság az oka minden bajnak, minden rossznak. Egyén-mozaikdarabokra lázította szét a nagy történelmi egységeket, szétrágta a múlt megtartó erőit, meglazította a nemzeti önvédelem akaratait, káosszá és bábellé zavarta a történelem nagy termő közösségeit. Ha egy mérleg két serpenyőjébe tennők mindazt a jót, amit közelmúlt s mindazt a rosszat, amit a mai újkor-heveny elmondott a Szabadságról: a mérleg két fele körülbelül egyensúlyban tartaná egymást. Hogy közelebb jussunk a Szabadság-fogalom lényegéhez: képzeljük el azt a képtelenséget: hogy valaki egész életét, a születés pillanatától haláláig teljes egyedülvalóságban éli meg: valamely határtalan pusztaság közepén, vagy Afrika valamelyik rengeteg vadonában.

Vajon megalakulhatna-e a Szabadság fogalma benne, szabad és nem szabad irányító ellentéte? Ha eltekintünk egy esetleges mitológiai-termés lírai megszemélyesítésétől: határozott nemmel felelhetünk. Hiszen ebben az esetben a teljesen magános egyén akaratait, tetteit csakis az anyagi világ adottságai s a természet tüneményeinek ereje korlátozhatják. Így tapasztalat a lehet és nem lehet, és nem a szabad és nem szabad szavak alá fogja csoportosítani. A "szabad természet' önmaga nem teremt senkit sem szabadnak, sem rabszolgának. És egész komikus gyermekdedség volt az , amikor efféle irányításokat tudtak belelátni a születés puszta tényébe. A Szabadság mindig valami viszonyt jelent más emberekkel, személyekkel szemben s mindig valami megengedést tartalmaz olyan valamire, amit meg is lehet tiltani. A Szabadság tehát az emberi együttélés ténye. A Szabadság a közösség jogrendbe szabályozott engedelme: hogy valaki az élet valamely terén bizonyos célokra bizonyos új lehetőségeket teremtsen.

Ez a Szabadság fogalmának legáltalánosabb meghatározása. A Szabadság lehetősége, tartalma, hatóköre tehát sohasem az egyéntőI, az egyénből indul ki. A Szabadság egyetlen forrása a közösség, minden Szabadság a közösségé s annyit ad belőle egyéneinek, amennyi a közösség egészséges fejlődésének, céljainak s a kor összes meghatározó tényezőinek megfelel. Ez természetes is: hiszen az egyén Szabadságát úgy kell meghatározni: hogy minden egyesnek a szabadsága egy olyan életrendszerbe egyeztessék össze, mely az egyéni élet megteremtésének a lehető legkevesebb akadályt, a közösségnek a lehető legnagyobb biztonságot, a lehető leggazdagabb termést jelentse.

Mikor a közösséget jelöljük meg minden Szabadság egyetlen forrásának, egyetlen birtokosának: ebben a tételben sokan a zsarnoksági elv könnyű győzelmét félhetik. Azt mondják, és ezt az egész történelmi fejlődéssel mutatják: hogy a közösség rendesen igen kevesek, sokszor egyetlen egyén szabadságát, hatalmát jelenti a nemzet egyetemes tömegeinek teljes alávetettségével szemben. Itt azonban több tényt kell figyelembe vennünk, hogy a való valóságot lássuk.

Az első az az egyetlenül helyes természetrajzi látás: hogy az embernek legősibb, legmeghatározóbb erejű gépisége, mechanizmusa az: hogy élősdi, parazita. Élősdi állat élete minden mozdulatában, test-lelke, akarata minden tényében. Ez az élősdiség a világtörténelem kiformáló alapereje: ez határozott meg közösséget, történelmi formákat, jogrendeket, társadalmi berendezéseket, mindent. Hatalma, szerzése, folytatása biztosításának eszközévé tenni mindent: anyagot, lelket, az élet minden adottságát, áthárítani a saját életharca küzdelmét, áldozatát, kockázatait, munkáját másokra,minél több zsákmánylehetőséget biztosítani önmagának, a felhasználtakban, a kizsákmányoltakban lehetőleg önkéntessé, mintegy ösztönössé tenni a kitermeltségre, felhasználásra, áldozatra való készséget: ez a lényege legbensőbb, legősibb mechanizmusa az embernek. Egész gondolattermését, ideológiáját, legszentebbnek hitt lelki kivetítéseit, mítoszait, a világ vallásos szemléletét élősdi gépisége határozta meg. Még az vágy is: kiemelkedni embersége, élősdisége piszkaiból: a megváltás gondolata s a Megváltó mélyszépségű élete is az ősi parazita gépiesség legcsodálatosabb termékei.

