A jó öreg Svájc, az egymagában Európa, a szabadság, a jólét, a jog, a szellem hagyományos őshazája, az utóbbi években elsősorban is, mint az elmúlt világháború bizonyos áldozati körének - azoknak, akik az őket ért tragédiát előszeretettel nevezik egy 4000 éves rítus alapján holocaustnak - megkérdőjelezhetően indokolt, horribilis kártérítések folyósítója került a világhírek középpontjába.

Két-három év lefolyása alatt a mindenkor semleges Svájc lett a világháborús bűnbak legemlegetettebb médiaszimbóluma, s mert a bűnbank bűnös, hát fizessen. Van neki miből. (Szerencsés véletlen, hogy nem Etiópiát szemelték ki erre a célra.) Most viszont, alig néhány hete, hogy kirobbant a Wilkomirski-botrány, mintha az a bizonyos makacs inga - ragaszkodva saját törvényeihez kezdene átlendülni a másik oldalra: a manipuláció oldaláról a realitáséra, és mintha apró jelei mutatkoznának annak, hogy belészuggerált bénaságából és kábultságából kezd magához térni a józan ész.

Aki a Wilkomirski-botrányról többet akar tudni, olvassa el a The Mail on Sunday 1998.október 18-ai számában W. Langley és N.Fielding cikkét: Az áldozat, aki sohasem létezett. Mi most röviden ismertetjük, hogy miről van szó. 1995-ben megjelent egy addig teljesen ismeretlen szerzőtől, bizonyos Binjamin Wilkomirskitôl a Fragments (Töredékek) című önéletrajzi kötet, amelyet előbb a svájci, azután az európai és az amerikai kritikusok is a holocaustról írt egyik legmegrázóbb visszaemlékezésnek minősítettek. Nagy-Britanniában különösképpen dicsérték, szinte saját kultuszstátuszt kapott a Fragments, az iskolák és egyetemek ajánlott olvasmányainak élére került. Tizenkét nyelvre fordították le néhány év leforgása alatt és elárasztották díjakkal: minden magára valamit is adó, tekintélyesnek számító irodalmi kuratórium kitüntette magát azzal, hogy kitüntethette a Fragments-et. Igazi sikertörténet volt ez a könyv, üstökösi karrier a pálya, ami szerzőjének kijárt.

Aztán, ahogy lenni szokott, mert mindig vannak kellemetlenkedő alakok - jött egy bizonyos Daniel Ganzfried nevű svájci újságíró, aki egyszerre csak kutatni kezdte a kiváló Binjamin Wilkomirski életét, és oknyomozó tevékenysége meglepő eredményeket hozott. Kisült, hogy a Fragments szerzője 1941. február 12-én Bern közelében született és nem Rigában, ahogyan írja. Mi több, Lettországnak még a közelében sem járt soha, így az önéletrajz mindazon fejezetei, amelyek a sanyarú rigai gyermekkor részletes leírását adják, enyhén szólva is megkérdôjelezhetôek.

A szerzőt ugyanis a valóságban hajadon édesanyja, Yvonne Grosjean egyedül nevelte, de négyéves korában árvaházba volt kénytelen beadni a kis Brunót - a Fragments emlékírójának ugyanis ez az igazi neve és nem a Binjamin. Onnan adoptálta őt egy jómódú zürichi orvosházaspár, dr. Doesek-ker és neje. 1947. április 22-én beiratták Brunót egy helyi elemi iskolába, ahol svájci német nyelven tanult és vizsgázott. (Ezzel szemben Wilkomirski azt írta, hogy ő csupán 1948-ban került Svájcba, miután a nácik megölték az apját és ő lettországi zsidó gyermekként végigjárta a majdaneki haláltábor poklát, így egy szót sem tudott más nyelven, csak lettül. Részletesen le is írja a holocaust borzalmait, patkányokat látott kimászni halott nők testéből, végignézte, amint egyetlen barátját, a kis Janklt kivégzik a nácik, látott éhen haló gyermekeket, akik csontig rágták ujjaikat stb.) Könyvében dátumokat nemigen közöl a szerző, de D. Ganzfried annál inkább megteszi ezt helyette, és hála a buzgó újságírónak, megtudjuk, hogy a fiatal Brunót Zürich legjobb iskoláiba iratták dúsgazdag szülei, és tehetséges muzsikus lett. 1985-ben örökölte az adoptáló szülők vagyonát, és az ő halálukat követően eszelte ki a rigai zsidó kisgyermek pokoli meséjét. Hogy miért, azt ő tudja, de nem számolt azzal, hogy Svájc kifejezetten nem az az ország, ahol ilyen típusú handabandázás a lebukás veszélye nélkül realizálható:

Lettországban lehet, hogy nem, de Svájcban rendkívül gondosan adminisztrálnak mindent, így nem alkalmas hely a csalásra. Az már csak hab a tortán, hogy Ganzfried azt is kikutatta az ünnepelt íróról, akinek számítógépében a holocaustra vonatkozó óriási adatbank van elraktározva - nyilván ebből merítette ötleteit -, hogy az nem is zsidó, így még csak származása sem hitelesíti kitalációját. A Fragments alkotójáról tudni érdemes azt is, hogy speciális kezelésre járt ("memória-visszanyerő terápia") és pszichológusi segítséggel érte el, hogy a 3-4 éves korában vele állítólag történtekre olyan tisztán és részletekbe menően emlékezni tudjon, hogy abból díjak özönét jelentő dokumentumkötet lett. Viszont most, hogy a szimatoló újságíró feltárta a tényeket és bebizonyította, hogy a kor legtöbbre tartott holocaust-könyve csupán közönséges csalás, fantáziálás, fikció, egészen más lett a leányzó fekvése.

És aki azt hiszi, hogy mi most Binjamin Wilkomirskit kezdjük el pocskondiázni, ezúttal tévedni fog. Ez az úr ugyanis vagy talpraesett csaló, aki ügyesen felmérte, hogy milyen könyvre van szükség és elvárás szerint szállított, vagy beteg ember, akinek morbid fantáziálása ilyen történeteket szül. Miután megtudtuk, hogy a Fragments az első mondatától az utolsóig fikció, már nem érdemes foglalkoznunk sem a könyvvel, sem írójával. Foglalkozzunk inkább a korral, amely annyira infantilissá, annyira önállótlanná és kritika nélkülivé vált, hogy akár az elsőkönyves Binjamin Wilkomirski (alias Bruno Grosjean) is ennyire átverheti szellemi elitjét, kulturális életének meghatározó személyiségeit.

Mert hova is jutott Európa? Valamikor a reneszánsz idején elindult egy merész, gondolkodásra hajlamos folyamat, amely olyan szellemek révén realizálódott, mint Erasmus, Luther, Zwingli, Kálvin, Descartes, Pascal - majd beletorkolt a XVIII. századba, abba a korba, amit a francia lumičre-nek, a német aufklérizmusnak, a magyar a felvilágosodás korának nevez. Elsősorban is a józan ész, a ráció kultusza jellemezte ezt a fejlődési irányt: az, hogy nincs, mert nem lehet tabu a vizsgálódó értelem előtt, hogy nem tisztelik a dogmákat, ha azok értelemellenesek. Aztán, hogy, hogynem, de valahol törés állt be és napjainkban, mintha egyre több határozott tabuval, érinthetetlen dogmával találkoznánk megint, melyeknek megsértése komoly retorziót von maga után. Ezek közül is az első számú tabu, a fő érintethetetlenség: a holocaust. Ha karriert akarsz, ha szakmai elismerésre, anyagi jólétre vágysz, ha el akarsz valamit érni az életben, ha valaki akarsz lenni, akkor mindenre helyeselj és vágj megilletődött képet, amikor az aznapi holocaustemlékezést hallgatod. És észre ne merd venni a szemedet majd kiverő, az értelmeden dörömbölő, nyilvánvaló valótlanságokat, mert ha észreveszed, gyanússá válsz, megbízhatatlanná, szélsőségessé, olyanná, aki maga alatt vágja a fát. Oda jutottunk, hogy nincs ma Európában tekintélyes személyiség, aki ki merné mondani: uraim, itt valami nem stimmel az egyre nyomasztóbb méreteket öltő holocaustkultusz körül! Erre az eredményre jutni senki sem mer, mert nem illik, nem ajánlatos, nem célszerű.

Ehelyett üdvözöljük azt, hogy az évente megrendezett Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár már lassan a holocaustirodalom eldorádójává válik, a virágzó visszaemlékezések és dokumentumok - lásd a Fragments-et- százainak gyülekezési helye. Nem illik észrevennünk, hogy a legjobban tejelő irodalmi üzletággá vált a holocaustkönyv. Amiként nem lebecsülendő üzletág a kártérítés-követelés sem. Márpedig a kártérítetteknek kifizetett összegek jogosságát nem utolsósorban ezek a könyvek, többek között a példátlanul nagy sikerű, világvisszhangot verő Binjamin Wilkomirski "emlékei" erősítik meg. Egy biztos: a állítólagos rigai származású zsidó Wilkomirski sohasem hagyta el Svájcot, a nemzetközi kritika által ünnepelt, a holocaustirodalom legnagyobb alkotásának minősített könyve pedig teljes egészében fikció.

Tessenek mondani, én most nagyon szélsőséges vagyok, mert megtudtam és el is hiszem, mert következtetések levonását indította el bennem a leleplezés: az agyonajnározott történelmi dokumentum szerzője csaló?

Szôcs Zoltán