Természetes tehát: hogy amint visszamegyünk múltba: mind kevesebb ember jelenti a közösséget, tehát a Szabadság köre is mind szűkebb. De az esetleges átmeneti ellentétes jelenségek nem zavarhatnak meg bennünket annak meglátásában: hogy a történelmi fejlődés, kifejezőbben: az emberi fejlődés menete az:hogy minél több, lehetőleg a nemzetek minden tagja jelentse a történelmet építő hatalmi közösséget. Eleinte a keleti zsarnok, a törzsvezér, a fejedelem, a király jelentették a hatalmuk szűk érdekszövetségével a történelmi közösséget. De még jóval a nagy Forradalom előtt, a kiváltságok, testületi jogok, szabadságok adományozása mutatta, hogy a nemzeti élet egészséges fejlődése megkívánja, hogy minél több elemet szervezzenek be a történelmi közösség, a termő és alkotó Szabadság részesévé.

Ezt a fejlődést hatalmas erővel lendítette előre az emberi lélek másik mechanizmusa, mely fokozódó erővel lett a történelem másik nagy formáló tényezője: az a minden egyénben többé-kevésbé élő ösztönös akarat: hogy önmagát, hozzátartozóit, és ennek a céljának biztosítására: a vele egy munkakörben, vagy egy társadalmi osztályban stb. levőket, vagy szélesebb meggondolással: a nemzeti munka egyetemes tömegét intézményesen mentesítse a történelmi élősdiség hatalmától, kitermelésétől. Vagyis az a törekvés: hogy a nemzet minden tagja, minden egyede a közösség egyenlő jogú eleme, a Szabadság egyenlő részese legyen.

Ezt a törekvést a nagy francia forradalom Európa-szerte mintegy új hitvallássá tette s az új demokrácia egész jogrendjét, életrendjét az elv érvényesülése irányában igyekezett megépíteni. És mi lett az eredmény? - kérdezik. És mint súlyos követ dobják rá a feleletet: - A dicsőséges Szabadság elve részletesebb, irgalmatlanabb elnyomást hozott létre az élet minden terén, mint a múlt zsarnoki történelmi formái. A lelkiismereti szabadság megteremtette a türelmetlenség ellen küzdők, az úgynevezett szabadgondolkodók, felvilágosultak képtelenül zsarnoki türelmetlenségét a vallási lelkiismeretekkel szemben, mely sok helyen az Állam akaratában intézményes formát nyert. A véleményszabadság biztosítója: a sajtószabadság megteremte a sajtó határtalan zsarnokságát minden ellenkező véleménnyel, érdekkel szemben. Az egyén a szabad sajtó lapjainál sokkal irgalmatlanabb, zsarnokibb gátak közt szenved, mint bármily állami önkényuralomban. Gazdasági téren a szabadverseny megölte a verseny szabadságának még azokat a lehetőségeit is, melyek a múltban megvoltak és a trösztök, kártelek kegyetlen diktatúrájában összegződött. Szociális téren a tőke hatalma egyetemes szétágazásával megkötöttebb rabszolgává tette a munka egyetemes tömegeit,mint a múlt rendisége. Politikai téren pedig, egyrészt a hivatalos hatalom, a tőke és az érdeksajtó erejével, másrészt a propaganda és szervezés mind fokozottabb és erkölcsi gát nélküli technikájának fejlődésével a Szabadság megint csak párt- vagy személyi diktatúrát hozott létre.
Ezek a vádak általában: közismert tények s tagadásuk ma józan ésszel lehetetlen. De itt fel kell tennünk a kérdést: vajon az a sok csőd, tömegtragédia, nemzeti romlás, az intézmények és elvek önmaguk lényegében ellenkezőjére torzulása, melyek a nagy forradalom által teremtett világrend értéke: tényleg a Szabadság elvének a szükségszerű, kikerülhetetlen velejárói? Vagy valahol máshol van a hiba?

Az első, a legfőbb, a minden romlás mélyén ott látható ok: a Szabadság fogalmának kétértelmű magyararázata. Ez a kétértelműség megvan már a forradalmat előkészítő gondolkodók műveiben, megvan a forradalom vezetőiben és tényeiben is. Bár nagy általánosságban e gondolkodók és a forradalom is a közösséget, a Nemzetet tartják szem előtt és emlegetik legfőbb érvként új világrend megépítésénél. De ugyanakkor mindegyre lírai magyarázatát is adják a Szabadság fogalmának: mintha az egyén volna, emberré születésének puszta tényével, a Szabadság, minden szabadság forrása. Ez aztán végzetes tévedésekre vezetett, melyek az azutáni fejlődésben mind pusztítóbban éreztették hatásukat. Elfelejtkezve arról, hogy az egyed, a csak csupán egyén egy soha sehol nem létező elvontság és hogy minden egyén millió elkerülhetetlen viszonylatban közösség is: pusztán elvont gondolkodással állapították meg: hogy az emberré született egyednek melyek a szerintük természetes és elidegeníthetetlen szabadságai. Holott minden szabadság bizonyos összeegyeztetés minden egyén szabadságaival s így a közösség ténye. Az új világrend aztán felváltva hol lírai, hol közösségi értelemben alkalmazta a Szabadság elvét ami aztán olyan anarchiát teremtett az új demokráciában, mely szükségszerűen kizsákmányoló zsarnokságokra és kizsákmányolt rabszolgaságokra vezetett. Mikor pl. kimondták a szabad-verseny nagy emberi elvét: ezzel kétségtelenül a történelmi élősdiség fokozatos megszüntetését célozták és minden egyéni értéket be akartak szabadítani a közösség termésébe. És mi lett az eredmény? Gigantikus gazdasági és politikai zsarnokságok keletkezése, melyek indulásukban megfojtották a szabadverseny minden lehetőségét s az emberi értékek százezreit, igen sokszor a legnagyobbakat, elzártak attól a lehetőségtől, hogy értékeiket megélhessék. Vagy pedig kizsákmányolt áldozatokká kényszerítenék őket saját életüzletük számára.

Miért? Az első ok olyan tény, melyet minden forradalmi megújhodásnál bármily országban megfigyelhetünk: a forradalom fokozatos elsikkasztása. Ez így megy: a történelmi élősdiség haszonélvezői, a letaszított kor kitermelési rendszerének részvényesei jelentős részükben nem állanak ellent a forradalmi rend akaratainak. Ezek az óvatosak, az előrelátók, a jószimatúak. Ellenkezőleg: ezek belemennek az új rend minden mozdulatába, a leghevesebben hadonásznak, a leghangosabban lármáznak az új jelszavak parancsai szerint. Így sikerül nekik az új életrend több stratégiai pontját elfoglalniok, bejutnak az új jogrend mindennapi megvalósításának indító elemei közé: és nagyon forradalmi jelenetezéssel: úgy igyekeznek az intézményeket, törvényeket, az élet minden folyamát irányítani: hogy az új forradalmi jogrend cégére alatt a régi történelmi élősdiség üzeme minél vígabban folyhassék tovább. Munkájukat könnyíti az: hogy az új kor korlátlanul éhes törtetői -mohó szívességgel vagy finnyásan - kényszerülnek szövetségre lépni a múlt e továbbélő kitermelőivel. Így vették közös üzembe a letűnt világrend átmentődött étvágyai s az új rend behemót éhségei a tizenkilencedik század nemzeteit.

A mítosz szükséges, mint a kenyér, mint a gyufa mint az alsó fehérnemű. A múlt mítosza a királyt és rendeket gyökerítette az élet és megmaradás fenntartóinak, biztosítékainak. Ők voltak a közösség: a jogrend, a nemzet, a haza. Tehát: őket illette meg minden szabadság, jog és kiváltság. A szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavaival megindult kor: az ipart, a kereskedelmet, a pénzt: az Üzletet glóriázta a nemzeti jólét és fejlődés legfőbb hordozójává, a nemzet nagyságának mértékadójává, legmélyebb életérdekévé, melynek a szabadságok és kiváltságok egész tömegével igyekeztek majdnem korlátlan szabad mozgást, fejlődést, mindinkább növekvő hatalmat biztosítani. Az állami, a nemzeti munka egyetemes rétegei éppúgy kívükekedtek a Szabadságon és a történelmi közösségen, mint a múlt jobbágyai. Annál is inkább, mivel a politikai hatalom, a politikai élet mechanizmusa is mindinkább az Üzlet hatalmi akaratai szerint alakult. Az ősi; rendi zsákmány-állam helyébe a részvénytársaság-állam lépett, mely ha frazeológiában igen, de a tettes élet megvalósításában nem engedett több szabadságot a kitermelt tömegeknek.

Az egyéni és a társult étvágyaknak ez a borzalmas, húsevő és ragadozó lírája: az Üzlet, tényleg mind korlátlanabb szabadságokkal lehetett mind féktelenebb elnyomások és kizsákmányolások megteremtője. Új mitológiai ravasz miszticizmussal a "Gazdasági Életet" egy mindenek fölött lebegő ős behemót istenséggé bozontosította, mely fölül az emberi akaratokon és emberi számításokon, fölül a lélek, a kultúra, a nemzeti élet-ösztön minden vágyódásain és érdekein: a maga titokzatos, kikutathatatlan törvényei szerint ront vagy teremt száz világot. És százszor jaj annak az Államnak, annak a Nemzetnek, amely a maga életcéljainak megszabott rendjébe akarja beirányítani ezt a nagyon sértékeny, szeszélyes és bosszúálló istenséget. Egy fertelmes gazdasági zsargon keletkezett, a mindenek fölött álló új isten liturgikus nyelve, mely előtt a Nemzet minden életérdekének, a lélek roppant és örök valóságainak el kellett némulniok. A modern Állam egy gigantikus részvénytársaság lett, ahol a részvények érdeke felzabált Istent, lelket, nemzetet, bölcsőt, békét, mindent.

Tehát: minden zsarnokság, elnyomás, kizsákmányolás onnan támadt, hogy a szabadságok megállapításánál a lírai, az egyéni elvet lopták a közösségi elv helyébe s ez mindig szükségszerűen a rablás és elnyomás fokozatosan rendszereződő anarchiáját teremti meg. Az emberi együttélés egyezségének, nyugodt termésének alapelve: a szabadság a közösségé, a nemzeté. Szabadságokat nem lehet ötlet szerint, külön-külön adni egyes egyéneknek, társadalmi rétegeknek, testületeknek stb. Egy Nemzetnek az élet összes terén szükséges szabadságait egyetlen egységes rendszerbe kell megépítenie. Hiszen minden szabadság hat valamiképpen minden szabadságra. Minden szabadság biztosítéka, tehát egyszersmind határa, korlátja minden más szabadságnak. A közösség összes szükséges szabadságainak ez a a szervesen egységes rendszere teszi lehetővé a közösség vidám, gazdag termését, fejlődését, védelmét. És éppen ez az elv biztosítéka az egyénnek, az egyéni élet szabad megtermésének. A közösség termés alapformája: az egyén. A közösség termése, a történelmi termés: az egyéni munkák értékének, az egyéni termések összege.Tehát:

1. a közösségnek életérdeke megadni mindazokat a szabadságokat, melyek az egyéni munkának, az egyéni termésnek a lehető legnagyobb lehetőséget jelentenek.

2. Az egyéni szabad termés biztosítéka gyanánt megszabni minden szabadságnak a határt, melyen túl az egyén más egyén szabad termelését tenné lehetetlenné, nyomná el. A szabadságok biztosítéka egyszersmind a szabadságok határa, korlátja is.

Ebben a közösségi elvben: egyén és közösség voltaképpen nem ellentét. Hanem az emberi természet egyetlen egyazon valósága más-más funkciókörből nézve. És a közösség életérdekeiben, szerves céljain megépült szabadságok szervesen egybeható rendszere egyenlően higiéniája a közösségnek és az egyénnek, mint összes védő és építő erőik oxigénje.

A demokrácia első, tizenkilencedik századi szaké a mai földindulásba kitört válsága onnan van, hogy:

1. Nem ismerte fel a szabadság lényegét.
2. Nem tudta szabadságok szervesen egységes rendszerét megteremteni.
3. Nem biztosította intézményesen a szabadságokat.

E tanulmányban az emberi tragédia legmélyebb kérdéseit akarjuk a lelkek és szemek elé vinni, mert a szem a jövő kapuja. Végső következtetéseinket, tételünket majd az egész tanulmány végén elénk álló összefoglalásban fogjuk adni.

Rákóczi-tér, 1940. november 9.

Egyenlőség és testvériség

Amint láttuk: egy történelmi elv, gondolat vizsgálatánál és bírálatánál sohasem vehetjük azt szempontul: hogy a pusztán egyéni gondolkodás milyen tartalmat, értéket tulajdonít neki. Helyes meglátásra, termékeny eredményekre csak akkor juthatunk: ha azt keressük: milyen adottságok, milyen szervi szükségek, milyen élettani célok teremték meg a közösségben az illető történelmi gondolatot. Szóval: az illető gondolat mint történelmi funkció mit jelenthet teljes kifejlésében.

Az Egyenlőség is bő alkalmat ad a gúnyolódásra és a kritikára, ha azt nézzük, hogy a francia forradalomból kinőtt demokrácia mostanig elmúlt első formájában milyen politikai társadalmi és gazdasági helyzeteket teremtett e gondolat erejével. De itt is azt kell vizsgálnunk: vajon magában a gondolatban, a gondolat szerves kitermelésében volt a hiba? Vagy pedig: a demokrácia első, védtelen és szervetlen formájában, az átmeneti kor elkerülhetetlen zavarai okozták az ellenkezőjére fejlődés beteg és torz képleteit.

Az Egyenlőség történelmi gondolata ellen a legolcsóbb és minden utcaszegleten kapható érv ez:
- Hogyan lehet az Egyenlőséget az emberi együttélés egyik alapelvévé tenni: mikor természeti alapföltételei teljesen hiányoznak? Hiszen még két falevelet, két egyfajú bogárkát sem lehet találni, melyek teljesen egyformák volnának. Mennyivel kevésbé lehet egyenlőségről beszélni egy olyan bonyolult jelenségnél, mint az ember, kinél az anyagi és lelki elemek végtelen sokasága végtelen sokféle. egymásrahatásban adják meg azt az eredményt, melyet egyéniségnek neveznek. Nincs két ember, kik a múlt, az átöröklés, a külvilági ráhatások, a belső anyagi és lelki fejlődés teljes azonos elemeinek volnának az eredői. Ember és ember közt olyan mérhetetlen, végére mehetetlenül sokféle különbségek vannak, hogy egy, az Egyenlőség elvére alapított életrendszer milliókra fog poklot, termő csíráinak ölését, erőkifejtésének kényszerzubbonyt jelenteni. Egy ilyen társadalom szükségszerűen az ember elsatnyulására, az emberi termés végtelen elszegényülésére vagy pedig az egyéni erők anarchikus kirobbanására vezetne.

Ez a kritika teljes, százpercentes ostobaság. Teljes megnemértése az Egyenlőség történelmi gondolatának, Mert: annak a történelmi gondolatnak, melyet a francia forradalom az Egyenlőség elnevezéssel röpített világgá: alapfeltétele, szerves adottsága, teljes létoka: az emberek természeti egyenlőtlensége. Ha az embereket a természet és az élet egyenlőknek alkotná: ennek a gondolatnak nem volna semmi értelme és soha meg sem született volna.

Az Egyenlőség történelmi gondolatának két kényszere:
1. Az emberek természeti egyenlőtlensége.
2. Az emberek egyenlőtlensége a közösség életrendszerében, jogrendjében stb.

Ennek következményei voltak: 1: A közösség millió és millió tagja nem élhette meg a benne levő termő csírák lehetőségeit, legjobb képességei teljes mértékét, termő és alkotó erőit. 2. A történelmet, életet építő elemek, a közösség érdekeinek viselői: ha eleinte, azokhoz a korokhoz képest, általában a legképesebbek, a legtöbb erőt jelentők voltak is: uralkodó, vezető osztályokba jegecesedve bizonyos idő múltán mindinkább "harmadik nemzedékeket" hoztak létre: fáradt, terméketlen, uralmuk, történelmi és társadalmi szerepük létokaitól megfosztott utódokat. Ez az állapot, lassabban vagy gyorsabban, a csőd szélére viszi a közösséget. Történelmi alkotásának dinamikája elernyed, az életösztön eltompul s nem adja mély sugallatait a történelmi építés nagy kérdéseinél, a megkövesedett érdek-keretek és életformák elgátolják a fejlődő élet megfrissítő áramait a történelmi közösség szervezete megromlik, a legkülönbözőbb betegségek ütnek ki rajta. A közeledő halál, az ismeretlen veszélyek a kielégítetlen szükségük érzései fojtogatnak mindenkit és napról-napra égetőbb lesz a milliókban valami homályosan áhított változás vágya. Ez volt a rendi francia királyság állapota a 18-ik században.

Szükség volt tehát egy gondolatra, mely mint az egész történelmi életépítés, az egész kialakítandó élet-rendszer legbenső formáló elve: széttörje a megjegesedett formákat, a megkövesedett érdekkereteket és folytonos mozgósítási lehetőségeket teremtsen minden bárhol lappangó emberi érték, erő számára. Hogy a közösség megkapja az új kor szükségeihez a lehető legtöbb emberi termést, emberi erőt és hogy a közösség élete minden terén a lehető legképesebbek, legarravalóbbak irányításába kerüljön.

A történelmi Egyenlőség gondolata tehát az emberi értékek örök mozgósításának elve. Hogy a millió különféle adottság millió különféle egymásrakatásából előtermelő végtelenül különböző és egyenlőtlen emberek millióiból a közösség életrendszere minél több emberi értéket, minél több arravaló embert termeljen ki a közösség szükségeinek ellátására.

Nagy elv ez. Talán a történelem legtermékenyebb,legtöbb életet jelentő gondolata. Ezt szolgálta elsősorban is a ráképesítés, az önértékek felismerésének és mívelésének nagy intézménye: az általános tankötelezettség s a kultúra bármely ágának hozzájuttatása bárkihez. Ezt szolgálta az új politikai rendszer: a népképviselet és ennek az elvnek védelme a törvényelőtti egyenlőség.

És mi az ok mégis, hogy a 19-ik század demokráciája többféle és sajgóbb egyenlőtlenségeket termelt ki a múlt rendiségénél? Sajgóbbakat, mert a leszorítás, az elnyomás jórészben már - legalább némileg - öntudatosított elemeket ért. És vajon ezek az egyenlőtlenségek az emberi érték, a tehetség, arravalóság és morális erő természetes hierarchiáját jelentették?

Volt egyenlő teherviselés. És az üzlet és tőke ügyesei minden terhet átháríthattak a munka tömegeire. Volt egyenlő polgári jog, népképviselet és a gazdasági politikai hatalom azokat tehette a nép képviselőjévé, akik az ő érdekeiket képviselték. Volt szabadverseny mindenki számára. De semmi biztosíték nem volt hogy a munka nagy tömegei a maguk vagy gyermeke személyében kiléphessenek a maguk végzetes robotköréből s beállhassanak valami messzebb vivő életversenybe.

Válaszul ugyanazt kell mondanunk, amit az előbbi fejezetben a Szabadság elvének történelmi kihasználásáról mondtunk. A múlt csökevényeiből és az új kor étvágyasaiból egybeszövetkező történelmi élősdiség ezt a nagy történelmi gondolatot is jelentékeny részben puszta frazeológiává tudta tartalmatlanítani. A közösség csak akkor választhatja ki a maga szükséges emberi értékeit, ha azok az életverseny valamely terén (iskola, hadsereg, gyár stb.) már megadták a mértéküket. Az új demokrácia elfelejtette, és el akarta felejteni, hogy intézményesen biztosítsa a reális lehetőségét ennek a folyamatnak. A parasztság, a munkásság nagy tömegei, sőt középosztály nagy része is éppúgy el voltak zárva attól, hogy teljes életüket, minden lappangó képességüket megéljék, mint a múlt jobbágyai. Legfennebb: most az egyenlő érvényesülés elvi lehetőségét bekeretezve felakaszthatták a nappali szobájukban, ha ugyan efféle helyiségük volt.

Az Egyenlőség elve: az örök történelmi levés, az örökös emberi értékmozgósítás gondolata nem tűr osztályokra, érdekkeretekbe jegesedést, a termésbe mozdítás nagy intézményeivel folyton-folyvást az élet és erő friss elemeit állítja be a történelmi életépítésbe. Annak a lehetőségnek állandó megteremtésével és intézményes védelmével, hogy mindenki teljes életét, minden képességét megteremthesse önmagának és a közösségnek mintegy modern megvalósítása a krisztusi semmit elnemvesztés és megteljesülési akaratnak.

A demokrácia vezető osztályaivá lihegett rétegek: éppen ezt az örök levés, örök mozgósítás, örök több termésbe hívás lényegét ölték meg az Egyenlőség gondolatának. Tehették. Hiszen azt a gondolatot sem egy egységes, szerves, az élet minden teréről egymásba ható, minden lehetőségét biztosítékokkal védő intézmény-rendszerbe állították be. Ezt a gondolatot is az egyéni törtetések vagy érdekösszeállások tankjává tehették.

Új jegesedések, új megkövülések jöttek létre és megint mind inkább "harmadik nemzedékek" kezébe került az élet minden tere. Olyanok kezébe, akiket a küzdelem, a nyomorúság, a minden percnyi erőfeszítés nem termékenyített és nem edzett, akik mindent készen kaptak. A polgári középosztály történelmileg hamarabb vénült el, mint a régi rendi osztályok. A munkásság és parasztság öklei döngetnek a történelem kapuján, mert különböző, egymással közömbösen vagy ellenségesen szembeálló társadalmi rétegeket csakis egy intézmények rendszerében állandóan ható történelmi Egyenlőség mozgósíthatja egyetlen szerves egésszé. Az érték- megtermés egyenlő lehetősége.

Egy kérdést felelet nélkül hagytunk. Vajon a demokrácia egyenlőtlenségei az értékek természetes hierarchiáját jelentik? Erre a kérdésre legjobb kérdésekkel válaszolni. Vajon a gazdasági verseny a szellemi morális értékekben leggazdagabb egyéneket juttatta élet tetejére? Vajon a népképviselet a tehetség, tudás, hozzáértés és honfi erények szempontjából legkiválóbbakat küldi a törvényhozás tagjaivá, az ország sorának irányítóivá? Vajon az iskolák és a kiválasztó tényezők kijelölése általában a tehetségesebbek, a szakértőbbek, az arravalóbbak odaállítását jelenti a közösség életének stratégiai pontjaira? Mindez érthetővé teszi, hogy egy új változás égő vágya a mai világválság sajátos formáiban tört ki.

TESTVÉRISÉG
A nagy Forradalom e harmadik igézete mintegy kísérő zenéje a másik két frigiai sapkás istenségnek. A másik kettő, mint történelmi elv, nem líra, nem hangulat, nem misztikus igézet. Az életrevalóság formálásának, az intézmények kialakulásának, az egész történelmi életrendszer és jogrendszer belső szerkezetének meghatározói. Ez az első látszatra nem egyéb, mint a kereszténység által hirdetett testvériség hozzázenélése a Forradalmat megteremtő két nagy elvhez.
Pedig nagy különbség van a két testvériség között. Habár, mint lelki tényező: az első kétségtelenül segített a második születésének és lelki beidegzésének.

A keresztény testvériség voltaképpen csak a belső embert, a lelki életet érinti: az egy Atyának gyermekeit a közös születés, közös végzet, közös esendőségek, közös halál és jövő élet közös reményének egységében. Tettes kisugárzásai: mint a szánalom, a segélynyújtás stb.okaiban a lélek Isten felé készítésének, Krisztus útján járásának eszközei tekinthetők. A Forradalom Testvérisége az új nép-nemzetben a Forradalom fiaivá újult emberek, polgárok egyetemes testvérisége az egész nemzet, a mindenki hazájának megépítésében, a közös élet-érdekek, a Szabadság és Egyenlőség megvalósításában és védelmében. És mert ennek a Forradalomnak életösztönéból is kikerülhetetlen volt a meglátás: hogy jövő építését, uralmát csak úgy biztosíthatja: ha elveit egész Európa, az emberiség minél nagyobb részének lelkialkatává teszi: az új Testvériség szétsugárzott az egész Európára, az egész Genre Humainre.

A testvériség volt a forradalom történelmi lírája, politikai és szociális eszméinek misztikus, vallásos kísérője. És itt az a kérdés: ha e líra, e misztikus és bizonyos értelmében vallásos érzés történelmi értékét nyugodt vizsgálódással lemérjük: vajon tényleg olyan üres frazeológiának találjuk: mint amilyennek a 19-ik század demokráciájának csalódottjai a gúny annyi formájában megmutatták.

Nincs a világtörténelemnek olyan egyetemes elve, gondolata: amelyet a tettes, mindennapi élet tényleges viszonyaihoz mérve ne minősíthetnénk üres frázeológiának. Hiszen a kereszténységet ebből az okból érték a legolcsóbb támadások. Ezért úgy gondoljuk, hogy a helyes ítélethez vezető út megvizsgálni:
1. Mi az illető fogalom teljes tartalma.
2. Mi, hogyan valósul meg ebből a tartalomból.
3. Mi az, ami nem valósulhatott meg vagy más és milyen okok hiúsították meg a gondolat teljes történelmi termését.

1. A Testvériség gondolatának tartalma: egy történelmi közösség, nemzet, állam. belső életében?
Az az időben és térben megvalósult egység melyet nemzetnek hazának nevezünk: az életérdekeknek, életlehetőségeknek, a mindenféle közös hatásoknak, szenvedéseknek, veszélyeknek stb. olyan szerves egysége, mely minden egyesben a családi vérközösség erejével határozza meg az együvétartozás érzését összes vele járóival. És azt a belátást: hogy önzését, életérdekeit, életvédelmét a közösség, a nemzet életérdekei, védelme irányában élje meg. És így mintegy a nemzet minden tagja felelősséget érezzen a nemzet minden tagjáért, a nemzet minden tagja biztosítéka legyen a nemzet minden tagja életérdekeinek, védelmének.

De ehhez természettörvényileg szükséges: hogy a nemzet egyetlen tagja se legyen életérdekeiben, munkájában, önértéke megteremtésének lehetőségeiben kevésbé védett, vagy gátoltabb. Hogy semmi olyan intézmény, társadalmi keret, osztály stb. ne legyen a nemzet belső életrendszerében, mely a nemzet bizonyos tagjai részére ilyen gátakat jelentene vagy védettségüket kisebbítené.

Amint látjuk tehát, bármily lírának, mintegy misztikus kipárázásnak látszik a Testvériség gondolata: szerves kapcsolatban van a Szabadság és az Egyenlőség gondolatával és pozitív történelmi erőt jelenthet. Hogyan, miért fejlődik ki a gyermekben a szülők, a család iránti szeretet és tettes ragaszkodás? Mert tőlük kap mindent, fejlődő test-lelke minden szükségének megelégítését s élete védelmét. A nemzet belső életének fennebb pár szóval megrajzolt feltételei viszik a nemzet minden tagjának lelki gépezetébe azt a testvériségi érzést: mely már nem üres frázis, hanem: a legszélesebb látóhatárú önzés. És úgy altruizmus és szolidaritás, hogy egyszersmind az önfenntartás legmélyebb munkás és harcos ösztöne.

2. A Testvériség gondolatának tartalma más nemzetekkel szemben:
Itt ugyanahhoz a lényeghez jutunk. A nemzetek Testvériségének alapja az a belátás: hogy amint a nemzet belső életében a nemzet minden egyes tagja, úgy az Emberiség életében minden nemzet egy sajátos arc, az emberi érték, alkotás, munka, termés kiszámíthatatlan lehetőségével. És itt is az a cél, hogy semmi sajátos érték, semmi terméslehetőség el ne vesszen. Hisz minden nemzet egyénisége gazdagsága a többi nemzet egyéniségének, minden nemzet termése életérdeke a többi nemzetnek is. A német műszer-, a francia divat-, a magyar bőr-, hentes- és malomipar éppúgy jelentette az élet több és jobb lehetőségeit más nemzeteknél, amint az olasz festészet, az angol és orosz regény, a magyar líra, a görög szobrászat nagy emberi meggazdagodást, a termő lélek végtelen megtermékenyülését jelentheti bármely nemzet fejlődésében. Tehát: a nemzeteknek egy olyan megszervezésére van szükség, melyben egy nemzet se legyen életérdekeiben, munkájában, önértékei megteremtésének lehetőségeiben, történelmi alkotása ösztönös szabad mozdulataiban kevésbé védett vagy gátoltabb. Hogy semmi olyan hatalmi tényező vagy nemzetközi intézmény ne legyen, mely bizonyos nemzetek számára ilyen gátakat jelentene vagy védettségüket kisebbítené.

Amint látjuk, a Testvériség gondolata itt is szerves kapcsolatban van a nemzetek Egyenlőségének és teljes Szabadságának gondolatával. Ebben a szervezettségben minden nemzet a maga természetes önzését, életérdekeit, védelmét az összes többi nemzet természetes önzésének, életérdekeinek, védelmének irányába fogja beépíteni. Azt, amit minden egyes nemzet veszt az ilyen egybeszervezésnél, bőven pótolja az: hogy szervezettségben minden egyes nemzet felelős lesz a többiért, minden egyes nemzet biztosítéka, védelme lesz minden egyes nemzet egyéni szabad fejlődésének. Eddig azt hitték, hogy ez lehetetlen, hogy ezt a nemzetek természetes önzése nem engedi. Nincs messze az az idő, mikor az észkényszer erejével fogják látni: hogy csak egy ilyen nemzetközi szervezettség lehetséges; hogy csak ez a teljes látóhatárú szerves történelmi önzés, az egyetlenül biztos védelem minden nemzet számára.

Az természetes, hogy az élet tényeinek, folyamatainak végtelen egymásrahatásában a Testvériség gondolata sem valósíthatta meg teljes tartalmát a demokrácia mostanig tartó első korszakában. És hogy ugyanolyan eltorzulások, visszaélések, csődök és ellenkező áramlatok lettek a végzete, mint a nagy forradalom két más teremtő gondolatának. Itt a végzetet az az súlyosbította: hogy a folyton folyó forradalomba: a jogos emberi elégületlenségek mindig mindenütt épülő szervezkedésébe behozták az osztályharc szűklátókörű, pusztító elvét. Kiszámíthatatlanok voltak következményei ennek a tragikus - nem minden elem részéről szándéktalan -- tévedésnek, melyek a mai válságban mutatják meg teljes hatásukat.
A Testvériség modern gondolata így is szép eredményeket ért el úgy a nemzet belső, mint egymás közötti életében. Ezek az eredmények elég ismertek, hogy ne kelljen itt felsorolnom. Ma már mindenki tudja: hogy ez a két élet nem két külön köre az emberi történésnek. A nemzetek egymás közötti élete kivetítése a nemzetek belső életének. És amíg az utóbbi nincs Európa nemzeteinél az egészséges termő egység, a szabad fejlődés és egyetemes védettség alapjaira szervezve: addig a nemzetek egymás közötti élete is beteg és állandóan fenyegeti a katasztrófa lehetősége.

Témánk mind jobban kiszélesedik. Természetesen ma - már saját lelkiismeretünk tilalmáról is - nem írhatunk meg mindent oly részletes megmutatással, mint azt egy békés kor veszélytelen nyugalmában tennők. De talán így is sikerül majd átvinnünk a lelkekbe azt az egységbelátást, mely hitünk szerint egy egészségesebb, emberibb kor megépítésének alapja lesz.

Rákóczi-tér, 1940. november 26.